Keresés

Részletes keresés

ilang_ Creative Commons License 2008.07.04 0 0 672
-
Sławomir Mrożek: SALTO MORTALE

A földszinti ablak előtt elhaladva hirdetésre lettem figyelmes, az üveg mögé illesztett kartonlapra ceruzával írták fel:

 SALTO MORTALÉT MUTATOK BE NAPONTA
           9.00 ÉS 9.30 ÓRA KÖZÖTT.
         IFJÚSÁGNAK ÉS KATONÁKNAK
                    KEDVEZMÉNY.
   JOBB OLDALI AJTÓ, KÉRETIK KOPOGÁS
                NÉLKÜL BELÉPNI!

Beléptem. Az ágyon egy öregember feküdt.
Láttomra fölemelte fejét a párnáról.
  - Elnézést, hol van itt a cirkusz?
  - Itt.
  - De hát ez tévedés!
  - Nincs semmi tévedés. Üljön le.
  Néhány szék állt a falnál, az ággyal szemben. Leültem.
  - Ön katona?
  - Nem.
  - Ifjúság?
  - Nem. Középkorú civil.
  - Elnézést, de szemüveg nélkül nem jól látok. Akkor ön teljes belépődíjat fizet.
  - No de...
  - De csak előadás után.
  - Ha ez cirkusz akar lenni, meg salto mortale, akkor hol a trapéz?
  - Trapézra nincs szükség, a halálugrást trapéz nélkül mutatom be, elég az ágyacskám.
  Felálltam, gondolván, hogy elmebeteggel van dolgom.
  - De hát maradjon! Azt hiszi, őrült vagyok? Szó sincs róla. Mi itt a lényeg? A salto mortale. Ön halálugrást akar látni, és meg is látja. A trapéz, a zenekar, a reflektorok, az mind másodrangú kellék. Tudja, én öreg és szívbeteg vagyok, nekem az ágyból fölkelni ugyanaz, mint az akrobatának a halálugrás a trapézon, ugyanolyan veszélyes, ugyanúgy bármelyik az utolsó mutatványom lehet. Nos?
  Leültem.
  - Várjunk egy kicsit. Hátha jön még valaki.
  Szótlanul vártunk.
  - No, akkor kezdjük.
  Fölemelkedtem a székről, segíteni akartam. Intett, hogy maradjak.
  - Egyedül csinálom. Látott már valaha olyat, hogy a közönség segít az artistának?
  Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, az ágy előtt állt, zihálva.
  - Voilà! - mondta, és megtántorodott.
  Felugrottam, az asztalra dobtam egy bankjegyet, s kirohantam a lépcsőházba.
  - És a taps? A brávó? - kiabált utánam.
  Kirohantam az utcára.
-
fordította: Murányi Beatrix

/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
ilang_ Creative Commons License 2008.07.04 0 0 671

-
Max Jacob: NOCTURNE

Békák ummogó kardala
sötét folyón kotyogó bárka
nád torsán kígyó tekereg
nevetés csattan csönd utána
nehéz test vízbe zuhanó
lábak surlódó csoszogása
fák alatt fojtott zokogása
kötéltáncosok messzi lárma
-
fordította: Kormos István


***

G. Apollinaire: KÖTÉLTÁNCOSOK

Kert alatt réteken tovább
Templomtalan falukon át
Szürke csárdák kapuja mellett
A légtornászok menetelnek

Előttük víg gyerekcsapat
Mögöttük bamba nép halad
És a gyümölcsfák ága bólong
Ha távol int a sok bohó rongy

Batyújuk láda hátizsák
Dobok aranyszín karikák
Bölcs vadak a majom a medve
Kullognak krajcárt kéregetve
-
fordította: Rónay György

/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/

***
Zene
ilang_ Creative Commons License 2008.07.04 0 0 670
-
Henry Wadsworth Longfellow: A NAPNAK VÉGE

THE DAY IS DONE

A napnak vége, sötét száll
   Az Éj szárnya alól,
Mintha fönt repülő sas
   Szárnyából hullna toll.

Egy falu fénye villan
   Eső- s ködfüggönyön át,
És megüli a lelkem
   Valami szomorúság.

Ez a vágy és szomorúság
   Nem kín, vagy fájdalom,
Úgy rokona a könnynek,
   Ahogy köd s eső rokon.

Jöjj, olvass valami verset,
   Őszinte, egyszerű dalt,
Feledjem e nyugtalan érzést,
   S a napi hivatalt.

Ne legyen régi mester,
   Ne legyen hősi bárd,
Kiknek lépte az Időknek
   Csarnokán hallik át.

Mint Mars dala, azt sugallják
   E magasztos gondolatok,
Hogy örök harc az élet -
   Pihenni akarok.

Szerényebb költőt olvass,
   Kiből úgy szakad ki a dal,
Mintha szemekből a könnyek,
   Felhőkből zivatar.

Költőt, aki nyugtalan éjen
   S dolgos napokon át
Sem feledte a lélek
   Gyönyörű dallamát.

Csak ilyen dal csitíthat
   A gond vad ritmusán,
Mert olyan, mint az áldás
   Az imádság után.

Majd válassz olyat a könyvből,
   Ami neked kellemes,
És add gyönyörű hangod
   A költő rímeihez.

És zene árad az éjben,
   S a nappali búbajok:
Mint ha karaván fölszedi sátrát,
   Lopva eloldalog.
-
fordította: Ferencz Győző

/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
dolna Creative Commons License 2008.07.02 0 0 669


Szilágyi Domokos: Most...

Most, amikor éjfélekig
kell dolgozom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...

 

 

1938. július 2-án született Szilágyi Domokos.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hervay Gizella: A lány, aki virágot lépik

 

Tíz éve szeretlek,
Mondd, mi végre
Nem találsz nálam
Menedékre.

 

Űzlek, elérlek,
Elmész újra,
Hány évig fut még
Szívem útja?

 

Úttalan úton
Visszagörbül,
Csak hozzád jutok
Ki e körbül.

 

Körből körbe,
Láncról láncra,
Veled vonítok
A világra.

 

Virágra gondol,
Virágot lépik,
Kiben a szerelem
Szótlanná érik.

 

 

 

A felesége, Hervay Gizella 1982. július 2-án halt meg.

Kannus Creative Commons License 2008.07.02 0 0 668

 

Móricz Zsigmond: Vallomás és könny az élet csúcsán

Vallani az írónak önmagáról?

Nem elég, hogy saját lelkéből tölti az üres korsókat, egyszer önmagát állítani középre, mint úrasztali serleget, de ebbe mit tölt? Az egész Természetet, amely egy életen át reá zuhogott, mint napfény és eső?

*

Akarat, munka, szerelem, megtermékenyülés és boldog termékenyítés, nyugalom, munka, láz és gyötrelem, vívódás, csüggedés, meghasonlás... szerelem és újra munka és újra nyugalom...

Bizonyára életemnek éppen fordulóján riadok fel, az öregkor kezdete: érzelmesség csöppje csillog a jégcsap hegyén.

Húsz év alatt harminc kötet: óh, jaj, érzés, megindultság, enyhe meghatottság alig csordul benne: s ma idegen nekem az egész. Félelemmel s szégyenkezve küldöm el Túri Danit, bár elő se lép a léttelenből, szeretnék még egyszer az édesanyám kötőjébe borulni, a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá, amely többet soha fel nem fakadt...

Szeretném újra kezdeni Párom szíve szerint, aki kezdettől sírja kemény indulataimat... Ki sziklán függő fészkén, kicsinyeit vérével itatva mindig félve nézte rideg, rohanó, roppant veszélyeimet...

*

Miért? - hogyan? - az ember ilyen véletlen valami?

