A szatír most megállt, várt egy pillanatig, zihálva, mint aki az árból felbukik, s arcvonásain át egy másik lény derengett; a döbbent istenek Jupiterre figyeltek, és dermedt urukat bámulták hallgatag.
És ő tovább beszélt:
"A fojtó súly alatt újranőtt a való, a Rossz megfékezője. Mi a föld, istenek? mit tudtok ti felőle? Legyőztétek, de nem értettétek soha. Ott él fölöttetek más szellemek sora, kik tűz, víz, köd mögött és fellegben lakozva várnak, álmodozón, roppant bukásotokra. De mindez mit nekem! aki a végtelen éjek alján vagyok riasztó-fényü szem! Van más szfinx, istenek, mint a thébai, ősi, tudjátok meg, ti föld s pokol rettegtetői, vér-ontó istenek, átlátunk rajtatok: belőlünk banditát formált hegyormotok, hol egyensúlyt mimel föld és ég, mert tiétek lett így a hatalom - s a szabadság enyém lett. Míg ti gyűlöletet szórtok, cselt és halált, és minden bűnökön könnyen láboltok át, én álmodom. Vagyok a barlang szeme. Látok. S mindegy: Olümpuszok, vagy fátylas alvilágok, lombok, sas, jégmadár, fal, templom, cinterem: ugyanegy látomást tükröz tekintetem; gyötrelmek, istenek, a volt nap és a holnap szemem fényét szelik és újra szétfoszolnak. Tanú vagyok reá: minden eltűnik, el. Valaki van. De azt ember nem éri fel. Az ember les, kutat, próbál ezt-azt kimódol, márványtömböt farag, levés a szirtoromból egy szoborra valót és szól: megleltem Őt. És elkáprázva áll a kődarab előtt; és mindnek, bármilyen, megvan a maga papja. A Halhatatlanok ti legyetek! No rajta! A kőre dobjatok reszkető lényeket, uralkodjatok; ám mikor bevérzitek az ég szinét, amely a fénytől kapja kékjét, mikor, ti győztesek, végleg betelt a mérték, majd helyetekre lép a végső, a sötét isten, kit úgy nevez az ember, hogy: Elég! Mert Delphi, Pisa is szekérként elgörögnek, és minden összedől, gondolják bár öröknek, tízig se számolok és idejük lejárt."
Így szólván a szatír mérhetetlenre vált, Polüphémosz se volt ily óriás, temérdek; nagyobb lett, mint Tüphón, ki bőgve tört az égnek, s öklével iszonyú pörölyként csapdosott, nagyobb lett, mint Titán, az Athosznál nagyobb, a Térrel lett tele ez a fekete forma; s mint tengerész előtt a szökkenő hegy orma, úgy nőtt az istenek előtt a rémalak; homlokán különös, derengő pirkadat; bozontja dzsungel, és áradva kifelé tör száz csermely, száz folyam patakzó csípejéből; két szarva Atlasz és Kaukázus, melyen szárazvillám tüzel, villódzva nesztelen; lágyékán a mezők tágas lapálya lüktet, és gyűrött púpjai hegységekké feszülnek; az állat-had, melyet zenéje elbüvöl, a tigris és az őz testén vonul le-föl, karján az április virít szirom-selyemmel, hónalja hajlatán bujdokol a december; s bolygó népek hada útját tévesztve áll öt ujja képtelen keresztútjainál; nyíló ajkai közt saskeselyűk kerengnek; s mert testéhez simult, a lant is végtelen lett, dalol, sír és üvölt, sikolt és mennydörög, és hét húrja között még az orkán se több, mint hálóba szorult, felzümmögő szunyog-dal; s melle-boltozata tele van csillagokkal.
S kiált:
"Nem, nem egyéb az ég-adta jövő, mint örök áradás, mely végtelenbe nő, és szellem, mely a tárgy minden izéig áthat! Csonkítja a hatást, ki az oknak határt szab; a rossz az istenek formájából fakad, homályt terjesztenek a fényes sugarak; fantomot tenni az Élő fölé miért kell? Nem, nem birodalom a kristály ég, az éter. Helyet a dél, az est, helyet a pirkadat, kék és sötét egek nyüzsgő rajainak! Az atomnak helyet, ha izzik vagy ha árad! És az egyetemes lélek fényfolyamának! Egy király: háború, egy isten: éjszaka. Dőljön a dogma! jöjj, szabadság, hit kora! Ragyog a fény, a lét, a lángész szerte-lángol, sarjad a szeretet örök harmóniából! A tiszta ég szelíd farkasokat nevel; a Mindenség vagyok: Pán; térdre, Jupiter!"
csillagok , hatalmas ég örök tüzei, mondjátok meg Neki. Mindenkinél jobban.
szeretem! Ő rá gondolok minden pillanatban. Olyan ő nekem, mint egy gyönyörű álom. Folyton csak Ő rá gondolok. Mondjátok meg Neki, Csillagok. Szeretem!
*Felhő
Mihai Eminescu:
HA ÉVRE ÉV TOVÁBBRA ÍGY FUT ..
.
Ha évre év továbbra így fut, Övé marad e lángolás, Mert lénye fölött átsugárzik Valami szép, valami más.
