Bővebben itt is olvashatsz a témáról, a képek is benne vannak, ha egyre gondolunk Pászty László: A magyar honvédsereg harcászata az 1848/49-es szabadságharcban http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2009/paszti_laszlo.pdf
a magyaroknál egyértelműen a gyalogsági ásó volt a világháborúkban a kedvenc közelharc fegyver, a szurony beakadhatott, letörhetett a csontok közt, s ha nem bírta azonnal kirántani, akkor pár másodperc múlva ő lehetett a halott, az ásónál ilyen probléma nem merült fel.
Szia, emlékeim szerint volt a Bp-i Hadtörtléneti múzeumban egy szép képsorozat, amin a honvédség gyalogságát képzik a lovas támadások elhárítására, szuronyos alakzatokkal.
A szervezeti rendszer egyébként különbözött az osztrák hadseregegtől, ahol még a hagyományos ezred szervezés volt, itt a gyalogságot zászlóaljokat osztottak dandárokba. Ez is a gyorsabb mozgáshoz vezethet.
Siasztok, első sorban "Here and Now"-nak, de mindenkinek, " a császáriak borzadállyal, az oroszok elismerően írják, hogy a magyar gyalogos honvéd nem szerette lövésre használni a puskát, mert a szuronyrohamban "érezte jól" magát, amitől minden más nemzet katonája rettegett. " idézet "Here and Now-tól. Kérdésem a következő lenne. Feltudja vki sorolni, hányszor, és milyen körülmények között ment a Magyar Honvédség szuronyrohamra? Emlékeim szerint volt ilyen. És emlékeim szerint sorsdöntőek voltak. Egyébként érdekes módon magát a szuronyt, és öszvér módon használt puskát, se a magyar honvéd, se a bosnyák határvadász nem szerette az első világháborúban. Használtak csákányfokost, kiélezett gyalogsági ásót amivel ütni, vágni lehetett, de ha a szurony beakadt az ellenfélbe, abból baj lehetett. Van olyan érzésem, hogy a hazai terep jobb ismerete, a háború honvédő jellege, és nem utolsó sorban a löszerrel való takarékoskodás van Here and Now állítása mögött.
"Visszatérve a végkifejlet szituációjához: Semminemű katonai, vagy más akadálya nem volt két döntő cél teljesítéséhez: az időhúzásnak, és a honvédsereg megtartásának, akárcsak két-három csoportra oszló néhány hadtestnyi kötelékben. Viszont semmi katonai indoka nem volt a kapituláció feltételnélküliségének"
Véleményem szerint ezt a kérdést utoljára érdemében akkor lehetett latolgatni, amikor a feldunai hadsereg még Komáromnál állt, ergo 49' júliusának eleje. Ugyanis az alföld egyáltalán nem volt alkalmas, nemhogy a további harcra, hanem egyáltalán arra, hogy megfelelően elássa a harcoló feleket. Persze persze, éléskamra volt meg egyebek, de ne feledjük el, hogy ez az a terület amelyik 1848 májusától gyakorlatilag állandó hadszíntér volt. Alapvetően a szegedi összpontosítás ötlete egy égbekiáltó ostobaság volt, ami pusztán annyit bizonyított - mint ahogy Görgey írja emlékirataiban - , hogy Kossuth jobban bízott a török határban, mint Komárom falaiban. Lényegét tekintve azáltal, hogy a honvédség feladta egy puskalövés nélkül az ország több, mint háromnegyedét, ezzel megteremtette a két ellenséges fősereg egyesülésének feltételeit. Hogy ez mégsem történt meg az csupán négy ember érdeme. Haynaué, akinek végtelen becsvágya nem engedte, hogy mással osztozzon a dicsőségen, Paszkevicsé, aki katonai hírneve védelmében csak a 100%-os siker reményében vonult előre, Görgey-é(a nyári visszavonulást gondolom nem kell elemezni) és végül a IX. hadtest parancsnokáé Józef Wysocki honvédtábornoké aki komolyabb veszteségek nélkül hetekig tudta hátráltatni az oroszokat.