Mi a szent és örök és mindig egy?... Kiemelve érzem magam életem eddigi zordon biztonságából: idegen bolygók útját kereszteztem? - fölöttem ismeretlen szédítő erők hullámzó hatása?

Mintha hétszeres burok szakadt volna le, fájó seb a szívem, kidobva a létbe s mégis érzőbb, mint valaha. Sugárzásokat érzek, mintha delejes testekkel volna tele az élet és kiáradna belőlük rám a varázs. Szívek telefonálnak egymásnak és kitárt szívem közbeiktatva szűzen áll és átereszti magán a láthatatlan sugarakat s ismeretlen fájdalmakban gyönyörködik.

*

Negyvenöt éves vagyok s ahogy visszanézek, látom, nem éltem.

Mikor fogok élni? Van még valami hátra?

Van Isten, aki pótolja a be nem érkezett örömöket?

Lesz még gyermekkorom, boldog és gondtalan, melyet a szegénység és kín meg nem ölt, mint az enyémet? Lesz drága ifjúságom, amelyben nem kell egy küzdő férfi aszkézisébe és viaskodó mogorvaságába fojtani az ifjúság dús életvágyát, mint nekem kellett? Lesz boldog Munka-korom, mikor az átlászi napokat a kielégítő életöröm zengő muzsikája veszi körül?

Vagy csak egy pillanatnyi hangulat, hogy az én napom mindig feketére volt beállítva: pedig a szívem mindig tele volt kiáradó, föllobogó, ujjongó örömmel: s nem szabadott.

Ennyire nincs ítélete az írónak önnönmagáról? Életemből annyi életet hasítottam ki: hol van az egyetlen és igazi?

Egyszer, sajgó szívvel szánom magam, hogy öt éves koromtól nekem folyton produkálni kellett, ismeretlen erőkkel, ismeretlen lehetőségekből, ismeretlen eredményeket előhozni: Rabszolga, aki kővágó fejszével áll az Élet bazaltja alatt s egyre beljebb-beljebb bányász egy pillanatnyi megállás nélkül s egyre jobban elsötétül körötte, számára az élet, ahogy a bánya mélyül, mélyül a hegy alatt...

Aztán megnyugodva gyönyörködöm, hogy hiszen jó volt: mert az Élet legfőbb öröme a munkaöröm.

És a rabszolga, aki huszonegy évig dolgozik a babiloni fogságban, lenézi a Sorsot, mely őt odaállította s örömöt keres a saját izmai rezgésében s egyre feljebb feszíti erejét, emberen túl, a megszakadásig, hogy a kegyetlen sorstól a nagylelkű meghódolást a Munka előtt: kikényszerítse.

Majd megint imádom e megnyugtató Sorsot, hogy méltót engem kegyére, a tápláló egyensúlytartó, boldogság istennőt, ki megmenti, fölemeli s megváltja a rabszolgát, hogyha az egyszer csak odavágja fejszéjét és vadul elfut a szent Sors elől, hogy zihálva összeessen a rét virágai közt.

*

Óh szegény rabszolga. Nézzétek a szörnyeteget, az egyoldalú munkában agyveleje megnőtt, kiforrt a csontokon, mint a tajték és azt hiszi, semmi élete. És akad pillanat, mikor nem veszi észre az Élet mindennél főbb adományát: negyvenöt év tiszta, becsületes országútját, egy síkban, egy vonalban, egyetlen félrezökkenés nélkül valahova előre, az Igazság felé. És a Természet csodálatos és boldog bőkezűségét: egyetlen életben, egyetlen szívtársban, boldog szenvedéllyel bányászni ki az egész emberiséget, egy férfi életből ezret s egy női szívből másik ezret vetíthetni ki a Létbe... És egyetlen átok s egyetlen szenvedély a Munka... Boldog átok. Boldog áldás: mert ez az egyetlen áldott és hasznos és ártástalan szenvedély, amit meg nem vetnek s meg nem nevetnek s meg nem utálnak.

E szenvedély gyulladt föl a gyermekben és ez izzította az ifjút s a férfit mind e mai napig. Egy lázas, vergődő kis család melegágyában, majd a termékeny szerelem huszonegy éves, zavartalan virágos, bokros, lombos édes kertjében...

*

Az életemről szóljak?

Hajóztam, holmikat hordtam, kincseket garmadáztam.

S magamnak elfeledtem egy percet is félretenni.

<!-- document.write(''); //-->

 

(Forrás: Nyugat 1924. 4. szám)

dolna Creative Commons License 2008.06.30 0 0 667

 

Szép Ernő: Két vers

Egyszer, vágtató gyöngy hintórul
Aranyat szórni a népnek, aki kódul.

Mérgezett virágok közt egy éjben
Elveszteni az eszemet a kéjben.

Egy kéz ... egy csókkal hajolni feléje,
Hogy az életet és a halált megérje.

Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom
A két orcámon végig árkot ásson.

A végtelen tengerbe beleúszni,
Odaveszni, el se búcsúzni ...

***

Járok-kelek, megállok,
Nézem a házakat,
Nézem a kocsikat,
A fáknak rácsait,
A lámpák oszlopát,
Nézem a boltokat
S megnézek minden embert,
S nézem a ligetet,
Füvét, virágait,
Nézem a hidakat
És nézem a Dunát,
És gyárak füstjeit
És a felhőt az égen
S mindig gondolkozom,
De amit gondolok
Úgy elmegy mint a zaj,
Úgy elmegy mint a füst,
Úgy elmegy mint a víz,
Úgy elmegy mint a felhő.


Forrás: Nyugat, 1912.12.szám

Barhan Creative Commons License 2008.06.28 0 0 666
Irány a ....
Barhan Creative Commons License 2008.06.28 0 0 665

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ARTHUR JAMES MARSHALL SMITH

 

TALÁLNI SZÓT


TO HOLD IN A POEM

 

Találni szót,

Ropogósan fehéret,

Mint a hó; szárnyalót,

Mint madarak ha repülnek az égnek,

 

 

Áttetszőn hideget,
Mint itt a jég, szívós törpefenyőnyit,
Kontyvirág-zsengét, s ami oly ősöreg,
Mint a Lőrinc-hegység végiggyűrűzik,

 

 

Csillámlót és illatosat,

Mint üde zápor; s olyat is,

Mely kemény, fehér, sima, mint patak

Medrében hűs, makulátlan kavics.

 

 

Felfogni versnyi szóban,

Mint üvegpohárban vizet,

A hegyek madárlelkét szárnyalóban,

S az erdőcsúcsokat, fű-élüket;

 

 

Kérlelhetetlen versben,
Mely a folyó s a mező tükre,
A drága, zord, megvehetetlen:
Észak lekötve mindörökre.

 

 

Kiss Zsuzsa fordítása

 

 

 

Fa

 

Tree

 

Szavak szabnak
sebességet irányt
nemcsak a gondolatnak
a dolgoknak is

 

 

Kimondom fa
és eső esik
és nap munkál
és mag sarjad
és rügy pattan

 

 

és évek múlnak

és újból tavasz köszönt be

 

 

Nézd nézd a szó

mit fakasztott a földből -

 

szürkésfekete görcsös kifacsart -

 

 

és egy fiú farag
belé nevet
szívet.

 

 

Kiss Zsuzsa fordítása

 

 

 

ŐRIZNI AKAROM


I SHALL REMEMBER

 

Őrizni akarom,

Ahogy az az egy fecske szárnyalt

Az alkonyi folyón

Méltóságteljes lassúsággal

Át meg át, semmi nyom

Nyomán a néma vízen:

Ahogy egy mosolyod

Éppilyen álomívben

Kanyart ír elcsitult elméd fölé,

És úgy suhan tovább,

Nem fodrozza azt gondolatnyi szél,

Sem madárnyi vágy.

