De jó volt olvasni! Tényleg kíváncsi voltam, milyen helyen lakik Kishegyes után. Remélem inspiráló környezet lesz a jó dalokhoz. Bár ha belegondolok, hogy állítólag az igazi művészethez szenvedés is kell, akkor nem is tudom, mit gondoljak!:-)
Rúzsa Magdi nevét egy tehetségkutató verseny tette országosan ismertté. A kishegyesi lány élete egy csapásra megváltozott. Az Eurovíziós Dalfesztiválon pedig egész Európa is megismerhette a páratlan zenei tehetséget. Meg is kapta a legjobb dalszerzőnek járó díjat. Magdaléna Rúzsa címet viselő önálló estjén pedig egy rendhagyó „én” utazásra hívja a nézőket. Az est dalait tartalmazó cd pedig aranylemez lett.
A Megasztár győzteseként egyik napról a másikra változott meg az életed. Mennyi idő kellett, ahhoz, hogy megtaláld a helyed, és feldolgozd magadban a hirtelen jött sikert?
Nagyon megváltozott az életem, de én mindig szerettem a nyüzsgő életet, számomra jó volt ez a változás. Nem volt idő arra, hogy elmélkedjek, az események egymás után jöttek, és helyt kellett állni. Számomra mindig az volt a fontos, hogy a közönség szeretetét meg tudjam tartani, és hosszú évekig álljak a színpadon. Azt mindig tudtam, hogy a sikerrel élni akarok és nem visszaélni! Szerintem az ember folyamatosan keres valamit, önmagát és a helyét a világban, és ez így van jól, ha pontosan tudnám, hogy hol vagyok, lehet, unatkoznék picit, szeretek alkotni és ha kihívásokkal van tele az életem!
Megállíthatatlanul ível felfelé a karriered. Ennek egy különleges állomása a Magdaléna Rúzsa címet viselő önálló ested. Honnan jött az est ötlete és kik segítettek a megvalósításában?
Nagyon boldog vagyok, hogy így alakult az életem. Egyszer Geszti Péternek meséltem, hogy gyermekkoromban sokat játszottam a nagymamámék padlásán, ahol kirúzsoztam a számat, és elképzeltem, hogy egy napon én is híres díva leszek, ekkor jött az ötlet. Hosszú idő volt az előkészület, illetve a támogatók keresése, de szerencsére sikerült. Novák Péter rendezte az estet, vele már a Megasztár idején dolgoztam együtt, a zenei rendezést pedig Fekete Kovács Kornélnak köszönhetem. A ruhákat Németh Anikó „Manier” divattervező készítette. Különösen nagy öröm számomra, hogy Presser Gábor segített nekem abban, hogy a Pesti Színházban rendszeresen látható legyen az est. Nagyon boldog vagyok, hogy sikeres, és hónapról hónapra egyre több előadás látható.
Változatos szerepekben jelensz meg az est folyamán mind külsőleg, mind belsőleg. Miből táplálkoznak Magdaléna alakjaid? Melyik a kedvenc dalod?
Magdaléna az alteregóm, és az eddigi életemről mesélek a dalok között, számomra fontos megélt dolgokat osztok meg a közönséggel, és ennek a segítségével én is jobban fel tudom dolgozni a múltat. Minden dalt szeretek valamiért, ezért is kerültek be a repertoárba. A legkedvesebb dalom A száj, a szem, a kéz - nagyon tiszta és őszinte dal. Magdaléna mindent elmond a színpadon, amit én sosem tennék, ő más, merészebb, amit igazán szeretek benne, hogy lepereg róla minden, nem zavarja, ha ítélkeznek felette, nevet magán, ami nagyon jó, és mindig nyílt lapokkal játszik!
Az önálló estet sokan egy pálya összegzésének tartják, te azonban még nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy abbahagyd az éneklést. Mely álmaidat várnak még megvalósításra?
Az est nem a pályám összegzése, az eddigi életem története, amelynek segítségével remélem, hogy a közönség jobban megért engem, mit miért teszek, milyen reakcióim vannak a különböző dolgokkal kapcsolatban. A rock koncertek tovább folytatódnak az életemben, gőzerővel készül az új lemez, amely tavasszal jelenik meg, és a nyári koncertjeimen már a közönség hallhatja az új és a régi kedvenc dalokat. Számomra mindig fontos volt, hogy merjek álmodni, és ez most is így van, de nem szeretnék előre szaladni, mindenesetre, még sok mindent szeretnék megvalósítani. A nyári koncertek a vad énemnek adnak teret, szeretem a szabadságot, a dübörgést, de van egy nagyon lírai énem is, akit viszont Magdaléna személyesít meg, és így egyenlő a mérleg.
Tavasszal kerül a boltok polcaira új lemezed. Milyen stílusú Rúzsa Magdit ismerhetünk meg a dalokból?
Rock. Eddig is az volt a másik énem, és az is marad (nevet)!
Madarász Gábor (Madi) – nagyinterjú az egyik leghíresebb magyar gitárossal
A szinte már mindenféle együttesben közreműködő gitáros-zeneszerzővel, Madi-val beszélgettünk az Mex-ről, Hobo-ról, a Rúzsa Magdi együtteséről, a filmzenei és reklámfilmzenei projectjeiről, és minden másról. 2010-04-07
Sokan nem is tudják azt, hogy a Rúzsa Magdi zenekara amelyben játszol, tulajdonképen - ha a tagokat nézzük - nem más mint a Mex.
Az emberek akik általában együtt játszanak, szerintem nem véletlenül vannak együtt. Valahogy összehozza őket a sors és összecsiszolódnak, és ez által persze sokkal gördülékenyebben oldják meg a feladatokat, így már nem kell összeszokniuk az évek alatt. Mi már együtt játszunk (a Závody Gabi, a Hoffer Peti, a Barna és én) már majdnem húsz éve. És ez egy elég komoly dolog emberileg, és zeneileg is. Nagyon jót tesz minden produkciónak ha összeszokott brigád van, egészen addig, amíg el nem kezd unalmassá válni. Baromi jót tesz, mert állatira össze van csiszolódva mindenki, és működik az egész. Felállsz a színpadra és gurul. Egy olyan zenekarnál, ahol mindenki máshonnan jön (Pistike innen, Józsika onnan) ez iszonyú sok időt vesz igénybe. Persze mindenki baromi profi, és mindenkinek nagy arca van, de igazándiból nem erről szól a dolog. Hanem arról, hogy guruljon: nagyon szépen kell gurulnia.Én soha nem szerettem a session zenélést, és soha nem is voltam az a tipikusan profi session zenész. Nem szeretem. Magyarországon az ilyen típusú zenészek nagy része abszolút haknira veszi az egészet. Nekünk annyi előnyünk van hogy baromi sokat játszottunk együtt, és rohadtul ismerjük egymást, tudjuk hogy a másik mit fog csinálni a következő pillanatban, mi a színpadi habitusa. Ezek a dolgok nagyon fontosak nekem.