Egy pillantása volt a szikra, Szikrában a varázsolás? Jobban betölti, mint más asszonyt, Valami szép, valami más.
Talán ezért mindegy szívemnek Víg csacsogás vagy hallgatás; Ha szól - nem szólhat zene szebben; Hallgat? - E csönd valami más.
Egy bánat rabja lettem régen, Útam veszett barangolás ... Az ő varázsos titka fenség: Valami szép, valami más.
Tamás Menyhért
Már mindennap
Nyárba-szédülő fák terhével zuhant közénk a szerelem; végighorzsolta halántékom, vér serkent a kezeden.
Már mindennap így várnak ránk a kisebesedett éjjelek, rejtőzhetsz a hold mögé, kőbe, mindenütt rád lelek.
Egymásra villanó szemünktől robbannak fel a hajnalok, sugár-mosolyod záporában kitakart arcú ég vagyok.
Szabó Lőrinc
Ha egy hajszálat százfelé hasítasz s minden új szálat megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami marad, még az is végtelen nagy.
Hogyha ehy lelket százfelé hasítasz, mint egy hajszálat, s megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább már hasítani képtelen vagy ami megmarad, még az is végtelen nagy...
Babits Mihály
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, -- hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
BALLADA A MÚLT IDŐK DÁMÁIRÓL
Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárné,
aki előtt fél Róma térdepelt,
s hol a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
És aztán, napszálltakor, újra kérdem,
hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,
kinek fehér válláért minden éjjel
felsírt a ciszternából Johanán?
Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,
hol van az öle, melyen aranylánc volt,
és hol van teste, mely olyan halvány volt,
mint ezüsttükörben a liliom?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól narancs szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol vannak a tébai királylányok,
s mellbimbóikról hova lett a rúzs,
s ámbrától még illatos múmiájuk
fehér csontjáról hova lett a hús?
S a szír nők, kik görög hajósok ölében
feküdtek tarka bambuszágyakon,
s a hetérák, kik kis mellüket nézve
álltak a korinthusi várfalon?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól sárga szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol van Heloise, kiért a szarkofágban
Abelard szíve még most is dobog,
s hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s csak egyszer tudnék vele végigmenni
az alkonyattól lila réteken...
De nyomukat hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
József Attila
Nagy ajándékok tora
Ökölnyi nagy rubinkövet adok, Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog Szived fölött, a melled közepén, Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
Szememből födre koszorút szövök, Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök, Utad selyemmel, rímekkel verem, De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
Ha szomjazol, hát asszubort adok, De pár sötétlő könnyet benn hagyok S ha érzed, hogy az íze keserű –, Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom, Két vállad bársonnyal betakarom. És reszkető agyam, ha éhezel –, Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy, Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy S mert kell majd egyszer mégis oltalom: Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz, Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz. Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad, Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Ha hiányom őrjítő, s keresel , ne nézz messzire, hisz ott vagyok melletted ! lábad alatt por vagyok, bőrödön meg csillanó fény vagyok. Benne vagyok minden dalban,
körülötted levő fuvallatban. Mögötted meg búvó árnyékod vagyok. Ne keress, szívedben vagyok!
*Felhő
Álmomban.
Álmaidban mindig meg találsz..
Siess ,hogy el érj Álmodj ,hogy még láthass Álmaidban mindig ott leszek csak veled és a szíveddel !
*Felhő
Szabó Éva
Hét csoda
Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökeréig ér, egy szó mely idejében jött, egy darab ég a csend fölött, egy kéz, amely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel... Oda.
HA ÉVRE ÉV TOVÁBBRA ÍGY FUT ..
.
Ha évre év továbbra így fut, Övé marad e lángolás, Mert lénye fölött átsugárzik Valami szép, valami más.
Egy pillantása volt a szikra, Szikrában a varázsolás? Jobban betölti, mint más asszonyt, Valami szép, valami más.
Talán ezért mindegy szívemnek Víg csacsogás vagy hallgatás; Ha szól - nem szólhat zene szebben; Hallgat? - E csönd valami más.
Egy bánat rabja lettem régen, Útam veszett barangolás ... Az ő varázsos titka fenség: Valami szép, valami más. -
Jazz+Az
Csepp a tengerben
Ki látta, Nap vagy Hold Egy réges-régi esten? A jöttöd csendes volt ezen az égitesten. Mondd, ezután még mit remélhettél?
Útra kelhettél, Mint millióan mások. Bíztál, hogy más cél és más ok hív valahol... Egy pont a távolból.
Csepp a tengerben, Kit földre ejt egy kósza csillag. Csepp a tengerben, Minden jól van már, hogy itt vagy!
Hiába lázadtál, Ezerszer eltévedtél. Hiába szárnyaltál Ezerszer visszaestél. Múlt ezer év. Mondd, mit remélhettél?
Hiába játszottál, Te vagy a játék rabja. Felkap a hullámok habja. Még ezer év, Míg partot érhetnél...
Csepp a tengerben, Kit földre ejt egy kósza csillag. Csepp a tengerben, Minden jól van már, hogy itt vagy!
Csukás István
Nyárutó
... Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükrözódöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt...
