Keresés

MAGÁNYOS ÚTON...

 

Magányos úton építek egy házat,
Betérhet hozzám, aki erre fárad,
Aki dalolva, virágot keresve,
Eltéved a mély életrengetegbe.

 

És őszi estén, míg az avar sír majd
S utolsó szirma hull a rózsáimnak,
Magányos vándor, múltakba révedve,
Emlékezik majd egy tündérszigetre.

 

És hírt hoz nékem élet tengeréről,
A csodaszépről, távoli tündérről,
Kit idevárok és aki nem jő el,
Csak egyre szépül a szálló idővel.

Kérdések

 

Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

 

Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden simogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?

 

Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet?

`Consolatio`

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Szeged`

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

`Dal`

Szabad legyen még ezt dúdolni halkan,
Csöndes panaszt, zúgó világviharban,
A Tisza partján nézni mély vizekre
És a vizekre hajló fellegekre.

Mint monitor mellett az árva bárka,
Olyan magányos szívem szomorúsága.
A bárka zöld volt, mint a jó reménység,
Most szürke, mint a vénség és a kétség!

Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan,
Valami kászolódik e tavaszban,
Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák,
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!

Béke`

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.

`Áldás a fenyőkre`

Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.

De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.

Ima`

Nagy boldogság, nagy fájdalom
Ne látogasson engemet meg;
Szelíd borongást adj, Uram,
Szegény szivemnek!

Vakító napfény bántana,
Szilaj vihar tán összetépne,
Szűrődjön át csak lelkemen
Búm őszi fénye!

Nem várok több tavaszt, Uram,
De még az ősz rózsái nyílnak,
És bár leáldozott napom,
Van annyi csillag!

ELSŐ SZERELEM

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nékem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

JUHÁSZ GYULA: MINDEN ROHAN Minden rohan. Szegény magányos, Hiába nézed a kék csillagot, Az élet nem bús, nem talányos, Az élet harcol: züllik és ragyog. Minden rohan. S a nagy talányok Meddőn virulnak fönn a kék ürön, S míg lelkeden ül méla átok, Mások gyönyörbe hullnak szédülőn. Minden rohan. S rohan az élet, S reád mi vár, te kérdő s álmodó? Mély óceánja semmiségnek S az alvilági, hallgatag folyó. Minden rohan. Rohanj te is már, Hisz úgy is későn indulsz, balgatag, Leszüreteltek mindent itt már, Tiéd tűnt őszök holt pompája csak!

ISTEN KEZÉBEN


A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.

Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.

Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.

EPILÓGUS


A vágyak bágyadt hegedűjén
Gyászindulót húzok neked.
Fáradt ujjakkal, tört vonóval
Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak
A horpadt öblű hegedűn
És könnyeim, az eltitkoltak
Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom
És szívem belétemetem,
Most olvad, mint a gyöngy a borban,
Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén
Elhal a legszebb nóta ma,
Örvénylő mély tenger-szemedbe
Szédül utolsó dallama!

ANNA ÖRÖK


Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Anna.