Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak annyit adtunk,
annyit kinlódtunk és mulattunk,
hogy vígak, búsak, rosszak és jók,
lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,
játszottunk tündéri fuvolákkal,
haragos, fekete trombitákkal,
nem törődve senki fiával:
elszakadók és összehajlók,
valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk – Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,
szúrós tűzben csontja megolvadt,
háza bedőlt, szeme kisorvadt, –
s mi álltunk, két fa, virágba bomló,
elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, –
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, napos határnak:
jövőt zeng két hang, muzsikáló,
szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne uj vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál:
egymásra fájva rászorulók,
lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
tavaszban, őszben gyarapodjunk,
legyünk hívők, bátrak, kitartók:
az örök reményhez hasonlók.
Törött-fáradt szívemmel játszolKibírom ugyan, de még hányszor?Ha eltűnsz újra, azt hiszem végeNem tudok még egyszer kimenni a jégreAmi már most repedezik alattamDe ha nem küzdenék, azt hinnéd feladtamNem adtam fel, de a szívem fáradt
mintha lassított felvételen
koravén faleveleket
sodor a szél
meg-megropogtatva
eljátszik velük
a falu fölött
így sodródnak életükkel
mintha lassított felvételen
a házak körül
az otthonnak dagasztott
foszló reményben
az emberek vasárnap délután
míg várják az istent
a határban hátha
megpihen
tenyerébe veszi őket
föléjük hajol csöndben
vasárnap délután
mintha az örökléttel
állnak szemtől szemben
a nem történéssel
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
„Hova jutnak a martyr-levelek?
Az elkallódó, célt nem ért sorok
Betűbeszedett lelke hova tér?
Hol nyugszik meg a hulló hangulat,
Hova foszlik a szertefoszló látás?
Az egyszer megtalált szó,
Az egyszer megálmodott álom hova lesz?
A jóság, szépség síri sorsa mi?
Mi lett a sorsa annyi üzenetnek,
Mit ítéletes idők évadán
Küldöztek égigtornyosuló gáton át
Egymásnak négy ország magyarjai?!
A papírt tűz, vagy víz emészti meg,
De a holt levél lelke hova száll? –
A leveleknek van-e mennyországuk?”
Ezt kérdezted és így kérdezted tőlem.
Mint puszták felett esti fuvalom,
Úgy szállt e halk panasz,
Elhaló-szépen:
Törékeny hang a végtelen ölén.
Kis fényes kérdező-jel rajzolódott
Sugár-ecsettel írva
Egy pillanatra a tömör sötétbe.
Feleljek én! – Hát íme, felelek.
Egy pillanatra szerepet cseréljünk:
Hadd legyek erős én: a gyönge most,
Hívő hadd legyek én most: a hitetlen!
Ó, van a leveleknek mennyországuk:
„A naplementi fellegeken épült
Csodavár, örök álompalota”,
Ahonnan minden álom kiszakad,
Ahova minden álom hazatér.
Ahol leveri sátra cövekét
Minden bujdosó, hontalan Ige.
Az elfeketült levélpapírok
Az írás fehér lelkét odaküldik.
Odaözönlik minden, ami szép,
Odasugárzik minden, ami jó,
Ott találkozik minden, ami testvér.
S nem semmisül meg abból semmi sem.
Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kináld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket, csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, élő és halott anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bizom. De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek!
"Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva; ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni; hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem..."
Végtelen a szív szenvedéseKéptelen vagyok a feledésreFeneketlen a bánatom kútjaKimondatlan kín úttalan útjaAmin mezítláb kell végigmenjemSzerelmem kínja égeti a lelkemSzívem darabjai vágják a talpamNincs olyan Isten, aki segíthetne rajtam
Mindent pergamenre írtam Szívemben csendesen, bonírtan Rengeteg hártyavékony lapon Könnyel írt neved lapozgatom Könnyel, mert azt hiszed, nem fáj Ez a bolond szív egyre Téged vár A távolság az, ami megöli a lelkem Az éppcsak szárbaszökő szerelmem
Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!
Ajkamon még mindig ott a szádPróbálok nem gondolni RádNem tudok, képtelen vagyok...Megkötözött, örök rabod vagyokHiába, fölös már az igyekezetNem segíthet semmilyen felekezetRészegen sem tudlak feledniSimogatni, csókolni, ölelni,Egyszerűen Terád vágyomEhelyett egyedül heverek az ágyonFájdalmas gondolkozni - óFájdalmas, nincs rá jobb szóEl kéne feledjelek Téged Agyam falán ott lóg a képedNem tudok elfordulni tőleA lelkem táplálkozik belőleFelkínálom a szívem túszulMert így önönmagam pusztul
A Testvér az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
Nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett, rendületlen lényeg.
Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelem-harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tüzében.
De szabadság van a testvériségben.
A Testvér az a nő, aki szeret,
De sohasem lesz gyermekeid anyja,
Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled – melletted áll mindíg,
S a Szépség ködös ormai felé,
Ha megállottál – újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
Komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú-éneked.