Temesvár után meg egyértelműen semmi esély nem volt, ugyanis nem volt hova visszavonulni. Északról jött Paszkevics, tőlünk délre Haynau, Keletről Lügyersz készült kijönni az Alföldre. Ha ez nem lenne elég, Görgey hadseregében is csak maximum 22-23000 rendes harcra fogható ember volt, a többi sebesült vagy nem volt (Nagyvárad ekkorra már orosz kézen). Nem beszélve arról, hogy a katonák is már rettenetesen lestrapálódtak, gondoljunk csak bele, hogy gyakorlatilag a Vág-menti csatáktól kezdve folyamatosan harckészültségben voltak, ergo fizikailag lettek volna alkalmatlanok egy olyan hadjáratra, ahol se utánpótlás, se szimpátia (a lakosságnak már elege volt a harcokból) se kormány, se semmi nem támogatta volna őket... Pláne, hogy a híresen paranoid Kossuth sohasem helyezte volna magát Görgey kezébe, a feldunai hadsereg pedig más parancsnok alatt szolgálni nem volt hajlandó(lásd a július 2-i ácsi csata utáni leváltási kísérletet).
A Lugoson bomladozó volt fősereg pedig már - a Vécsey-hadtesttől eltekintve - nem volt alkalmas a további harcokra, de ha még az is lett volna ki vezette volna? Dembinski? Már árkon bokron túl volt, meg le is szerepelt. Már megint... Bem sebesült. Kmety? Még meg sem száradt a tinta a vezérőrnagyi kinevezésén, a rangidős tábornokok nem engedelmeskedtek volna neki. Perczel? Na az tette volna be csak igazán a kiskertajtót... Vécsey? Nem volt igazán alkalmas mozgó seregparancsnoknak és ezt ő is tudta, nem beszélve arról, hogy sokan nem szerették arisztokratikus, lekezelő modora miatt. Vetter? Saját hadtestén kívül nem volt tekintélye, valamint - bár az egyik legtehetségesebb katona volt a csapatban - gyenge idegzetű ember volt, gondoljunk csak a Damjanich-val történt márciusi szóváltásra, melybe belebetegedett és lemondott a fővezérségről. Mihez kezdett volna egy Görgey-vel? Wysocki? Egyrészt szintén friss tábornok, valamint lengyel, ami a csődtömeg Dembinski meg a csatát vesztett Bem után a morál szempontjából sem lett volna egy túl szerencsés választás. Guyon? Lásd a Perczelnél leírtakat...
Az dél-erdélyi hadsereg addigra gyakorlatilag megszűnt, Észak-Erdélyben a Kazinczy hadosztály felszereltsége pedig korántsem volt kielégítő (pl. az emberek nagy részének puska helyett már csak lándzsa jutott), valamint a Bánátban lévő hadseregek szempontjából teljesen lényegtelen is volt, hiszen megközelíthetetlen helyen voltak, ugyanis körülöttük mindenhol oroszok voltak, illetve az erdélyi érchegység meg hemzsegett a román felkelőktől, ahova bemenni egy ellenséges sereggel a hátunkban az álmoskönyvek szerint sem jelent túl jót...
+ Erdély középső részén operáló kisebb magyar seregek visszavonulhattak volna Kolozsvárra, amelynek ekkor még meg voltak a masszív kőfalból, tornyokból álló városfala (csak elé sáncolással ki kellett volna egészíteni) , a fellegvárból meg az egész térség belőhető, amíg lőszer van...
Jah, helyes a megállapításod, Temesvár után már nem volt esélye a Honvédségnek a győzelemre. Legfeljebb részben kozmetikázni lehetett volna a képet, nevezetesen, ha a még aktív csapatrészek behúzódnak a még magyar kézen lévő néhány elérhető távolságban lévő erődítmény védelmébe, komáromi mintára.
