Azért nyitom ezt a rovatot, mert az Ismeritek a szarmatákat? topikban tilos pl. azokat az antik szerzőket idézni, akik a szarmaták méd származásáról adnak hírt. Itt viszont a szarmatákra vonatkozóan minden forrás közlése megengedett. Vágjunk a közepébe!
„Tudomásunk szerint a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban őrzik azt az egyetlen példányt, amely megmaradt Paulus Ritter, azaz Pavao Vitezović-Ritter – a mű végén található akrosztichonos versének tanúbizonysága szerint – 1703-ban írott, ám – mint ezt Georgius Andreas Gladich ljubljanai kanonok ugyanott közölt, szintén akrosztichonos epigrammájából kiolvasható – csak egy évvel később, 1704-ben kinyomtatott művéből. A nyomdajelzés nélkül megjelent, 49 lapos negyedrét könyvecske címe: Natales D.(ivo) Ladislavo R.(egi) Slavoniae Apostolo Restituti, Ab Equite Pavlo Ritter, S.(acrae) C.(aesareae) R.(egiae) Maj.(estatis) Consiliario. A könyv – akárcsak a Ritter-hagyaték többi darabja – Velimir Gaj possessor-bejegyzését viseli a címlapon, az 1873-as évszámmal.
A mű gondolatmenetét hűségesen foglalja össze a szerző említett, akrosztichonos verse, amelyet prózai fordításban így adhatunk vissza: »Akrosztichon a szent király, Ladiszláv szülőföldjéhez. Ujjongjál, termékeny Horvátország, és akkora tetszésnyilvánítással fogadd nagy fiadat, amekkorára csak képes vagy, ezt a háromszor két évszázad után megtalált valóban gyönyörűséges drágakövet és ékességes királyt, akinek – a királyi vérből születettnek – boldog uralkodás és dicső hírnév adott fényes nevet. Tapsolj, mondom, mivel ez neked nem kisebb dicsőség, mint az, hogy az ősidőkben három dicsőséges vezért küldöttél Sarmatia messze fekvő vidékeire, Cehust, Lehust és Russust, akik annyi országot alapítottak, és az ő nevüket nemzetek viselik, oroszok, csehek és lengyelek, mégis, az egyes országokat ők koszorúzták meg koronájukkal. LADISZLÁV, aki a te királyi véredből született, azután ragyogott fel [illetve, ha a luccessit sajtóhiba a successit helyett, így fordítandó: azután következett], miután bátyja, Jojád [alatta széljegyzet: más néven Gejza, Cesare Baroniónál] a mennybe költözött – amint az atyja Belus után következett –, már maga is bánként elfoglalva Magyarország zavargásokkal feldúlt királyságát és trónját, kiválóan uralkodott. Ugyancsak e kegyes király volt Szlovinia apostola, érdemeket halmozott fel az Égben és a Földkerekségen. Méltó arra, hogy bennszülött szentedként tiszteld őt, aki honpolgárod, egyúttal mennyei pártfogód, és Magyarország is téged kell, hogy magasztaljon, ó dicső, mivel annyi sok szülötteddel gazdagítottad őt, Sarmatiát, Európát és a Mennyet. Most ugyan ádáz barbárság alatt, megnyirbálva nyögdécselsz, míg csak a Mennyei rend jobb időkre nem kelti sorsodat, mert a Nap alatt – látjuk – semmi sem örök. Így tehát drága szülöttednek örvendezve, ragyogj, ó Horvátország.«”
(Szörényi László: Paulus Ritter Szent László-életrajza; in: Irodalomtörténeti Közlemények 1999/3-4, 416.)
An even more far-reaching significance is ascribed to the Sarmatians in connection with the Southern Slavs by G. Vernadsky, according to whose theory Slav and Sarmatian tribes had been living together as early as pre-Christian times in Southern Russia. This gave rise to the later Russians with regard to ethnic character and culture. In his opinion even the name "rus" derives from the name of a Sarmatian tribe.
Lásd: Ancient Russia; Yale University Press, New Haven, 1943, 74. o.
