Szvsz szétszórták, és részben besorolták őket az Aranyhorda hadseregébe, pontosabban annak keleti, Sejbanidák - Sejbani kán utódai - által vezetett szárnyába.
Az a bizonyos "számla" (cetli) egy nagy geneologiai táblázat részlete. Megtalálható az Eleink VI. évf. I. számában (2007) a 36. oldalon, és mellette a táblázat egy oldalának kicsinyített képe. Ez egy kettős könyvelési könyv lapjaira íródott. A nyomtatvány keltezése 1930. Azért használták ezeket, mert papír, füzet hiány volt. Akkoriban még arab betűkkel írtak. A ciril betűs írást 1935-ben vezették be Közép-Ázsiában. Az anyagot, az un. Omszki sezserét Benkő Mihály kölcsönbe kapta a Kara Tal-i mollahtól.
A sztyeppei szkíta kurgánokhoz hasonlóan ezt is gerendákkal bélelték ki ...mármint a phrügök annak idején, és ennek megfelelően állították helyre a kurgánt
Elképzelhető az is, hogy a Volgán át költöztek egyes csoportjaik keleti irányba a mai Kazahsztán területére, miután Transzkaukáziából kivándoroltak? Talán a mongolok szórták szét őket?
MAGYAROK HÁZA ÉS A MASSZI KIADÓ Tisztelettel meghívjuk Önt 2008. február 11-én hétfőn 18 óráraBENKŐ MIHÁLY„A keleti magyarság írott emlékei” című könyvénekbemutatójáraahol megtekinthető a szerző "Keleti magyarok nyomában" c. fotokiállítása isA MAGYAROK HÁZA CSONTVÁRI TERMÉBEBudapest, V. Semmelweis utca 1.A könyvet bemutatja: Vad László néprajzkutatóA könyv a helyszínen kedvezményes áron megvásárolható,a szerző dedikál is.Benkő Mihály és kazak szerzőtársa, Babakumar Khinayat könyvének célja bemutatni a keleti magyarság Kazakhsztánban fennmaradt törzseinek, nemzetségeinek írott emlékeit: az argün-magyar és a magyar-kipcsak törzs genealógiai táblázatait - az un. sezseréket, a kazakisztáni magyar törzsek temetőinek "Rui Madiar" (Magyar törzs, nemzetség) feliratú sírköveinek fényképeit.Ismert, hogy a magyaroknak az a keleti ága, amely nem vett részt a honfoglalásban, az Urál-Volga-vidéken élt tovább. Julianus barát még azelőtt találkozott velük 1237-ben, hogy Batu kán nagy nyugati hadjárata Magna Hungaria állami létét megszüntette. Azonban ez a csapás nem jelentette a volgai magyarság fizikai megsemmisülését is. A krónikák szerint a keleti magyarok a XIII-XV. századok során fontos szerepet játszottak az Aranyhorda katonai szervezetében, majd a XV-XVI. században részt vettek Közép-Ázsiában a kazak honfoglalásban. A "madzsar" törzs egyike volt a kazak és üzbég államot megalapító 92 törzsnek.Benkő Mihály fényképei az argün-magyar és magyar-kipcsak síremlékekről és a két kutató által gyűjtött genealógiai táblázatok együttesen komoly bizonyítékul szolgálnak arra, hogy Julianus magyarjainak utódai máig is élnek Közép-Ázsiában. Nyelvük elveszett, de nevüket és identitástudatukat megőrizték. A könyvet a szerzők forráskiadványnak szánták, de sok érdekes újdonságot mondanak el a téma iránt érdeklődő nagyközönségnek is a kazak sztyeppéken élő egykori nomádok, köztük a keleti magyarok utódainak történetéről.