Időhúzásra jó lett volna, bár a legtöbb helyen 1-2 hét után komoly lőszer, élelmiszer ellátási probléma jelentkezett volna, de időhúzás kipipálva, illetve elképzelhető helyi alkukötés lehetősége, pl. erőd feladásáért komáromi mintára személyes szabadság. Ez azonban csak kozmetikázásra lett volna jó, mivel a még magyar kézen lévő nagy, védelemre alkalmas erősségek, mint Pétervárad és Munkács elérhetetlen távolságra volt a főseregtől... Tehát Arad, Nagyvárad, Déva - esetleg Jellasicson áttörve Pétervárad megerősítése egy seregtesttel.
Ezt az összefogást és ezeket az eszméket törte le a Függetlenségi Nyilatkozat áterőszakolása az Országgyűlésben.
Nem a trónfosztás volt a baj (amelyről pl. Damjanich úgy nyilatkozott, hogy az "a csatatereken már régen kimondatott", hanem a "közös szabadság" eszméjével az elkülönülő, nemzetállami magyar hatalom szembeállítása.
-- Ennek alternatívája érdekes lett volna. :) Ugyanis ha a birodalom uralkodóját a magyarok nem ismerik el és harcot folytatnak annak leváltásáért, akkor ez azt jelenti, hogy igényt tartanak a birodalom fölötti magyar szupremáciára. Ami azért elég lol.
Ez után a nemzetiségek úgy érezték, hogy a magyar politikai vezetés kisajátítja a közös küzdelem eredményét. Hiszen a magyar ügyért, a magyar szabadságért folytatott harcot minden nemzetiségű honvéd egyben a saját nemzete szabadságáért vívott harcnak is érezte.
-- Ezek a kérdések nem 1849 áprilisában kerülnek elő, hanem 48 nyarával bezárólag. És már akkor eldől, hogy melyek azok a nemzetek, akik nem kérnek a magyar nemzetállam fennhatóságából, emiatt kezdődnek a harcok. Utána már csak az a kérdés, ki az erősebb. És 49 áprilisában úgy néz ki, hogy Kossuthék.
"Az előzőekben csupán szemelvényeket közöltem Miklós cár és Paszkevics levelezéséből. Ha elolvasod, látni fogod, hogy a cárt végig az időmúlás miatti aggodalom és a sürgetés vezette. Nem tekintette igazi katonai erőpróbának a magyarországi hadjáratot, ellenben teljes figyelmével készült az "európai háborúra", ami közvetlenül orosz-német háború formájában következik be. De Angliáról és Franciaországról is oly súlyos megállapításokat tesz, amely a velük lehetséges háborút is előfeltételezi. Jó előérzete volt: be is következett, a "szövetséges" osztrákok cserbenhagyása mellett, a krími háború"
-- Az nem német ügyek miatt tör ki, hanem azért, mert a cár kedvező nk. pol. csillagállást lát hozzá, hogy megpróbálja kikényszeríteni Törökország felosztását, vagy elfoglalását. Itt már Oroszország kezdeményező fél, területi nyereségeket akar elérni és szó nincs róla, hogy a német ügyek nyugtalanítanák.
Elhiszem, hogy súlyos megállapításokat tesz, de nemzetközi szinten nem tudunk angol-orosz, vagy orosz-francia krízisről 1849 augusztusában. Nyugtalaníthatja sok minden Miklóst európai hatalmi kérdésekben, de az nem egyenlő a háborúval, sem Paszekvics kivonásával. Arról viszont nagyon is tudunk, hogy Charles Louis Bonaparte elzárkózik a forradalmak gyakorlati támogatásától, Palmerston pedig arról informálja, hogy Anglia nem emel vétót a mo-i rendezés ellen, vagyis az orosz hadsereg szabadon beavatkozhat.