A Kárpát-medencei szarmatáknál ritkán felbukkanó jelenség a tamga. Viszonylag kis számban ugyan, de jól megfoghatóan, nagy területen szétszórva fordul elő a III. századdal bezárólag. Főként a nőket jellemző tükrök és orsógombok ábrázolásaként ismerjük őket. Az egyetlen bizonyíthatóan férfi tulajdonában lévő tamgás tárgy a dunaharaszti darab. Ez egyben az egyetlen olyan kárpát-medencei leletünk, amelyet konkrét korhoz és nemzetséghez tudunk kötni: az I. századi Farzoios király jeléről van szó, aki Olbiában veretett aranypénzt ugyanezzel a jellel. Vita folyik arról, hogy ő az aorszok vagy alánok uralkodója volt-e. A Farzoios-féle tamga Kárpát-medencei jelenlétét kétféleképpen magyarázhatjuk: 1. a bevándorló jazigok (Iazygians) alán vagy aorsz törzszsövetséghez tartozását bizonyítja. 2. Valamiféle alán jelenlétre utal, méghozzá igen koraira. Mivel az auktorok a Kárpát-medencében többször említik az alánokat, de az aorszok neve soha nem merül fel itt, ez közvetett bizonyítékot jelenthet arra a máig eldöntetlen kérdésre, hogy melyik törzshöz tartozott Farzoios. A dunaharaszti aranylemez alapján csak alán lehetett.
In Hinduism the Maruts (Sanskrit: मरुत), also known as the Marutgana and the Rudras[citation needed], are storm deities and sons of Rudra and Diti and attendants of Indra. The number of Maruts varies from two to sixty (three times sixty in RV 8.96.8. They are very violent and aggressive, described as armed with golden weapons i.e. lightning and thunderbolts, as having iron teeth and roaring like lions, as residing in the north, as riding in golden chariots drawn by ruddy horses.
According to the Ramayana the Maruts' mother, Diti, either seven or seven times seven in number, hoped to give birth to a son who would be more powerful than Indra. She remained pregnant for one hundred years in hopes of doing so; Indra prevented it by throwing a thunderbolt at her and splintering the fetus into the many less powerful deities.
...forgószél...kürtős
The Maruts
Rudra is used both as a name of Shiva and collectively ("the Rudras") as the name for the Maruts.[32] Gavin Flood characterizes the Maruts as "storm gods", associated with the atmosphere.[33] They are a group of gods, supposed to be either eleven or thirty-three[34] in number. The number of Maruts varies from two to sixty (three times sixty in RV 8.96.8.).
"Azok a gondolatok, amelyeket a régészet, Anonymus és a folyónevek tanuskodása alapján kifejtettem, bármilyen újszerűnek, vagy merésznek tűnnek is fel, csak látszólag állanak ellentétben szakembereink felfogásával. A magyar nép két főelemének, az ugor és török rétegeknek összeolvadását talán kivétel nélkül vallják, de az összeolvadás helyét a Kárpátokon túlra, a Volga-Ural tájára viszik. Ezzel szemben én az összeolvadás helyének a Duna-Tisza táját gondolom, ahova az Ural-Don közötti őshazából az ugor-magyarok már a Kr. e. évezred második felében megérkeztek.
A másik eltérés ott van, hogy - szerintem - tudósaink nagyobbik része a magyar vérben, úgyszinte a magyar szókincsben és földrajzi nevekben - mint ahogy régebben a szláv - most a török elemek súlyát kiélezik. Csaknem mindannyian sulyosabbnak látják a magyarságban a turáni «turk» ágat, mint ahogyan a politikailag ugyan súlytalan, de a mindenkori alapot nyújtó «ugor» paraszti elem kellő figyelembevétele mellett értékelni lehetne.
Össszegezés
Fejtegetésem végére értem.
A kép melyet az általam megjárt új úton láttam, az elmondottakban foglaltatik. Ez a kép még csak vázlat. A benne érintett gondolatok azonban nem hirtelen kipattant, nem múló ötletek. Nem, mert hiszen évtizedes olvasás, tapasztalás és gondolkodás eredményei.
A magyarság eredetéről kialakult felfogásom a mezőnyéki sírmező általam történt feltárása alkalmával formálódott ki nagyjából. S azóta bővebb tanulmányozgatás folytán lett olyanná, mint az előző fejezetekben kifejtettem. Már 1928-ban lényegében ugyanígy foglaltam össze most kifejtett véleményemet. Akkor ezt írtam: Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, húnok előtt is itt élt és magyarul beszélt. Felfogásom szerint ez a magyarul beszélő pórnép nem más, mint a Kr. u. századokban szarmata gyüjtőnéven említett néptörzsek maradéka.