 

 

Kiss Zsuzsa fordítása

 

 

A RÉT MAGAS FÜVE


FIELD OF LONG GRASS

 

Mikor a rét magas füve között jár,
A fűszálak pici kezei
Kinyúlnak simogatni.

 

 

A fény, mint a magas fű hintázása.
A fény, mikor ruhája libben-lobban.
A fény, amint keblében megpihen.

 

 

Mikor keble árkában kihunyt,
S a rét magas füvét is odahagyta,
Ő a sötétben sétál a legelőnél.

 

 

 

Aztán a szívembe kanyarodik,
S jár-kel, ereimben ringatózva.

 

 

Csuklóim, mint a rét füve
Szellő csókjai közt.

 

 

Kiss Zsuzsa fordítása

 

ilang_ Creative Commons License 2008.06.19 0 0 664
-
(...)

- Írhatnál néha - így beszélt Gustin - kellemesebb dolgokról is... Nem mindig ilyen mocskos az élet... - Bizonyos szempontból igaza van. Rögeszmés vagyok, elfogult. Mutatja ezt, hogy mikor zúgott a fülem, mind a kettő, sokkal jobban, mint most, és óránként felment a lázam, akkor sem voltam ennyire búval bélelt... Gyönyörű álmokat gyártottam... Madame Vitruve, az asszisztensnőm hasonlóan vélekedett. Mindent tudott a keserveimről. Ha az ember olyan nagylelkű, hogy szétszórja kincseit, akkor előbb-utóbb szem elől is veszíti őket...

(..)
-
fordította: Szávai János

**


A 20. század utolsó harmadának egyik sikeres írójával, Jacques Borellel beszélgettem egyszer olvasmányairól, írói mintáiról. Három író neve marad fenn századunkból, mondta Borel, persze a franciákra gondolva, Proust, Claudel és Céline. Meghökkentem, annyira nem egyezett ez a lista a megszokott értékrenddel, pedig barátom nem meghökkenteni akart. Meg is magyarázta mindjárt, mire gondol. Az igazi irodalom mindig nyelvteremtés. A nagy író saját nyelvet teremt. És az a világ, amit írói nyelve kialakít, megformál, az egyúttal legsajátabb írói világa.
(...)
-
/L.-F. Céline Halál hitelbe - ford. Szávai János - Kalligram, 2006/






Kép: Arletty és Céline, 1958
-
dolna Creative Commons License 2008.06.19 0 0 663

 

Takács Zsuzsa: A tiltott nyelv

Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,
de ha már gondolkodunk is,
nem szabad megszólalnunk rajta.
Megszólalni és kimondani, milyen
következtetésre jutottunk. Mert lehet,
hogy következtetésünk hibátlan,
kétségbeesésünk mégis ostoba.
És akkor élhettünk volna úgy,
mint a fényérzékeny növények:
fölfelé törekedve. Élhettünk
volna úgy, mintha éltünk volna.

dolna Creative Commons License 2008.06.12 0 0 662

 

Tóth Krisztina: Hála-változat

Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.

Előzmény: Kannus (661)
Kannus Creative Commons License 2008.06.09 0 0 661
TÓTH KRISZTINA
Kelet-európai triptichon


I.

Nevünket mondja a hangosbemondó
és mi felpattanunk. Nevünket
rosszul írják és rosszul ejtik,
de mi készségesen mosolygunk.
A szállodákból elhozzuk a szappant,
az állomásra túl korán megyünk.
Nehéz bőrönddel, bő nadrágban
mindenütt ténfereg egy honfitársunk.
Velünk mennek a vonatok rossz irányba,
és ha fizetünk, szétgurul az apró.

Határainkon félünk, azokon túl
eltévedünk, de felismerjük egymást.
Felismerjük a világ túlfelén is
a kabát alatt átizzadt ruhát.
Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le
a teli szatyrok füle, és mikor
távozunk, megszólal a riasztó.
Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer
ott a bűntudat mikrochipje.



II.

Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost.
Ismerem azt a fekete vízesést.
Anyád a tetőre járt napozni,
nyáron a bányatóban fürödtetek.
Ismerem azt a láb nélküli embert
aki a kapualjban lakik,
ismerem azt az országot, ismerem
vonatait, sírását, klór egét,
savas esőit, lassú havazását,
túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.

Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol,
csonkolt akácok szegélyezte út
kísér álmodban, hogyha hazagondolsz.
Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz
halottat, lábánál fogva vonszolják a fát,
megállsz, nézed, ahogy többihez hajítják.
Tudom, mit látsz: emberi testek kusza halmát
kinyújtott, sárga karjukon egy-egy
ottfelejtett ékszerrel: kék-arany
kifosztott szaloncukorpapírral.



III.

A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem.

A nevem Alina Moldova.
Szívbillentyűm őrizetlen sorompó,
ereimben mérgek keringnek,
várható életkorom 56 év.
Tízéves fiamat elbírom,
szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok.
Megüthetsz, rázogathatsz,
csak a fülbevalóm zörög,
mint levált alkatrész
a még forgó motorban.

(Forrás: ÉS 2006/51.sz.)

dolna Creative Commons License 2008.06.07 0 0 660
Isteni lesz, ne is fontolgasd tovább!:-))
Előzmény: ilang_ (659)
ilang_ Creative Commons License 2008.06.07 0 0 659
Fontolgatom, hogy lépést tartok veled:-)
Előzmény: dolna (658)
dolna Creative Commons License 2008.06.07 0 0 658

Ezt válasznak tekintem arra a kérdésemre, hogy nincs semmi baj:-)

Köszönöm.

Ezután majd gyakrabban látunk, ugye?

Előzmény: ilang_ (657)
ilang_ Creative Commons License 2008.06.07 0 0 657
Én is szeretlek:-)
Előzmény: dolna (656)
dolna Creative Commons License 2008.06.07 0 0 656

Off
Szia! Jaj, de régen "láttalak", Ilang, kedves!:-)
Remélem, nincs semmi baj.

On

Előzmény: ilang_ (655)
ilang_ Creative Commons License 2008.06.07 0 0 655

-
XIX.

