Hogyha szíve volna, csak te szíved volna, minden a világon csak rólam dalolna. Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék, akár fűszál volnék, szemed színe volnék.
Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak, akár örvény karján mélyembe zárnálak, Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el, boldog álmaidat a szádról hagyom el.
Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna, akár inda volnék, mi csipőd befonja. Ha csak domb lehetnék, patak hasadású, szálló melled volnék, szélbe borulású.
Néha illat volnék, bőrödről szállanék, úgy mondanám neved, hogy sose szólanék, mert ha virág volnék, több virág nem volna, belőled nyújtóznék, halálom nem volna.
Belőled hajlana álmom is, ha lenne, ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne. Lovam után kötve ugyan mit csináljak, tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!
Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő, akár halkuló hang, fényednél megszűnő. Mert ha szívem volna, csak te szíved volna, minden a világon csak rólam dalolna.
GOETHE:
A KEDVES KÖZELLÉTE
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Ó jössz e már!
Függöny szét, s kezdődhet újra, míg valaki meg nem unja, játék bizony ez az élet, nézem csak és alig élek, újra mennék, újra látnék, örökre világot járnék, olyan lennék, mint az árnyék, s ködfüggönyben köddé válnék...
Szemed íve szivemet körülzárja, Tánc és báj karikája, Idő dicsfénye, biztos éji bölcső, És ha már nem tudom, mit éltem életemben, Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.
Mindig csillagok almán fészkelő Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok, Ahogy a tisztaságtól függ a nappal, Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől, S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad. - fordította: Rónay György
Szilágyi Domokos
Most
Most, amikor éjfelekig kell dolgoznom görnyedt-hajolva, hogy nincsen percnyi pihenés: most van szükségem mosolyodra.
Most, amikor zúgó fülem szavak olvadt-érceit issza: most, most van szükségem nagyon simogató-lágy szavaidra.
Most, amikor fáradt kezem törött szárnyú madárként rebben: most kell, ha csak egy percre is, hogy megpihenjen a kezedben.
Az átvirrasztott éjszakákat enyhítse egy-egy pillanat; hisz ezerévnyi pihenést ad mosolyod, kezed és szavad...
Buzsik Tamás
ÉREZNED KELL.. .............
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
Baranyi Ferenc
EGY PILLANATRA
A pillanatot kell csupán kibírni, amikor egy véletlen mozdulatból kiderül, amit szüntelen gyanítasz, de míg gyanítod, addig nem gyanakszol, a pillanatot kell csupán kibírni, amely egy önhitt szárnyalást keresztez, mikor gyönyöru ívű szerepéből egy pillanatra kiesik a kedves, a pillanatot kell csupán kibírni, mikor egy elszólása tudtul adja, hogy szerelmedért teljes életével adózik bár, de csak felére tartja, a pillanatot kell csupán kibírni: az átmeneti örökkévalóság döbbenetét, mit a tábornok érez ha kételyei percre lefokozzák - a pillanatot kell csupán kibírni! Aztán beérni azzal a csekéllyel, mi megmarad a pillanat után is.
És oly csekély, hogy egy élettel ér fel
Reményik Sándor Csillag a víz alatt
Ott lenn, a víz alatt Egy másik, mélyebb ég; S hogy kisímult a tükör: Ezernyi csillag ég, Ragyogj, ragyogj, Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj, Te örök Ideál, Tőled el nem választ Sem élet, sem halál, Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül, Fenn is, lenn is elérhetetlenül, Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: Csak azt nem vesztem el. A miről sose mondhatom: enyém. Ragyogj, ragyogj Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Jatzkó Béla: Megtanítottál
Visszaadtál magamnak: egy ideje nem éltem és már nem is reméltem, hogy egyszer feltámadhat
az, aki régen voltam, ez a víz, izgő-mozgó, füttyös, fecsegő fickó, akit már elhantoltam.
A sírból kapartál ki, megtanítottál járni, és dünnyögve-becézve - ahhoz, hogy megszólaljak - elkoptatott szavaknak igazi értelmére.
Reményik Sándor
MI MINDÍG BÚCSÚZUNK
Mondom néktek: mi mindíg búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsúzunk.