A szarmatákról a Kr. u. I-IV. századból a római történetírók és a Duna mentén talált feliratos kövek sok adatot (latrunculi) megőriztek. E népek az V. században hun uralom alá kerültek, de mint a hunok szövetségesei (miként azelőtt Traján segédcsapatai) Attila harcaiban mindenütt jelen vannak s ott rangban a tucatnyi vazallus nép közül a harmadik helyen következnek. Csak a húnok és gótok előzik meg őket.
A szarmaták a hun birodalom felbomlása után a VI. században, mint szabad népek megint előbukkannak, hogy az avar uralom idejétől kezdve ezen a néven örökre eltűnjenek. De népi mivoltuk, ezer meg ezerre rúgó feltárt sírjaik tanusága szerint (amelyek között a hódító hunok, avarok és turk-magyarok tetemei többnyire csak szórványosan fordulnak elő) nem szűnik meg a VI. században, hanem itt élnek továbbra is váltakozó hódítóiknál mindig jóval nagyobb tömegben. Folytatólagos ittlakásuk kimutatható egészen a XI. századig, amikor aztán a kereszténység uj temetkezési rendje folytán soros sírmezőik megszűnnek.
Népi mivoltuk tehát nem szünt meg és így nyelvet sem cseréltek a rétegben rájuk vagy közéjük telepedett hódítóiktól. A IX. század közepétől kezdve hungari, ungari néven emlegetik őket négy ízben is. Ezek az ungarik nem lehetnek azonosak Árpád honfoglaló törökül beszélő hadával.
Moravcsik Gyula új bizánci források alapján bizonyítja, hogy az onogurok nem mások, mint bolgárok. Ebből pedig következik, hogy a szomszédos népek nyelvében használatos ungari népnév jóval Árpád előtt keletkezett és az avar meg bolgár államok lakóira vonatkozott. A turk-magyarság ebben a korban, 896. előtt évekkel, sőt évtizedekkel még messze, valahol a Fekete-tenger partján tanyázott. Árpád hódító népe az egyre hitelesebb Anonymus szerint is olyan csekély volt a meghódolt lakossággal szemben, hogy a hódítók nyelvi beolvadása négy-öt nemzedék alatt könnyen bekövetkezhetett.
Árpád államszervezési elve teljesen azonos a török törzsek állameszméjével, amelyet Germanus Gyula találóan foglal össze. «A törökségnek századok alatt kifejlődött azon faji tulajdonsága, hogy egy vezér, egy dinasztia korlátlan uralma alatt megszervezi a gyengébbet és annak gazdasági erőforrásaira támaszkodva, mindig gyarapítja területét.»
Mintha csak Anonymusból olvasnánk Árpád földadományozását, úgy hangzanak az állameszmét fejtegető Kadatku Bilik török költemény, sorai:
Föld bírásához csapatok és emberek kellenek, Csapatok bírásához birtokot kell osztogatni...
A magyar őshaza felé vezető úton ilyen képet láttam.
Az új úton látott kép azt mutatja, hogy a magyarság legfőbb eleme, az ugor-alap, Árpád előtt is itt élt e földön, több mint kétezer esztendő óta.
S a másik elem, mely Árpád hódító hadával jött be, nem jött hiába, mert Kelet éltető lelkét hozta magával. Hős Árpád vezér lehelte belé a csendes, lanyha tömegbe a nemzeti géniuszt, mely ezer éven át irányította a háborgó vészek között sokszor hányódó magyar nemzet élethajóját. Ezt a hajót, a magyar államiság hajóját a turáni elem kormányozta, de az olykor rohanó, máskor recsegve ropogó gályát az ugor víz, ez az őselem hordozta a hátán.
A magyar nemzetet főleg ugor vér és verejték tartotta fenn mai napig s ez a szélesebb népréteg tartja fenn a jövőben is.
Bizonyára a História lelke szól hozzánk látnoki lelkű költőnk szavaival, aki ezeket az igéket írta le számunkra örök tanuságul:
Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!
A középkori magyar jogban marhának a nem minősített értékű javakat tekintették. Így pl. a ház is lehetett marha, vagy az 50-nél kevesebb lovat magában foglaló ménes.
(A középkori ius civile ezt egészen máshogy értelmezte, a marha megfelelői itt az ingóságok voltak; általában azokat a dolgokat sorolták ide, amelyek elmozdíthatók voltak az ingatlan sérelme nélkül. A másik lényeges különbség, hogy kk.-i római jog szerint csak ezek a dolgok állhattak magántulajdonban, a magyar szokásjog szerint viszont a minősített értékűek is.)
