Roman Deutinger: Das Privilegium minus, Otto von Freising und der Verfassungswandel
(A Privilegium minus, Freisingi Ottó és az alkotmányos fordulat)
III
Freisingi Ottó Gesta Friderici-beli tudósítása értelmében Oroszlán Henrik vissza adta a császárnak „az Osztrák őrgrófságot azokkal a grófságokkal együtt, melyek ősi időktől fogva hozzá tartoznak.” Majd ehhez hozzáteszi még: „ugyanezt az őrgrófságot a nevezett grófságokkal együtt, melyeket a háromnak neveznek” hercegség rangjára emelte és Jasomirgott Henriknek adományozta tovább.
Az osztrák történetírás klasszikus kérdéseihez tartozik, hogy mi is értendő ez alatt a három grófság alatt, s a 16. század óta újabb és újabb föloldási javaslatokat bontanak ki, ám még sincs egy sem napjainkig mely általános elfogadottságot nyert volna. Ez mindenekelőtt amiatt van, mert a Gesta Friderici az egyedüli középkori forrás, amely explicit említi a három grófságot, így a passzus megértéséhez nem vehetünk egyszerűen párhuzamos forrást precedensként, hanem logikai levezetésekhez kell folyamodnunk más lényegesen összetettebb forrásadatok bevonásával. Ezek a levezetések viszont alapvetően azon állnak, hogy egyesek miképpen képzelik el az érett középkori osztrák alkotmányos viszonyokat. Így tehát gyakorlatilag lehetetlen bebizonyítani, hogy egyes, a három grófságra vonatkozó tézisek igazak, vagy hamisak-e. Csak arra lehet rámutatni, hogy ezek a tézisek jobban vagy kevésbé illeszkednek a központi forrásul szolgáló Privilegium minus és a Gesta Friderici szó szerinti szövegéhez, illetve ahhoz, amit a középkori Ausztria uralmi tagolódásáról egyébként tudunk (vagy tudni vélünk).
Lehetne írni egy értekezést a témába vágó különféle kinyilvánított nézetekről, és itt különösen érdekes volna ezeket a téziseket a nagyobb alkotmánytörténeti elméletekkel a háttérben elhelyezni, ahonnét – többnyire inkább öntudatlanul – előtűnnek. E helyen azonban inkább arra szorítkoznék, hogy ezeket a téziseket néhány tartalmi csoportba foglaljam össze – remélhetőleg anélkül, hogy túlságosan nagy hatalommal ruháznám föl őket.*(44) Alapvetően különbség tehető azok közt a kutatók közt, akik történelmi valóságot visszatükröző tényként fogadják el Freisingi Ottó közlését a három grófságról, és azok közt akik pedig kereken elutasítanak mindenféle valóságra vonatkoztatást. Nem mintha Ottó szándékosan hamisítana, sokkal inkább mivel a rendelkezésére álló dokumentumokat félreértelmezte, így olyan grófságokat talált melyek soha nem is léteztek. Mégpedig hármat, mivel a dokumentumai ezt a számot sugallták neki.*(45) Nehezen cáfolható ez a nézet, de mégsem fér össze a tudásunkkal, amit Ottó történetírói módszereiről ismerünk.
Kiindulópontként elfogadandó, hogy a három grófságot, noha másutt direkt módon nem jegyezték föl, nem Freisingi Ottó találta ki. Kettős problémával küzd az ember, ha azonosítani akarja őket: hisz nem csak a grófságok elhelyezkedése meghatározandó, hanem ezeknek a tulajdonképpeni tényleges tartalma is. Az érett középkor alatt ráadásul egy alapvető fordulat is zajlott, amikor is a többé-kevésbé jól körülírt körzeteken belüli meglehetősen precízen definiált fejedelmi hatalom irányából a különböző jogok, köztük főként birtok és egyházi védnökségek, szétszórt konglomerátuma felé haladt a fejlődés*(46).
Az elhelyezkedés tekintetében egyaránt keresték őket az ősi Osztrák őrgrófság területén belül és kívül is. Az utóbbi értelmezésnek volt folyvást a legtöbb híve a történészek között, ám léteztek és léteznek újra meg újra különféle nézetek ezeknek a grófságoknak a lokalizálásáról, de egyik sem volt képes soha még időlegesen sem általános összhangra lelni. Túlságosan sokféle lehetőség van ugyanis, még akkor is, ha az ember bölcsen a birodalom délkeleti részére korlátozza magát. Talán a legközkeletűbb sokáig Karl Lechner 1926-os tézise volt, mely a három grófságon a Waldviertelben lévő Poigent, Raabst és Pernegget értette. Ezek ténylegesen valamikor a 12. század derekán kerültek a Babenbergek birtokába, s még a későközépkor folyamán is bizonyos különállással bírtak a
Igen, bár amennyire most látom az országhatárok ügyéhez nem kapcsolódik közvetlenül ez a dolog.