Szabó Lőrinc
Pillanat
Mint kagylóból bontottalak ki, mint héjból, s nemcsak ruháidból: amint felnéztél rám, a végso pillanat elott, amikor megláttad sorsodat, de még tiltakoztál, igen: amint felnéztél, akkor már, a lélek szerint,
te vetkoztél tovább: hívó szemed úgy menekült, oly kétségbeesett álmot tükrözött, s oly belso csatát, hogy a szívem elszorult. De a vágy gyozött, lassan: fájdalmas bizalom mosolya remegett át ajkadon. S a győzelmes, halálos gyönyöré, karod emelted a nyakam köré. Be szép voltál. Azt a tekintetet, amellyel vállaltad titkod-szégyened s mely jövod és szíved bontotta ki sose tudtam többé felejteni.
Demjén Ferenc - Szerelem első vérig
"Itt vagyunk, Ki tudja kit ki hívott Mégis itt vagyunk, Sokáig itt leszünk Szárnyalunk, Mint földre tévedt, Égben járó angyalok És néha szenvedünk Álmodunk, A tények szürke tengerétől elfutunk, Ezek vagyunk, Hiszen van még időnk Azért se' változunk Ki megtalált Itt volt néhány órát Néhány éjszakát És gyorsan ment tovább Még engedem, Hogy ár sodorja, szél kavarja életem Ameddig jó nekem De azt hiszem Most van itt a perc Hogy fogd a két kezem Az kell nekem Mert ha itt vagy velem A szívem megpihen Most először mondom el Most hinned kell nekem Legalább Te maradj itt velem Annyi minden változik, nem biztos semmi sem Legalább Te legyél az nekem"
Adamis Anna - kötetemben:
- Mintha...
Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha at utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress
mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend a itt vagy csend velem
mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha csak benned élnék érezzelek
színes a csend
nézd én már majdne, elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál
Ha nem is...
Engedd, hogy nézzelek, ha nem is látsz engem. Engedd, hogy halljalak, ha nem is szólsz hozzám. Engedd, hogy érezzem kabátod melegét, bár tudom, tán soha nem teríted azt rám.
Török László:
Jössz-e velem?
Megkergetni a felhők árnyát, Versenyt futni a széllel a réten, Dobogó szívvel a fű közt nézni: Felhocsordák úsznak az égen.
Jössz -e velem?
Forrás útját kiegyengetni, Hadd nyargaljon a víz csobogón, Rakni kavicsból tiszta medencét, S végire bodzafacső kifolyót.
Mondd, jössz -e velem?
Térdig járni a fürge patakban, Köveket rakni, hogy álljon a gát, Lesni a mohazöld sziklán csendben a Csevegő - csacsogó víz - muzsikát.
Csokrot rakni a kőfeszületre, S tarka virágból gyöngykoszorút, Festett tövisét mind letakarni: Bádog - Krisztus ne legyen szomorú.
Jössz -e velem?
Hazaindulni a lemenő nappal, Enni a vacsorát éhesen, Aludni, ahogy csak az igazak tudnak: Álomtalanul és édesen.
Jössz -e velem, mondd, jössz -e velem?
FRANCE PRESEREN
SZÓRJ SZÉP SZEMEDBŐL KEDVES SUGARAT
Szórj szép szemedből kedves sugarat, süssön rám arcod hajnal-ragyogása, amely az éj hatalmát megalázza, s juházik tőle zúgó vészharang.
A roskasztó vasak lehullanak, széttörik a gondok iszonyu lánca, és jelenléted jótékony varázsa begyógyítja megsebzett húsomat.
És komor arcom újra felragyog, reménységgel telik meg újra lelkem, felderülök és dalra fakadok.
Az élet újra megdobog szivemben, és kivirulnak bennem a dalok, soha tarkábban, tündökletesebben
Charles Morgan
test homályát add nekem, vagy fényt, a lélek fényét, hogy tűrjem folyton táruló s csukódó börtönöm, vagy őrizd ezt a csöndet itt, zenéd zúg benne...
Tóth Árpád:
Elejtetted a napot
Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött S lehúnyt szemhéjaimon Rózsaszinnel átütött.
Fáradt arcom szeliden Tüzesitette a fény S szemlehúnyva a szokott Utazásra vártam én,
Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren, - Fekvőszéken utrakél S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik:
Mindaz ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt, - Igy indultam ma is el. Húnyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot S szivemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok.
Esőként
Suhog a vágy, selyem az árnyék, szívem a szó, szemem a szándék, esténként esőként szitálnék, nem is keresve rátalálnék: kitárná ablakát, s ajándék lenne Őhozzá hullanom.
Esőként függönyét itatnám, és kedvem dallamát kopogván a parkettáján ellocsognám, amit illene mondanom.
Ott állna Ő. Kitárva karja. Cirógatván, ha úgy akarja, ráhullanék ruhára, hajra, s gondolván minden gondra, bajra, magam lennék az oltalom.
Lennék hideg, ha lenne könnyebb, arcára hullnék, mint a könnycsepp, s lennék utolsó bántalom.