Rekonstruálták a Gordionban található több mint száz halomsír legnagyobbikát, a Midasz királynak tulajdonított Nagy Tumulust
A kutatók ma valamivel korábbinak gondolják Midasz koránál a phrüg kurgánt –hasonló a helyzet, mint a mükénéi "Agamemnón tombája" esetében, csak ott egy későbbi királyt földelhettek el
A sztyeppei szkíta kurgánokhoz hasonlóan ezt is gerendákkal bélelték ki
The earliest evidence, thus far, of a unified and distinct culture and peoples inhabiting the Kurdish mountains dates back to the Halaf culture of 8,000-7,400 years ago. This was followed by the Hurrian period which lasted from 6,300 to about 2,600 years ago. The Hurrians spoke a language that was possibly part of the Northeast Caucasian family of languages (or Alarodian), akin to modern Chechen and Lezgian. The Hurrians spread out and eventually dominated significant territories outside their Zagros-Taurus mountainous base. Like their Kurdish descendents, they however did not expand too far from the mountains. The "Hurrian" name survives now most prominently in the dialect and district of Hawraman/Auraman in Kurdistan. They were divided into many clans and subgroups and settled in city-states, kingdoms and empires with eponymous clan names. These included the Gutis, Kurti, Khaldi, Mards, Mushku, Mannaeans (Mannai), Hatti, Urartu, Lullubi and the Kassites among others. All these tribes were part of the larger group of Hurrians, and together helped to shape the Hurrian phase of Kurdish history [1]. The region of Mahabad was the centre of the Mannaeans, who flourished in the early 1st millennium BC.[2]
Approximately 4,000 years ago, the first groups of Indo-European-speaking peoples started trickling into Kurdistan. These groups included the Medes, Mitanni, Scythians and Sagarthians and other Indo-European-speaking Aryans who settled in Kurdistan. Approximately 2,600 years ago, the Medes had already formed an empire that included much of what is today Kurdistan and beyond.
There are numerous historical records that refer to the antecedents of the modern Kurds. The ancient Greek historian Xenophon referred to the Kurds in the Anabasis as "Khardukhi", a 'fierce and protective mountain-dwelling people' who attacked Greek armies in 400 BCE. The Lullubi people inhabited the "Sharazor" plain in Iraqi Kurdistan and are known for having fought wars with the Akkadians around 2300-2200 B.C. Today a Kurdish clan is known as Lullu and may be a possible derivation of the ancient Lullabi.[3] Moreover, the name Madai appears in the Book of Genesis as a Japhethic grandson of Noah in the Biblical tradition. Scholars have identified Madai with various nations, from the early Mitanni to the Medes who were contemporaries of the ancient Persians.
The modern Kurds are the descendants of many invaders and migrants who settled the region including the aforementioned Hurrians, Guti, Lullubi, Kurti, Medes, Mards, Carduchi, Gordyene, Adiabene, Mushku, Mannai, Mitanni, Kassites, Zila, and Khaldi. In addition, the lands populated by the Kurds were also invaded by the Assyrians, Akkadians, Armenians, Persians, Greeks, Romans, Byzantines, Arabs, Mongols, and Turks and these groups also made contributions to the modern Kurds both culturally and/or genetically. As a result of the vast parade of peoples who have come to Kurdistan, it is safe to say that the Kurds are a combination of indigenous peoples who were living in the Zagros Mountains, Aryan tribes, and numerous other invaders and migrants.[4] Recent genetic tests of random Kurdish populations show links to the Caucasus, various Iranian peoples, Europeans, northern Semites, and Anatolia.
Hérodotosz szerint (I, 63) az ibériai Tartésszosz királya adott pénzt a phókaiaiaknak a méd fenyegetés idején, hogy falat építsenek poliszuk köré: "...a hellének közül a phókaiaiak vállalkoztak elsőként nagy utakra, ők fedezték fel az Adriai-tengert, Türszéniát, Ibériát és Tartésszoszt. Nem kerek, hanem ötvenevezős hajókon utaztak. Tartészszoszban nagyon megkedvelte őket a tartésszosziak királya, Arganthóniosz, aki nyolcvan évig uralkodott, és összesen százhúsz évet ért meg. Először arra biztatta őket, hogy költözzenek el Ióniából, és telepedjenek le az ő országában. Később belátta, hogy a phókaiaiakat erre nem tudja rávenni, amikor viszont megtudta tőlük, hogy milyen rohamosan nő a médek hatalma, pénzt adott nekik, hogy építsenek falat városuk köré. Adománya pedig igen bőkezű lehetett, mert a fal hossza nem kevés sztadionra rúg, s az egészet hatalmas kövekből emelték, nagy szakértelemmel."
Pauszaniasz szerint a Pelopónnészoszon is ismert volt a Napistennek bemutatott lóáldozat (III, 20, 4), nemkülönben a masszagétáknál.
Hérodotosz (I, 216) a masszagétákról: "Az istenek közül egyedül a Napot tisztelik, s lovat áldoznak neki. Ennek az aldozatnak az a magyarázata, hogy a leggyorsabb isten tisztelete a leggyorsabb állat feláldozását kívánja meg."
Sztrabón (XI, 8, 6) a masszagétákról: "Csak a Napot tartják istenüknek, s ennek lovat áldoznak."