Inkább a szervezeti és (alkotmány)jogi keretek között értelmezi a kifejezést. Készítek róla egy tartalmi ismertetőt. Egy kis időre szükségem lesz ehhez.
Jó. Roman Deutingernek van egy tanulmánykötetben nyomtatásban is megjelentetett előadása, ami részben ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Egyelőre még csak átfutottam, így annyit tudok előzetesen mondani, hogy historiográfiailag is elég nagy múltja van ennek a kérdésnek, és meglehetősen homályos az ügy.
Ha érdekel el tudom küldeni részedre a saját könyvem Karácsony, Magyar nemzetségek általam elkészített másolatát, vagy az eredetit 3 PDF- ben vagy kereshető CD- ben.
Természetesen benne vannak a Hahót nemzetség adatai is.
Sajnos nekem semmi. Őszintén szólva már a kérdésedben rejtező problémafölvetés konceptualizálása és operacionalizálása is végsőkig terheli a kapacitásomat. :-)
A magyarok bejövetele súlyos csapást jelentett a délkeleti telepítési tevékenységre. A bajor telepítések teljes körű eltörlésére azonban semmiképpen sem szabad gondolnunk az elveszített területeken. Mindenekelőtt az Enns és a Bécsierdő közti területeken a magyarok ideje előtti és utáni földbirtokfölosztásban ismerhetünk föl bizonyos kontinuitást. A karoling kolonizációs munka ezen maradványai képezték az ottói újabb délkeleti birtokbavétel kiindulópontjait. I. Ottó király 955-ös győzelme a Lech-mezőn végérvényesen megszüntette a magyar veszedelmet. A 907-ben elveszített területekre való előnyomulásra mindenesetre nem használták ki a sikert azt követően. Csak 970 körül tapasztalható erősebb aktivitás. Az új határvédelmi övezetnek egyszerre kellett katonai védelmet és támpontot nyújtania a területek betelepítéssel való megszerzéséhez. A karoling szervezettel ellentétben a határvidéket ekkor nem egy egységbe fogták össze. A Dunánál létesült az Osztrák őrgrófság (Osterriche, Ostarrichi), a Muránál a Karintiai őrgrófság (marcha Karentana, comitatus Hengist). Ugyanígy őrgrófságként rendezték be a Ptuj (Pettau) és Maribor (Marburg a. d. Drau) környéki területet a Drávánál (pagus Zitdinesfeld, később marchis Pittoviensis), és a Savinjánál (Sann) a Celje (Cilli - Sovuina, Seuna) körüli és a Felső-Szávánál lévőt (Carniola, Chreine). Eltérően a karoling határvidékektől az ottói őrgrófságok kis területű képződményekként ábrázolhatók egy katonai központ körül, melyeknek alapvetően védelmi funkciójuk volt. Ezeknek az őrgrófságoknak az expanziója ezt követően igen lassan és tétován zajlott. Nagyobb előnyomulásra csak 1000 körül került sor délen a Savinja völgyéből a Száva és a Krka (Gurk) felé, északon pedig a Dunát követve a Bécsi-medence irányába. Csak III. Henriknek a csehek és magyarok elleni hadjáratai, mindenekelőtt az 1044-es Ménfői csata hozott jelentősebb kibővítést. A birodalom határát ekkortól északon a Dyje (Thaya), keleten a Morva (March), a Lajta (Leitha) és a Lapincs (Lafnitz) alkotta. A Dyje menti területek egyrészről, másrészt pedig a Morva és a Lajta menti területek átmenetileg külön őrgrófságokként szerveződtek, azonban hamarosan egyesültek Ausztriával. A Babenbergek őrgrófságából sebesen vándorolva nyomultak be a Weinviertelbe.* Gottfried gróf a Karintiai őrgrófságból nyomult előre a ptuji vidékre, hogy annak déli orientációja évszázadokig megmaradjon. A Magyarországgal szembeni határral ellentétben, ahol is a vízfolyások világosan rögzítették azt, Csehországot fölosztatlan erdőségekből álló köztes terület választotta el. Az ezen a területen való megtelepedéssel a határ folyamatosan tolódott el. A Waldviertel kolonizálás révén való hasznosítása délről, majd keletről zajlott. Még a 11. században elérték a Horni-medencét (Horner Becken) és a Pernegg és Raabs körüli területet. A 12. században került sor a