/T-Rex/
Radnóti: HASONLATOK
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst -- és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború: sötétarany, -- ha megharagszol, ép olyan vagy, mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd.
Te annyi verset ismersz, van egy Victor Hugo vers aminek sem a címét, sem a verset folytatását nem tudom.
Te vagy az utolsó reménységem, biztosan tudod.
"A szatír most megállt, és várt egy pillanatig,
Zihálva, mint ki a zúgó árból felbukik.
Arcvonásain át egy másik lény derenget,
Döbbent istenek Jupiterre figyeltek.
Dermedt Urukat bámulták hallgatag.
S Ő tovább beszélt a fojtó súly alatt.
Újra nőt a való, a rossz megfékezője,
Mi a föld istenek? Mit tudtok ti felőle"
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszu-hosszu őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
HA ÉVRE ÉV TOVÁBBRA ÍGY FUT ..
.
Ha évre év továbbra így fut, Övé marad e lángolás, Mert lénye fölött átsugárzik Valami szép, valami más.
Egy pillantása volt a szikra, Szikrában a varázsolás? Jobban betölti, mint más asszonyt, Valami szép, valami más.
Talán ezért mindegy szívemnek Víg csacsogás vagy hallgatás; Ha szól - nem szólhat zene szebben; Hallgat? - E csönd valami más.
Egy bánat rabja lettem régen, Útam veszett barangolás ... Az ő varázsos titka fenség: Valami szép, valami más. -
Jazz+Az
Csepp a tengerben
Ki látta, Nap vagy Hold Egy réges-régi esten? A jöttöd csendes volt ezen az égitesten. Mondd, ezután még mit remélhettél?
Útra kelhettél, Mint millióan mások. Bíztál, hogy más cél és más ok hív valahol... Egy pont a távolból.
Csepp a tengerben, Kit földre ejt egy kósza csillag. Csepp a tengerben, Minden jól van már, hogy itt vagy!
Hiába lázadtál, Ezerszer eltévedtél. Hiába szárnyaltál Ezerszer visszaestél. Múlt ezer év. Mondd, mit remélhettél?
Hiába játszottál, Te vagy a játék rabja. Felkap a hullámok habja. Még ezer év, Míg partot érhetnél...
Csepp a tengerben, Kit földre ejt egy kósza csillag. Csepp a tengerben, Minden jól van már, hogy itt vagy!
Csukás István
Nyárutó
... Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükrözódöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt...
Szabó Lőrinc
Pillanat
Mint kagylóból bontottalak ki, mint héjból, s nemcsak ruháidból: amint felnéztél rám, a végso pillanat elott, amikor megláttad sorsodat, de még tiltakoztál, igen: amint felnéztél, akkor már, a lélek szerint,
te vetkoztél tovább: hívó szemed úgy menekült, oly kétségbeesett álmot tükrözött, s oly belso csatát, hogy a szívem elszorult. De a vágy gyozött, lassan: fájdalmas bizalom mosolya remegett át ajkadon. S a győzelmes, halálos gyönyöré, karod emelted a nyakam köré. Be szép voltál. Azt a tekintetet, amellyel vállaltad titkod-szégyened s mely jövod és szíved bontotta ki sose tudtam többé felejteni.
Demjén Ferenc - Szerelem első vérig
"Itt vagyunk, Ki tudja kit ki hívott Mégis itt vagyunk, Sokáig itt leszünk Szárnyalunk, Mint földre tévedt, Égben járó angyalok És néha szenvedünk Álmodunk, A tények szürke tengerétől elfutunk, Ezek vagyunk, Hiszen van még időnk Azért se' változunk Ki megtalált Itt volt néhány órát Néhány éjszakát És gyorsan ment tovább Még engedem, Hogy ár sodorja, szél kavarja életem Ameddig jó nekem De azt hiszem Most van itt a perc Hogy fogd a két kezem Az kell nekem Mert ha itt vagy velem A szívem megpihen Most először mondom el Most hinned kell nekem Legalább Te maradj itt velem Annyi minden változik, nem biztos semmi sem Legalább Te legyél az nekem"
Adamis Anna - kötetemben:
- Mintha...
Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha at utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress
mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend a itt vagy csend velem
mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha csak benned élnék érezzelek
színes a csend
nézd én már majdne, elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál
Amikor a holdra bámultam...
A hold a fényes tengeren dereng és hatalmasan feltündököl az ég. A szeretőknek szétszakadt szívét most egybefűzi az áldott Merengés. Gyertyám kiojtom, ám nincsen sötétebb, zekém felöltöm, ám nincs melegebb. A holddal izenek hát s ágyba térek. Álmomban tán találkozom veled.
Csukás István
Virágének
Vakmerőn nyúlok s biztosan érted, tétovaságom hitre cserélted, Szótlanabb szónál ez az áhitat, több a valónál, megis megríkat.
Lehull az inged, nincs, ami födjön, szép szüzességed fehér hófüggöny- Mint torony omlik össze, ki voltál, örömöd ring, ring, simább a tónál.
Egymásnak arccal kerültünk végre, szorongva hallgatsz némább beszédre. Nincs nagyobb titok, nincs nagyobb vigasz: rád hasonlítok, rám hasonlítasz.