Buzsik Tamás
ÉREZNED KELL.. .............
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
Reményik Sándor
Azt mondják
Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét - Én olyan sötétnek tudom magam. -
Azt mondják, köszöntésem: békesség. - S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -
Azt mondják, dalom ír és enyhülés, És több, mint szépség: jócselekedet.
- Bennem dúl a magamra-ismerés, S meaculpázva verem mellemet. -
Azt mondják, aki találkozik vélem, Hogy tőlem ő kapott ajándékot.
- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem, Hogy mindenkinek adósa vagyok. -
Ó, Barátaim, ha egy fénysugár Lelketekig hullt, át a lelkemen:
Nem enyém az a fény, csak bennem jár. Istennek köszönjétek, - ne nekem!
Jatzkó Béla: Álmok
Azt álmodtam, hogy álmodom, megálmodtam, mit álmodsz, s úgy őrködtem az álmodon, mint aki nem is álmos.
Álmod álmomra ráhajolt, - forrásra így a pálma, - álmomnak édes párja volt, s te voltál álmom álma.
Mint szembenéző tükrökön, mik egymásnak felelnek, - álmodjuk bár külön-külön ugyanazt a szerelmet: két álmunk egybesimulás, akár a megvalósulás.
Hajnal Anna Akit szeretsz
Akit szeretsz sebezhetetlen? akit szeretsz az halhatatlan? akit magadnak választottál azt megpróbálod szakadatlan.
Annak oroszlán szívet adjál, hogy rettentésedet megállja. kedvenced elcsuklott fejére súlyos kezedet tedd vigyázva!
Mégse görbüljön haja szála.
Add a kezed... Reményik Sándor
Add a kezed, így szépen, csöndesen, Nyugodtan add. Síma, ragyogó tükör a szívünk, Nem vet hullámokat.
Add a kezed, ilyen jó hűvösen. A csóknak édes mérge Megmérgezné a nyugodalmunkat, Ha hozzánk érne.
Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe', Innen hova hághatna még a láb? E csönd, e béke: ez itten a csúcs - És nincs tovább.
Add a kezed; lenn lakodalmas nép, Mirtusz menyasszonyfőn; A mirtuszt édes, irigyled-e még Itt, e kopár tetőn?
Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs, S a zuzmó tengve él, A lelkünket a nagy csend összehajtja, Mint két ágat a szél.
Add a kezed, látod lemegy a nap; A nappal szembe Nézzünk így, győzelmesen, szomorún, Kezed kezembe.
Add a kezed, egy percig tart csupán Ez az igézet - Ó de ez mélyebb, mint a szerelem, S több, mint az élet!
Ladányi Mihály: FALRAGASZ
Gyógyítsuk meg a napfeljöttét, gyógyítsuk meg a vekkerórát, gyógyítsuk meg a reggelit, gyógyítsuk meg a kenyeret, gyógyítsuk meg a kezeket, gyógyítsuk meg a barátságot, gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot
Pinczési Judit EGY SZÓ
Egy szó a város ködben lebeg az emberek sálat viselnek figyelő macskaszemek s ablakok villogják a fényt feléd kit szerettelek.
Ó, szerelem miért hallgatok nem mondtam ki sosem hogy a tiéd vagyok.
Egy szó átüt a csend fonalán egy szó szívedig ér talán.
Egy szó a fák köhögnek havasan a téli madarak lehulltak a vihar zeng csak hamisan a nyári villanást begyűjti a forgószél hatalmasan.
Egy szó ami veled marad egy szó hogy védd magad.
Egy szó a fül és a száj között mint aki testvéréhez indult s szemébe mosoly szökött aztán kést ragadott s megállt a háta mögött.
Ó, szerelem ezért hallgatok tiszta legyen hogy a tiéd vagyok.
Egy szó lehet mégis öröm egy szó ha időben jön.
Egy szó ünnep leng a házakon zászlók lobogó virágok forognak szikrázó falon fehéren villognak a fények elfordított arcodon.
Ó, szerelem mért hallgatok nem mondtam ki sosem hogy a tiéd vagyok.
Egy szó amit a szív termett egy szó lehet maga a csend.
