A hajnali csillag fölkacag! Egy korsóka tutajról a vízbe lefordul ijedten! Fűz alatt, faragottképű legény ébreszti alvó kedvesét. Azt hiszi, hogy zajjal most támad a nap! Pedig csak életükért harcol manó a cserfák tetején! Éjjel van. Kacag a hajnali csillag s a Tiszaparton ujra már elaludtak a rózsák!
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed,
ki kétfelé nyílik fektében előtted
és mégis körülzár s őrzi életedet
kemény karikában; úgy őrzi, hogyha nősz,
csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt
ez az erdő s köszönt napos kalappal!
S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdő,
hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta,
de mégis dalolós ragyogás vonul át,
ha fölébred a szél s megfujja a lombot;
a szerelem téged is így ragyog által
s vigyázó keze óv sűrü bajoktól!
A hajnali csillag fölkacag! Egy korsóka tutajról a vízbe lefordul ijedten! Fűz alatt, faragottképű legény ébreszti alvó kedvesét. Azt hiszi, hogy zajjal most támad a nap! Pedig csak életükért harcol manó a cserfák tetején! Éjjel van. Kacag a hajnali csillag s a Tiszaparton ujra már elaludtak a rózsák!
A vonaton a lámpa haldokolt, a lengő ablakokra néha rátapadt a hold, szemközt katona ült, szivén egy szőke lány világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.
(Versailles) Felforr a tó és tükre pattan, kövér halakból dől az ikra, karcsu lányok nézik mozdulatlan, arany csöppek hullnak lábaikra.
(Jardin du Luxembourg) A gyermekek turkáló ujjain még vígan perg a friss homok, de hívogatják őket már kötéseik mögül a tűkkel dolgos asszonyok.
(Quai de Montebello) Kislány futott el épen, almát tartott kezében. piros, nagy alma volt, a kislány ráhajolt. Lehellet még az égen, olyan halvány a hold.
(Place de la Notre-Dame) Dobd el a rémes ujságot, vidám, fehér felhőt lenget a Notre-Dame; ne gondolj másra, ülj le nézelődj, figyelj! mert holnap úgyis nélküled bomlik a tér fölött a szürkület.
A fájdalommal újra egyedül élek, mert elmaradtál most mellőlem lányom nagy, szőke fejeddel és kacagva tapsoló, törpe bokrokat ölelsz;
Nem tudod, hogy a szűz is asszonnyá örülve öleli magát, csak utána rejti énekesen titkát sikoltó, vérdíszes ingét az anyja elől és csak fájó ölét babrálva érik teherré benne a figyelő szomorúság.
Látod, nehéz ez egyedül: kulcsoljuk össze az ujjainkat lányom, jó némasággal épül fölöttünk fénnyel az ég: így nagylombú fa alatt árnyék és megáldozott öröm festi a tájat, nézz körül!
Föléd kívánkozik a szél s gyertyásan csak a jegenye áll és egy öregember éretten ott csak ráhajlik az útra, ahol szitálva leng a szomorúság; imádkozz lányom most zengő imákkal értem!
A fájdalommal újra egyedül élek, mert elmaradtál most mellőlem lányom nagy, szőke fejeddel és kacagva tapsoló, törpe bokrokat ölelesz;
Nem tudod, hogy a szűz is asszonnyá örülve öleli magát, csakt utána rejti énekesen titkát sikoltó, vérdíszes ingét az anyja elől és csak fájó ölét babrálva érik teherré benne a figyelő szomorúság.
Látod, nehéz ez egyedül: kulcsoljuk össze az ujjainkat lányom, jó némasággal épül fölöttünk fénnyel az ég: így nagylombú fa alatt árnyék és megáldozott öröm festi a tájat, nézz körül!
Föléd kívánkozik a szél s gyetyásan csak a jegenye áll és egy öregember éretten ott csak ráhajlik az útra, ahol szitálva leng a szomorúság; imádkozz lányom most zengő imákkal értem!
"Sokat olvastam életemben, mégis kevés író az, akivel naponta együtt élek úgy, mint egy elháríthatatlan gondolattal. E gondolatok jelenléte egyszerre személyes és egyszerre személytelen bennem. Valamiféle olyan megoldhatatlan problémát képviselnek, aminek megoldhatatlansága ezerszer eligazítóbb és informatívabb, segítőbb és megvilágosítóbb mindenfajta belátható és elfogadható bölcsességnél, vagy úgynevezett igazságnál.
Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak... Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valami vagy valaki. Mindegy. S itt mindjárt be szeretném vallani, hogy Radnóti Miklós számomra éppúgy szó, egyszeri, pótolhatatlan, kihagyhatatlan és persze megismételhetetlen, mint az, hogy szög, idill, kert, vagy mondjuk kenyér, vagy az a szó, hogy tömörség...
... Én befejezésül is csak azt mondhatom, amit előszörre írtam le. Fű, fa, pitypang, Hölderlin, tenger – egyszóval szótár. És benne az ezer és tízezer behelyettesíthetetlen szó között: Radnóti Miklós." / P. J. /
"ha már"... :)
Menekülj, te szegény, most amikor
szőllők sárgára érett fürtjeivel
súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel
hagyd ott a mezőt és az erdőt,
bársonyos fáid és a bokrok
melyek alatt a kedvest ölelted
meghalnak most; a hajló nagy
fű ahová remegve csókra
terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt
és gyere a házak közé, a
városi fák hullása nem oly
veszejtő: csak az égre és a
tetőkre ne nézz! mert fáradt
Madonnák ülnek a házak fölött
és arcukról dől a szomorúság.
Most mentél el, öt perce sincs,
öt perce nem vagy már velem.
De látod ez a szerelem,
ez a lidércláng, az ez ármány
a karcsú képzelet
e fürtös vadvirága.
Most mentél el s már újra megcsodálnám
bokád fölött a drága
jólismert kék eret.
Járkálsz és lábad nyoma perzsel.
S ha ujra leindulsz: lábad nyoma áld!
Fölégnek a friss fák és hamu csak maradékuk,
s ha ujra elindulsz: virúlva nőnek a fák!
Járkálsz és győzöl, náladnál nincs erősebb;
mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavú tűz te!
Mélység tüze és magosság tüze te,
holdban ragyogó fény és napban ragyogó!
Csillag, te szikra éjszaka; hullócsillag, ki fényt hasít!
Égzengés szelleme, viharnak csillanó szeme,
nap tüze te, akiből surran a fény!
Mélység és magosság mezején legelésző
nagy fénycsöcsü állat,
pattogószavu tűz te,
néked áldozok én!