10 óra

Mennyire csak vendég az éjszaka! Újra itt a nap, meghinti arannyal a földet, vakító fényességben áll ismét a világ.
  A szorgos kezek művelte ágyásokon túl, a málnabokrok mentén eléggé széles, füves terület húzódik. Bőven elég, hogy a nyugágy elférjen rajta. Méhek döngicsélnek a levegőben, fáradt pillangók a melegtől elpilledten fellebbennek a káposzták, karalábék között.
  – Ez bizony már csak öreges foglalatoskodás – mondta a gróf. – Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük.
  – Érdekes játék…
  – Ugyan! Kártevők, nem szeretem őket!
  Rágyújtottam:
  – Miért nem fog egy ásót, és miért nem próbálja meg kifordítani az egész bolyt a helyéből?
  – Mert semmit nem érek el vele! Megpróbáltam. Aztán hol itt, hol ott bukkannak elő újra. Leöntöttem őket forró vízzel, de pár nap múlva kezdhettem elölről az egészet a kert túlsó végén…
  – Hát akkor ez bizony reménytelen kísérlet…
  – Úgy gondolja?
  – Úgy hiszem…
  – Lehet! De amíg élünk, reménylünk…
  Nevetett:
  – Tudja: program nélkül nem lehet élni. Oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének. Hit dolga mindössze. Hogy más ostobaságnak tartja? Nem mindegy? A fontos, hogy magunk érdemesnek tartsuk…
  – Valami konzervdoboz volt ez valamikor?
  – Igen! Ma már nemesebb hivatást tölt be… Hű bajtárs, ragaszkodom hozzá! Tanúm – ha úgy tetszik. Eszköz és tanú!
  – Hány hangyát szokott egyszerre belerakni?
  – Húsz-harminc darabot… Attól függ! Aztán elviszem őket, fordulok, és újra kezdem…
  Rám pillant:
  – Egyébként az ötlet maga nem rossz, ismerje el…
  – Készséggel…
  Beszélgetés közben értünk oda a hangyákhoz. A fű gyér volt errefelé, apró lyukak sötétlettek a földön, kis ösvénykék vezettek egyiktől a másikhoz.
  – Istenem… mennyire ismerem már őket!
  – Ez lesz ma az első akciója?
  – Nem! Ez lesz az utolsó forduló…
  A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze.
  – Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét.
  – Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni?
  – Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez…
  – Mióta folyik ez a játék?
  – Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés.
  Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult:
  – Illúzió, kedvesem… minden illúzió!
  Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte.
  – Nem nyomja agyon?
  – Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó…
  Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban.
  – Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből…
  Felpillantott, és magasra tartotta az ujját:
  – A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára…
  Mosolyogva nézett rám:
  – Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi?
  – Ugyan!
  – Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk…
  Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk…
  Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk.
  – Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett…
  Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton.
  – Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat…
  A bokrok mellett megállt.
  – Megérkeztünk!
  Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák.
  – Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák.
  Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat:
  – Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték…
  Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám:
  – Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál…
  A nyugágy mellett – most hozhatták – kis széken, fehér szalvétán két csésze, pirított kenyér, teáskanna, vaj, méz, felvágott.
  Az asszony, a gyermekszemű Terus most ment vissza a ház felé.
  – Velem tart?
  – Köszönöm… csak teát kérek!
  Az asszony ment a ház felé, útközben hajtotta a tyúkokat, csirkéket előre, ki a veteményesből.
-
/Sánta Ferenc Húsz óra - Magvető Zsebkönyvek, 1976/

és

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/SANTA/santa00027a_kv.html

***
Fábri Zoltán Húsz óra (1965)

Előzmény: dolna (654)
dolna Creative Commons License 2008.06.07 0 0 654

 

Sánta Ferenc: A nyelvről – iskolásoknak

 

Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra – de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek.

 

De nemcsak az ismereteinket őrzi és nyújtja át korról korra, emberről emberre, hanem ő maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal.

 

Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot. A

legértékesebb minden lehetséges között, mert értelmét is minden csupán akkor tárja fel, ha szavakkal kezdjük felruházni.

 

A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk.

 

Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, s sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.

 

Gondoljátok el: ha arról akarunk beszélni, hogy elmúlik az éjszaka, és helyébe nagy

fényességű reggel következik, nem jó-e így mondanunk: először éjszaka volt, aztán derengeni kezdett, majd virradni és pitymallani később, hogy utána pirkadni kezdjen, s rögtön rá hajnalodjon is az érkező reggel elé.

 

Mennyi szín van ezekben a szavakban a feketétől az égővörösig és a mindent megérintő világosságig. De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít, fölé is emel.

 

Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy

jellemezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal,

jelenségekkel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében – paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve.

 

Mert ez ad lehetőséget képességeinek kibontására, s annak a gyakorlására is, ami leginkább különbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.

 

Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi nem korlátozhatja gondolatainkat.

 

S még van valami a nyelv csodái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Őáltala él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.

 

Forrás: Kritika, 1970. szeptember
/én a Digitális Irodalmi Akadémiáról hoztam./

 

/1927-2008/

Nyugodjék békében!

Midász király Creative Commons License 2008.06.01 0 0 653
KARINTHY FRIGYES: A MŰLÁB



Az igazi Ravaruszkánál maradt.
Huszonnégy éves volt akkor.
Bajtársa beszélte nekem, hogy esett, ő is vele volt, mikor a srapnel elpukkant; neki a karját vitte el.
Kasszián még az eszméletét se vesztette el. Együtt vitték el őket.
– Hát veled mi történt? – kérdezte Kasszián vígan, mikor magához tért. – Mert ami engem illet, az én lábamnak, úgy látszik, kámpec.

A kórházban se hallotta panaszkodni emberi fül. Elaltatni se hagyta magát, helyi érzéstelenítéssel fűrészelték le az összeroncsolt lábat. Cigarettázott, és viccelt a dolgozó sebésszel: „Vigyázzon, doktor úr, ha ügyesen csinálja, a legközelebbi lábamat megint magánál vágatom.”
Felépülése után pirosan és hetykén jelent meg, két mankón, régi társaságában. Enyelegve csúfolta a kétlábúakat: „Vidd odább, girhes, azt a két bal lábadat, hadd ülök le ezzel az egy jobbal.” „Engem ne sajnálj, öcsém, magadat sajnáld, nekem csak egy fél lábam van, neked kettő.”
Sok éven át nem hallottam Kassziánról. Az utóbbi időben, úgy látszik, elég rosszul ment a sora, a gazdasági válság nem kímélte meg, tönkrement a virágzó üzlet, amit még apjától örökölt.
A napokban, ahogy a vidéki város utcáján átmegyek, csődület vonja magára a figyelmem.
Elütött valakit a villamos.

Nem ismertem meg első pillanatban, ahogy halálsápadt arccal kihúzták a kerekek alól.
– Kasszián! – kiáltottam aztán rémülten. – Te vagy az? Az istenért, csak nem a lábad…
– De igen – suttogta, és nehéz veríték lepte el homlokát –, a műlábam… Úgy látszik, teljesen tönkrement… Rettenetes… Németországban csináltattam… Képtelenség még egy ilyet kapni… a transzferrendelet… és ha lehetne is… soha nem lesz annyi pénzem többé… ó, én szerencsétlen…
És Kasszián, életében először, hangosan sírva fakadt.
Hallom, a rokkanttörvény revíziójára készül a kormány.

(Az Est, 1933. február 19.)

Barhan Creative Commons License 2008.05.28 0 0 652

Alain Bosquet

 

100 jegyzet egy magányhoz

 

Egyedül van: akár egy hiányos ige.
Olykor nagyon is megtelik
szögletekkel és oszlopfőkkel,
számokkal és ábrándokkal.

Ölébe ülteti a szavakat,

akár a kiskutyákat,

és simogatja őket.

Vár rá a május.

Fut a lombok között

és lerogy kimerülten.

Minden tudása csempészáru.

   

Az egész étkezés alatt
sértegeti a rózsát.
És elalvás előtt

azt mondja neki: „Csúf bogár."
Este, amikor minden alakot vált,
meg szeretné simogatni,
de nem találja többé.
Ódát írna tiszteletére.
Ezel az egy rózsával együtt
a föld minden rózsája meghalt.
De tolla nem hajlandó
leírni a nevét.

Mit van mit tennie, ő maga lesz a rózsa.

 

Mért is választana hold és keselyű közt.

A békítés a tiszte.

A láthatáron

a felfoghatatlan

olykor megölné

minden formáját a valónak.

Vérpelyhek: balra tartanak?

Hócseppek

a szellem-hajó árboca előtt.

a napot óva inti,

amely holdkórosan

hitelét rontja a szűz éjszakának.

   

Szeretné,

ha egy gazella

írná meg sírfeliratát.

Makacskodik:

mért ne mondhatna

gyászbeszédet fölötte

a legbolondabb harmat?

Nem mond le semmiről:

ezernyi királytölgy siratja el majd,

míg kétszeresére dagad a tenger.

Elfelejti a különbséget

élet s halál között.

 

Gyűjt még néhány szemet.

Minden fiókja tele van kezekkel,

harminc, negyven, miket éjszaka megszorít,

hogy ne legyen oly egyedül.