Mennyire passzolsz bele szerinted a Rúzsa Magdis zenei világba?
Szerintem én belepasszolok. Nagyon kevés dolgot vállalok el, ilyen szinten – mivel az ember az arcával vállal valamit. Nyilvánvalóan kiszolgálunk valakit a színpadon, és ugye azért vagyunk ott, hogy neki jó legyen. Azt hiszem azért vagyunk ott, igen. Ezért nekünk elsősorban a főhőst kell kiszolgálni. Ha valaki ilyen munkát vállal, akkor az arról szól, hogy segít. Segítője lesz egy bizonyos produkciónak. Egy dologban nem passzolunk bele, az pedig az életkorunk. Azért mi már elég vén lókötők vagyunk, de azt gondolom hogy működik. A Magdi elég okos, tudjuk ezt így csinálni.
Rengeteg lemezen játszottál már, felsorolni is nehéz lenne. Talán egyszerűbb, ha azokat említjük meg akikkel valamiért nem játszottál.
Biztosan tudok olyat mondani, akivel nem játszottam még soha, most így hirtelen. Az Omegával nem játszottam soha, Dolly Roll-al nem, a Hungáriával nem. Van egy pár azért. Jazz-ben teljesen dilettáns vagyok, 'jazzistákkal' pl. soha nem játszottam együtt. Pop-rock vonalon tényleg sokakkal dolgoztam együtt, de újabb titánokkal nem nagyon játszottam, pontosan az életkorom miatt. Az újabbak közül, akivel nem játszottam - és akiket szeretek hallgatni egyébként - érdemes megemlíteni pl. a Neo-t. Bár lehet hogy játszottam egy lemezükön régebben, nem vagyok benne biztos, de ha így is van az már nagyon régen lehetett. Én nagyon szerettem a Neo-t, marhára. Elég sokat hallgattam is őket, sőt még meg is vettem a lemezt.. Aztán ami ettől a vonaltól sokkal pop-osabb, és szeretem, az a Unique együttes. Ez egy popzenekar, és szerintem tök jó. Velük sem játszottam még. Egyébként rengeteg ilyen „pop-diszkó” lemezen játszottam, nagyon sok albumon.
A pop-os számokhoz általában milyen jellegű gitározást kérnek?
Általában akik ott hangszerelnek meg írnak, ők nem a gitáros világból érkeznek. Ők ilyen 'szintis' fiúk/lányok. És nekik a gitárról teljesen más fogalmaik vannak. Pl. ha Pierro-ról beszélünk, én vele kezdtem. Ő teljesen más fogalmakban gondolkozik a gitározásról mint egy gitáros. Ha pl. kitalál egy gitárszólamot, azt billentyűn játssza föl. És ez néha lejátszhatatlan lesz a gitáron. A billentyűn van tíz ujjad, a gitáron pedig a lehető legjobb esetben is hat. Ezek másképp gondolkoznak, másképp is hallják a gitárt, teljesen más funkciókat kérnek az ilyen dolgokba. És ezeket nekem figyelembe kellett vennem, és igyekeznem kell úgy megoldani, hogy nekik ez tetszen. Kompromisszumok. De én megértem őket, mert én is nagyon sokat komponálok billentyűn. A munkáimnak a nagy része (most már mondhatom ezt) gyakorlatilag billentyűn íródik. Én teljesen másképp gondolkozok a zongoráról, és a zongoristákról, mivel én gitáros vagyok, és ez teljesen normális. És az is teljesen normális hogy ők is máshogy gondolkoznak a gitárról és a gitárosokról.. Meg kell találni a közös hangot.
Melyik résszel foglalkozol többet, a film és reklám zeneszerzéssel, vagy a gitározással?
A session gitározással alig foglalkozom. A reklám és a film az inkább működik. Most pedig megcsináltam egy teljes lemezt valamiből, az nem volt éppen egyszerű, de ennek nagyon örülök. Igazándiból a film, és reklámfilm zeneszerzés viszi el az idő nagy részét.
És hogyan kerültél bele ebbe az egész filmes világba, mi volt az első ilyen felkérés?
A filmbe a reklámon keresztül kerültem bele. Az első reklámfilmzene egy Coca-Cola spot volt. Az egy gitáros témájú dolog volt, marha régen. Utána jött egy bankos reklám, az nem gitáros zene volt, hanem egy big-band. Azt hittem hogy megborulok olyan nehéz volt. Helyettesítés szinten estem bele, és engem hívtak, hogy gáz van, csináljam meg. Megcsináltam. És gyakorlatilag így kerültem bele ebbe az egészbe. És e mellett, nekem gyermekkori filmes barátaim is vannak, pontosabban akik filmessé váltak. Akkor még nem voltak azok, illetve kicsit már igen. És rajtuk keresztül belekerültem ebbe a filmes dologba. Az első alkalom, amikor filmzenét csináltam az a egy főiskolai vizsgafilm kapcsán jött el (már nem emlékszem a címére), akkor voltam 21-22. Az első nagyobb film a 'Csinibaba' volt, amit a Závody Gabival készítettünk közösen. És utána elkezdtek érkezni a dolgok, a legutolsó amit csináltam az a 'Kaméleon' volt. Azt nagyon szerettem, nagyon jó volt. Persze iszonyatosan nehéz és időigényes is volt, de nagyon szerettem.
Rúzsa Magdinak van egy közös száma Hobóval, és tudjuk, hogy mindkét előadóval dolgozol, szóval egy ez metszési pont lehet nálad. Ráadásul Hobo-t úgy ismerjük, mint az igazi Magyar blues előadót, és szinte elképzelhetetlen, hogy Hobo hajlandó a megszokott stílusától akár egy picit is arrébb mozdulni.