"a fehérlóáldozás vegytisztán csak e 'két' népnél (helyesebb a két népnév kifejezés) található meg a történelem során"
Emlékeim szerint Hérodotosz ír valahol arról, hogy a thrákoknál a mágusok fehér lovakat áldoznak. Majd megpróbálom megkeresni, hol írja. Mindenesetre két citátum Xenophóntól:
Küropaideia (VIII, 3): "Elérkezett a másnap. Már napfelkelte előtt tiszta volt az egész város mindenütt. Az út két oldalán sorok álltak, ahogy még ma is, ahol a király elvonul. A sorok közé csak az előkelők léphettek be. A rendzavarókra az ott álló ostoros szolgák lesújtottak. A kapu előtt körülbelül négyezer testőr állt négyes sorokban, a kapu két oldalán meg két-kétezer. Ott volt az összes lovas is, leszálltak lovukról, és kezüket köntösük ujjába bújtatták. Így tesznek még ma is a király színe előtt. Az út jobb oldalán álltak a perzsák, bal oldalon meg a többi szövetséges. A
szekerek ugyanígy: fele az egyik, fele a másik oldalon. Aztán kitárultak a királyi palota kapui. Először a főistennek szentelt gyönyörű bikákat vezették ki négyes sorokban, aztán a mágusok által kijelölt többi istenség áldozati állatait. A perzsák szerint ugyanis az istenek tiszteletével kapcsolatban jóval nagyobb szükség van szakértőkre, mint bármi másban. A bikák után lovakkövetkeztek,a Napistennek szánt áldozati állatok. Ezután egy fehér lovaktól vont aranyjármű és felkoszorúzott szekér gördült ki, amelyet a főistenségnek szenteltek, majd egy másik, ugyanígy felkoszorúzott, a Napistennek szentelt kocsi. Ezután haladt még egy harmadik is, lovait bíbortakarók borították, utána a férfiak jöttek, és tüzet hoztak egy hatalmas tűzhelyen ... Az akkor elfogadott felvonulási rend még ma is érvényben van a perzsa királyok körében, legfeljebb az állatok hiányoznak, amikor nem mutatnak be áldozatot."
Anabaszisz (IV, 5): "...megkérdezték a falu bíráját, hogy miféle vidék ez. Az megmondta, hogy Arménia. Majd megkérdezték, hogy kinek nevelik a lovakat. A bíró azt felelte, hogy a királynak adóba, és hogy a szomszéd vidék a khalüpszoké, és az oda vezető utat is megmondta. Xenophón ekkor visszavitte a bírót családjához, és nekiadta régebben zsákmányolt lovát, hogy táplálja föl, és mutasson be vele áldozatot. Hallotta ugyanis, hogy a ló szent állata a Napnak, és félt, hogy az utazástól megviselt állat elpusztul. Ő pedig egy csikót vett magának, és csikót adott minden vezérnek és alvezérnek is. Az ottani lovak kisebbek a perzsák lovainál, de
sokkal tüzesebbek. Ekkor a bíró megtanította őket rá, hogy a lovak és igásállatok lábára zsákot kell húzni, ha havon vezetik őket, különben hasig süllyednek a hóban."
A térképen Bekhüria és Tübarénia között, az anatóliai Partheniosz folyó partján ábrázolták a makrónok földjét, akikről Hérodotosz (II, 104; III, 94; VII, 78) is beszél. A történetírás atyja a másodjára említett szöveghelyen együtt sorolja fel őket a matiénoszokkal, a szaszpeirokkal, a moszkhoszokkal, a tibarénoszokkal, a mosszünoikhoszokkal és a marokkal. A matiénoszok szerinte Kilikiában éltek, a Halüsz folyó jobb partján (I, 72). A szaszpeirokat Kolkhisz és Média között helyezi el (I, 104; IV, 37). Megtudjuk tőle azt is, hogy Matiéné hegyeiben ered a Turnatu/Dijála folyó (I, 189), az Arasz/Araxész (I, 102) és a Tigris (V, 52).
"The Armenians according to Diakonoff, are then an amalgam of the Hurrian (and Urartians), Luvians and the Proto-Armenian Mushki who carried their IE language eastwards across Anatolia. After arriving in its historical territory, Proto-Armenian would appear to have undergone massive influence on part the languages it eventually replaced. Armenian phonology, for instance, appears to have been greatly affected by Urartian, which may suggest a long period of bilingualism."