Már hány hónapja is halmozódnak az ajkak,

szelíd és isteni szókat súgván neki?

Térdből talán van több tucatja is,

mindet magával hordja:

készen áll majd, ha szólítja a hit.

Elejt még néhány vérző szívet is:

vagy százat,

hogy egész éven át

legyen majd mitől meghatódnia.

 

 

A hétfőknek miért kell letaglózni a

vasárnapokat;

s az ősznek a nyarat;

s a felnőtt órának az ifjú órát?

Kertek alá

más kertek temetődnek.
A nap mögött
napok roskadnak össze,
mint szekrényben avítt ruhák.
Semmit se kérdez többé:
egy dallamot szeret.

 

(fordította Somlyó György)

 

 

 

 

---------------------------------------------

 

 

 

 

Egy anya halálára

 

Meghaltál hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem.
Harminc esztendeig viaskodtál velem,
a durcás kisfiút akartad látni bennem,
ki katicákat hoz, hamisan énekel,

 

aki jobban figyel kezedre a hajában,
mint a latinra. Persze, vétek volt háborúba
mennem, s aztán a felnőtt-létet elfogadnom.
Hogy asszonyt hoztam, az még szörnyűbb árulás volt.

 

Majd írtam egy regényt és ettől még nagyobb lett
a távolság közöttünk. Hány szereplőt találtam,
ki tőled elszakít? Sírásod, vissszered,

 

végül megtervezett öngyilkosságod: mennyi
eltékozolt erő, hogy újra rád figyeljek!
De múmiája mélyén is él szeretetem.

 

 

(fordította Tóth Krisztina)

 

 

 „Meghaltál, hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem."

                                                                    „Ez a borzalommal és mé-
reggel telített verssor akkor jutott egyszer eszembe, mikor tőled
jöttem el egy értelmetlen jelenet után, melyben száz félreértés
tolult fel torkunkból az ajkunkra, egyszerre szándékosan és öntu-
datlanul, akár egy kőzuhatag. Hideg volt, a párizsi szél egyhangú
szürkesége; a rozsdás avar és a felhők között, melyek úgy lökdös
-
tek
egymást ott fönt az égi bizonytalanságban, akár a félig részeg
barmok. A rue de Grenelle-en, majd a rue Saint-Dominique-ban a
kirakatokat éppolyan szűkösnek láttam, mint a végsőkig elkese-
redett anya és a türelmetlen fiú viszonyát, amely a mi kettőnké
volt. Ezen a nedves járdán kedvem lett volna eltaposni egy pultról
lopott gyümölcsöt: egy narancsot vagy egy angolkóros almát vagy
egy hülye banánt; vagy vásárolni valamit, akármit, talán egy
minden báj nélküli játékszert: igen, egy babát, amely nem méltó
egy olyan gyerekhez, akit szeretnek, hogy a járókelők szeme
láttára kinyomjam műanyag szemét és kiszedjem fehér bolyhok-
ból készült belsőrészeit. Ahhoz is kedvem lett volna, hogy min-
denkit felpofozzak, akit magamnál gyengébbnek vagy öregebb-
nek látok: a kudarc végtelen nagy büntetést követelt, a gyöngesé-
get megbocsájthatatlannák éreztem. Kétségbeesésemre nem ke-
restem mentséget: tudtam, hogy igazságtalan vagyok, és az is
akartam maradni minél tovább, legalábbis az Invalidusok hídjáig.
A belőled és magamból való kiábrándulásra nem volt más kárpót-
lás, mint kiábrándulni Párizsból. ízlelgetve, tökéletesnek találtam
kis mondatomat: pontos cezúra, hibátlan csengés, óhatatlan kihí-
vás, olyan fájdalom, amely ezernyi visszhangra találhat mások-
ban. Hogy túlságosan irodalmias? Létem körülményei elől volt-e
más menedékem, mint az irodalom? Alighogy megformáltam,
máris minden erőmmel igyekeztem elfelejteni ezt a végzetes kis
mondatot: ez a feszültség véglegesen belém fészkelte magát."

 

Barhan Creative Commons License 2008.05.28 0 0 651

Alain Bosquet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Alain Bosquet

 

 

Az ehető vers

 

 

A gyermek elkap egy pillangót: most megeszlek!
A cápa gyermeket fog: ehető az is.
Isten kifogja a cápát, mert arra támadt
étvágya - bár lehet, hogy csak elvből teszi.

 

Joggal kérdezhetik, ki fogja akkor istent
bekapni, hogy a lánc folytatódjék, s hogy a
költő ne álljon itt egy félig írott verssel.
De a vers óvatos: időben visszafordul,

 

isten nem kéri már a harapós halat,

a cápa félni kezd a gyermek szigonyától,

s a gyermek látja, hogy nem is lepkét fogott,

 

hanem egy mérgező virágot - így maradnak
mind éhesek, kivált a hülye olvasó,
aki nem tudja, hogy a versek ehetőek.

 

(fordította Tóth Krisztina)

 

 

A költő meghatározása

 

Hogy költővé lehess, legyél csak ostoba,
mint ez a buta hajnal, mely azt hiszi, ragyog,
s miként tökkelütött az az ócska kavics,
amely a vágtató lónak útját elállna.

 

Hogy költővé lehess, ó, de milyen okosnak
kell lenned: mint ez a hajnal, mely tudja, hogy
miként kell kelnie, vagy a gőgös kova,
amikor a csikót bukásra készteti.

 

Hogy költővé lehess, először is szeresd

- kiművelt, olykor ám együgyű szeretettel -

a követ, a csikót, a napfényt, a ködöt,

 

holdat és végtelent, a tömeget s a csöndet,

aztán egyszerűen mondd el, ahogyan itt,

tudva, hogy minden szó szemenszedett hazugság.

 

(fordította Somlyó György)

 

 

A költészet története 82 szóban

 

 

Elevenen kellett volna megnyúzni Villont,
első bűne után. S a negédes Racine-t,
lesz-e vagy sem belőle mérgezési ügy,
bürökkel megétetni. A degenerált

 

Gérard de Nervalt meg felkötni - nem megadni

azt a luxust neki, hogy felkösse magát.

S ez a Verlaine, aki fiúkat szeretett,

csak dögölt volna meg ott a börtönben. Rimbaud-t,

 

ezt a hadköteles katonaszökevényt
lőtték volna agyon. Kostrowitzkyt pedig,
nyelvünk kártevőjét, e piszkos idegent

 

agyonverni, akár azt a vén cinkosát,

a zsidó Jacobot, az avangard buzit.

Költő, száműzd magad: tönkreteszed a prózánk.

 

(fordította Somlyó György)

 

 

Előzmény: dolna (649)
ilang_ Creative Commons License 2008.05.27 0 0 650

Tolnai Ottó írja A pompeji szerelmesek c. könyvben, hogy Kosztolányi egyik alapszava a delej, a delejesség.