Sárközi György NEVETNI LÁTSZ…
Nevetni látsz: de aki nevet, nem én vagyok, Szélben reszkető csengőket küldtem magam helyett. Hallod sebes beszédem: pedig hozzád már nincs szavam, Kerge kereplők másolják igazi hangomat.
Sudár termetem látszat, tekintetem fénye csalás, Konok igazságom hazugság, megértésem közöny, Aki jár-kel, évődik, s még csókol, s még szeret, Csupán varázslat: ha meglököd, összeomlik.
De ÉN megmaradok: néhány sápadt vonal csak, Mint pókháló egy sarokban, ahová senkise néz. Ott lengek majd fölötted, mikor más keze nyúl derekadhoz, Ott lengek feketén, mikor más előtt fekszel mezitlen.
Amire nem lel szót a nyelv, Mi be nem fér egy ölelésbe; Miről az ajak nem beszél Csókot adva, vagy vágyva, kérve;
Mit el nem mond egy mozdulat, Ha kezeddel a búcsút inted; Mit el nem árul mosolyod: Azt mind kimondja egy tekintet!
(1956)
Ady Endre
SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL
Valahol egy bús sóhaj szállt el S most lelkemen pihen, Valahol kacagás csendült most S mosolyog a szivem. Valahol szép lehet az élet, Mert lány után futok S valahol nagy lehet az átok, Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni, Bomlott, beteg szegény, Megölte a vágy és a mámor Éppúgy, mint az enyém. Hallják egymás vad kattogását, Míg a nagy éj leszáll S a nagy éjen egy pillanatban Mind a kettő megáll.
Illyés Gyula
Szeretlek
Szeretlek azóta, hogy megismertelek, azóta, mióta hétre hét, napra nap év negyvennegyedik, jött úgy, hogy észre a ráncaim veszik… csak hogy vagyok általad estétől reggelig titkosan gazdagabb – Életeddel telik annyira életem, hogy – enyém vagy tied? – el-elcserélhetem. Hogy így elevenen én neked lehetek lelket föltámasztó lét-újító verem – Ifjan és öregen sose volt kezdetek óta szerettelek – e földi rögökön Szeretlek, kedvesem, keres képzeletem szomjasan odafönn, odatúl is neked s nekem közös helyet…
Homokba írtam kedvesem nevét, de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leírtam újra minden betűjét, de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve a lány - megfogni a pillanatot, hisz magam is így omlok egykor össze és nevemmel együtt elpusztulok. Tévedsz! - felelte: - híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.
Szabó Lőrinc fordítása
Keresztury Dezső:
MINDIG VELEM VAGY
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg színéből, szád izéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
Váci Mihály
KÉT SZÁRNY
Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya. Lehullna ez az égreszálló madár, ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a ketten szívverésnyire pontos együtemben.
Szállj hát velem egy rezdülésű szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, - szárnyak lettünk egymással.
ford.: Dsida Jenő
CSEN TO T-SZAN
Szerelmi dal
A te kezed: két lenvirág. A te lábad: két lótusz. A te arcod: két Kiang-nan-i narancs. A te illatod: a tavasz illata. A te hangod csábosabb a szellőnél, mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál. A te leheleted részegítőbb a pagodák illatánál, hol drága olajok füstölögnek. Szebb vagy a barackfánál, mely holdfényben virágzik. Te vagy minden virág, minden illat, te vagy a hold ragyogása.
Ha reád gondolok, az istent sem irigylem többé.