Idézetek a Volt-e magyar rovásírás? topikból, reagálva Dzsaffar felvetésére (Meddig tart még a finnugorizmus uralma?, 1798. hsz.):
II. Kuri-galzu (753. hsz.):
Ammianus Marcellinusnál (XIX, 11, 10) olvasható az alábbi epizód:
Kr. u. 359-ben, amikor II. Constantiusrómai császár Acimincumban (Sirmium/Szerém közelében, a Száva mentén) beszédet mondott a meghódítottaknak, és az adózás ügye szóba került, az egyik új alattvaló polgár a császár irányába hajította csizmáját, és azt kiáltotta: „marha, marha”.
„Visoque imperatore ex alto suggestu iam sermonem parante lenissimum, meditanteque adloqui velut morigeros iam futuros, quidam ex illis furore percitus truci, calceo suo in tribunal contorto »marha marha«, quod est apud eos signum bellicum, exclamavit eumque secuta incondita multitudo vexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum principem ferebatur.”
„Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólalni készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította csizmáját, és ezt kiáltotta: »marha, marha«, ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant...”
Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei I–II.; ford. Pirchala Imre; Bp., 1916–17 (Görög és latin remekírók)
Ammianus Marcellinus: Róma története; ford. Szepesy Gyula; Európa, Bp. 1993
Gyakran hibásan közlik egyébként az említett császár nevét. A 337–361 között augustusként uralkodó, sirmiumi születésű II. Constantiusról, és nem a bátyjáról, az augustusként 337–340-ig szereplő II. Constantinusról van szó.
Constantinus, aki 317-től 337-ig, atyja, Nagy Konstantin haláláig caesar – afféle alcsászár – volt, már 340-ben meghalt, így eleve nem is szerepelhetne Marcellinus leírásában. Az I. Konstantin halálakor történt osztozkodáskor különben is a nyugati részeket (Britanniát, Galliát és Ibériát) kapta, miközben a kárpát-medencei, illíriai területek –Itáliával és az afrikai provinciákkal egyetemben – a legkisebb fiú, Constans kezébe mentek át. (Constans 350-ben bekövetkező halálával nyílt meg az út Európában az eredetileg az ázsiai provinciákat birtokló középső fivér, II. Constantius előtt.)
Szarmata szerint a „marha” itt a középperzsa marg ’halál’ szó megfelelője (755. hsz.):
Iráni eredetű a szarmaták csatakiáltása. Ennek hagyományozott marha alakja valószínűleg Ammianus egyetlen ránkmaradt kéziratának egy itáliai kurzív írással írt kódexről történt másolása során jött létre, amennyiben abban a g és a h összetévesztehető volt.
Így eredeti alkja *marga lehetett. Ez a középperzsa marg 'halál' szó megfelelője, amelyhet az -a felkiáltás képző járult, tehát a jelentése *marga=halál (halál reá).
Vagyis a szarmata harcosok a császár felé átkozodva nem az értelmi képeségét vitatták, hanem a halálát kívánták. Erre a legszebb bizonyíték, hogy közvetlenül a csatakiálltás után meg is kezdődött a támadás, melyben majdnem a császár is életét veszítette!
Nem vonom kétségbe, hogy megtörténhetett az elírás, noha kétszer egymás után szerepelt a "marha" szó.
Lebben hívta fel a figyelmet arra, hogy a „marha” szónak a magyarban régente általános ’vagyon’ jelentése is volt (762., 770. hsz.):
hruscsov az ensz-ben,levett cipőjével verte az asztalt... életről-halálról... a világkereskedelem kézbentartásáról volt szó... minden marhájáról...vagyonáról.
V.A.Z.E. (763. hsz.):
Szerencsére azt élőben közvetítették, nem kellett a kurziválás számlájára írni :))
Szarmata (765. hsz.):
Az lehet, hogy Hruscsov azt tette.... De mi köze enek egy csatakiálltáshoz????? Meg a vagyonhoz??? Talán nem azt vágom az ellen fejéhez, ikáb a halál reá változat tűnik helytállóbnak!
V.A.Z.E. (766. hsz.):
Lebben itt valószínűleg arra akart célozni, hogy a „marha” kifejezésnek régente általánosabb 'vagyon' jelentése is volt... Bár tényleg nem lenne érthető, miért kellett volna ezt (a lábbeli kíséretében) a császárhoz vágni...