"Visszatérve a végkifejlet szituációjához: Semminemű katonai, vagy más akadálya nem volt két döntő cél teljesítéséhez: az időhúzásnak, és a honvédsereg megtartásának, akárcsak két-három csoportra oszló néhány hadtestnyi kötelékben. Viszont semmi katonai indoka nem volt a kapituláció feltételnélküliségének.
Mikor indokolt a kapituláció feltételnélkülisége? - hatalmas túlerővel bekövetkezett, rés nélküli bekerítettség esetén, amikor < kitörés nem lehetséges, < felmentés nem lehetséges, < a kitartás az adott körülmények között (földrajzi helyzet, készlethiány, stb.) nem lehetséges, < a feltétel nélküli megadás kisebb veszteséget okozhat, mint az ellenállás, < a bekerítő ellenség mindenáron, akár idő- és emberveszteség árán is fel akarja számolni a bekerített erőt, ezért semmiképpen nem hajlandó megegyezésre, a kapituláció feltételekhez kötésére; - más frontok sorsa szempontjából már nincs jelentősége a bekerítéssel lekötött ellenséges erők manőverező képességének; - önfeláldozással sem segíthető az adott társadalom további sorsa."
-- Augusztus 13 van. Van 30e még engedelmeskedő, meg maximum 60e vagy engedelmeskedő, vagy nem engedelmeskedő katonánk. Az ellenségnek valahol 200e felett van az összlétszáma, a főerejét képtelennek tűnünk megverni, tehát egy hónapon belül a teljes még magyar kézen levő terület idegen megszállás alá kerül. Ebben a pillanatban megszűnik a hadsereg ellátása. Jön az ősz és a tél: honnan szerzünk a hadseregnek ruházatot és élelmet? Honnan lesz lőszer? Hova bújik a katonaság a téli fagyok alatt? Honnan lesz pénz?
Ekkor mondhatja egy hadvezér - aki igazán az, és nem vált hitvány, botcsinálta politikus-árulóvá -, hogy véget vet az "értelmetlen vérontásnak"."
-- Görgei a főhatalom megkapásával politikussá is lett egyben. Döntenie kellett az ország ügyéről. Magyarország nem volt partizánnemzet, nem voltak ilyen hagyományaink, se tapasztalatunk, se igazán megfelelő terepünk hozzá. Magyarország abban a tudatban vette fel a küzdelmet, hogy megállítja az abszolutista önkényt. Ez nem sikerült. A B-terv a passzív ellenállás lett, nem a partizánkodás.
Érdekes módon az Orosz Birodalom nagysága korlátozta saját katonai erejének érvényesítését, mert a roppant területek térségeiben a manőverezési lehetőség igen csekély volt. Nemcsak a távolságok leküzdéséről van szó, hanem arról is, hogy a hatalmas határvonal bármelyik pontján felbukkanhatott bármelyik pillanatban egy új ellenség. Gondolj bele, hogy ha csak a viszonylag közeli potenciális "európai hadszintérről" átcsoportosíthatja erejét a cár a krími frontra, késsel-villával eszik meg az angol-francia-török expedíciós haderőt.
Ezért teljesen irreális az az elképzelés, hogy a cár újabb 400 ezres hadsereget kötött volna le haderejéből a magyar "lázadók" ellen. Honnan? A Krímből, vagy a Kaukázusból?
-- Igazából ez elég elméleti, mert már a 200e is bőven elegendőnek bizonyult a feladat elvégzésére. Ha nem lett volna elég, akkor van értelme meghatározni, hogy a következő kontingens honnan csoportosítsa át, de így nem sok.