Waldviertel felső részének a kolonizálására. Csak 1179-ben vált szükségessé itt a határ kijelölése Csehország és Ausztria között császári döntéssel. Az Aist menti területet, a Riedmarkot, is csak a 12. században hasznosították telepítéssel. Részben békés telepítéssel részben pedig katonai műveletekkel alakult ki délen a végleges Horvátországgal szembeni határ. A 12. század második felében hódították meg Metlika (Möttling) és Črnomelj (Tschernembl) környékét. Krajna déli részének betelepítése részben már csak a későközépkorhoz tartozik. Kelet-Stájerország betelepítésére lényegileg a 12. században került sor, bár a Lapincsig a terület hovatartozása itt már a 11. század derekára biztosítva volt a Birodalom számára. Területek politikai megszerzése és a kolonizációs behatolás nem mindig járt közvetlen összefüggésben. Éppen fordítva volt a németek nyugat-magyarországi megtelepedésekor, mely semmiféle határváltozással nem járt. A délkeleti kolonizáció vivői a bevetett grófok voltak a 10. század óta ismét, mellettük azonban nagy szerepet vittek a királyok által megajándékozott nemesek, egyházi alapítványok és mindenekelőtt a kolostorok is. Egyre inkább magukhoz ragadták azonban a kezdeményezést itt a grófi családok. Számukra a kolonizáció már korán az uralkodói hatalmuk kiterjesztésének lehetőségét jelentette. A Babenbergek és az Otacharek ezen a bázison hatalmas zárt territóriumokat hoztak létre. 1156-ban Ausztriát hercegséggé emelték, 1180-ban pedig a Karintiai őrgrófságból kialakuló Stájerországot közösen a már 1147-óta vele egyesült Drávai őrgrófsággal. Másképpen alakult a helyzet délen. Az erős hatalmi szétforgácsolódás és az egymással konkuráló hatalmak viszálykodásai megakadályozták Krajnában és a talán már a 11. századtól vele egyesült Vend őrgrófságban (a régi Sanni őrgrófság), hogy egy erős territoriális uralom létre jöhessen, miként az egyébként a kolonizációs területeken jellemző.
*II. Lipót őrgróf 1082-es Mailbergi veresége csak jelentéktelen területi veszteséggel járt itt.
Az Enns-völgyi grófság székhelyeként feltüntetett Schladming város első okleveles említése azonban csak 1180-ból való, a városjog pedig csak 1322-től bizonyítható.
Schladming neve szintén ószlovén eredetű, a 'Slabnik" alakból vezethető le, amelynek jelentése Schluchtberg, azaz "szakadékhegy, szurdokhegy".
Ottó császár - a bajor hercegség túlzott hatalmának csökkentése érdekében - 976-ban rendelkezett úgy, hogy az ún. Karantanische Markot, azaz a Karantán Határvidéket elszakítja Bajorországtól és önálló hercegséggé emeli.
Egyes szerzők szerint a felső-stájerországi grófságok - Grafschaft Ennstal, Grafschaft Judenburg, Grafschaht Leoben, Grafschaft Mürztal, Mark an Murau - már ettől az időponttól kezdve a karantán hercegséghez tartoztak.
Látom, hogy az első térképen az ún. karantanische Grafschaften (karantán grófságok) között van feltüntetve a Grafschaft im Ennstal, azaz az Enns-völgyi grófság.
Az általad megadott német szövegben elég kevés adat van az első kérdésedre vonatkozólag.
A wikipedia német verziójában leltem ezeket az adatokat, de sajnos konkrét hivatkozások nincsenek a szövegben, csak a felhasznált – javarészt szlovén nyelvű – irodalom van megadva.
Bela Krajina – Weißkrain (Fehérkrajna) vagy WeißeMark (Fehér Őrgrófság), de Möttlingi Grófságként is ismert volt.
„A mai Bela Krajina területe e név alatt csak 1288-tól tűnik föl a régi dokumentumokban. Egykor a magyar-horvát királysághoz tartozott. A szlovének általi benépesítésnek a hegyek és az őserdők állták útját. Ezzel szemben délnek és nyugatnak a horvátok számára hozzáférhető volt a terület a megtelepedésre a 12. századig. Ekkor a német nemesek uralmukba kerítették a területet, ám minden szempontból horvátként jelölték.