Juhász Gyula - Valakinek
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
NAGY FRUZSINA
Becsukott szememmel látlak
Leültem a földre, és behunytam a szemem, szivárvány- mohákon pihent a kezem, hallgattam a dalt, amit a gombjaim dúdoltak, ők meg hallgattak engem, és nagyokat pislogtak. Ahogy így becsukott szemmel ültem, gondolataimban láttalak. Paprikaföldeken suhantál keresztül, és én a fákkal beszélgetve vártalak. Ködbe burkolóztál, felhőket facsartál, ivólevet készítettél belőlük, csendben játszottál, halakat festettél, némán úsztál el előlük. Hűtőben aludtál, és meg kellett harcolnod a narancsokkal a helyért, te győztél, és diadalmasan vágtad le a narancsok fejét. Darazsak nyalták le a mézet a szájad széléről, szárnyakat adtak cserébe, eltévedt bárányok nyaggattak meséért, gyapjas kis fejüket hajtva az öledbe. Aztán levelet írtál, kíváncsian olvasták az erdei állatok, és választ komponáltak neked éjjel álmatlan rókák és a szarvasok. Furcsa dallamot vittek egyre közelebb ahhoz a réthez, ahol én ültem, és gondolataimban lassan megérkeztél hozzám, szitakötőkkel a válladon, derűsen. Kinyitottam a szemem, és tényleg ott voltál, kezedbe fogtad az arcom, megsimogattál. Leültél mellém, a szemembe néztél, és láttad magadat, ahogyan repültél. Láttad magadat, és a dolgokat, amik követnek. Láttad, ahogy a darazsak, rókák, narancsok álmodban is ölelnek. Láttad, hogy mindez bennem ment végbe, és amit gondolok és látok, annak te leszel a vége. Mert bennem vagy, és én is ott létezem benned. Gondolataimban átkarollak, és belőlem zenél a lelked.
Ha illatos, ábrándos éjen Elnézem a sok csillagot; Merengve a végetlenségen, Elgondolom, döbbenve érzem, Mi semmiség, parány vagyok!
E ragyogó napok fényteste Mily óriási, szertelen. Nagyságuk titkait keresve, Hogy rémül el kétségbeesve A legmerészebb képzelem!
Csigává törpülök ijedten; Féreggé őrl a gondolat: Mi ez a lét, mi maga itten E vergődő rabképzeletben Az öröklét - egy pillanat?
Ti ott a fölséges égbolton Tündöklő fényes csillagok, Nagyok, dicsők!... de én azt mondom, Az én szerelmes kis galambom Szemében szebb, jobb fény ragyog.
Oh!... mikor én azokba nézek, Hogy éledek, hogy áradok! Egyszerre nőni kezd a féreg; Azt gondolom, az égig érek, S uram bocsá! - isten vagyok!
Enyim e szép világ, mely itten Énértem, kedvemért forog. Én vagyok itt cél, központ, minden; A nap, hold, a tejút, körültem Csak eszköz, ékszer, butorok...
...Ti csillagok a magas égbe' Elbujhattok mind, bujjatok! Isten jósága, bölcsessége Az én galambom szép szemébe' - Higyjétek el, - ott legnagyobb!
MÁMOR
Szeretném felverni lelkem dalával A szomorúk szívét, a világot. Most megbocsátok annak is, Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az Életért küzdő, fájó rabot. Szeretném feltámasztani, Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna És végre megállna a nagy kerék. De a legjobban szeretném, Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok.
1921. szept. 24.
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
/Tóth Árpád/
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket ?
Igézve álltam, soká, csöndesen És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
Rilke
SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Szeretlek! Miért? Te vagy a csend én meg a szél. Mert szép vagy? Nem azért. Csak mert az vagy aki vagy, Mert a téli hóba fagy a lelkem bele, Nincs melege. Szeretlek! E balga szó mit ér Ha te nem szeretsz! Te vagy a nap én meg az éj, Nem éltet többé remény, Szeretlek. Ez mondd, mit ér? Te vagy a nyár, én meg a tél. Neked egy szó, nekem az élet, Te vagy a nap én meg az éjjel Sötét démonok űzik, tépik lelkemet, Kit szeretek elfeled. Szeretlek! Miért? Te vagy a csend én meg a szél, Mert szép vagy?
Nem azért.
1981. december 15
Rácz Sándor
Lennék
Lennék hajaddal játszó szél Arcodat pirosító hideg Lennék puha csók, hogy Felmelegítsem a szived
Lennék nyugodt álom, ha elalszol Téged dicsérő szó Lennék vigasz, ha bánat ér Gondűző mosoly-varázsló
És lennék hang a csendben Csönd a zajban Lennék örök társad jóban és Akkor is, ha baj van
Lennék hajaddal játszó szél Arcodat pirosító hideg Lennék puha csók, hogy Felmelegítsem a szived
(1993)
József Attila
TEDD A KEZED
Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna.