Ház a hóban
Bolyongunk egyre, kéz a kézben, nem tudunk elszakadni még. Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem. Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve, keresztelőt, nászéneket. És nem nézünk egymás szemébe... Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz. Ülünk. Könnyűl lélegzetünk... Egy házikót a hóba rajzolsz. - Abban mindig együtt leszünk.
Oravecz Imre
Hátramaradó kedveshez
Mikor utolsót dobban a szivem, és lefogják szemem, te behatolsz mindenbe,
beveszed magad az ágy támlájába, a ház tégláiba, a kerti rózsákba, a halottszállító autó rugónyikorgásába,
beköltözöl fölém a kőbe, a hegyoldal lefutásába, az ég kékjébe, a rigók énekébe,
lakást veszel tölgyeimben az erdőn, a gombák kalapjában, a kakukkfű illatában, az őzek délutáni álmában,
ott leszel mindenben, földben, vízben, tűzben, levegőben, mindenhol ott leszel, mert én mindenhol leszek.
Sárközi György: Virágének
Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani, virágokat tudnánk emelni s rontani.
Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél, pergő csillagoknak avarán léphetnél.
Ha vas-karom átfonna, ha tej-karod átfonna, napoknak, holdaknak járása más volna.
Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, nem volna virradat, nem volna alkonyat.
Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva, az Úristen szíve is gyorsabban dobbanna.
Gyurkovics Tibor: Száj
Már nem tudom, hogy miért szeretlek, de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilláidra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre a vállaidra. S úgy hagyom.
Fodor Ákos
„Szerelem: ahogy a szél
meglebbenti a függönyt. Nem a szél, Nem a függöny, A lebbenés.”
Csak nézni
Csak nézni nézni nézni a szemed a szempilláid sűrű fenyvesét mögötte a fátyolos tompa kék őszi eget nézni íriszedet
a keskeny orr világos vonalát a moccanatlan gyöngédrajzú szájat csak nézni nézni hogyan árad a szűrt pirosas fény kezeden át
tenyered rajzát nézni ujjaimmal ajkammal arcod észrevehetetlen ráncait nézni féldelíriumban
csak nézni térbe időbe veszetten .
Gyurkovics Tibor
Hajnal
"...Rád adjam ruhául a tájat, s a bíbor nagy hegyeket, el kell, hogy bírja a vállad, mindent, amit szeretek.
Örökké hordjad a házam, csiga fel, csiga le, ez az út, és én adok néked majd három szívet, falevél alakút.
Szeretlek, jobban a szélnél, mi öleli hosszan a fát, szeretlek, mintha te élnél helyettem egy életen át."
A TÓ NEVETETT
Alkonyban szálltunk Együtt a tavon, Idegen ölű, Ringató ölű, Félelmes ölű, Mélyvizű tavon. Régi kínoknak Bús köntösében Úsztunk a tavon S az éjre vártunk.
Öreg hajósunk Karja reszketett, Havas ormokról Zúgtak a szelek, A tó harsogott, Hívott, kiabált, Zúgott, jajgatott, A tó nevetett. Szálltunk, hajóztunk. (A kínjainkat - Súgtam csendesen - Oldjuk végre fel. Szent sír ez a tó, Szerelmes karú, Titkot őriző. Ez ölelni tud, Örökre ölel És áldva ringat. Nem tudja senki, Ha ő átkarol, Zuhanjunk, gyere.) Ő néz, néz reám És búsan tekint És vágyón tekint A partok fele. Szállunk, rohanunk: Óh, menni, menni, Óh, élni tovább, Bús kínok alatt Járni, szenvedni, De lenni, lenni. A tó nevetett Utánunk vadul, A mélyvizű tó, Idegen ölű, Szerelmes ölű, Áldott karú tó. A tó nevetett S bármerre megyünk Azóta mindig: Minden alkonyon Halljuk nevetni.
Sinka István
Vallomás Őszikének
Úgy állok itt télben, viharban, hamuban, tűzben, mint nyugtalan vizek partjain a fák, mint hallgató síkok felett a holdtalan egek. És úgy megyek néha a lángjaid felé és úgy kereslek néha a holtak szemén, mint akit lombok és hegedűk a földbe sirattak ezelőtt régen.
... És úgy állok itt, mint a hegyek kövében a hű folyondár piros csillag-virága és várlak egy fehér szikrájú téli délben, hogy bátoríthassalak ezzel a daloló, gyönyörű szavammal: - szeretlek.
Devecseri Gábor
FÜGE, HA CSOBOGNI TUDNA
Füge, ha csobogni tudna, Forrás, hogyha megérhetne, öröm, hogyha sikongatna, fájdalom, ha nevethetne, ezüst, ha válna gyümölccsé, ért szilva, ha olvadt fémmé, szél, ha fésüli a nádat, te, ha pusztán elképzellek, én, ha vágyom te utánad, szivem, ha születik benned, értelem, ha túlmutatva önmagán - tébolyba csapna, féktelenség, ha szelíddé, teljesülne végtelenné, folyó, ha árad a holdba, hold, ha lányhangon dalolna, éj, ha fekete vizével áraszt el s csillagi fénnyel testeddé vált völgyet-halmot, nyárfa, mely felhőkig ér fel, tenger, mely fülembe fér el, fecske, bordám közt ki fészkel: ez a hangod.