Igen én írtam a Hobo lemezt, a zenéjét. Szerintem hajlandó mozdulni, ez már kiderült. Nem csak azért hajlandó, mert ő most nagyon-nagyon bátor. Hanem ő eleve, fogalmazzunk úgy nem kifejezetten (vagy nem csak) blues zenész, mert eléggé széles látókörű. Ő pl. belement ebbe a Doors-os dologba ami nem blues, és a Rolling Stones sem blues. A Hobo Blues Band kivételével, azért egy csomó dologba beledugta az orrát ami nem blues. Hogyan kezdődött? Megkeresett engem, hogy meg kellene csinálni ezt a lemezt. (Mi akkor egy egész más ügyből kifolyólag találkoztunk, színházi zenéket kellett csinálni, rendezgetni, átértelmezni, stb). Először úgy volt, hogy ők csinálnak majd a HBB-vel egy lemezt. Találkoztunk egy étteremben, a színházi ügyek kapcsán, és ő megmutatta a szövegeket, hogy mondjam meg, hogy szerintem ezek milyenek. Én ehhez nem értek, csak érzek. Mutatta a szövegeket, és volt amelyik baromira tetszett. A nyolcvan százaléka baromi jó volt. Ennyiben maradtunk. Eltelt egy hónap, és egy hónap után azt mondta hogy gáz van, valami miatt nem tudta leegyeztetni a többiekkel, a szerzőkkel (Póka Egonnal, és Tátrai Tibivel) - valahogy nem jött össze időben ez a dolog. Ő pedig nem akarta, hogy ez a lemez parlagon heverjen, és azt mondta hogy akkor csináljam meg én. Én pedig állatira betojtam. Mert ez egy nagyon komoly feladat, mert akárhogy is nézzük, az öreg egy legenda. Én pedig még soha nem csináltam teljes nagylemezt kérésre. És ő ragaszkodott hozzá, hogy az egészet én csináljam, egyedül. Az első kérdés ami felmerült bennem az a „Megcsináljam-e” kérdés volt. „Igen csinálom.” A második kérdés pedig az hogy „Mit?”. Ugyanis az a kérdés amit feltettél, bennem is ugyanúgy felmerült. És akkor eszembe jutott, hogy blues lemezt nem szabad neki csinálni. És azért nem szabad, mert a blues mint olyan, már annyira a Hobo Blues Band-hez kötött, és úgy sem tudok olyat csinálni, meg nem is nagyon akarok. És arra gondoltam, hogy egy viszonylag bátor húzással, olyat csinálok ami nekem tetszik. Tehát nem egy alkalmazott munka lesz nyilvánvalóan (persze a szögek figyelembevételével) Mert a szövegek magukban hordozzák a zenei információt is. A szövegek hangulata eleve kódolja az embert valamivé. Szerencsés esetben, (persze vannak ennek zúzós ellenpéldái is) bekódol valamivé. És ebben a bekódolt állapotban az ember elkezd bizonyos dalokat csinálni. És akkor megmutattam neki az elsőt: „Jó, jó... jó”, a másodikat, és a harmadikat is. Mindig ugyanazt mondta rá: „jó”. Elmentünk tizenöt számig, és akkor megálltunk. És akkor így lett belőle egy anyag.
Hobo szempontjából ez egy nagyon kényelmes alkotói folyamat lehetett...
Én azt vettem észre, hogy nagyon egyre járt az agyunk. Ő általában nem zeneileg szólt bele, hanem dramaturgiailag – és ez tök jó, ez nagyon kell. Én rengeteget tanultam ebből, hogy hogyan kell egy albumot felépíteni dramaturgiailag.
Igen, ez itthon sokszor probléma, hogy dramaturgiailag vagy egyéb szempontok alapján nincs megtervezve egy lemez, vagy egy produkció. Te hogy látod ezt?
Szerintem Magyarországon nagyon jó zenészek vannak és nagyon jó szerzők is. Én azt gondolom – ha itt most problémáról beszélünk – a gond az, hogy a magyar zeneszerzők (pontosabban a könnyűzenei zeneszerzők – ugyanis a komolyzenei és jazz részét nem ismerem)... vagy inkább a „könnyűzenei műfaj” (dupla idézőjelben) rettegésben tartja a szerzőt. Mindenki megpróbál, minél inkább 'rádióbaráttá' válni. Mind anyagi, mind erkölcsi értelemben próbál alkalmazkodni. Szerintem a valós helyzet az, hogy mivel nincs Magyarországon lemezeladás, ezért erre már semmi szükség nincs. És érdekes módon, azt vettem észre ha valaki egy dalt önmagáért ír meg, az sokkal sikeresebb lesz. Nem is bátorság kérdése ez, hanem az van, hogy mindenki olyan kis szégyellős. Mindenki állatira a nagyon-nagyon bevált sztenderdek szerint próbál mozogni.(néha azért biztosan én is)
Nem akarnak hibázni?
Igen, nem akar hibázni. Csak így nem lehet dalt írni, ha nem akarsz hibázni, mert ez az emberi természet része. Mindenki hibázik. Az a gond, hogy Magyarországon szélsőségek van. Vagy valami nagyon nyálas, vagy pedig nagyon alternatív.
A trendi együttesek megpróbálnak uniformizálódni, a többi pedig radikalizálódik...
Igen, csak van egy jó értelemben vett „middle of the road” is, pl. hangszerelési értelemben. Meghallgatsz ilyen magyar slágerlistás dalokat, ...hát hogy is mondjam? Másrészt azért megvan az úgy nevezett magyar alternatív réteg is, akik most már törekednek arra, hogy alternatívok legyenek. Régebben ez csak úgy jött magától, illetve mindenki ronck'n'roll-t akart játszani, csak nem sikerült neki: ebből lett az 'újhullám' magyarországon. És szerintem évekig nem is tudták, hogy ők újhullámot játszanak. Csak egyszerűen nem voltak képesek eljátszani a ...'bármit'. Semmit sem tudtak eljátszani. Ebből lett a magyar 'újhullám'. És utána bemagyarázták – szerintem merő lustaságból – hogy ez egy új hullám, vagy nem tudom mi. Nagyon kényelmes. Alternatív szerepben azért kényelmes lenni, mert bele lehet magyarázni mindent. El lehet mondani hogy „ez művészet gyerekek, és mindenki kapja be”. Igen, végül is igaz, kinek mi köze van hozzá, hogy mit csinálsz, csak azért vannak bizonyos keretei a dolognak, amin belül kell maradni ahhoz, hogy arra amit csinálsz rá lehessen mondani valamit, vagy meg lehessen hallgatni. Ennek kell hogy legyen egy fajta „-tól -ig”-je. Nem csak időben, hanem kvázi művészeti értelemben is, hogy értelmezni lehessen ezt az egészet – én azt gondolom. Voltam egy filmbemutatón, Mutattak egy rakat alternatív együttest, én konkrétan sajnáltam őket. Néha meg irigykedtem. Néha irigykedtem, hogy ezek az emberek mitől ilyen rettenetesen magabiztosak. Valószínűleg a 'nemtudástól'. Valószínűleg azért magabiztosak, mert semmit nem tudnak, és ettől a horizont nem tud széles lenni. Én rettegek néha, komolyan mondom. Amikor az ember így fogja magát, és belemegy bizonyos zenei szituációkba, és én pedig nagyon vakarom a fejem. Ezt néha irigylem. Néha szeretnék én is ilyen baromira magabiztos és állatira 'mittudomén' mi lenni. Fogalmuk nincs az egészről.
Azt veszem észre hogy nem csak a hallgatók uniformizálódnak, hanem már az újdonsült művészek is. Ha megnézel pl. egy fesztivált, a fellépő együttesek nagy része egy másik ismertebb együttest vagy irányvonalat másol - persze sokszor rosszul.