Az április 30-cal bezárólag tartó rész alátámasztja a legutolsó posztban általam írtakat: április-májusban a porosz, az osztrák és a konzervatív polgári képviselők hazamennek Frankfurtból, a maradék baloldali liberális pedig két, vagy három felkelést robbant ki. A porosz hadsereg beavatkozik és júniusra fel van számolva a kísérlet. A porosz beavatkozás utáni állapotban nem tudom, hogy akad-e aggódó Miklós-levél, valszeg nem, mert megnyugtatja a konzervatív rend fennmaradása felől.
Az őszi időszakban igazából nem tudom, mi baja van. Ha tippelnem kell, akkor most az nyugtalanítja, hogy mivel Ausztriát a német értelmiségi közvélemény a magyar beavatkozás miatt utálja (ellenben a poroszokat a zavargás leveréséért nem kárhoztatja), ezért helyzetbe kerül Poroszország a kisnémet tervével. Ausztria ellenszegült, a két német állam között feszültség keletkezett. Miklós valószínűleg attól tarthatott, hogy Poroszország megkísérli a német tartományok legalább egy részének bekebelezését, míg Ausztriát lefoglalja Mo., vagy attól, hogy Ausztria megelőző csapást mér Poroszországra ezt elkerülendő.
Ez azonban maximum nyugtalanító, de semmi esetre sem háborús helyzet. Az idézetek alapján továbbra is teljesen kizártnak tartom, hogy a augusztus 11-13. között Görgeinek arra kellett volna következtetnie a német események alakulásából, hogy a cár már csak három hónapig tudja Mo.-on állomásoztatni a seregét és utána vissza kell majd vonnia.
1848 nyarától tulajdonképpen végig állandó ex helyzet, a területek szüntelen gazdacseréje volt jellemző a Kárpát-medence térségeiben. Egyik hatalom se tudta következetesen büntetni a szökést, mert egyiknek se volt rá ideje. Ilyen helyzetekben a személyes döntés jelentősége fölerősödik. Az egyén döntéséhez mindegyik fél bőven szolgáltatta az erkölcsi és jogi érveket, s az egyén maga döntött szökés (árulás) és hűség között. Bizonyos mértékig mindkét oldalra, de a magyar oldalra sokkal meghatározóbb módon nyomta rá az önkéntesség a bélyegét a hadkiegészítés működésében. Ennek hátránya a kiszámíthatatlanság, előnye az erkölcsi szilárdság a harcot felvállalóknál.
A kényszert inkább lehet bekalkulálni a császári oldalon (határőrezredek), mint honvéd oldalon. A nagyszámú román, szlovák, sváb és kisebb számú horvát, ruszin, szerb honvéd nagy többségénél sokkal inkább a meggyőződést, a tudatos vállalást lehet feltételezni, mint a magyar kormány nemlétező terrorját. Az eredmény: mindkét oldalon minden nemzetiségből bőven megtalálhatók voltak harcoló katonák. Az egyik a szabadság mellett döntött ("magyar ügy"), a másik végsősoron a Habsburg hatalom szolgálata mellett.
Legendás egységek legendás hősiességét pedig egyáltalán nem lehet a besorozás kényszerével magyarázni.
Bizony, bőven voltak magyarok a császári oldalon. Kedvenc példám az a drámai és regényes szituáció, amikor Pöltenberg Ernő osztrák nemes lovag, már honvédtábornokként, a VII. honvédhadtest élén, májusban, visszafoglalja Győrt Apponyi magyar gróf, császári tábornoktól, volt parancsnokától, Győr császári városparancsnokától, aki a Sándor-Huszárezredet vezette, amikor Pöltenberg őrnagy az egyik őrnagyi osztály parancsnoka volt.
KOrábban láttam egy kimutatást a határőr ezredek nemzetiségi összetételéről, s bizony a román ezredekben is volt, ha jól emlékszem 6-7 százalék magyar. Ők bizony, ha nem tudtak megszökni, átállni (tisztek jobb helyzetben voltak, elején akár le is mondhattak) akkor kénytelenek voltak a Honvédség ellen harcolni, mint az első világháborúban a moldvai csángók... de ők más kategória, csak a példa kedvéért hoztam.