Encyclopedia of Indo-European Culture (szerk. J. P. Mallory–Douglas Q. Adams; Fitzroy Dearborn, London–Chicago, 1997), Armenians címszó
Az indoeurópai elméleteket természetesen nyugodtan elfelejthetjük. Semmiféle indogermán ősnépről nincs szó, az Európa északi felében éldegélő germánokat csupán igen erőteljes nyelvi és kulturális hatás érte a Kr. e. I. évezred második felében az Anatóliából idevándorló hattik és más elő-ázsiai népek részéről.
Arpad városát ún. újhettita államként szokás kezelni, mely a Hettita Birodalom széthullása után létrejövő apró királyságok egyike volt. Karkemiš, Patina, Sam’al, Gurgum, Que, Kummukh, Malatya, Tabal, Arpad… A „Tabal”-ról megjegyzendő, hogy a „Szubar” rontott változata talán, úgy, ahogy ezt Franz Hančar a bibliai „tubal”-ról gondolta. Hančar könyvéről (Urgeschichte Kaukasiens; Anton Schroll & CO.–Heinrich Keller, Wien–Leipzig, 1937) olvastam egy internetes honlapon Arpad városa után nyomozva: „Fundamental work on prehistoric Caucasus”.
--------------------------------------------
"Eastern Mushki" may have occupied a territory in the area of Urartu. They appear to have moved into Hatti in the 12th century, completing the downfall of the collapsing Hittite state, establishing themselves in a post-Hittite kingdom in Cappadocia. Allied with the Hurrians and Kaskas, they invaded the Assyrian provinces of Alzi and Puruhuzzi in about 1160, but they were pushed back and defeated, along with the Kaskas, by Tiglath-Pileser I in 1115 BC, who until 1110 advanced as far as Milid.
A "nyugati muškuk" pedig eleinte Tabal állam szövetségesei voltak az Asszíria elleni küzdelemben:
In the 8th century, Tabal became the most influential of the post-Hittite polities, and the Mushki under Mita entered an anti-Assyrian alliance with Tabal and Carchemish. The alliance was soon defeated by Sargon of Assyria, who captured Carchemish and drove back Mita to his own province. Ambaris of Tabal was diplomatically married to an Assyrian princess, and received the province of Hilakku, but in 713 BC, Ambaris was deposed and Tabal became an Assyrian province.
In 709, the Mushki re-emerged as allies of Assyria, Sargon naming Mita as his friend. It appears that Mita had captured and handed over to the Assyrians emissaries of Urikki, king of Que, who were sent to negotiate an anti-Assyrian contract with Urartu, as they passed through his territory.
In 714 the Cimmerians invaded Urartu, breaking through the Caucasus. From there they turned west along the coast of the Black Sea as far as Sinope, and then headed south towards Tabal, in 705 defeating an Assyrian army in central Anatolia, resulting in the death of Sargon. Macqueen (1986:157) and others have speculated that the Mushki under Mita may have participated in the Assyrian campaign and were forced to flee to western Anatolia, disappearing from Assyrian accounts, but entering the periphery of Greek historiography as king Midas of Phrygia.
Rusas II of Urartu in the 7th century fought the Mushki-ni to his west, before he entered an alliance with them against Assyria.
Ezékiel (Yehezqē’l) könyve 27. fejezetében a föníciai Sōr város (Türosz) kereskedelmi partnerei közt Tūβal és Mešeχ nevű területek szerepelnek (Harmatta János szerk.: Ókori keleti történeti chrestomathia; Tankönyvkiadó, Bp., 1964, 251. o.).
S ha már itt járunk, Róma folyójának, a Tiberisnek a nevét is érdemes lenne az etruszk összefüggések szempontjából megvizsgálni. Az auctorok szerint ezt eredetileg Albulának hívták, és Alba Longa egyik királyáról, Tiberinusról kapta újabb nevét, miután az a vizébe belefúlt (vö. Vergilius A. 8, 332, G. 4, 369; Livius 1, 3; Ovidius fast. 2, 389 stb.). Plinius és Vergilius a pelaszg Thübrisz névvel is illették.
