"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ó, sugarak, ti pompázó dús színek, fonódó, enyhe, halk melódiák s virágok harmatán lángoló rubinok, jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek s hódolva hajlonganak felétek a fák; süket, vak árnyékba sápadnak a kínok. Fény és türkiz éter - ó, lángoló világ! - siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár, s ibolyát igérnek a messzi, néma dombok; szent mámorokban remeg a régi tőke, mert örök vágya most is: tűzereje nektár. S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott. Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak! Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet, mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít. Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak, s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán, hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.
Ne szégyelld, ha megöleled utána a párnát, ha melegét hiába keresve fölsírod az éjszakát, és ha az ürességet neve kimondásával töltöd: el ne hallgass! Más tettben sincs több értelem, se vigasz.
Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
Csak azért Az egyetlen napért Érdemes volt megszületnem, Amikor szeretni tudtam, És szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, Egyébkor szakadékba buktam. Csak azért Azért az egyetlen napért Érdemes volt megszületnem.
Fájva szeretni, legfőbb törvény, Igazságoknak örök szomorúja, A nagy-nagy vágynak adatott A legtöbb tövisből a koszorúja. Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat Cipel szegény vágy bús, remegő vállal, S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört Merítené... a halállal...
"Elhoztam a meggyőződésemet, hogy van egy nagyon nagy törvény, ami így szól: semmi, ami történik veled, benned vagy körülötted, nem véletlen, hanem minden tetted és gondolatod megtermi a következményét s ezért, bármi jó vagy rossz ér az életben, annak előidézője te és csakis te vagy. S ha értetlenül állsz szemben valami történéssel, valami méltatlansággal, szenvedéssel vagy magával a halállal - légy meggyőződve róla, hogy feltétlenül megérdemelted, mert okozóját, a törvényellenes tettet te követted el még akkor is, ha most már nem emlékszel rá."
Mikor senki nem lát én akkor is látlak, hiába hullnak rád bármekkora árnyak, csillagok virága virul ki lelkedben, úgy illatozik mind, mintha tündérkertben.
Mikor nem mosolyogsz, enyém minden bánat, szomorú kedvben csak bámulom ruhádat, nem merem oldani egyik nyílását sem, csonk, meztelen ujjam bőrödre tehessem.
Mikor félsz csókomtól, mindig reszket ajkad: lecsukódó szemed engem is elaltat, úgy lapulsz karomban, mintha senki lennél, mintha szerelmünkben sosem nem is hinnél.
Mikor csendesen sírsz könnyeid szép gyöngyök, gyöngyeid vizében tisztulva megfürdök; gyengéd fájdalmaid rám boruló sírok: mikor nem is látod veled együtt sírok.
Mikor te nem vagy már, többé én sem élek, addig sosem látott árnyékokba lépek, felkaptatok hozzád a borús, nagy égbe, így vegyülök véled örök végességbe.
Mint római kút szobra, tenyered magasra tartod mozdulatlanul, a tenyeredből zuhatag ered, ezüst sugárral a válladra hull. Aztán melledre hull. Aztán aláfoly. Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol. Aztán térdedre hull. Szikrázva hull. És egyre hull, hull, nappal, éjszaka. Szépség és szerelem zuhataga.
Csak a Gólyahír egyszerűsége... Csak a Kankalin tisztasága... Csak a Viola őszintesége... Csak a Pipacs mártíromsága...
Csak ők a Te testvéreid! Ha Veled vagyok -, velük találkozom...
Szellős hajnalok friss-harmatú mezőin elfáradt lelkem megrészegül; gonoszcáfoló jóságod gyöngéd-illatú terhének súlya alatt meghajtom konok, hitetlen fejemet -, s kétkedő ámulattal, pogány imádattal térdre ereszkedem : csak a Gólyahír egyszerűsége - csak a Kankalin tisztasága - csak a Viola őszintesége - csak a Pipacs vértanúsága előtt...
Álltam a parton meztelenül, nyomorultul; a tenger vad tajtékjai rúttá szennyezték be a testem. Így láttál ott hirtelenül meg. A szolgaleányok nagy sikolyokkal rémületükben szerte futottak. Mind, mind. Csak te maradtál állva a parti fövenyben. Néztél: békén, nemriadón, úgy, mint aki várt már. Pillantásoddal föllelted férfierőmet; s lelkemig ért egy mindent értő női tekintet. Áradt rám szemeidből ősi szelíden a jóság, s tudtad már, mielőtt még szóra nyitottam az ajkam, tudtad már, mire van szüksége a partravetettnek. Én ezt már sohasem feledem; bármekkora út is álljon előttem száz-veszedelmű, nagy vizeken! - Most fürge hajóm szélnél sebesebben siklik előre, távolodón - és vissza tehozzád tán sose térek. - Ám szemed őrzöm örökkön már! - Ó, messzi királylány!