Bobula Ida
Talán...
Mikor virág voltunk, tudom, hogy valaha. Összeborulva lelt minket az éjszaka.
Mikor lepke voltunk, hímes tarka réten . Együtt kergetőztünk aranyos napfényben.
Mikor madár voltunk, lombok sűrű ölén Nekem daloltál te, Neked daloltam én.
Majd ha csillag leszünk, - a nagy öröklétben Talán megint együtt ragyogunk az égen!
Naplemente
Halk bűvölet száll. Fenn az ég ragyog. Szerelmes, forró minden. Most repül Hozzád lelkem. Érzed? Ott vagyok.
Jacques Prévert:
Kik egymást szeretik
szeretik egymást s ölelik az éj kapuiban s a járókelők ujjal mutatnak rájuk de kik szeretnek senkinek sem léteznek csak árnyékuk az mely az éjben remeg s kihív haragost megvetôt irigyet kik szeretnek senkinek nem léteznek egyébként is messzebb vannak az éjnél feljebb a napfénynél elsô szerelmük vakító egénél
/fordította: Göbölyös N. László/
Ady Endre
A szemed
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy. Mint ifju pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S már fenyves szívem zöldje nem örök. Galambok álma, minek jössz elébem? Forró csöppekben gurulnak az égen S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög
V. Hugo: Mert minden földi lélek
Mert minden földi lélek valakibe átszáll,mint illat,ének, láng vagy zene;
mert minden élet annak, amit szeret, rózsákat mindig ad vagy töviseket;
mert április a lombnak víg zajokat s az alvó éj a gondnak nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak az ébredő hajnal, cinkét a fáknak a levegő,
s mert a keserű hullám ha partra hág, a földnek rásimulván, csókot ád;
én,csüggve karjaidban az ajkadon, a legjobbat, amim van, neked adom!
Gondolatom fogadd hát, csak sírni tud, ha nincs veled s tehozzád zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak mindig feléd! Fogadd minden napomnak árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanutlanul és mámorosan hizelgő dalra gyúl és hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül száll tétova s csak te vagy íme végül a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma házadba visz s ki sírni kezd, ha látja, hogy sírsz te is!
S vedd- égi szent varázskincs!- vedd a szívem, amelyben semmi más nincs, csak szerelem!
ford: Szabó Lőrinc
Várnai Zseni
Mert messze vagy..
.
Mert messze vagy, mert messze vagy, Te vagy a legszebb a világon, arcod, mint a halvány hold dereng, s fényt harmatoz az égi tájon, mint a hold, amelynek foltja nincs, csak végtelen, szelid ezüstje, és nappal ékes rózsa vagy, rózsa, amelyen nincsen tüske.
Mert messze vagy, mert messze vagy, olthatatlan a szomjúságom, hangodat, hogyha hallanám, nem lenne több szomorúságom, hogyha látnám szép arcodat, le nem venném a szemem róla, s titkon néznélek éjjel is, álmodban, amikor nem tudsz róla.
De messze vagy, de messze vagy, mint minden, ami szép és jó volt, talán azért, mert messze vagy, oly naptalan, hideg az égbolt, talán a nap téged kísér, s vigyár reád, hogy baj ne érjen, mert vad viharok dúlnak ott, amerre jársz, a messzeségben!
Sokszor álmodtam: visszatérsz, S lehulllt vágyam szárnyatörten, nagy erők csapnak össze most, futunk, futunk az égő körben. E kör bezárt köröskörül. sorsunk kezében van a kulcsa, a vonatok, a repülők, hajól és emberek útja.
Ha visszatérsz, ha visszatérsz, mint fecske, ki a tavaszt hozza, a fény is visszatér veled, s megfordul majd az idők sodra, a zaklatott szív elpihen, s békén kinyit a szív virága, ha visszatér a nap szeme újra mosolyog a világra!
Juhász Gyula: Szavak
Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet. Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek. Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők. Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak. Szavak, csodálatos szavak.
Móra Ferenctől, Az aranykoporsó -ból
Köszönöm ,hogy te vagy. Az órát köszönöm,
Amelybe fényül nyert e világtalan világ
Köszönöm , hogy kezed kinyújtottad felém
S árnyául elfogadtál sugárzó életednek ...
Victor Hugo : Olyan a szerelem
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, Amelytől fénylik a szirom, Amelyből felszökik, kévéjében a napnak, Szivárvány-szikra, milliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, Ez a vizcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - Mi távolabbról: mint a gyémánt, Az közelebbről: mint a könny.
Petőfi Sándor
FA LESZEK, HA ...
Fa leszek, ha fának vagy virága, Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy ... Csak, hogy lényeink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillaggá változom, Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.
Nadányi Zoltán: Májusi szerelem
Rózsaszínben a barackfa. Megint egy szép tündérmese. Hófehér felhődarabka, az az ő szerelmese.
Ők ketten egymásnak élnek, felhő és virág a fán. Hisznek egymás esküjének, magukénak is talán.