Emlékeztetőül: a mai magyar Alföldön és talán a Dunántúl déli részén Hérodotosz szerint a Médiából származó, méd viseletben járó szigünnák éltek, akiknek kocsiját alacsony, hosszúszőrű lovak húzták (V, 9). Bóna lehetségesnek tartja, hogy a mezőcsáti kultúra népével (vagy annak egy részével) van dolgunk. A Hérodotosz említette alacsony, hosszúszőrű lovat a mezőcsáti kultúra népessége terjesztette el a Kárpát-medencében. A szigünnák lovainak archeozoológiai vizsgálata megállapította, hogy 135 cm-es marmagasságukkal közbenső helyet foglaltak el a 145–150 cm-es marmagasságú szkíta lovak és a lényegesen kisebb termetű nyugati lovak között. Bökönyi és Harmatta szerint a venétek is ezeknek a Médiából származó szigünnáknak a lovaira alapozhatták híres lótenyésztésüket és -exportjukat. Vö.: Bökönyi in Acta Arch. Hung. XVI, 1964, 234. skk.; Harmatta: A görögök kapcsolatai a Kárpát-medencével Dareios szkíta hadjáratának idején; in: Antik Tanulmányok XXIX (1982), 3. o.
Természetesen lehetséges, hogy a Gordiasz és Gordasz, illetve a Midasz és Muagerisz (méd > megyer, valamint mada > magyar) nevek esetében csupán véletlen egybecsengésről van szó, azonban az is elképzelhető, hogy a hunok vagy a hun-avarok (onogurok) valamely hullámával jutott el a két uralkodónév a Krímre. Az kevésbé látszik valószínűnek, hogy a hunok által a Távol-Keletre vitt családnevek sok évszázad és több ezer kilométer után érkeztek volna vissza Európába, függetlenül attól, mennyire szívósak is tudnak lenni az ilyen hagyományok. Gondolhatnánk még valamifajta Kr. e. VII. századi gimirru (kimmer) közvetítésre, annál inkább, mert maga Hérodotosz árulja el (IV, 12), hogy Szküthiában még az ő korában is léteztek kimmer falvak, kikötők, sőt egy Kimmeria nevű vidék és egy Kimmer-tengerszoros (a Kimmer-Boszporusz). Ezt a feltevést azonban el kell vetnünk, azon egyszerű megfontolásból, mivel egy nép vezetői a legritkább esetben veszik fel az általuk meghódított országok, tartományok uralkodóinak a nevét. Ez az érv egyúttal a távol-keleti kitérő ellen is szól.
Nem tudjuk, hogy Gordasz és Muagerisz népe csakugyan hun volt-e a szó szoros értelmében, vagy csupán egy hun kötelékben élő nép. Amennyiben az utóbbi, akkor szarmata maradékokkal számolhatunk esetleg közöttük (ezek a Kr. e. III–II. században hódították meg a szkítákat kelet felől, de mint tudjuk, ők is Médiából érkeztek eredetileg, legalábbis semmi okunk nincs megkérdőjelezni Diodórosz vonatkozó tudósításának a hitelességét). Kárpát-medencébe vezető útjuk során a szigünnák ugyanazt a kaukázusi útvonalat használták, feltehetően még a hatti vándorlások előtt, mint a szarmaták vagy a szkíták. Egyes csoportjaik talán leszakadoztak, és megtelepedtek a Krím-félsziget keleti részén. A magunk részéről mindamellett egy mušku hagyományokat ápoló etnikum IV–VI. századi északra költözésével számolnánk inkább. Ezt a néptöredéket a hun, illetve hunogur vándorlások hozhatták mozgásba, s talán így kerülhetett a Gordasz és a Muagerisz elnevezés a Krím-félsziget keleti szegletébe.
Az Arminia, Armenia külső elnevezés (exonima), amely kétséget kizáróan óperzsa feliratokban bukkan fel először a Kr. e. VI. század végén. Az örmények saját országukat a Hayk' névvel illették.
Hérodotosz szerint (VII, 73): "Az arméniaiak, a phrügek gyarmatosai, éppen úgy voltak felszerelve, mint a phrügek." Nincs okunk kételkedni a történetírás atyjának eme tudósításában, bár az etruszkok lüd származásáról mondottak alapján meg kell jegyeznünk, hogy az általa használt etnikai-földrajzi fogalmak olykor diakron módon szemlélendők. Azaz lehet, hogy az örmények elődei csupán arról a területről vándoroltak kaukázusi hazájukba, ahol Hérodotosz vagy az általa forrásul használt szerzők idejében már a phrügek éltek.
Asszír források már a Kr. e. XII--IX. században emlegetnek egy mušku nevű népet a Murat és az Euphratész összefolyása táján, amely a VIII--VII. században már Kilikia területén szerepel. Ezeknek volt egy Mita nevű királya, akit a modern történettudomány a hellén források Midasz királyával azonosít. A görög elbeszélésekben Midasz egy phrüg király. A hellének Μόσχοι-ját Josephus az ószövetségi Mešekhkel (משך) személyesíti meg, egyes modern szerzők pedig kapcsolatba hozzák őket a délnyugat-grúziai meskh (később: moskh) etnikummal.