K. írásainál is le lehet ragadni.
-
Kosztolányi Dezső: UNALOMKÚRA

 

  Az orvos megállapította, hogy ki vagyok fáradva, ennek folytán alá kell vetnem magam egy kúrának.
  Ez a kúra, melyet mostanában gyakran rendelnek idegbetegeknek, tulajdonképpen abból áll, hogy semmit sem szabad csinálni, unatkozni kell, tűrhetetlenül. Minél elviselhetetlenebb az unalom, annál biztosabb a gyógyulás. Azon az elven alapszik, mire a koplalás. Aki megcsömörlött a sok ételtől, az nem kap enni, s az éhség egyszerre visszatér. A fáradt embernek tilos szórakoznia, vállalnia kell egy-két heti szellemi koplalást, mely beléje fojt minden erőt, tétlenségre kárhoztat minden kezdeményezést, úgyhogy később - a mesterséges kényszer megszűntével - a tettvágy önmagától kirobban, s az érdeklődés beéri a legkisebb táplálékkal is.
  Sietve nekifogtam az unalomkúrának. Kimentem az udvar  egyik zugába, magammal vittem egy kényelmetlen széket, s szemben a kopár tűzfallal leültem. Ennél igazán nem akadhat unalmasabb hely. Soha életemben nem néztem ilyen sokáig egy tűzfalat. Villamos drótok futottak rajta végig, szigetelő porcelán csészékkel, mellette egy rozsdás, szemétre vetett vizeskanna, pár törött tégla, semmi egyéb. Öt percig vártam. Akkor figyelni kezdtem magam, nem unatkoztam-e már. Be kell vallanom, hogy nem unatkoztam. Ez kissé érdekelt. Most résen álltam, és lestem, mikor jön az unalom. Az nem jött, de megjött helyette az unalom jelképes állata, a légy. Végigmászott a téglákon, szikráztatta hártyaszárnyait, melyek szivárványosan ragyogtak a napfényben, mozgatta potrohát, és elülső lábával kefélte sörtéit. Ezt még sohasem vettem észre. Milyen keveset tudok a rovarokról. Hányféle légy is van? Meddig élnek? Honnan származnak? Megannyi kérdés tolult fel, melyre választ vártam, de ellenálltam a kísértésnek, s nem lapoztam föl Brehmemet. Unatkoznom kellett.
  Néhány nap múlva felszólított telefonon az orvosom, s állapotom iránt érdeklődött. Nyilván hibát követtem el ezáltal, mert hangja nem volt vontatott, hanem friss és vidám, igazi kíváncsiság csengett ki belőle, ami kizökkentett közönyömből. Azt kérdezte, jól megy-e a kúra. Nagyon, feleltem. Az elég baj, válaszolta. Az unalomkúra sikerült volta abban nyilvánul, hogy a betegek a renyheséget elviselhetetlennek érzik, én ellenben kísérletezek magammal, és az unalomkúrát érdekesnek tartom. Nem elég, ha unom magam, hanem unnom kell magát az unalomkúrát is. Hiszen ez nem dolce far niente, hanem keserű semmittevés. Ezért eltilt mindennemű lélektani megfigyeléstől, menjek a szabadba, a városon kívül, s egész nap az egyszeregyet mondogassam.
  Szót fogadtam. Kifeküdtem a hegytetőre, daráltam az egyszeregyet. Közepén azonban elakadtam. Rájöttem, hogy már elfelejtettem. Különösen a hetes számokkal akadt sok bajom. Ki tudja, milyen titkos, előttem ismeretlen okból történt ez a zavar az idegpályáimon, lehet, hogy a hetes szám miatt, mely nekem mindig ellenszenves volt, és szerencsétlenséget jelentett. Minthogy a kérdés izgatott, nem bíbelődtem vele, lehunytam a szemem, úgy hevertem. Erre eszembe jutott boldogult számtantanárom, egy kőbe kívánkozó alak, ifjúságunk szigorú és kedves réme, ki akkor is, mikor már nyugalomba vonult, naplót vezetett rólunk, hol járunk, és mit csinálunk. Halála pillanatában felült ágyában, s mielőtt a végtelen síkra lebbent, a levegőbe egyenes vonalat húzott, melyet A-B-nek nevezett. Micsoda rejtélyes keveréke a vidéki kicsinyességnek és a nagy-nagy tudásnak, a tanárok megható, örök gyerekességének. Magam előtt láttam, élénken. Egyet-mást föl kellett jegyeznem. Vigyázatosságból azonban nem hoztam papírt. Kézelőimre írtam. Éjjel nem feküdtem le, hanem papírra vetettem jegyzeteimet.
  Az orvos erre végképp megszüntette az unalomkúrát. Megmagyarázta, hogy ami egynek gyógyszer, másnak méreg. Lemondott rólam. Én pedig kétségbeesésemben újra tíz szivart és harminc cigarettát szívok el, mint annak előtte. Színházakba járok és nagy társaságokba, hol megvitatják az érdekes eseményeket, megveszem és elolvasom azokat a több kötetes regényeket, melyeken ez áll: "érdekfeszítő olvasmány", és előszeretettel keresem fel a szórakozóhelyeket is, melyeknek "változatos a műsora". Azóta gyógyultnak vagyok tekinthető.
  Pokolian unatkozom.

 

(1922)
-
/Kosztolányi Dezső Válogatott novellák és karcolatok - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985/

dolna Creative Commons License 2008.05.26 0 0 649

 

Orbán Ottó: A közös nyelv

A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak,
sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában;
a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom.
A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,
csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,
a tér idővé változik, az eszme anyaggá,
míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk,
majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről…
A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok,
bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.
A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható furfangos fölfogása –
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

ilang_ Creative Commons License 2008.05.14 0 0 648
:-)
Előzmény: vergissmeinnicht (647)
vergissmeinnicht Creative Commons License 2008.05.13 0 0 647

 

Seneca: Az utazó

 

Azt hiszed, veled történt meg egyedül, és csodálkozol rajta, mint valami szokatlan dolgon, hogy hosszú utazásaid, a sokféle vidék változatossága sem oszlatja el szomorúságod, kedélyed nyomasztó bánatát? Szívet kell cserélni, nem égboltot - akárhová kerülsz nyomon követnek bűneid is. Szókratész így szólt valakihez, aki ugyanezt panaszolta:

   - Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe-körbe.

   Ugyanaz fojtogat, ami messzire űzött. Mi gyönyörűséget lelhetsz tájak újdonságában? Vidékek, városok megismerésében? Ez a hányódás a semmibe visz. Kérded, miért nem könnyít rajtad ez a menekülés? Te is magaddal menekülsz.

   Bármit teszel, magad ellen teszed, éppen a mozgással ártasz magadnak: hiszen beteget rázol összevissza. Ámde mikor megszabadulsz nyűgeidtől, a helyváltoztatás kellemes lesz: elvetődhetsz a legtávolabbi földre is, megtelepedhetsz barbár országok bármely zugában - minden helyet vendégszeretőnek fogsz látni. Fontosabb, hogy milyen állapotban érkezel meg, mint az, hogy hova érkezel. Ezért nem kell egyetlen helyhez kötni lelkünket - egyébként nem is lehet: a lélek csak átutazóban jár a Földön; célja ez az utazás. Nem egyetlen zug számára születtem, hazám az egész világ. - Ha ez világossá válik előtted, már nem csodálkozol azon, hogy nem segít rajtad a helyek változása: csodálatos vidékek sora, ahová sorban elvándorolsz, mert nem érzed jól magad ott, ahonnan elvágyódtál. Tudd: mindegyik tetszett volna, ha a magadénak tekintetted volna. Most nem utazol, hanem bolyongsz, hányódsz; az egyik helyet felcseréled a másikkal, pedig, amit keresel: az a boldog élet, amely nincs helyhez kötve - minden helyen megtalálható.

   Találj nyugalmat az életedben! 

 

Lucius Annaeus Seneca: Az emberség nagykönyve, Kassák Kiadó, 2007

 

:-)Kedves Ilang! Szép estét kívánok Neked és a Többieknek is.