Most már a média olyan szintem behálózta mindenkinek az életét, hogy minden eljut mindenhová. Teljesen mindegy hogy ki, milyen zenét játszik, mert nem ez a lényeg. Nálam minden stílusban, pl. az elektronikus zenében is van olyan, amit nagyon szeretek. Nekem nincs olyan, hogy utálom a technot (csak mondtam egy hülye példát).
Ez a fajta korlátoltság amiről beszéltél, sajnos szerintem még mindig elég sok emberre jellemző
A zene az zene, se több se kevesebb. Ami a legfontosabb szerintem a zenében, hogy valamit nyújtson. Ha nem nyújt semmit, csak egy csinos kis keret, akkor az lehet akármilyen jól eljátszva, és lehet akármilyen technikailag bravúros, engem az nem nagyon érdekel. Legyen benne két hang, de az a két hang legyen olyan, hogy atya úr *sten. És én ezeket a zenéket szeretem, bármilyen stílusban. A lényeg hogy az embernek mondjon valamit. Pl. nem értem Magyarországon az angolul éneklő zenekarokat. Ez a magyar társadalom még mindig nem beszél jól angolul.Elviselni elviselem, csak nem értem miért angol.
Igen, érdekes hogy a TV-s, énekes tehetségkutatókban, ahol jól tudjuk hogy a közönség minimum 98%-a biztosan nem beszél angolul, miért jó az, ha angol számokat nyomnak?
Valószínűleg azért mert a dolgot egy fajta baromi villantós, és nagyon nemzetközi, borzasztó internacionális, és „ami angolul van az biztosan menő” irányba akarják elvinni.
Vagy pl. a rádiós kívánságműsorokban vajon miért ennyire erősen dominálnak az angol nyelvű, kimondottan mainstream pop számok, ráadásul ezen belül is szinte csak kizárólag a leginkább középvonalasak?
Mert biztonságos. Nekem van egy barátom, aki kint él Los Angeles-ben, nagyon régen tanítottam gitározni, elvégezte utána a Berkley-t, és elment Los Angeles-be, zeneszerzősködik. Karácsony tájékán találkoztunk, itthon volt Magyarországon, és megkérdeztem hogy hogy mennek ott a dolgok. Következő a helyzet... Az egyik dolog, hogy a Sunset Boulvar-on bezárt a Virgin Music. Ami azt jelenti hogy a lemezbolt bezárt, Amerikának a 'legzeneibb' központjában is: tehát felejtsd el. A másik dolog, hogy a legnagyobb zenei nagyhatalom a Disney lett. A Disney egyébként a tinik alsó készét célozza meg (kor szempontjából), és megmondták hogy milyen dalokat akarnak hallani. Ez egy orwell-i rémálom. Gyakorlatilag arról szól a történet, hogy olyan dalt kell írni, ami se jobbra, se balra, se fel, se le, se hátra, se előre nem húz. Sem érzelmileg, sem zeneileg. Tehát egy abszolút középutas megoldás, amely nem bánt senkit. És lehetőleg ez még szövegileg is így legyen. És szerintem ez Magyarországon is így van. Meghallgatsz magyar dalokat, gyakorlatilag az egész arról szól, hogy: hú, ez már nagyon erős, hú ez még nagyon gyenge, hú ez nagyon durva, hú, ez túl finom.
Ez kicsit olyan, mint amikor gitárfelvételeknél a potmétereket csavargatja valaki a stúdióban az effekteken: a tipikus „még sz*r, még sz*r, már sz*r” dolog. Elméletileg van egy 0,01 mm-es rész ahol még mindenkinek elfogadható...
Igen, Magyarországon évekig ciki volt a gitár. Ha meghallgatsz egy számot a rádióban, a gitárszólóknál lehúzzák. Akkor is ha a nóta közepén van. De könyörgöm, az is a dal része. Biztos hogy hazabeszélek, de akkor is a dal része.
Vagy van gitár szólam a számban, de azt a normális hangerő alig negyedére-ötödére húzzák le mesterségesen, vagy pedig már csak a színpadképben, vagy a klipben láthatóak a gitárosok, de a gitár hangja már nincs meg.
Mert a látványról szól a dolog, persze. Mindig a rockgitárral és a régi gyermekkártyával szoktam ilyenkor példálózni. Volt egy 'Fekete Péter' nevű kártyajáték. Ez egy figurális kártya volt, amiben mindenféle embertípusok voltak. A 'ciki', és a 'vesztes' az egyetlen kártya volt: a hosszú hajú hippi. Szerintem nem csak a régi (1989 előtti), de a mostani rendszer is valahogy ezt sugallja. Mert valahogy azt dumálták bele az emberekbe, hogy az, aki rock-ot gitározik az bunkó. A média igyekszik ebből egy viccet csinálni, tisztelet a kivételnek. Azt gondolom, hogy a média kicsit 'félmosollyal' fordul e felé, valami oknál fogva. Ebben a mostani celeb-világban (mert ez az).. szóval ebben a 'nesze semmi fogd meg jól' celeb-világban maga a zene, csupán egy fajta háttérdologgá vált. A zene az én generációmnak még nagyon fontos volt, sőt az előttem lévő generációnak is. De egy ideje, azt vettem észre hogy a zene (legyen az könnyűzene, rockzene, bármi) mintha háttérzenévé fajult volna el, mondjuk mosogatás mellé. Nagyon sok srácot, és lányt látok mindenféle ipod-okkal és zenelejátszó szerkezetekkel mászkálni az utcán, de engedtessék meg nekem hogy ezt mondjam, de ez inkább egy divat. Lehet hogy nincs igazam, de ez inkább egy póz, mert ez olyan trendi. Jóval kevesebben hallgatnak igazából zenét figyelve, mint hogy csak megy a háttérben és alszunk. Egész életemben zenét hallgattam, én azt látom, hogy megváltozott a zene funkciója, és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell. Nem sírni kell. A lemezeladásokról: amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor százezer volt egy aranylemez, most öt. A huszada. Elég jelentős a változás.
Azt gondolom a zeneipar - a régi formájában – már rég halálos sebet kapott, de még nem halt meg teljesen, persze ez csak idő kérdése: teljes átalakuláson megy keresztül az egész. Ma már egészen más formában jut el a zene az emberekhez, mint pl. húsz évvel ezelőtt.