Szarmata (767. hsz.):
:))))
Najahuha (768. hsz.):
Naná, hiszen a BOSPORUS is a marháról kapta a nevét....BOÓS PHOROS = MARHA ADÓ.....Malalas 6. századi krónikája, és Theophanesz 9. századi krónikája alapján Heraklesz alapította, és mivel a város tulkokkal fizetett a rómaiaknak, így lett ez a neve....
Ulam-burias (769. hsz.):
A Kik voltak a szkíták? rovatban a Severin-féle Jászón-expedícióval kapcsolatban írtam (11047. hsz.):
„A boszporuszi tengerszorosban észlelhető áramlás, amely megnehezítette Severinék útját, a felszínen a Földközi-tenger felé sodorja a hajókat, a mélyben viszont pont az ellenkező irányban hömpölyög a víz. A tengerészek összességében igen nagyra becsülik ezt az átjárót, pusztán azért, mert az elég széles ahhoz, hogy a legnagyobb vízi járművek is gond nélkül átjussanak rajta. Nevét „ökörgázló”-nak szokás magyarázni. Ez az elnevezés onnan ered, hogy régente a pásztorok – a sodrás erősségét valószínűleg figyelembe véve – a legszűkebb, alig 660 méternyi részen úsztatták át marháikat egyik földrészről a másikra.”
Lebben (770. hsz.):
akinek nincs marhája az szolga...vagyis ő maga lesz marha....másnak a szolgája... slave
Szarmata (771 hsz.):
Szerintem lassan elég volt a marhaságokból...
II. Kuri-galzu:
Jobban átgondolva a kérdést, a Marcellinus-féle szövegben talán mégiscsak a „marha” szó ’vagyon’ jelentése tűnik valószínűbbnek, „Nesze a marhánk! Itt a vagyonunk!” értelemben.
A „marha” egyébként nemcsak a magyaroknál jelenik meg vagyonfogalomként, hanem pl. a rómaiak is a legősibb időkben a vagyonra a „familia pecuniaque” kifejezést használták, melynek egyszerű etimológiája:
Famulus ’cseléd, házi rabszolga, háznép, a házközösségnek a pater hatalma alatt álló tagja’
Familia ’család, a házközösség hatalomalatti tagjai’ (vö. a magyarban is: cseléd–család!)
Pecus ’aprómarha (juh, kecske, disznó)’
A korai időkben nyilván a rómaiaknál is ezek a vagyontárgyak voltak a legfontosabbak.
Bocsi de nem sikerült feltölteni a térképet, túl nagy de a http://www.gportal.hu/portal/romaierod/ -en fent van a csörsz-árok menüben. részletesebb térkép a GARAM Éva – PATAY Pál – SOPRONI Sándor: Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken, In, Régészeti Füzetek II./29. (1983) 7 – 140. pp című kiadványban található.
Az alföldnek ezekről a sajátos tájképi elemeiről, különleges földépítményeiről Illyés Gyula így ír: "Ti vagytok a mi katedrálisaink". Az egykor vízjárta síkság oly jellemző földpiramisai Györffy István, a hazai néprajztudomány jeles képviselője szerint "olyan 5-10 méter magas, 20-50 méter átmérőjű, kúp vagy félgömb alakú képződmények, melyek legtöbbször a víz mellett, de vízmentes helyen terültek el a nagy százalékban temetkezőhelyek, sírdombok őr- vagy határhalmok".
Ezt a meghatározást ma is helytállónak tekinthetjük, noha velük kapcsolatban számos kérdés még tisztázatlan.
Horvát István (1784-1846) használta először a szakirodalomban a kunhalom elnevezést, s azokat a letelepedő kunok művének tulajdonította.
Ezzel szemben 1851-ben Jeney János neves őskutatónk a következő álláspontra helyezkedett: "annyi bizonyos, hogy a hazai halmok kunhalom nevezete a magyar nép ajkán nem él, egy pár évtized óta az írói nyelv kezdé divatba hozni". Nemcsak elnevezésükkel, de keletkezésükkel, földrajzi elhelyezkedésükkel kapcsolatban is több elképzelés született.
Legcélravezetőbbnek az kínálkozik, ha a Györffy István féle meghatározásból indulunk ki. Ennek megfelelően eredetük és funkciójuk alapján a hazai kunhalmok négy csoportba sorolhatók:
Lakódombok (tell-halmok)
Ebbe a kategóriába többnyire szabálytalan alakú, nagy kiterjedésű és viszonylag magas halmok tartoznak. Kultúrrétegük több méter vastagságú.