Úgy õrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.
Weöres Sándor
Bensőmbe hő villámlik át, megtörte ő az éjszakát - és szív-szerelmét szent csatán szirom-lepelként ontja rám.
Csókunk soha véget nem ér: a lélek a lélekhez ér s mint hajnal-lázban fellegek, örök-egy nászban úgy lebeg.
CSUKÁS ISTVÁN
Szerelmes vers
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet – leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Gyóni Géza
ÖRÖKRE
Ne mondd ki ezt a szót: örökre. Ne búsítsd senkinek szívét, Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek, Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre... bús, tréfás, hazug szó. Isten ajkára illik az. »Egy percre, míg egy csók elcsattan« Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre! Vesd meg, ki mondani meri. A végtelenséget csúfolja, Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal Csak azt ígéri, mit megád. Örökre... csak a vértelenség Kendőzi ezzel önmagát.
»Ameddig ajkad csókol, éget, Ameddig szítja lángomat« A férfi-ajkon ez igaz csak És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre. Szeresd, ki csókol s nem ígér. Örökre szánt fanyar kötésnél Egy csókterhes perc többet ér.
József Attila
Álomban enyém vagy
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkan fuvoláz a vágy. Mint ifjú pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.
"Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szivedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szived örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Mióta biztosan tudod, hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele- hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön Már gyermekláncfű-bolyhait lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret - nem szeret" pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret - vallott a sorsvirág s lehet: e vallomás a veszte...
Talán szeretlek? - megszeretsz. Szeretlek! - s talán nem szeretsz te. Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam s hogy foglyul ejts - azt várom én végleges-kiszolgáltatottan.
Dobol az eső. Hogy esik. Maradj velem még reggelig. Akad talán számodra ágy, szék is rárakni ruhád.
Mellém is fekhetsz. Fekhelyem, mert itt vagy puhábbra vetem, csönddel bélelem, boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap. És hallgatok mert jólesik, hallgatom szívveréseid mint csitul, némul el a harc amíg hajaddal betakarsz.
Már nem is kéne mondani, csak hallani csak hallani Dobol az eső. Hogy dobog. Benned zuhog. Bennem zuhog.
lehet erős az ember és próbálkoztam is vele elégszer: a mondat másik fele lemaradt: rávitt a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett, mert nem volt hol letenni. Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva: ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló, csilingelve riaszt, akár a pestis. Hát rejtegetett púpját megszokja lassan lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül, és néha kőkemény, de belül fojtott gyöngédség az asszony meg eszelős remény.
Engedd
Beszélnék, de a hang a torkomban reked. Oly sok szép szót gondoltam Neked, de csak hallgatok. Nem akarnak formálódni a mondatok. Bántóan néma most a csend zaja, itt lüktet bennem hiányod sikolya. Szétfeszít, kínoz, öl. Felkavar, meggyötör. Szólnék, de nem tudok, zavartan hallgatok, s tűröm, hogy magához húzzon az emlék. Öleljen, súgja fülembe; nem rég még velem voltál kedvesem, Kedvességgel és szép szavakkal,merészen ugy ahogyan még eddig senki sem.. , s kutattam lelked rejtett titkait. Most távol vagy, de mégis oly közel. A szívemben, a lelkem átölel. Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem. Csak Te vagy, kit akarok,de nem merem.. Mit érzek? Mondanám, de nincs rá szó. Olyasmi ez, mi nem kimondható. Mert szavakkal elmondani nem lehet, mily mérhetetlen a szeretet, mit irántad érzek. Csak tétován nézek. de szólni, nem tudok. Nem, nem állnak össze a mondatok. Beszélnék, de a hang a torkomban reked, s annyit tudok suttogni Neked; Engedd oh engedd meg hogy szeresselek..