Én egy klasszikus pasi vagyok. Én még szeretném a kezemben megfogni a lemezt. Ez van. Bocsánat – én szeretem. Szerintem ez nem baj. Borzasztóan személytelenné válik az egész történet ezekkel az új dolgokkal. Ez olyan mint egy könyv. A lemezzel ugyanez van. Szerintem is ez a jövő, amit mondasz, meg valahol a kettő között. Esetleg nagyon szét fog választódni. Lesz egy fajta idősödő sznob réteg, mint pl. én, aki borzasztóan szereti megfogni a lemezt, és iszonyú pénzeket hajlandó kifizetni egy megcsinált borítóért. És erre az összes együttes úgy fog válaszolni, hogy elképesztően igényes borítókat fognak csinálni, nagyon sok extrával, DVD-vel, őrületes füzet kiadvánnyal, stb. Lehet hogy ilyeneket csinálnak majd. És a másik oldal pedig azt teszi, hogy nem csinál semmit, csak fogják magukat az emberek és letöltik. 20$-t befizet, és annyit tölthet vagy csak hallgathat online egy hónapban amennyit akar. Had szóljon. Lehet hogy ez a két dolog így fog szétválasztódni. Egy dolgot nem lehet egyébként lemásolni, az élőt, az élő koncerteket.
Úgy veszem észre, hogy e miatt egyre fontosabb lesz koncertezés mindenkinek, és a régebben nagyon lényeges, ehhez kapcsolódó dolgok is újra visszatérnek (klubbrendszer, polók, stb)
A zene nem lehet személytelen, azt mindig személyhez kell kötni. Illetve a popzene mindenféleképpen összefügg a vizualitással (ellentétben a klasszikus zenével). Persze a klasszikus zene természetesen élőben szól a legjobban, ez egy megcáfolhatatlan dolog. Elképesztően szól a klasszikus zene élőben. De az ember nem a vizualitása miatt megy el egy klasszikus zenei koncertre.
Főleg ha a zenekari árokban vannak a zenészek
Akkor meg pláne. Azt gondolom hogy az élő fellépéseké lesz a jövő. Mindenképpen. Vissza fog térni a gyökereihez az egész dolog, és onnan megint el fog indulni valami teljesen más. Én ezt látom. Az hogy most bemegyünk, és veszünk egy lemezt, és megveszünk belőle százezer példányt, az Magyarországon egy infantilis gondolat. Még nem tudjuk, hogy a gyakorlatilag haldokló zeneipar miben fog majd pontosan reinkarnálódni. Valami biztos lesz, mert zene mindig lesz.
Érdekes hogy az új fajta zenei csatornák (pl. az iTunes) felhasználói sokszor szinte hihetetlen módon, spontán fel tudnak kapni számokat. Pl. volt egy veterán katona, aki egy szál gitárral felvett egy lemezt, és több százezren töltötték le/vették meg.
Ha megszólítja az embereket az nagyon jó. Az teljesen mindegy hogy milyen hamis, vagy hogy szól. Egy nagyon híres amerikai producer szerint egy jó dal, a legrosszabb hangzásban is jó.
A zeneipar gyermekbetegségeiről térjünk kicsit vissza rád. Az egyik leglátványosabb dobásod kétség kívül a MEX együttes volt. Egyáltalán honnan jött ez a MEX-es őrület, ami radikálisan más volt, mint eddig bármi az országban ?
A Gabi az LGM stúdióban dolgozott akkor, és összehaverkodunk az 'azok a fiúk' kapcsán. Gabi mondta hogy csináljunk egy rockzenekart. „Persze, csináljunk!” A MEX-ben csupán ketten voltunk a Gabival. Az „Őrülj meg” című lemezt kezdtük ugye csinálni, szerintem világcsúcs idő alatt végeztünk a lemezzel: nyolc nap alatt készült el nulláról a masterig: a tök nulláról. Bejártam az LGM-be, este 11-re, mert akkor volt szabad a stúdió. És 11-től reggel 7-ig, 8-ig dolgoztunk. Volt olyan hogy egy nap alatt nem lehetett egy nótát, hanem kettőt kellet csinálni. És akkor elkezdtem agyalni, elkezdtem riffelgetni. És minden ötlet jó volt. És tényleg, gyakorlatilag nyolc nap alatt elkészült az egész anyag. Gabi énekelt, és csomó ember besegített motyókkal. Nekem semmi cuccom nem volt. A Menyus is odaadta a Marshall-jait, meg az egyéb cuccait is – kurv* jó fej volt. És így megcsináltuk az egészet. Azért lett ez gépi az alap, mert nem volt dobosunk. Akkor még nem is volt ilyen típusú együttes ha jól tudom. Persze azóta már csomó ilyen zenekar kijött nyugaton, de ott sem volt még akkoriban ilyen.
Szerintem nem csak hogy akkor nem volt, de azóta sem. Lehet hogy ti már nosztalgiával gondoltok vissza a MEX-re, de szerintem még most is megelőzi a korát.
Nekem a kedvenc lemezem éppen a 'bukta' lemez: a 'Botrány' című. Ott már ötvöztünk az akusztikus dolgot az elektronikával, meg volt tekerve a dolog. Nem volt agyonszintizve, viszont agyon volt gitározva. És valamitől ez a dolog működött - egy darabig. De aztán persze mindenkinek annyi dolga volt, hogy... szóval ahhoz, hogy ez a dolog igazándiból nagyon a köztudatba kerüljön, mindnyájunknak irtózatos munkát kellett volna befektetnünk. Csak mindenki annyira szét volt zuhanva - mindenféle melók miatt - Gabi is, én is, hogy egyszerűen nem tudtunk erre annyira rákattanni. Mert ugyanis ezt hobbiból csináltuk, nem akartunk mi ebből világsztárok lenni. Baromira benne volt a levegőben, hogy ebből lesz valami. Pont mire megszűnt a zenekar (XX), addigra lett olyan hatása, hogy „Hű, mi ez?” Eltelt tíz év, és akkor vették észre az zenekart, hogy ez milyen jó - és mi fel is oszlottunk.
Van néhány rádióadás még, de nem tudom, mi módon juttathatnám el Neked. Még egy interjú Závodi Gáborral, egy hosszú interjú Magdival, Madival és ZG-vel, egy olyan, amiben benne van Hobo véleménye, stb. Ha gondolod, írj esetleg egy e-mailt és küldöm ezeket.
Említetted, hogy eléggé markáns véleményük van Madarász Gáboréknak is a magyar pop-rock élet alakjairól. Honnan lehet erről tudni? Volt valami interjú velük is? Az az igazság, hogy jó lenne néha őket is meghallgatni, nemcsak Magdit, nagyon érdekeseket mondhatnának ők is.
Talán Lévay Balázs csinálhatna róluk is egy kisfilmet!:-)
Na, igen, a Dob meg basszus-t még nem is említettük tőle, mint a magyar kultúra egy elemének, a rockzenének az ápolása érdekében kifejtett tevékenység fontos mérföldkövét.