Felmagasodásukban az árvízmentes, de vízközeli helyen megtelepedő ember játszotta a főszerepet. A halommá emelkedett egykori telephely kultúrrétegét főleg az ott élő emberek házainak omladéka, edénytörmelékei, tűzhelyének pernyéje, az elfogyasztott állatok szétszórt csontjai, kagylóhéjai alkotják. Lakódombok nagy számban keletkeztek a bronzkorban (Kr. e. 1900-tól kb. 900-ig). A telepek nagy számától és méreteiből viszonylag jelentős népsűrűségre következtethetünk.
Sírdombok (kurgánok)
A régészeti kutatások kiderítették, hogy a halmok nagy része rézkori, kora bronzkori temetkezések, szarmata, germán, honfoglalás kori temetők, Árpád-kori templomok és sírok, olykor valóban kun temetkezések nyomait őrzi. A Kelet-európai-síkságokon (orosz-ukrán sztyeppvidék) igen gyakoriak ezek a mesterségesen emelt, szép kúp vagy félgömb alakú dombok. A kurgán név türk-mongol eredetű. Leghíresebbek a szkíta kurgánok (Kr. .e. 700-400).
Őrhalmok
Hazánk több vidékén, különösen az Alföldön és a Kelet-Dunántúlon gyakoriak ezek a földből emelt halmok. Ezek közé viszonylag a legalacsonyabb halmok tartoznak. Eredetileg sem lehettek magasak, de a rendszeres szántás következtében még tovább alacsonyodtak.
Földrajzi elhelyezkedésükre jellemző, hogy a magasabb (általában telldombok) halmok között látótávolságnyira egymástól láncszerű összeköttetést biztosítanak. A tűzjelzéses információ továbbításában lehetett fontos szerepük.
Határhalmok
Kialakulásuk és szerepük a megyék, járások és települések határának megjelölésével hozható összefüggésbe. Tipikusak az ún. hármas határhalmok. Ezek három település határának voltak jeles pontjai. Pl. a Gergelyhalom Karcag, Kunhegyes és Kunmadaras határtalálkozásánál. E halmok mellett gyakran utak vezettek el, lábukhoz csárdák települtek. Pl. a Hortobágyon is átvezető híres sóút mellett a Meggyes-határhalomnál a Meggyes-csárda.
Levéltári dokumentumok, kéziratos térképek, katonai felmérések adatai bizonyítják, hogy az Alföldön egykor mintegy 40.000 kunhalom állhatott. Ez a meghökkentő nagy szám is igazolja, hogy, a közhiedelemmel ellentétben a Kárpát-medence vízjárta alföldi vidéke az ember megtelepedésére mindig alkalmas, vonzó terület volt.
Ez a rendkívül mozaikos táj éppen ezzel a kettős előnyével, hogy a megélhetést és védelmet biztosító, víz borította, vízjárta területek (tavak, mocsarak, lápok, erek, derekak, fenekek, laposok) közvetlenül érintkeztek a megtelepedésre alkalmas partosabb, árvízmentes szigetekkel, folyóhátakkal, kiváló telephelynek bizonyult a történelem során.
A jelenlegi főleg agrártájon a halmok elhelyezkedése, előfordulási gyakorisága látszólag semmilyen rendszerességet nem mutat. A hajdani vízrajzi állapotok ismeretében viszont már korántsem tűnnek öncélú építményeknek. A ligetes-mocsaras síkságon az egykori vízfolyások magas partjain, továbbá a folyók kanyarulatainak külső ívein az iránytöréseknél, ahol a meder mindkét irányból ellenőrizhető volt, igen sok jelentős halom épült. Különösen jó példa erre a nemzetközi hírű tószegi Kucorgó-halom, amely a bronzkori ember egyik legjelentősebb európai telephelyének számít.
A kunhalmok elsősorban mint tájképi, régészeti és botanikai értékek fontosak. Emellett azonban számos halomhoz fűződnek történelmi események, legendák, hiedelmek, irodalmi emlékek és egyéb néprajzi kuriózumok. Így a kunhalmok kultúrtörténeti vonatkozásában is jeles emberalkotta tájelemek.
A tájképi érték döntően szubjektív kategória. Elsősorban azt az értékítéletet fejezi ki, amit a halom látványa az adott látópontból a nézelődőben mit esztétikai élmény kivált. Annyi bizonyos, hogy az asztalsimaságú határból néhány méterre kiemelkedő „földpiramisok” akaratlanul is magukra vonzzák az arra járók figyelmét. Sajnos mind több a jellegvesztett (befásított, beépített, megcsonkított) halom. Rendkívül rontja a látványt az is, ha a halom környékén látványzavaró létesítmények (távvezetékek, épületek, roncsolt területek) találhatók.