Témánk szempontjából Gordiasz és Midasz phrüg királyok rendkívüli érdeklődésre tarthatnak számot, a források ugyanis felváltva emlegetik őket a Kr. e. VIII--VII. századból. Gordiasz volt az, akit Gordiusz néven ismerünk elsősorban, neki egy ekéjére leszálló sas jövendölte meg, hogy egy nap király lesz. A rege szerint valóban ő robogott be ökrös szekerén elsőként a templomba, és ez egy jóslat, illetve a phrügek megállapodása szerint azt jelentette, hogy őt illeti a trón. Szekerét ezután az általa alapított Gordium városában, az ottani fellegvárban őrizték, mégpedig egy furfangos csomóval rögzítve, melyet csak a makedón Alexandrosz tudott "megoldani" Kr. e. 333-ban az ismert módon.
Midasz neve az asszír feliratokon, ahogy láttuk, Mita alakban jön elő. Mita ugyanezekben a kútfőkben a médek népneve volt. Talán ennél is érdekesebb, amit a VI. században munkálkodó bizánci Jóannész Malalasz állít a krím-félszigeti Boszporosz város mellett lakó hunokkal kapcsolatban, ugyanis azt írja, hogy királyuk, Gordasz Konstantinápolyba érkezvén felvette a keresztséget, sőt maga Jusztinianosz császár lett a keresztapja. Szerinte a gazdag ajándékokkal megrakodva hazatérő Gordasz otthon buzgó térítésbe kezdett, alattvalói azonban nem nézték ezt jó szemmel. Meggyilkolták, s fivérét, Muageriszt választották helyette uralkodóul. A történettel kapcsolatban szeretnénk emlékeztetni rá, hogy Prokopiosz szerint a hunok régebbi népneve a kimmer volt. Mint Hérodotosz és más források alapján egyértelmű, Gordiumot Kr e. 696 körül pusztították el a kimmerek, Phrügia bukását okozva ezzel.
Világszenzáció is lehetne, és az is, de kevesen ismerik ! Még ma is létezik az az egy évezreddel ezelőtt készült (Géza fejedelem-kori, 972-997) Európa térkép, amely meglepő módon olyan pontosságú, mint a mai térképeink ! Természetesen akkor ezt a fontos információt egy oroszlános ábrába rejtették egy Templom falára. A rejteki üzenet egyébként igen sokmindent elmond, például az Életfaindák pontosan oda mutatnak, ahol a magyar s vele egy időben a viking kalandozások történtek ! Bárki tagadhatja, de létezik, s itt van, s ingyenesen letölthető ! Eme térképet a szakirodalom legelőször 2002-ben, a "Géza fejedelem Esztergoma" című könyvfüzetben publikálta, mely kötet szintén megtalálható az elektronikus könyvtárunkban !
Hol van Európa? -avagy gondolatok egy évezredes Európa térkép kapcsán:
Hol van Európa? Ha nem tudjuk Hol van Európa, akkor nem tudjuk azt sem, hogy másoknak és magunknak tulajdonképpen hova is kellene tartania. Tartoznia. Kicsit több mint ezer éve az esztergomi első templomban egy életfa előtt lépő oroszlánt vittek a falra, a leendő 'Feltámadás' színtereként. Életfájának dőlésszöge 19,5 fokkal hajlik el a függőleges síkjától. Ennek megfelelően a fenti ábrán 19,5 fokkal van elforgatva a függőleges síktól, s látható körének középpontja, az az Esztergom, ahol az ábrázolást falra vitték! Mit látunk ekkor az ős kép által? Európát. Hiszen Franciaország északi partvonal ívére pontosan rásimul az életfa hullámzó kinövése, hasonlóan Írország északiparvidékét is ismeri a falfestés. A Skandináv- félszigetre sem 'barbár' módra hatol be az életfa-inda, hanem mesterien fentről és lentről rásimul. A Dánia félszigetét jobbról és balról körbeöleli a kettő életfakinövés, melynek hosszúsága pont akkora, mint szárazulatjának földje. Az oroszlán szája egy tó (víz), s ennek megfelelően tengerként jelenik meg a szájüreg, mely e formában hajlik be a Test belseje felé. De ugyanúgy a gerincvelő-agyvelő íve is nyomon követhető. S még csak az ábrázolás igen kis részét kísértük végig, de a végtelen egészében is ezt találjuk: egy térkép Európáról! Az oroszlános kör nyugati oldalról a portugál partokat, északról a Skandináv- félsziget északi részét, keletről az Urál- hegyvonulatot érinti úgy, hogy a Közel-Kelet(Szentföld) térségén is áthalad. De hiszen ez a földrajzi, és a kulturális Európa meghatározása is! Hol van hát e Környező világnak a körnek a középpontja? Esztergomban, ahol ezt az ábrát a falra vitték! Hol van hát Európa? Hol van hát Európa közepe, ahova a magyarnak tartania kéne, ahova másnak is tartoznia kéne?! Ez a mi Hazánk. Ez a mi Európánk.