"(Néha úgy meghívnám ide Simon Cowellt, hogy hallgassa meg, segítsen neki.) :)"
Ilyen már nekem is eszembe jutott, de szerintem őt nem érdeklik a nem angol anyanyelvűek. Nem is feltétlen várható el tőle, hogy az egész világot segítse, valószínűleg azért még számtalan országban előfordulnak "Rúzsa Magdik". S valahol szerintem - ha kicsit cinikusan nézem a dolgot - talán nem is nagyon akarják a piacot megosztani másokkal. Nehéz betörni nem angol anyanyelvűként, s ennek politikai-gazdasági okai is vannak.
Én is kevert vagyok. Először is, nem mászok meg minden hegyet "just because it's there". Megválogatom, melyik az én hegyem, visz valahova vagy zsákutca. Hagytam már ott "hegyet" félúton, mikor rájöttem, hogy semmi értelme több időt pocsékolni rá, az én utam másfelé visz. Türelmesebb is vagyok, mint az A típusú ember, sokkal kevésbé ugrom dolgokra. Nem csinálok mindenből versenyt. De ha olyan a hegy, vagy ha olyan a verseny, vagy ha gödörben vagyok, akkor én is A típusként tudok küzdeni, amíg el nem érem a célom.
Magdiban is van egyfajta racionalitás, ha emlékszel, mit mondott a Lélek Boulvardban, hogy hogyan és miért lett szülésznő. Talán itt nem jött ki annyira, de a lényeg, hogy a szülésznőség arra a feltételezésre épült, hogy ha erre indul, biztosan lesz munkája. Mert bármi történik, gyerekek mindig születnek, még a háborúban is. (12 évesen döntötte el, hogy erre indul, akkor 1997. volt, javában tartott a délszláv háború). Aztán, amikor elvégezte az iskolát, és mégsem lett munkája, akkor eléggé padlóra került. És akkor jött a Megasztár, egy új hegy.
Ami a nemzetközi karriert illeti: itt van egy nagy bizonytalansági tényező. Fogalmunk sincs, milyen szinten beszél Magdi angolul. Az biztos, hogyha 2007-ben majdnem anyanyelvi szinten beszélte volna a nyelvet, akkor sokkal jobban kihasználhatta volna az Eurovízió hatását. De akkor még egyértelműen nem ez volt a helyzet. Azóta, amennyire tudom, folyamatosan tanulja, angolul néz filmeket is, de hogy ez milyen szintet jelent, arról nincs semmi info. Az is igaz, hogy most a Magdalén Rúzsa kicsit más irányba vitte el őt, s hogy maradjunk az előző képnél, két hegyet még ő sem tud egyszerre megmászni.
Persze mi nemzetközi karrieren általában Amerikát értjük, pedig szerintem tök jó dolog lenne az is, ha a szláv területen és a skandináv területen befutna. Vagy akár egész Európában. Hogy kifutóban van az időből? Bizonyos fokig igen, olyan szintű befutást, mint pl. Adele-é, nemigen várhatunk tőle. De azért nem adnám fel teljesen az esélyét. Csak ez most olyan egy kicsit, mint a Megasztár előtt otthon Kishegyesen. Ha nem jön hirtelen a lehetőség, Magdiból nem lett volna énekesnő. Kellett hozzá a hirtelen jött esély, de amikor jött, Magdi készen állt, megragadta és nem engedte. Saját erőből, hátszél nélkül ugyanolyan esélytelen a nemzetközi karrier, mint az énekesi volt annak idején. Kellene most megint az a sorstól kapott lehetőség, és tudom, hogy képes lenne kihasználni. (Néha úgy meghívnám ide Simon Cowellt, hogy hallgassa meg, segítsen neki.) :)
Értem, de nem értek vele egyet. Semmi se legyen tabu, mindig minden a maga értéke miatt maradjon meg a helyén, nem azért, mert megkérdőjelezhetetlen. Lehessen vitatni. Ha értékes, akkor meg fogja állni a helyét. A Himnusz nem szorul jogi védelemre. Őnmagában is elég értékes, hogy ne kerüljön el az őt megillető helyről.
A másik pedig, hogy egy ember sokkal komplexebb dolog, hogy egy valami alapján sutba dobjuk az egész munkásságát.
Lehet, hogy valaki szentként borul le minden nemzeti jelkép előtt, de amúgy egy fikarcnyi értéket nem teremt a nemzet számára.
Én a mérleg kilengését nézem, a végeredményt. Ez a megkérdőjelezés nem olyan szintű, hogy ezt az elvet feladjam.
Nálad igen, ebben különbözünk. Pedig ennél sokkal szörnyűbb dolgok is lehetségesek lennének, amik nálam is kivernék a biztosítékot.
Igen, érdekes. Én pl. magamat kevertnek érzem, mert van amit én is feladok, amikor talán nem kellene, de van amit meg nagyon nem.
Az meg másik kérdés, hogy az élet bonyolultabb, valamikor a küzdelemből való kihátrálás és a megegyezés a jobb döntés nem pedig az eleve kilátástalan harcba való bocsátkozás. Kérdés, jól ítéljük-e meg, hogy kilátástalan a harc, de azért racionálisan gondolkodva rá kell jöjjünk, van olyan is.
Magdinál talán ilyen lehet a nemzetközi karrier, amire ő is és sokan mások is láttak lehetőséget, az eurovízio adott is erre egy nagy esélyt. Mégsem sikerült, és most már olyan korban van, amikor már ez elúszni látszik. Ilyenkor az embernek lejjebb kell adni a célokat, s esetleg egy kisebb hegyet kinézni.
Aki a magyar nemzeti jelképeket bármilyen formában is megkérdőjelezi, relativizálja, lamentál rajta (itt: "minek énekeljük szilveszterkor a Himnuszt"), az számomra mindig is balliberális nímand lesz.
Ebből a szempontból még nem is gondolkodtam el Alinda és Magdi különbözőségén. Jó gondolat, tetszik. Talán csak annyit tennék hozzá, hogy nem feltétlenül csak a családi hátterük különbözősége miatt ilyenek. Van ebben bőven személyiségvonás is. Magdi családjában sem mindenki ilyen harcos típus. Az anyukája nagyon. De pl. a nővére nem annyira. Ha az lett volna, ma ő is énekesnő lenne, mert a tehetsége megvolt hozzá. Nagyon jó hangja van neki is, és imádott ő is énekelni. Amikor elkezdődött a Megasztár 3, annyi idős volt, mint Magdi ma. Volt már egy négy éves kislánya, és gyakorlatilag feladta a vágyát, hogy ebbe az irányba elinduljon.