Annak ellenére, hogy a kunhalmok zöme még feltáratlan, régészeti szempontból mégis különleges értékeknek számítanak. Egy-egy lakódomb alapját már a kőkorszak embere megvetette. Ezt követően a különböző fémkorszakok, majd népvándorlás kori kultúrák megtelepedésével, később pedig a honfoglalás kori, középkori magyar, majd kun temetők leletanyagával lettek gazdagabbak a halmok kultúrrétegei.
Több halom feltárása során bebizonyosodott, hogy a kultúrréteg vastagsága elérheti a 10 métert is. Ilyen vastag kultúrréteget tártak fel Vésztő határában, az egykori Sebes-Körös árvízmentes teraszán fekvő Csolt-Mágori-kettős halom régészeti munkálatai során. Egy ilyen vastagságú kultúrréteg az újkőkortól (neolitikum) a török hódoltság koráig tanúskodik az ott megtelepedő ember jelenlétéről. A honfoglaláskor a Csolt nemzettség szállta meg ezt a területet, amelynek egyik feje Vata a békési földvár ura, az 1046-os pogány lázadás vezetője volt.
Csaknem egy évszázaddal a felkelés leverése után ez a nemzettség emelte az előbb említett halmon a Csolt monostort, ami jelenleg nevezetes történelmi emlékhely.
A halmok régészeti értékét nagyban csökkenti, hogy azok jelentős részét már évszázadokkal ezelőtt kifosztották, kincseit széthordták.
Igen nagy kárt okoztak a halmok szakszerűtlen megbolygatásával is. A halmok megbontása, de még inkább ésszerűtlen széthordása pótolhatatlan értékek megszüntetését jelenti. A legutóbbi években is számtalan halom jutott erre a szomorú sorsa. A Gergelyhalmot (Karcag-Kunhegyes-Kunmadaras határában) órák alatt tették torzóvá a markológépek, amikor anyagát (a kultúrréteget!) a közeli dűlőút feltöltésére hordták el. Hasonlóan csonkították meg a Kenderes-Bánhalma határában lévő Bánhalmot egy lőtér kialakítása során. A Kisújszállás határában lévő Nagykerti-halmot vágták ketté az 1970-es évek elején a 4.sz. főútvonal korszerűsítésekor.
Napjainkban is a szemünk láttára tűnnek el a halmok az értelmetlen pusztítás következtében. Jólehet a halmok pusztítása nem új keletű jelenség. Az előbbiekben említett Csolt monostor tégláinak a felhasználásával már az 1800-as évek elején nagyméretű borospincét alakítanak ki a Vésztő-Mágori-ikerdomb egyikében.
A sárrétudvari Balázs-halom anyagát 1910-ben 3000 szekérrel vitték le útépítéshez. A halmokat borító ősgyepek jelentős részét már igen régen felszántották. Tájkép című versében Arany János erre így utal:
„Szántogat a gazda, síró füttye hallik,
Barázdája a domb oldalán felhajlik,
Csak, hová tinói már nehezen másznak,
Tetejét hagyja meg a botos juhásznak.”
A kunhalmok az előbbiekben említett tájképi és régészeti emlékeken túlmenően kiemelt jelentőségű botanikai élőhelyek is. Az árvizektől mentes, ily módon a talajvíz által alig befolyásolt hajdan alföldi területek erdeje a tatárjuharos, lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum), a gyepeket a gyepje pedig a löszgyeprét (Salvio-Festucetum-Rupicolae) volt. A nagy tisztásokat elfoglaló, egykori fajgazdag, zárt gyepeket a mezőgazdasági kultúra már csaknem teljesen eltüntette. Kiváló csernozjom talaja a legjobb „fekete föld”.