Szépen tudsz te fakadozni, te virág, felhőfaló! Szépen tudsz te szakadozni, te felhő, virágcsaló!
Szépen tüntök el a szélben, mind a ketten hirtelen, nyomtalan és észrevétlen. Úgy, ahogy a szerelem.
Juhász Gyula darab, a szemek varázsáról:
SZEMEK BESZÉDE
Sokáig némán, némán nézik egymást, Mint tenger és ég, mint bús messzeségek És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! És mond a másik: Ó most újra élek!
Az egyik mélyén vak reménytelenség, A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, A másik mond: Bennem ring drága múltad.
Az egyik, mint az áldozati bárány, Szelíden, gyáván és riadva rebben, Az élettől gyötörten és ijedten,
A másik szűzi bátran, büszke árván Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! És érezik, hogy zúg a végtelenség.
-
Adamis Anna: Vallomás
Előbb lépnek el a hegyek, Előbb szólnak rád a kövek, Előbb megy vissza a folyó, Mint téged elér egy szó. Előbb téved el egy madár, Mint még egyszer, aki végre rád talált.
Az vagy nekem mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Előbb fagynak meg a szavak, Előbb csalhatod meg magad, Előbb felejted el nevem, Mint elengedném két kezed, Előbb ne lássam az eget, Mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint földnek az ég, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint égnek a kék, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó, mint földnek az ég
(Toth Arpad)
Szeretnek szeretni Szerelmet szerezni Szerelmes szivet Szivednek szegezni Mondd hat szaporan szivemnek szerelme Szerelmes szivedet Szeretnem szabad-e?
...Igezve alltam,soka,csondesen, Es percek mentek,ezredévek jottek- Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alelt pillaim lassan felvetodtek, Es ereztem:szivembe visszater Es zuhogo,mely zenevel ered meg, Mint zsibbadt erek utjain a ver, A foldi erzes:mennyire szeretlek
Baranyi Ferenc
Kiméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened forditson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sirboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hult szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek...
Koltay Gergely: Szeretlek
Szeretlek. Csak szeretlek. A mennyben és a földön is legyen szent a Te neved. Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem most és máskor is. Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged, hiába szeretsz mást, s Ő is akar Téged. Legyen meg az akaratom itt lent a Földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért, ha már nem kell senki kölcsön. Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, én belehalok, tudom, de mégis, de még akkor is, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával, pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én, jó volna úgy, ahogy szeretnéd még. Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírva, ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva. Pedig meg fogok halni, s Te nem értettél semmit, meg fogok halni, mert nem tudtam adni! Nem tudtam adni, csak ennyit... Nem tudtam mondani, amit kellett volna, csak akartam élni, Neked játszani, játszani, nem félni. Játszani Neked a reggelt a Nap első sugarával, a reggelivel, amit ágyba hozok azzal, ki kedvesem eljátssza. Ahogy a Földön, úgy a Mennyben is. Te szeretsz mást, én szeretlek Téged. Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted. Te nekem vagy, de ugyanúgy másnak. Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva, messze megyek, de legyek bárhol is szeretlek, csak szeretlek akkor is, még akkor is... Szeress vigyázva, ne szeress bántva, szeress, mert a látszatnak könny lesz egyszer ára. Borzas szerelmünket ki fésüli újra, hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra? Ámen
Illyés Gyula
Szeress, ne kérdezd…
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, Ha nem magamért: magadért, A jövoért, egy napodért, Ezért a meleg mosolyért, Mit mégis ízlelhetett ajkad, Ennyiért, Ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, A szem kintrol kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb Leszel csak, minden porcikáddal Gazdagabb Nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked Mondom, nem is kell értened, Örülj: a tested is szeret, A falánk föld, mely eltemet, Az ido: hogy átfolyna rajtad! Istened, Ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb Ecetesül, lesz poshatag A jó íz, mit egy nappal ad: A kosár édes pillanat! - Tanácsolták már, higgy azoknak, Kik alant A csontjaikkal tanúskodnak.
Nagyon kell, hogy szeress...
Ha már nincs erőm a szép szavakra, Ha már nem izgat a szép primadonna, Ha a szerephez már semmi kedvem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha már nem dob fel se harc, se játék, Hogyha nem akarom már a másét, S hosszú szünet van a jókedvemben, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha a jobb napok sem érdekelnek, Mikor vége van a türelmemnek, Ha a szerelmedet nem érdemlem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha a kedvességed bosszant, fáraszt, Mikor nem adok és nem várok választ, Mikor szeretni már nincs mit bennem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Kányádi Sándor: Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te: só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajuszomon, könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába.
VIRÁGÉNEK
Fölötted egy almafa ága, szirmok hullnak a szádra, s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak, fényén futkos a fény, csókra tünő tünemény.
Tűnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett, játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj; kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra.
Adamis Anna
Arcodat őrzi
Még rólad beszél a dal, rólad zenél Még rólad zenél a zaj, rólad beszél.
Még álmom helyén te állsz mindig te állsz. Még csillag helyén te jársz, mindig te jársz.
Már fáradt madár a szó, fáradt madár. Vállamra száll,mint a hó, későre jár.