(Rózsaszirom)
ILLYÉS GYULA Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom és nincs mellette az enyém, ahogyan megszoktam a fotografiákon és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam látom az idő nyomait s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve s te akkor az vagy, ami ma: sose találkozunk! Egymást észre se véve, nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már olyan, amilyen ma: fehér, lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – hogy minden idők végzetes egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban nézek vissza és kérdezek – mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, csak egymás mellett, szorosan, mint a régi nyitott ülésen az utaspár, ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? akkor, repülve, szánon, ott, Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én, mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, ha itt, vagy csillag-messze vagy, hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, hogy megtaláljalak
Zelk Zoltán
Lányt akit szerettem
Homlokod: emlék. Kezed él, ujjaid pihegnek az asztalon - arcod nem értem, de ujjaid remegése elmondja életed s napok fuldokolnak mély, mély árkaik közt.
Csuklódon kibuggyan a vér, csuklódon ibolya pattan - ágyás ez, melynek virágait villanykörte öntözi, ápolja tekintet s papirral vont csillár.
Kezed él, csuklódon ibolya pattan, szemeid messze néznek - hegyek között zápor - arcod szomorú mező : szekér baktat rajta s magányos könnycsepp, mely gurul örökkön. Homlokod: emlék.
Lámpa van a szíved közepében, Attól fénylik minden porcikád. Lámpafényed bársonyosra szűröd, Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete, Lila szikrát pattogtat az éjben, Köztük arcod csillog, mint a köd, Augusztusi csillagok között – Lámpa van a szíved közepében.
RAFFAI SAROLTA FÉNYLÕ CSÖNDBEN
Mindent elmondunk volna már? Egymást kutatni szavunk nincsen, hang, hogy magához menekítsen - nézlek. Hallgat a szád, s a szám.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Gergely Ágnes
( Szabó Lőrinc:Valami örök
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze,panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tüstént kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen.
)
Tóth Árpád: SZERETNÉK ÁTÖLELNI...
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt lép tü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Heinrich Heine:
A dal szárnyára veszlek
A dal szárnyára veszlek, s elviszlek kedvesem, a Gangesz-parton a legszebb ligetbe röpülsz velem.
Ott szelíd holdsugárban virágzó kert susog. Rád, nővérükre várnak a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan, fenn csillag gyúl magosan, mese csordul a rózsák ajkán rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve szemüket, néznek komolyan, és hallod, amint messze morajlik a szent folyam.
Leheverünk a gyöpre, hol pálmák árnya ring, s álmodjuk mindörökre szerelmes álmaink.
Tyutcsev - Tüzel a nap
Tüzel a nap, tócsák ragyognak, mosolyog, ujjong a világ; zúgva, repesve mosakodnak az ég kék vizében a fák.
Daloló fák! Vizek, kigyúlva! A levegő lankad, eped. Csoda mámor pezsdíti újra a túláradó életet.
De e gyönyörű, fékevesztett csodánál gyönyörűbb csoda szenvedő és elfáradt lelked meghatott, gyöngéd mosolya.
!
ÍGY KELLETT VOLNA
Így kellett volna: meg-megállni, virágaidat megcsodálni.
Kezed többször kezembe fogni, mosolygásodra mosolyogni.
Súlytalan szívvel útra kel ni, erdőn madarakat figyelni.
Patakos réteken derülni, sárkányok útját kikerülni.
A vadméhekkel kóborolni, s dalolni, mindig csak dalolni...
Jaj, örömet ritkán fogantam, ágyásaidon átrohantam.
Életednek vihara voltam, íriszeidet eltiportam.
Játékaidat összetörtem, dal-csecsemőimet megöltem.
Fekete gondok közt tanyáztam, feltört kezemmel ku tat ástam.
A sárkányokkal viaskodtam, királylányig sosem jutottam.
Ha roskadoztam, vizet adtál, szelídségeddel megitattál.
S ha te sem tudtál csendet adni, a fényességes nagykapun sötéten fogok átrohanni.