Néhány hírmondóban megmaradt gyepfolt puszták belső területén, régi dűlőutak mentén, sáncokon, megyehatárokon, mezsgyéken, de főleg kunhalmokon maradhatott fenn, többnyire itt is elgyomosodva. E degradálódó gyepek zsályákkal (Salvia nemorosa, S. pratensio, S. austriaca) társulást alkotó tömegfüvei a pusztai csenkesz (Fesuca rupicola), a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum) és a kunkorgó árvalányhaj (Phlomis tuberosa), a hólyagos csüdfű (Astragalus cicer), a parlagi madármályva (Lavatera, thuringiaca), ékes vasvirág (Xarantenum annuum) is. Több halom meredek szakadó oldalán tipikusnak mondható taréjos búzafüves-heverő seprűfű társulás (Agropyro-Kochietum prostratae) is kialakult. Egyes halmok környezetében a halmok lábáig hatoló sziki ősgyepek (Ashiller-Fectecetum psendovinae) is kiemelt botanikai értéket jelentenek.
A halmok neve is számos kultúrtörténeti vonatkozást őriz. Régen elfeledett határneveket, egykori tulajdonosokat, eseményeket kellene ismerni ahhoz, hogy néveredetükre minden esetben fény derüljön. Csak sajnálni való, hogy a halmok mellett naponta eljáró, ott dolgozó ember manapság még azt a határnevet sem ismeri, ahol az adott halom fekszik. Helyette táblaszámokat mondanak? K4-es, R7-es és így tovább. Gyönyörű középkori magyar falunevek (Hegyesbor, Zám, Himesdegyháza, Marjalaka), szép zengésű kun telephelyek (Bócsa, Bengecse, Báboczka, Orgonda, Zádor) elevenednek meg a régi okiratok, kéziratok térképek lapjain. Előfordul, hogy egy-egy esemény kapcsán kap új nevet a halom. A Kisújszállás határában található teljesen szántott, de egyébként ép kunhalom neve egy 1777-es térképen még Vermes-halom volt, nyilván a rajta lévő csík- és gabonavermek miatt.
Az 1863-as katasztrofális aszály és éhínség idején, a Délkeletről feljött, birkanyájat elhajtó, de rajtavesztő betyár tetteseket, Liptákot és Viglást ezen a halmon akasztották fel. Azóta Akasztó-halom a neve, de az egyik akasztottról Lipták –dombnak is nevezik. Az 1995 nyarán feltárt hatalmas bronzkori lakódombnak, a túrkevei Tere-halomnak is számos érdekes vonatkozása ismert. Győrffy Lajos, a túrkevei múzeum egykori igazgatója is sejtette a nagy hun király Attila fapalotájának helyét, ahol Attila és Krimhilda egybekelt. Az eseményt Priszkosz Rhétor történetíró is említi. Ezt a feltételezést azonban régészeti feltárás eddig nem támasztotta alá. Annyi bizonyos, hogy a halom másik neve Várdomb, sőt Györfy György akadémikus egy 1326. évi határjárási okirat alapján vele kapcsolatban ezt idézi: „a Túr folyó mellett áll a Teremholm nevű halom, amelynek első elemében a terem szó rejlik. Bizonyára fejedelmi udvarház jelentésben.”
Jó másfél évszázada az Alföld területén még kontinensünk legnagyobb vadvízországa terjeszkedett. A Széchenyi--Vásárhelyi-program néven ismert folyószabályozási, lecsapolási munkálatok eredményeként mintegy 2 millió hektár terület válhatott termőfölddé. Felgyorsult a táj gyökeres átalakulása, s ezzel együtt a kunhalmok pusztulása is. A beléjük hasító eke feltöri a felszínüket borító ősgyepeket, felforgatja a legbelső kultúrrétegüket, tetejükre műtárgyak építmények kerülnek, nagy részüket fával betelepítik, de még nagyobb részüket a megcsonkítás következtében teljesen torzóvá teszik vagy véglegesen roncsolják. Ez a folyamat napjainkban vészesen felgyorsult. Rendkívül gyorsan kell cselekednünk, hogy a még menthető halmokat legalább jelenlegi állapotukban megőrizhessük.
Gyakran hibásan közlik egyébként az említett császár nevét. A 337–361 között augustusként uralkodó, sirmiumi születésű II. Constantiusról, és nem a bátyjáról, az augustusként 337–340-ig szereplő II. Constantinusról van szó.
Latin kurzív h az 1–4. századból
Latin kurzív g az 1–4. századból
Katonai vetélytársak az I. századból:
C. Scott Littleton--Linda A. Malcor
Bernát Péter
Richard Wadge
Szarmata lelettárgyak
Szarmata ezüsttálak a Szadovij-kurgánból
Arany nyelű szarmata tőr Dacsi nekropoliszból
Ékkőberakásos szarmata arany nyaklánc a a szladkovi nekropoliszból
Szarmata arany karperec Dacsi nekropoliszból