Visszatérve a méd, vagyis magyar vonatkozásokhoz, folytassuk Kertész minket érdeklő sorainak közlését:
A ferences barát a magyarok második bejövetelével kapcsolatban megemlíti, hogy Álmost Titelnél ölték meg. Ez a harmadik olyan szöveghely, amelynek a forrására érdemes kitérni, ugyanis krónikáink szerint Álmost Erdélyben ölték meg. Thuróczynál a következő megjegyzést olvashatjuk:
„… Almus in patria Erdelew occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire.”[17]
A ferences szerző második Szent István-beszédében is említést tesz a magyarok első és második bejöveteléről, itt is leírja, hogy Álmost Titelnél ölték meg:
„Almas … secundo egrediens cum multis capitaneis Hunorum prope Thytel est occisus …”[18]
Vajon miért éppen a Titel név jött a barát tollára? Mivel kétszer is leírja ezt a nevet ugyanabban a szövegkörnyezetben, úgy tűnik, hogy valahonnan emlékezett rá. Veszprémy László a honfoglalás útirányának elbeszélő forrásaink által fenntartott hagyományait vizsgálva a következőket írja ezzel kapcsolatban: „Álmos megölése történetének egy kései feltűnése a XV. századi ferences hitszónok, Laskai Osvát Szent István-prédikációiban található meg. … Magyarázatképpen kétféle lehetőségünk adódik: Laskai vagy Anonymust is hasznosítva írja le a Titel nevet, vagy egy olyan, egyébként mára fenn nem maradt hagyományból merített, ami Titelnek juttatott valamiféle szerepet a honfoglalásban…”[19] Álláspontját finomítja egy későbbi dolgozatában: „A XV. századi Laskai Osvát Szent István-beszédében a magyar honfoglalás kapcsán Álmosnak Titelnél történt halálát említi meg. Ebben vagy az anonymusi mű ismeretanyagának egy véletlenszerű felvillanását kell látnunk, vagy – ami még valószínűbb – egy, a honfoglalással kapcsolatos hazai mondakör létrejöttének a nyomát pillanthatjuk meg, amiről egyébként – a XVI. század elején élt Csáti Demeter énekétől eltekintve – szinte semmi tudomásunk sincs.”[20]
A szóban forgó szöveghelyekkel kapcsolatban szeretnék megfogalmazni néhány észrevételt. Amennyiben feltételezzük, hogy a ferences barát ismerte Anonymus gesztáját, érdemes megemlíteni, hogy a Titel helynév négyszer szerepel a munkában,[21] míg a Laskai által biztosan használt Thuróczy-krónikában egyszer sem fordul elő,[22] innen tehát nem emlékezhetett rá. Ha a ferences író a gesztából merítette is a Titel nevet, tévedett, amikor azt írta, hogy Álmost ott ölték meg, hiszen Álmos halálával P. mester nem foglalkozik.
A 417-es évszámról, amely a hungarusok első bejövetelének dátumaként szerepel, csak annyit mondhatunk tehát, hogy Laskainál aligha elírás, mivel Unrest krónikája és a Knauz-krónika családjának nem egy kézirata tartalmazza.