Hallottál már a Friedman-Roseman féle személyiségbesorolásról? Megkülönböztetnek "A" és "B" típusú személyiséget:
Az interjúk alapján nem nehéz megmondani, melyik típushoz tartozik Magdi. ;)
Egyébként érdekes, hogy azt mondják, az A típusú személyiséget úgy lehet felismerni, hogy a homlokán a két szeme fölött van egy függőleges ránc, mert mindig összehúzza kicsit a szemöldökét, kicsit szigorúan néz. Ez is nagyon jellemző rá. :)
Annyit ehhez, ha minden "balliberális nímand" filmet forgatna a Vajdaságról, olyan műsort vezetne könyvekről, ahol Gárdonyi Géza Egri csillagokja nyer és sok magyar regény népszerűsítése is megtörténik ebben a nem olvasó világban, aki magyar tudósoknak ad lehetőséget a tudomány népszerűsítésére, akkor szerintem nem volna probléma.
Sokkal többet tesz a magyar kultúráért, s végső esetben a magyarságért, mint azok, akiknek csak annyi a mondandójuk, hogy milyen rossz x és y ember, hogy mit kell lerombolni, kit kell eltávolítani, bezárni stb. Akiknek a problémák megoldása mindig valaki vagy valami ellenében történik. Mindig vannak építő és romboló emberek, Lévay épít és olyat ami jót tesz ennek a népnek. Akkor is, ha nem minden dolgával értünk egyet.
(s legalább is nálunk, tényleg szép napos a reggel, nagyon szeretem az ilyen csendes, napos vasárnap reggeleket, búgnak az utcán és a kertben a galambok, csak néha megy el egy-egy autó a házunk előtt, bár itt amúgysincs nagy forgalom)
Igen egyszer elcsíptem ezt a beszélgetést, s nagyon jó volt látni, bár Alinda is olyan, hogy le a kalapppal. Nagyon szeretetreméltó, tisztességes, érdeklődő, szorgalmas ember. Szerencsére el is ismerik amit csinál. Ennek ellenére én nem a zsenialitást, a fantasztikusan jó riportert látom benne, hanem a munkája és a riportalanyai iránt nagy tisztelettel, alázattal viselkedő embert, akit érdekel a munkája, szorgalmas, felkészül, megvan a megfelelő érzékenysége és jól akarja csinálni amit csinál, és ezért az jó is! Tipikusan a nőkre jellemző munkamorál.
Magdi kicsit más. Benne jóval több az ösztönös, a veleszületett, mint a tanult. AZ ő intelligenciája is olyan, ami mögött nincs olyan fajta finomság és műveltség mint Alindánál, viszont az ismeretlen terepen is jobban átvágja magát a keménysége, küzdőszelleme miatt. Alindáról úgy tűnik, hogy volt gyerekszobája, s valószínűleg művelt környezetben nőtt fel, nem biztos, de így érzem. Magdinál a családban is több az ösztönös jó meglátás, náluk mások voltak a tétek, más miatt kellett küzdeni, s fontosabb a keménység, mint a finomságok kibontása, amire megvan Magdinak az érzékenysége, de ezen a terepen járatlanabb. Magdi jelemzői férfit is takarhatnának, de persze nők is vannak ilyenek. Szerintem van benne vezetői képesség is, és ezért is lehet mindenképpen példakép, aki valóban tudja vezetni az övéit, ha kell. Ennek ellenére remélem, hogy pártpolitikával nem fog foglalkozni, ha politikai jellegű feladatot vállal, kap, akkor az nemzetpolitikai legyen.
De elsősorban művész maradjon, énekeljen, beszélgessen, igen, én is megfoigalmaztam magamban azt, amit most már tőle is hallottam, hogy Konz Zsuzsa módjára legyen ő is érdekes évtizedek múlva is, legyenek komoly mondandói a világról.
És még egy nagyon jó kis jellemrajz, 2011. februárjából, a Nők Lapjában jelent meg. Szegő András beszélgetett vele, a cikk címe: Rúzsa Magdi: „Mindent versenyként fogok fel”
Jaj, nagyon örülök, hogy Neked is tetszett! Közben eszembe jutott, hogy belinkelem a harmadik olyan "alapművet", ami kihagyhatatlan, ezt Neked, Bogyó, nem kell bemutatnom, már többször emlegettük, szerintem én annó a Te egyik hozzászólásodból értesültem róla. De legyen meg itt is, egy csokorban a többivel.
Veiszer Alinda Záróra c. műsoráról van szó, amiben 2010 tavaszán láthattuk, hallhattuk Magdit. Utalás esik ebben Magdi politikához fűződő viszonyáról, bulvárról, felelősségeiről, áldozatokról, a 2008-as lemez szomorúságáról, a tehetségkutató műsorokról és így tovább. Két okos és érzékeny ember beszélgetése, amit érdemes időről időre újrahallgatni.
Megmutatja, hogy Magdi milyen kiváló embernek is, milyen jól és okosan gondolkodik.
Néha én is gondolkodom, mégpedig azon, hogy nem túlzott-e az önbizalma, de arra jutok, hogy nem. Az álszerénységet is kerüli, ŐSZINTE. Akkor is, ha nem mond ki mindent. S emiatt érzem magamhoz is közelállónak.
Nagyon jó pillanata a műsornak, hogy amikor még nem is mondja saját szavaival, már akkor is látszódik, hogy Barkó Judit mennyire belefeledkezik Magdi beszédébe, mert az valóban olyan. Amikor csak beszél, még akkor is képes meghatni embereket.
Minden bizonnyal azért, mert olyan ember, amilyen, s ehhez megadatott neki az is, hogy a belső érzéseit, gondolatait, értékrendjét megfelelően, hitelesen tudja közvetíteni is az emberek felé.
Talán ezt hívják igazi művészetnek? A mikor már egy interjú is az?
Nagyon jó kis beszélgetés, tovább is küldtem néhány ismerősömnek, akik még tanulhatnak is tőle.
Nézd, biztosan nem arra gondolt, hogy másik himnuszt kellene énekelnünk. Csak arra legfeljebb, hogy kell-e ez egy szilveszterhez. A téma kapcsán még a feleségemmel is beszéltünk róla, ő is kicsit egyetért ezzel, hoyg ez fura, pedig ő igazán nem vádolható azzal, hogy ne tartaná fontosnak a nemzeti dolgokat. De szilveszter éjfélkor nem lenne neki fontos a Himnusz.
Én ebben más véleményen vagyok, azzal érveltem, amivel itt is korábban, hogy ennyit ki lehet bírni, mert ez egy ünnepélyes pillanat, bőven van idő a bulira. Az ünnepeknek pedig van komoly része is, egy házasságkötés is fura lenne ünnepélyes szertartás nélkül, pedig ott is van buli-rész.
De el tudom fogadni, kiakadás nélkül is, hogy ez a véleménye, mert ettől ő még nagyon is szereti a Himnuszunkat. Szerintem Lévay is így gondolkodik.
Tény egyébként, hogy sokféle nemzetiségű filmet nem szoktunk látni mást, mint amerikait, s nagyon ritkán, hogy abban még szilveszter is legyen, speciel egyet se tudnék mondani.