A 12. század kezdetén a Vend Őrgrófság és Krajna Magyarországgal és Horvátországgal szembeni határa a Krka felső szakaszánál és a Gorjanci-hegységtől északra futott. 1127 körül (1131-ig) a Weichselberg grófok* a spanheimi Bernhard von Trixennel valamint a Salzburgi Érsekség csapataival támadást indítottak Magyarország és Horvátország ellen, melynek erőit a Kulpa (horvát Kupa) folyón és Breganán (a Gorjancitől délre) túlra szorították. Valamikor 1135 és 1172 között a mai Bela Krajina területét elszakították Horvátországtól. Ezáltal a Weichselberg grófok által meghódított területekből, melyeket nyugaton a Poljanska Gora, keleten a Kulpa vonala és a Gorjanci nyugati nyúlványai határolnak, állt össze Bela Krajina.”
*A család a grófi címet Albertnek (megh. 1209) a harmadik keresztes hadjáratban való részvételével érdemelte ki.
Metlika (német Möttling) mellett a másik jelentősebb település a területen Črnomelj (német Tschernembl) 1165-ben Otto Kraški (német forrásokban Otto von Karstberg) várat épít a település védelmére. (Az Új Német Nemesi Lexikon szerint a 12. sz. derekán építette a kastélyt.)
Konkrét kérdéseidet illetően nem nagyon tudok segíteni, mivel az én amatőr kutatásaim főleg Felső-Stájerországra, azon belül is leginkább az Enns-völgyre (Ennstal) és a Salzkammergutra korlátozódnak.
A Salzkammergut egyébként viszonylag újkeletű földrajzi név, első írásos említése 1656-ból való.
Előtte ezt a térséget Ischllandnak hívták, azaz az Ischl város körüli területnek.
A mai Bad Ischl városka eredeti neve Ischl volt, a Bad (fürdő) előtagot csak 1906-ban vette fel.
Ischl város első okleveles említése 1262-ből való Iselen néven, ebből alakult ki az Yschl, majd Ischl névalak.
A sóbányászat mindig is nagyon fontos szerepet töltött be ennek a térségnek a gazdaságában.
Bad Ischl város ma Oberösterreich szövetségi tartomány déli részén található, de a Salzkammergut déli része Stájerországhoz, nyugati része pedig Salzburg tartományhoz tartozik.
Ez azt igazolja, hogy a szláv nyelv elterjedésében (elszlávosodásban) döntő szerepe volt a Cirill és Metód által megalkotott írásnak, ill. szertartásnak.
Während der Völkerwanderung durchzogen oder besetzten Westgoten, Hunnen, Ostgoten, Rugier und Langobarden nacheinander das Land. Um 451 fielen Ovilava und Lauriacum den Hunnen zum Opfer. Der heilige Severin sammelte die römische Bevölkerung Ufernorikums zeitweise in Lauriacum, um sie vor Übergriffen schützen zu können. Über das weitere Schicksal der römisch-norischen Bevölkerung ist wenig überliefert. Ein Teil hat das Land in Richtung Süden oder Westen verlassen, ein anderer Teil dürfte in einigen Siedlungen und in Seitentälern überlebt haben. Wahrscheinlich sind nur die Oberschicht und der Klerus dem Räumungsbefehl Odoakers für Noricum 488 nachgekommen.[5] Insbesondere in den Gebieten von Lorch, Wels, dem Attergau und dem Innviertel wurden Hinweise auf eine fortdauernde Besiedlung gefunden.[6] Die kulturellen und wirtschaftlichen Zentren der Römer verfielen jedenfalls.
"Valódi kelet-balti (szláv) típus a stájerek között igen kevés van, de azért előfordul. Ezt a típust valószínűleg a karantán szlávok hozták az országba."
Zöllner Ausztria története szerint, Dél-Tirolban mai napig élnek leszármazottaik. A korai középkorban éltek: Voralberg déli részén, Walgauban, a Montafon-völgyben, Észak-Tirolban, Salzburg környékén és Felső-Ausztria néhány Dunától délre eső falujában.
A nordikusok alacsony arányához annyit, hogy már az ide benyomuló bajuvárok sem voltak tiszta nordikusok, hanem az alpi típussal erősen keveredett formákat hoztak magukkal, amit még a mai Oberbayern területén, a Duna folyásától délre vettek föl a helyi lakossággal való keveredés útján.
Más részről az is igaz, hogy a karantán szlávok sem voltak tisztán kelet-balti szláv típusúak, hanem a Pannon-medence nyugati, dényugati részén a helyi illír és kelta népességgel erősen keveredtek, így egy sor norikumi és dínári rasszjelleget vettek fel.