Előzmény: ilang_ (646)
ilang_ Creative Commons License 2008.05.11 0 0 646

-

Kosztolányi Dezső: NERO, A VÉRES KÖLTŐ


4. A NEVELŐ

Minden jel arra vallott - a chaldeus csillagjósok véleménye is -, hogy ragyogó korszak következik a római birodalomra.
  Az új uralkodó a hajnal első pillanatában született, homlokát először a napsugár érintette, aztán trónralépése is jó időben történt, délben, mikor a gonosz szellemek, a sötétség és köd kedvelői nem mernek emberek előtt mutatkozni.
  Ez a kis szőke fiú kezében a békét hozta. Öv nélkül járt, a katonai szemlén mezítláb jelent meg. Aztán a császár és a szenátus kölcsönösen udvariaskodott egymással. Ő visszaadta a szenátus régi hatáskörét, a szenátus pedig a haza atyjának nevezte őt. Nero ezen elmosolyodott. A címet fiatalságához illő szerénységgel vissza is utasította azzal, hogy előbb meg kell érdemelnie.
  Egyelőre arra vágyott, hogy Rómát nagynak lássa. Egy új Athént gondolt el, hatalmasat, könnyedet és görögöset, tágas terekkel, széles utcákkal. Ezzel sokat foglalkozott. Építészeivel kiment a rozoga bódék közé, a keskeny utcákba, ott mért, tárgyalt, kirajzolta képzeletében az utat, melyet majd márvány és babér szeg s az athéniek is megbámulnak. Csakhamar azonban ebbe is belefáradt. Amint a tervrajzok fölé hajolt, hirtelenül érezte minden dolog céltalanságát.
  Fájdalma valamit tompult. De elfogta helyette egy új szenvedés, az előbbinél még tűrhetetlenebb és alaktalanabb: az unalom. Ennek nem volt se eleje, se vége. Szinte meg se lehetett ragadni, azt se lehetett tudni, jelen van-e vagy nincs. A semmi volt ez, mely mindig sajgott. Ásítva ébredt, fényes reggel és nem tudott fölkelni. Hogy aztán megunta a fekvést és öltözködött, álmosság tört rá, visszakívánkozott az ágyba. Nem érdekelte semmi.
  Különösen délutánjai voltak rettenetesek. Magas oszlopcsarnokban állott, egyedül. Hallgatta az emberek zaját, nézte a kertet és nem értette. Ideges, féloldali fejfájás gyötörte, melyet émelygés követett. Így borult rá az alkony.
  - Rosszul érzem magam - mondta Senecának, a költőnek és bölcsnek, aki nyolcéves kora óta nevelte.
  - Ó - sóhajtott Seneca - ó -, és rázta tréfásan a fejét, mint mikor kisgyerekek panaszkodnak és nem hiszünk nekik.
  A bölcs hosszú, nyurga alak, szürke tógában állott előtte. Sovány, sajtsárga arcán ott égtek a tüdővész tűzrózsái, mert délután már megkapta lázát.
  - De igen - szólt a császár makrancosan -, nagyon szenvedek.
  - Miért?
  - Nem tudom - mondta duzzogva.
  - Akkor azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.
  - Azt hiszed?
  - Hogyne - mondta Seneca. - Legalábbis mindennek van ellenszere. Ha éhes vagy, egyél. És ha szomjas vagy, igyál.
  - De miért hal meg az ember? - mondta hirtelenül Nero, maga elé.
  - Kicsoda? - kérdezte Seneca megdöbbenve, mert Nero eddig az anyja tilalma folytán nem foglalkozott bölcselettel. - Claudius? Vagy kicsoda?
  - Mindenki. Az öreg és a fiatal. Te és én. Ezt magyarázd meg.
  Seneca zavarba jött:
  - Bizonyos tekintetben - kezdte és megállt.
  - Lásd - szólt Nero és elnevette magát, keserűen.
  - Fáradt vagy.
  - Nem.
  Seneca gondolkozott.
  - El kellene kicsit menned - mondta.
  - Hová?
  - Valahová. Messzire. Nagyon messzire - és Seneca nagy mozdulatot írt le karjával.
  - Azt sem lehet - szólt Nero, türelmét vesztve és ráütött székére.
  Élesen feleselt mesterével és tanítójával, aki látta, hogy ingerült, közel ment hozzá, meggörnyedt tógájában, úgy leste szavát.
  Seneca minden ellenvetést elfogadott, ellenkezés nélkül. Száján azonnal készen állott a sima szó, mintha még mindig kisgyerekkel beszélne, akinek minden szeszélyét hajlandó teljesíteni. Nem vette egészen komolyan ezt a gyötrődő fiút, egy-két szóval elintézte. Csak írni akart, tragédiákat és verseket, hosszú, remekbe készült mondatokat, melyek kemények és csillogóak, mint a márvány, bölcs mondásokat életről és halálról, ifjúságról és öregségről, melyek tapasztalatát foglalják magukban, örökkévalóan, s azzal, ami ezen kívül állt, nem törődött. Más hite nem volt, mint az írás, s meggyőződése, mely a folytonos gondolkodásban és tépelődésben végképpen megingott, mindig afelé hajolt, akivel beszélt, és a következő pillanatban már ékesebben, világosabban fejezte ki azt, amit vitatkozó ellenfelei óhajtottak.
  Most is csak villájára gondolt, melyet a császártól kapott s arra, mennyibe kerül majd a szökőkút építése. Amint azonban még egyszer rátekintett, észrevette, hogy nem enyhült meg szavaitól. Fejét hátravetette, nézte a levegőt. Seneca félt, hogy egy kedvetlen pillanatban még elveszti kegyét. Ezért izgalom futott végig sovány testén, melyet a gümőkór és a gondolat egyaránt emésztett, s a szokottnál is jobban ragyogtak kiégett szemei. Zavarában köhögött.
  - Ha elmehetnék - folytatta Nero, hosszú szünet után -, de csak a barbárok hiszik, hogy elmehetnek. Mi nem mehetünk el. Se innen, a palotából. Se máshonnan. Magunkkal visszük azt, ami elől futunk. A fájdalom utánunk szalad.
  - Bölcsen beszélsz - jegyezte meg Seneca. - Épp ezért magadban kell legyőznöd a fájdalmat.
  - Mivel?
  - Fájdalommal. A keserű nem gyógyítható édessel. Csak keserűvel.
  - Ezt nem értem.
  - Csak szenvedéssel múlik el a szenvedés - magyarázta Seneca. - Nézd, ezen a télen, hogy hó esett, fáztam szobámban. Lúdbőrzött a hátam. Bármennyire bebugyoláltam magam gyapjúkendőimbe, egyre jobban éreztem a hideget, ott settenkedett köröttem és végigmarta kezemet, mint a farkas. Írni se tudtam. Erre keresni kezdtem az okát, tulajdonképpen miért szenvedek. És rájöttem, hogy a baj nem künn van, a szobában és hidegben, hanem bennem. Csak azért fáztam, mert azt óhajtottam, hogy meleg legyen. Most megfordítottam a dolgot. Elhatároztam, hogy nem a meleget akarom, hanem a hideget. Alig villant át agyamon a gondolat, máris úgy találtam, hogy a szoba nem elég hideg. Elrúgtam takaróimat, levetettem tunikámat, és az udvarról behozattam egy kis havat, mellyel végigdörzsöltem testemet többször, kihajoltam és fogaim közt átszűrtem az éles, metsző téli levegőt. Akár hiszed, akár nem, egyszerre meleg járta át tagjaimat, s aztán mikor felöltöztem, nem éreztem többé a hideget, dolgozni is tudtam, és ott egy ültő helyemben megírtam a Thyestes három új jelenetét.
  - Lehet - szólt Nero bosszús mosollyal -, de hogy alkalmazzam ezt magamra?
  - Vedd át a szenvedést - mondta Seneca -, gondold azt, hogy szenvedni akarsz.
  - Én nem akarok szenvedni.
  - Vannak, akik szenvedni akarnak, sírni, nélkülözni, és ők azt mondják, hogy boldogok. Sohase kívánnak semmit. Csak minél több fájdalmat és megaláztatást. Annyit, amennyi nincs is a földön, oly sokat, hogy ki se elégíthetik őket, és így várakozásukban mindig csalódnak. De azért nagy nyugalom lakozik bennük.
  - Te most a fekete lábúakra gondolsz - mondta a császár ingerülten - azokra, akik sohase fürdenek, a csipásokra, akik nem mosdanak, a tetves hajúakra, akik nem fésülködnek, a büdösökre, akik a föld alatt laknak s tébolyultan verik a mellüket. A forradalmárokra gondolsz, a római állam ellenségeire - és nem nevezte meg őket, akikre célzott. - Megvetem őket.
  - Én - felelte Seneca - latin költő vagyok. Gyűlölöm őket, akik a világot vissza akarják vinni a barbárok korába, utálom bárgyú babonáikat. Nincs elég kereszt és bárd, hogy végezzen velük. Az istenekben hiszek. Félreértettél - tette hozzá, mikor látta, hogy Nero nem válaszol -, csak annyit mondtam, hogy a fájdalmat fájdalommal kell lebírnunk.
  - Azzal azonban nem szünteted meg, hogyha új fájdalmat tetézel reá - mondta Nero. - Nincsen út, amely innen kivezet.
  És mintha valami mentőötlete támadna, megszólal:
  - Valami varázslat kellene.
  - Vannak varázslók - szólt Seneca -, akik állítólag az embert egészen átalakítják.
  - Nem erre gondolok.
  - Olvasd talán a görög tragédiákat. Ezekben gyász van. A vérző sebre fekete orvosság. Azt mondják, az írás is gyógyít. Most magam is készülök valamit írni. Fölséges atyádról. Jupiter és Mars társaságában mutatom be a megdicsőültet.
Szavait nem fejezhette be, mert a császár az emlékek hatása alatt fölkelt székéről, és búcsú nélkül, türelmetlenül, a másik szobába ment.
  Seneca várakozott kicsit, aztán eltávozott.
  Nerót sohase látta ilyennek. Kedves, rózsaszín orcái eltorzultak, ferde ráncok, baljós vonások szegdelték át. Nagyon szenvedhet - gondolta. Útközben úgy érezte, valami hibát követett el és jobb lett volna hallgatnia. A tanács általában nem sokat ér.
  Amikor hazaért, villája kapujában még mindig csóválta fejét. Nem értette a császárt, akinek kiskorától kezdve ismerte minden szemrebbenését, és azt hitte róla, hogy mindig az a fiúcska marad, aki eléje kuporodva hallgatja tanítását.
Úgy látszik, a hatalmasokat nem lehet sohase kiismerni.