Az utóbbiakról a következőket jegyzi meg Kertész: "ennek a kézirat-együttesnek a szakirodalomban nincs egységesen használt megnevezése. (Vö: Rókay Péter: Krónikatanulmányok. Debrecen, 1999. 129–131.) Jóllehet az egyes kéziratokban fennmaradt szövegek kisebb-nagyobb mértékben különböznek egymástól, azonban kétségtelenül egy közös, jelenleg ismeretlen forrásra vezethetők vissza. (Domanovszky Sándor: A Pozsonyi krónika és a kisebb latinnyelvű prózai szerkesztések. = Századok 1905. 528-539.; Bartoniek Emma: Praefatio. In: SRHII. 323–326. [A továbbiakban: Bartoniek: Praefatioi. h.]; Rókay: i. m. 133.) Bartoniek Emma a kritikai kiadást öt kézirat alapján készítette el (SRH II. 327–345.), ezek közül az egyiket Knauz Nándor találta meg Zágrábban, az Érseki Könyvtárban. (Knauz Nándor: Két krónika. II. A zágrábi krónika. = Századok 1875. 684–699.) A Knauz-krónika elnevezés használata nem egyértelmű, mivel jelölheti egyrészt a zágrábi kéziratot, másrészt a kritikai kiadás által figyelembe vett öt szöveget. (Rókay: i. m. 130.) Az elmondottak alapján a szóban forgó kódexcsalád, illetve az egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, de egymással rokonságban álló szövegvariánsok együttes megjelölésére javasolható a Knauz-krónika családja elnevezés. A 417-es évszám a kritikai kiadás öt kézirata közül háromban található meg. (SRH II. 327.) Azóta a kutatás két olyan kódexet fedezett fel, amelyek szintén tartalmazzák a krónikát. Az egyiket Jánosi Monika ismertette: A Szent István törvényeit tartalmazó kódexek. = MKsz 1978. 232–234. A krónika a kötet első tartalmi egysége, azonban az eleje hiányzik, így nem lehet megállapítani, hogy a 417-es évszám szerepelt-e benne. A másik kódex Münchenben a Bayerische Staatsbibliothek kéziratgyűjteményében található, jelzete Clm 13192. A kötetben olvasható történeti feljegyzés (458v-466r.) egyértelműen a Knauz-krónika családjába tartozó szövegekkel mutat rokonságot. A 417-es évszám is megtalálható a szövegben (458v.). A kódex leírása folyamatban van."
Feltételezhető, hogy a hun hagyományt, amelynek elsősorban a VI. század közepi hun-avar beköltözés szempontjából van szinte vitán fölüli hitelessége, a Knauz-krónika, Laskai és Unrest közös forrása egyszerűen úgy értelmezte, hogy az az V. századi Európai-hun Birodalom vezető etnikumára vonatkoztatható, s ezért került a 417. év a leírásba.
Bóna István mondja a hunokról (Rubicon 1993/6): "Jelenleg ismert régészeti leleteik – a Volgától és a Kaspi-tengertől keletre és Közép-Ázsiában – is csak elvétve korábbiak a Kr. u. 4. századnál. A hunok a 370-es években keltek át a Volgán, s már első harci tettük világtörténelmi jelentőségű volt. Leverték, majd részben elűzték, részben szolgálatukba fogadták – vagy inkább kényszerítették – a Volga-Don-Kaukázus között élő alánokat ... 375-ben kártyavárként omlasztják össze az osztrogót (keleti-gót) Hermanarik Dnyepertől Donig terjedő, sok népet magába foglaló birodalmát, s az osztrogótokat is szolgálatukba kényszerítik. Egy évvel később, 376-ban a Dnyeszternél tönkreverik Athanarik király vizigót (nyugati-gót) seregét. Még ugyanazon év őszén az vizigótok félelemtől remegő maradványai az Al-Dunán át római területre menekülnek."
Igen pontos dátumot közöl a kiköltözésről a Képes Krónika, amely a 373. esztendő környékére helyezi a hunok Szkítiából történő kimozdulását.
Kertész Balázs: "Ugyanakkor az ő invenciójának tulajdoníthatjuk, hogy ezt az általa is értelmezhető kompozíciót beillesztette a turul-mondába, megváltoztatva ezzel annak eredeti, még a pogány korból származó mondanivalóját, amely a ferences barát előtt már valószínűleg ismeretlen volt."
Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy Laskainak a leleménye volt...
Oroszlánfejet formázó áldozati vödör a gordioni Nagy Tumulusból
Kosfejet formázó edény a korábban Midasz királynak tulajdonított gordioni Nagy Tumulusból
Szárnyas emberalakokkal díszített áldozati edény a gordioni Nagy Tumulusból
Egy Altıntepében talált urartui tömjénező- vagy gyertyatartó rekonstrukciója
Rekonstruálták a Gordionban található több mint száz halomsír legnagyobbikát, a Midasz királynak tulajdonított Nagy Tumulust
Orbán Árpád
Mindkét szerző az Arasz (Arax, Araxész) folyó mentén élő masszagétákról írja ezt
A milétoszi Hekataiosz (Kr. e. kb. 550–476) a moszkhoszokról mint Kolkhisz népéről emlékezik meg a matiénoszok szomszédságában