Áprily Lajos
Vároczy István
Hazaérni
Kezedet nyújtod felém, Szívedet őrzöm kezemben, Arcodról mosolyod beszél, Viszontlátod szememben
Nevedet becézi a szél - Madarak szárnyán halad, Majd suttogva hozzám is ér, Nálad a válaszom marad Boldog a perc, mely elindít, Hogy elmúljon az égő honvágy, Köszöntelek újra, mindig: Kedves, hazaértem Hozzád
Wass Albert: Dal
Mikor az első csókot adtad: már az ősz osont a fák alatt, kapirgáló szelek kutattak avar-homályban árnyakat,
A fákra ráhajolt az este, s az est meséje régi volt... csókunkat a fák közül kileste, és kacagott a régi hold,
Felettünk fényes csillag égett, s két csillag volt a két szemed... beléje néztem: vissza-vissza nézett... és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol, és azt üzente: Csend legyen... s a hervadás -erezete fákról lekacagott a szerelem.
Hogy mi is a Szerelem, nem tudtam már rég, Megismertelek és ez már elég. Megmutattad mi is az igazi érzelem, Ellenállni neki képtelen. Álmomban már láttalak, Lám eljöttél, már vártalak.
Mióta ismerlek megváltozott minden, Te vagy az én kincsem. Fény vagy az éjszakában, A legszebb eme világban.
Míg nem ismertelek éltem az életem, Mely egyszerre volt csendes és féktelen. Volt értelme? Kérdezem. Válaszolni rá képtelen.
Volt benne öröm és bánat Ha tehetném kívánnék hármat. Kívánságom: szeretet, törődés, bizalom Tőled ezt mind megkapom!
Átéltem sok jót és rosszat, Csalódtam is sokat. Minden csalódás egyben tanulság, Ha nem tanulsz belőle, konokság.
Én tanultam sok hibámból Változni nehezen tudtam önhibámból. Mióta ismerlek minden más lett Jelenléted szívemnek jót tett.
Melletted az élet nyugodt és szép, Mint egy gyönyörű tájkép. Ahol minden tökéletes, Ha rád gondolok a szívem repes.
Köszönöm a sok törődést és szeretetet, Viszonzom is elhiheted. Te vagy a legszebb mit az élet adhatott Sok ember ilyet álmában se kaphatott.
Van szerencsém egy angyallal lenni, Szerelméből erőt meríteni. Mellette nem érhet bánat és fájdalom
Turi Dénes
Álom
Egyik este lefeküdtem és álmot láttam Egy lány volt benne kire mindig is vártam. Csak úgy sugárzott a lénye, Mint a Nap tündöklő fénye.
Arcának szépsége szemembe égett Tekintete szívembe egy jelet vésett. A szerelem jele volt mely belém égett, Az igazé melyet mindenki csak remélhet.
Eljött a reggel és felébredtem Hogy életem megváltozik? Nem kételkedtem. Jóra fordul minden hisz eljöttél, Álombeli lány hát megjöttél?
Mikor megláttalak leesett az állam, Te vagy kire mindig is vártam. Szívemen a jel feléledt Szerelmem izzó szenvedéllyel égett.
Azóta se múlik ez az érzés Hogy te vagy akit akkor láttam, nem kérdés. Szívedbe egy jelet én is vések, Tud, hogy Nagyon Szeretlek Téged !
Dalod és táncod lennék... reggeli zöld-arany kisszoknyában elsuhanó lendület téged üdvözl? tánc mezítelen karral és szívvel ágyadba virágot hajító s lennék én déli polkád vörösen lobogó mosoly mögül felcsillanó csókod is lennék és este lennék neked a szikrázó sejtelem perg? forgó vágy örvény ami földob leránt aranypénzes sárga ruhám fekete tüll lobogó selyem bokámon holdfény ezüstpénz csíp?mön kezed szoknyám ráncából szerelem hull eléd öledbe köréd szerteszét lennék dalod és táncod vagy csak síró heged?muzsikád.
De csak csönd vagyok
Ady Endre
VAJJON MILYENNEK LÁTTÁL?
Nagy és derűs kópéságom Véletlen, napos mezében Jobb szerettél volna látni?
Csupán egyszer látni engem: Gondolod, hogy mindent láttál S hitted-e, hogy szívig-láthatsz?
Minden vagyok, amit vártál, Minden vagyok, amit nem sejtsz, Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges, Minden lehetsz, mire vágyok, Talán semmi, talán Minden.
Dsida Jenő
Arany és kék szavakkal
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
SZERETEK VÁRNI RÁD 