-

/Kossuth Kiadó, 2007 vagy http://mek.oszk.hu/03200/03254/03254.htm /

dolna Creative Commons License 2008.05.10 0 0 645

 

Pilinszky János: Pünkösd egy új templom falai között

Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.

Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: „Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen…”

Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.

A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát.

Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye.

(Új Ember, 1959. május 24.)

Midász király Creative Commons License 2008.05.09 0 0 644

LEVÉL NEMECSEK ERNŐNEK
Cím: nemecsek@grund.hu


Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői sem tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
Te, Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek bajtárs, elvtárs, polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet…
Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már az úgynevezett második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele, Hats and Caps.
Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton, a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép-színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett, lyukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak.
Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
Na és a Csónakos. Papuskám, az megúszott mindent! Melós lett a Weisz-Manfredban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyült, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros–Ferencváros, hééé Ferencváros!
Te, Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk, lehet, hogy jobb is, hogy az író háromszor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghalni, mint felnőni, és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza – nagy Há, vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodom, ha kicsivel, rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást.
Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon, vagy üzenjen vele másoknak, és úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni. Neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön –, hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG, meg hogy BARÁTSÁG, BÁTORSÁG, BECSÜLET, ÁLDOZAT, MEGBOCSÁJTÁS? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint ajándékot, pedig ez a te születésnapod. Köszönöm neked.
Ami pedig a korodat illeti, a századik születésnapot, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!



Tisztelettel
Geszti Péter




ilang_ Creative Commons License 2008.05.04 0 0 643
-
Pablo Neruda: A KÖLTÉSZETHEZ

Vagy ötven éve járunk,
költészet, együtt,
kart karba öltve.
Először
lábamra tekeredtél,
majdhogynem orra buktam
a görcsös föld homályán,
vagy pocsolyába kellett
szemem temetnem,
hogy csillagokba lássak.
Később körém fonódtál
szerelmes karjaiddal,
s vérembe nőttél,
mint a folyandár.
De végül
kehellyé kerekedtél.

Gyönyörű is volt,
ahogy
magadat tékozolva, sose fogytál,
áradtál, apadhatatlan vizeddel,
s láttad, ahogy egy-egy csepp
az égő szívre cseppen,
és hamvaiból új életre kelti.
De többé
nem érhettem be véled.
Annyit jártunk mi együtt,
hogy nem tiszteltelek már,
nem láthattalak immár
páratestű najádnak.

Dolgozni küldtelek; menj, légy mosónő,
eredj kenyeret árulni a pékhez,
menj szőni az egyszerű szövőnőkkel,
állj vasat verni a nagykalapácshoz.

S velem jöttél tovább is
végig a nagyvilágon,
de nem voltál virággal
borított szobra többé
gyerekkoromnak.
Acélhangon beszéltél.
Kezed,
akár a kő, kemény lett,
s a szíved
áradó harangszó,
kenyeret dagasztottál két marokkal,
és segitettél,
hogy többé fel ne bukjak,
és társakat
szereztél,
nem egy nőt,
nem is egy férfit,
de megszámlálhatatlant.

Költészet, együtt
jártunk mi ketten
a harcban és a sztrájkban,
dokkban, fölvonuláson
s a bányamélyben,
és kacagtam, ahogy kijöttél
a szénportól maszatos arccal
vagy a fatelep friss jószagot ontó
forgácsával hajadban.

És az útfélen többé nem aludtunk,
munkások hada várt ránk
mindenütt tiszta, frissen
vasalt ingben és vörös lobogókkal.

S te, rég oly
gyámoltalan poézis,
most ott haladtál
az élen,
s mindenki lassan
hozzászokott mindennapos
csillag-ruhádhoz,
mert bármi villám verte is a fajtád,
te vállaltad a tiszted,
mentél tovább együtt az emberekkel.
Szépen megkértelek: légy
hasznos, segítsd az embert,
mint a liszt vagy a fémek,
tudj, ha kell, eke lenni,
szerszám a kézben,
kenyér s bor,
tudj, költészet, ha úgy kell,
közelharcba rohanni
s elesni vérbefagyva.

És most:
költészet,
hála néked, te édes-
anya vagy kishugocska,
mátka vagy ifjú asszony,
hála, tengeri hullám,
zászló, narancs virága,
szép nagy arany szirom te,
tengermélyi morajlás
örökké teli hombár,
hála néked, te minden
napomnak termőföldje,
éveim vére s égi
párája, hála néked,
amiért kisérőmül szegődtél
a legritkább magaslatoktól
le a szegények
egyszerű asztaláig,
amiért vasízzel és fagyos tüzekkel
oltottad be a lelkem,
és felemeltél
az egyszerű kisember
megtisztelő szinéig.
Hála néked,
költészet, hogy amíg én
egyre csak zsugorodtam össze,
te egyre jobban őrzöd
romolhatatlan üdeséged,
kristály energiád,
mintha csak az idő, mely
engem mindjobban elkever a földdel,
apadhatatlan csobogást igérne
énekem bő vizének.
-
fordította: Somlyó György

/Pablo Neruda válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1978/

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!