Amit leírtál a beszélgetésről, teljesen igazad van, nekem is ez volt problémám.
Mesternek az Amerikából jöttek az ászok, Király Viktor, Kállay-Saunders, most meg biztosan Benjamin. De szerintem Caramelt is csípi.
Attól persze, hogy Viktort nem tartják erősnek, lehet jó, csak Mester Tamás kis Amerikát akarna itt Magyarország helyett, ez az ő problémája.
Dalt viszont hallhattál már tőle, tavaly ugye énekelt a Megasztárban, nem emlékszel? Az azért eléggé rock volt, s el kell ismerni, hogy jól is énekelt. Mester így 40 éves korára lett kellően férfias, korábban nem igazán szerettem a nyafogós énekét.
Pl. itt:
Aztán tavaly a Megasztárban már így énekelt.
Egészen más ez. Mondjuk, szerintem Mester Tamásnak a Bon Jovi, Europe-féle kortárs kommersz-rock lehetett nagy kortárs élmény, ez a dal is nagyon Jovis, de el kell ismerni, nagyon jó előadás.
Annyira nagyon akart egy jó rocker lenni, hogy így 35-40 éves korára sikerült neki, el kell ismernem, minden korábbi ellenszenvem ellenére.
Szerintem rengeteget gyakorolt és tanulta az éneklést még 30-on túl is, mert valószínűleg felmérte azt amit nem szerettek mások se benne.
Úgy gondolom, hogy ő egy nagyon szerencsés ember, aki olyan családba született, hogy megengedhette magának, hogy a kedvtelésének éljen, mert ha estleg a család nem is nézte jó szemmel amit csinál, azért csak mögötte álltak. Ha nem oda születik ahova, talán nem lett volna Amerika meg a többi. Ugyankkor tudott élni a lehetőséggel, s előnyére tudott változni túl a 30-on is. Fiatalos fickó, de az öregedés jól áll neki, jó értelemben teszi férfiassá. Az igazi szakmai sikerek nem érték el, ahogyan te, sokan mások se ismerték, ez a Megasztár azonban óriási elégtétel lehet neki, talán az apjáék előtt is.
"Azt viszont tudom, hogy a Himnuszt nem szidta, nem cikizte, és végképp nem gyalázta, csak arra hozta fel példának, hogy a magyarok karakterét fényesen bemutatja, hogy egy olyan pillanatban, amikor a világ többi része vidáman, mulatva, bizakodva megy a következő évbe, a magyar a múltba néz és szomorkodik kicsit. Mégcsak azt sem éreztem, hogy annyira elítélné ezt a tényt, csak jellemzőnek találta. "
Pontosan. De ne felejtsd el, hogy Miklósa Erika még hozzátette, hogy még csak nem is igaz ez se teljesen, mert "Hozz reá víg esztendőt".
Én se gondolom, hogy most emiatt kevésbé szeretném a Himnuszt, s rombolná a amgyarságtudatomat, sőt én emelkedettebbnek, magasztosabbnak gondolom.
Mert mi is a himnusz általában?
A Wiki szerint
"A himnuszvallásos jellegű, Istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó, imaszerű ének. Tárgya és alkalma tehát eredetileg valamely istenség vagy az Isten dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja, az ősi kultúrákban mindenhol fellelhető. Közeli rokona az irodalmi ima műfaja"
Azt hiszem a mi himnuszunk sokkal inkább valódi himnusz, mint a Marseilles. Hiszen Kölcsey nyilván tisztában volt a műfajjal, s ezért írt ilyen című művet. A franciáké meg eredetileg nem annak íródott.
Kifejezetten büszkék lehetünk a csodálatos Himnuszunkra szövegében és zenéjében egyaránt.
"2009-ig kívülállóként figyelte a magyar pártpolitikát"
Ezt nem tudhatjuk. Attól, hogy nem volt állampolgár, véleménye, pártpolitikai kötődése is lehetett volna. Sok külhoni nagyon is tudja kire szavazna, ha még nem is állampolgár, általában ismerik a magyar belpolitikát. Más kérdés, hogy szerintem Magdi valóban nem lehetett elkötelezett híve egyik oldalnak se.
Tudod, szerintem nem kell mindent ennyire komolyan venni. Én se szeretem, ha gúnyt űznek romboló és tiszteletlen szándékkal valami fontos, magasztos dologból. De túl nagy jelentőséget se kell ennek tulajdonítani. Vajon őszintén fel kell-e háborodni, ha a gyerekem azzal jön haza az iskolából, hogy "Petőfi Sándor gatyában táncol"? Hiszen az egyik legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb nemzeti költőnkről van szó!
Vagy csak ejnye-bejnye, miközben mi is mosolygunk? Vajon ettől ő nem fogja majd tisztelni, s élvezettel nézni a János vitézt, szavalni a Szeptember végén-t, vagy eltűnődni Az apostolon?
Ki kell szűrni, hogy mikor paródia, az életünk kicsit vicessebbé tétele az amiről szó van, s mikor valóban romboló, gyalázkodó, rosszindulatú. A micisapkás ügy szerintem se túl szerencsés, hülye volt aki mondta, de még erről se hiszem, hogy gyalázkodni akart volna, inkább csak egy az ilyen értékek iránt érzéketlen ember mondhatta - már nem emlékszem ki volt, TGM talán? - s az érzéketlenségét, rosszul értelmezett "felvilágosultságát" fitogtatta. Érthető, hogy aki nagy tisztelettel van a Korona és annak eszméje iránt, annak rosszul esik. Úgy gondolom, hogy a Koronát a baloldaliak is, minimum mint fontos történelmi emléktárgyat, tisztelik, hiszen Kádárék alatt került haza a Nemzeti Múzeumba. Még akkor is ügy volt, nagyon kisgyerek voltam, de emlékszem, hoigy élőben közvetítették a TV-ben ahogy Carterék meghozták.
A szent jobbos kijelentést nem hallottam, mások nézetei iránti intolerancia, ha valaki ilyet mond a Szent Jobbról.
Itt viszont szerintem Lévay egyáltalán nem akarja a Himnuszt bántani, csak az eltérő lelkiállapotra hozta fel példának. Szomorkás? Igen. De ez nem jelenti azt, hogy rossz.
Az amikor egyesek felvetik a lecserélést, na az már marhaság, amivel messze nem értek egyet, s szerintem az ország többsége sem, egyik oldalon sem, de Lévay itt erről nem is beszélt.
Magditól nem áll messze a balliberális eszmeiség? Lehet. Ugyanis nincs olyan ami ezt kizárná.
Én annyit látok, hogy nem bigott jobboldali, s nem is egy a nemzeti dolgok iránt érzéketlen ultraliberális.
És ez így nekem elég is. Nem érdekel, hogy másra szavaz-e mint én.
