"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
"Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet."
Tegnap még szégyenlős növendéklányként szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas szilvák, barackok, riadt-kicsi almák, hajladozó búzatáblák alig sejtették szőkeségük élet-adó hatalmát, a napok tüzes-arany csöndjébe bele-belecsattant egy zápor, a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág, és látod, kedves: ma, a kert egyik zugában, orgonabokrok szoknyája alatt fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát. Remegtek, mikor tetten értem őket, hogy szirmaikon cipelik már az őszt, hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak, de csak hallgattak makacsul, és benne volt e hallgatásban, hogy maholnap a faleveleken dérré kegyetlenkedik a harmat, hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka, az utcák megtelnek lebarnult emberekkel, s a siető, álmos arcokat piros-vidámra csipkedi a reggel; a sétatéren fiók-festő-gigászok lesik el a fáktól a pazar színkeverést, s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek; lomhán csurognak a méz sugarak s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek, és szemed parazsában föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság. Szerettem volna neked adni a virágokat. De aztán csak ez a vers maradt. Mert mire hozzád érnek: elhervadnak a remegő őszirózsák.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rám talált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Meoi,Gabi,Pannika - köszönöm szépen a születésnapi köszöntéseket! Szép napot mindnyájatoknak!
* * *
Szilágyi Domokos: ŐSZI SÉTA
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök. Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak: borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled, roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a megszületendő, ring-izmú élet-erőnek. S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost. Nyári napok heve, érett élet-illatú fények elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben; minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.
Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából, rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon: ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés- sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek: sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam, mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ. Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását, mely a nyári remények dús kiteljesedését hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt: van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk: jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította országában átveszi-é az uralmat, avagy még hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod: béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...
...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz. - Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó kis patakok gyors habja után futamodva, megállni nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...
- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd: küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!
„Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna –, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.”
Az éj sötétjében kuvikok röpködnek, A fejfák felett meg szellemek lebegnek. Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben, Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.
Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne, Bár állítólag sötétnek is van lelke. Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú, Látszólag véget nem érő, mint bosszú.
Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik. Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik? Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró, Vagy a szépre bámulok majd, mint álmodozó?
"Nagyon gyakran azonosítják (a szeretetet) a mások iránt érzett jó érzésekkel, jótékonysággal, erőszakmentességgel, vagy szolgálattal. De ezek egyike sem a szeretet. A szeretet tudatosságból ered. Csak amennyiben valójában annak látsz valakit, aki és ami az illető, és nem annak, ami az emlékedben, vágyaidban, fantáziádban, vagy kivetítéseidben szerepel, csak akkor tudod igazán szeretni az illetőt. Máskülönben nem a személyt szereted, hanem azt az ideát, amit róla formáltál, vagy azt, aki a vágyaid tárgya, és nem azt, aki valójában. A szeretet első cselekedete tehát, hogy olyannak lássuk a személyt vagy a dolgot, amilyen valójában. Ezzel pedig együtt jár az a rettenetes feladat, hogy elhagyd vágyaidat, előítéleteidet, emlékeidet, kivetítéseidet, válogató látásodat."
Szép estét kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
"A boldogság a jövőben van. Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla."
"Ha kapcsolatba akarsz kerülni a dolgok valóságával, az első, amit meg kell értened, hogy minden eszmény, minden fogalom eltorzítja a valóságot, és akadályozza annak megpillantását. A fogalom nem a valóság, a "bor" - fogalom még nem a bor, a "nő" - fogalom nem a nő."
Leszáll a köd lassan szemedre, a szobádba az álom lebeg be. Lopakodva, mint a tolvaj, tolakodva érkezik, épp, hogy érint, bíztatóan, majd a csöndben távozik. A szép álom tündérlánya táncát vidám színekben járja, csengő hangján szívedbe hatol a dallam könnyed, lüktető varázsa. Újraélednek a múlt csodái, zengnek belé az álom falak, kinyílnak a réten az emlékek virágai, hogy többé el ne hervadjanak.
Bánatosan búcsúzik az erdő, egymásra borulnak szomorún a fák, a lámpák fényködébe rebbenőn lebeg ide-oda egy-egy kósza árny. Köszöntelek téged ősz, te kedves, s titeket, ti hulló, sárga levelek, szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg, most rakjátok le életterhetek.
Vigyázod vándorod te néma világ, kiket levegőd éltet, szelíd fényed, elsiratgatjuk létünk fénykorát, kecsegtetett csak, de meg nem értett. Az idő nem áll meg, csak fut tova, tavaszarcodat jobban szerettem én, lelkemnek víg nyarad volt otthona, jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.
Kopaszodó fák közt bolyong a csend, otthonát félti az örök Jelenlét, a vetkező fa oly alakot vett, mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért. A béke vagy te, néma csendvilág, ki tudja, hányszor találkozunk mi még, Ő, ki kezében tartja a csodát, e világot, létet, emberek hitét.