Arcodat őrzi az arcom, szemedet őrzi a szemem, léptedet őrzi a léptem, kezedet őrzi kezem.
Lélegzeted lélegzetem
Adamis- kötetemben:
- Mintha...
Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha at utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress
mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend a itt vagy csend velem
mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha csak benned élnék érezzelek
színes a csend
nézd én már majdne, elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál
GYÖNGYKAGYLÓ Madár, ha rikoltana - ne felelj rá haraggal, kedvesem virág, ha nyilna ablakod előtt - játékból se tépd le, kedvesem madár és virág két gyönyörüsége életemnek. Igy beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg madár daloljon és virág nyiljon álmaidban.
Pilinszky János
Áldott szédület
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – úgy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
(1940)
Rilke
SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Kosztolányi Dezső fordítás
József Attila:
KEDVESEM
Bizony a szirmok összeborulnak este. Nem akartalak megcsókolni se, Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem, Mint kisgyerek az édesanyját. A vackorfa a beojtott ággal összenő, Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal, Én kedvesem, És szebb is vagyok, miként az éjszaka A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél, Mely fogócskára tanítja a gyerekeket És fölkelti a sáros füveket. Régóta várt mellem bozontos rengetegje, Hol éhesen, meg félfagyottan Indulatok aggancsos csapata öklelődött És most, íme, Békén legelgeti liliomszavaidat Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd, Én kedvesem.
Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.
1924 január
Reményik Sándor - Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.
Kaméleon
Változom... Ahogy Velem változik a világ Színesen, csendesen, mint megporzott virág S Te vagy Nekem az örök remény A biztonságos édes szeszély-veszély...
Vállalom...
Hogy mit tudok majd megteszem
Ugyanaz maradok Neked (azt hiszem)
Bár másnak látszom ne vedd zokon
Én érted élek, bár bennem a lélek
Kaméleon
Budapest 1996.
Pécsi Sándor
Miért nézlek
Nézem gyönyörű szemedet,
Mely fényes mint egy csillagpár,
Nézem azt a tekintetet,
Mely rég elbűvölt már.
Nézem puha arcodat,
Nézem csodás alakodat,
Nézem csábító mosolyodat,
Nézem édes ajkaidat.
Miért nézlek? Kérdezed.
Nézlek mert szép vagy,
Mint a nap, mint a tenger
Az esti alkonyatban.
Szép vagy mint tündérálom,
Mely számomra elérhetetlen,
Mesés kincs után vágyom,
Melyet te képviselsz.
Radnóti.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött a zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben, s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, mit mondjak még? a tárgyak összenéznek a téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon, és csöppje hull a méznek s mint szivárvány golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ s idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Vajda J.: Elvirához (reszlet)
Tele van csordultig keblem szerelemmel, Megcsókolnám minden ellenségimet, Nem győzöm imádni a jóságos Istent, Mért teremtett ilyen szépnek tégedet. S e nagy boldogságot annál jobban érzem, Mert én az életben oly sokat szenvedtem!
Nem akarok tudni, nem akarok látni, Csakhogy te enyém vagy és én a tied; Nem tudok érezni, nem tudok gondolni, Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet, A világ fölöttünk össze fog omolni, Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!
Szálljon el mellettem az égnek villáma, Adjon földrepesztő rémes hangokat; Én nem fogom látni, nem fogom hallani, Csak a te "szeretlek" susogásodat! Édes ölelésed bezáró mennyország, Benne csak egy perc az örökkévalóság!
Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra, Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen... Nézd -- ezer bajával mily messze már a föld! Túl vagyunk az égen, a képzeleten... És nem látok semmit édes öleden: Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát, Csak boldogságomnak végtelen világát!...
Oscar Wilde
SILENTIUM AMORIS
Mint a tüzes nap is elkergeti a sárga holdat, mely sötét odún búj meg, habár a csalogány neki nem is dalolt még s csőre hangtalan, úgy Szépségedtől béna ajkam s lágy énekem is elhal szomorún.
Mint szél, amely hajnalban nyargal át a sik mezőn, gyors szárnnyal, szertelen s garázda csókjától lehull a nád, pedig dalának ez a hangszere. Úgy szivem is vad vággyal van tele és elnémit titáni Szerelem. De nézz szemembe, majd az megfelel, mért nem bir szájam, ajkam zengeni: ha ezt sem érted, váljunk csendben el. Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt, el nem csókolt csókok, el nem dalolt dalok kopár kincsén merengeni.
( Juhász Gyula)
Első szerelem
Egész szerelmem annyi volt csak: Hogy láttalak, szemedbe néztem, Egy mosolygásod volt csak minden, De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást, Miként napsugárt a tenger, Elrejtve mélyen, szomorúan És- végtelen nagy szerelemmel
Friedrich Nietzsche:
VELENCE
A hidon áltam a minap a barna fényben. Ének zendült messziről: arany cseppek esője futott végig a remegő vizen. Gondolák, fények, zene - részeg ringás vitt ki a homályba…
Lelkem tündöklő gyönyöre láthatatlan ujjak alatt titokzatos gondola-dalt dalolt, repeső cimbalom. - Hallgatta valaki?…
József Attila:
ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL
Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel: búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás, düledék-árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja
