Az alábbi pár sorról eszembe jutott: a lányom 1,5-2 éves lehetett és lenyelt egy játék kulcsot, ami megakadt a légcsövébe...ijedtemben fejre állítottam és addig ráztam, amíg ki nem esett belőle a kulcs:-)... A másik történet vele kapscsolatban: szintén ennyi idős lehetett és az orrába dugta a fülbevalómat, amit csipesszel körülményes módon végülis sikerült kiszednem:-)...
*** Pausztovszkij: Nagy várakozások kora c. könyvéből
"Attól a perctől fogva szívemet, torkomat megmarkolta az aggodalom ennek a törékeny kis szitakötő-emberpalántának az életéért... állandó félelem, kétségbeesés, szánalom és meghatottság állapotában éltem. Mindezek az érzések egyetlen, megnevezhetetlen érzelemmé olvadtak össze. És ez az érzés hol alább hagyott, hol fájdalmas erővel újult ki - akárhányszor valami csekélység következtében is, ha például szálkát kellett kihúznom a lányka remegő, vékony ujjacskájából. Végeredményben azonban rám volt bízva ez a csepp kis élet, össze kellett magam szednem.
Akinek nincsen gyermeke, sohasem értheti meg, milyen közel, milyen fenyegetően közel van hozzánk a tragikus véletlenek értelmetlen világa. Sohasem értheti meg, mi az a mindent átölelő szeretet."
"Hit és bátorság kell hozzá, hogy az élet nehézségeit és szomorúságait kihívásnak vegyük, amelynek megfelelni erőt ad és ne igazságtalan büntetésnek, amelynek nem is lett volna szabad megtörténnie."
Vigyorogva kúsznak rám a percek, Egyik a másik után. Megfognám, - de siklanak puhán, Délután az agyamra ülnek, Este a mámorban hagyott Percek reggelre rám aggatják A megvonagló holnapot. Együtt rohanunk évek óta, Nekik passzió, kínok nekem. Milyen jó lenne egy-két szóra Megülni néhány percemen. Megvárni, míg a harmat ébred, S trillázva dalol a madár. Jönnek percek, mennek percek. Holnap a Nyár már Őszbe jár.
Aznap lehalkították susogásukat a lombok, madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk valami sosem hallott dallamra, és akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd, és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet. Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe: Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel, engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem! Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém, nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak. De ez örökké bennem él. Aznap lehalkították suttogásukat a lombok… És a kis padon, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
Tudod, elmúlik a bánat és tenéked szól a fákról a sok csicsergő, kicsiny madár. Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár. - Ugye szép a Világ?
Hallgasd, elmondják a máról, hogy ezernyi fényben táncol a mosolyodtól a külvilág! Hagyd el hát, eleget búslakodtál! - Figyelj, szép a Világ!
Hát nézd, ez mind-mind a tiéd! Hát lásd, nyisd ki a szíved! És kiálts, tárd ki a karod! És kiáltsd:- Szeretlek Világ!
Ha megbocsájtasz a múltnak, s megválasztod céljaidat, attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz! Akkor hívj köréd másokat és bíztasd, hogy szép a Világ!
A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad. S szorosan az ablakhoz állva eresztjük el a messzi ég felé, mely húzza ismerősen - s akkor a madár színe kék. Csak akkor. Mindig eltűnőben. Nincs más, csak ez a pillanat, mely tollait kékkel befújja, hiszen pihéin átszalad a sugárzó mennybolt azúrja és hiteti, hogy élni szép: van Kék Madár, mely visszaszállhat! S engedek én is kicsikét az illúzió igazának, hisz ez a szárnyalás visz el a boldogsághoz, mert iránya cikcakkos, tört íveivel ráröpteti szemünk a fákra, s meglátjuk végre a csodát, mit addig is kínált az ablak: zöldellnek, zöldellnek a fák!
A hal a vízben néma, az állat a földön zajong, a madár a légben csicsereg. De az emberben benne van a tenger némasága, a föld zajongása és a levegő muzsikája.