A Honvédség nemzetiségi összetételéből merész dolog levezetni a kor nemzetiségi politikáját, ugyanis ne feledjük el a Honvédséget onnan töltötték fel, ahol magyar közigazgatás volt. Akié a terület azé az újonc. Így vonult be a magyar seregbe a felvidéki szlovákság, vagy a magyarországi románság, az erdélyi románok meg a császári oldalt erősítették, a határőr ezredek vagy az Axente Sever fémjelezte móc felkelő sereg részeként. Erdélyi román nagyon kevés volt magyar oldalon, akárcsak délvidéki szerb vagy horvát.
Ha leképeznék a seregek összetételét akkor mit mondanál a horvátországi helyzetről, ahol Eszék - Vukovár és Kapronca vidékén rengeteg magyar élt, s néhány átszökőt leszámítva bizony nem a Honvédséget erősítették...
Végtelenül felemelő annak szemlélése, ahogyan a honvédsereg, annyi vergődésen, vívódáson, bajon át megvalósította a maga körén belül azt a konföderális szellemű összefogást, amelyről a ma politikusai is legföljebb csak álmodhatnak. Nem volt olyan csata, amelyben a nemzetiségeknek ne lett volna döntő - olykor csatadöntő - szerepük, miközben az erő zömét, törzsét a magyar nemzet adta. Ezt hozta a "közös szabadság", "európai szabadság" eszméje.
Ezt az összefogást és ezeket az eszméket törte le a Függetlenségi Nyilatkozat áterőszakolása az Országgyűlésben.
Nem a trónfosztás volt a baj (amelyről pl. Damjanich úgy nyilatkozott, hogy az "a csatatereken már régen kimondatott", hanem a "közös szabadság" eszméjével az elkülönülő, nemzetállami magyar hatalom szembeállítása. Ez után a nemzetiségek úgy érezték, hogy a magyar politikai vezetés kisajátítja a közös küzdelem eredményét. Hiszen a magyar ügyért, a magyar szabadságért folytatott harcot minden nemzetiségű honvéd egyben a saját nemzete szabadságáért vívott harcnak is érezte. Ez adta a honvéd haderő roppant erejét. Nagyon érdekes, hogy nem csak a nem-magyar, hanem a magyar nemzetiségű honvédek is a birodalom egészében akartak tovább élni és gondolkodni, - csak éppen egy szabad, konföderális birodalomban, amelyben minden nemzetiség megtalálja életlehetőségeit, elismertségét, nemzeti méltóságát.
Az előzőekben csupán szemelvényeket közöltem Miklós cár és Paszkevics levelezéséből. Ha elolvasod, látni fogod, hogy a cárt végig az időmúlás miatti aggodalom és a sürgetés vezette. Nem tekintette igazi katonai erőpróbának a magyarországi hadjáratot, ellenben teljes figyelmével készült az "európai háborúra",
ami közvetlenül orosz-német háború formájában következik be. De Angliáról és Franciaországról is oly súlyos megállapításokat tesz, amely a velük lehetséges háborút is előfeltételezi. Jó előérzete volt: be is következett, a "szövetséges" osztrákok cserbenhagyása mellett, a krími háború, amelyben vereséget szenvedett, s állítólag ez vitte sírba.
Visszatérve a végkifejlet szituációjához:
Semminemű katonai, vagy más akadálya nem volt két döntő cél teljesítéséhez: az időhúzásnak, és a honvédsereg megtartásának, akárcsak két-három csoportra oszló néhány hadtestnyi kötelékben.
Viszont semmi katonai indoka nem volt a kapituláció feltételnélküliségének.
Mikor indokolt a kapituláció feltételnélkülisége?
- hatalmas túlerővel bekövetkezett, rés nélküli bekerítettség esetén, amikor
< kitörés nem lehetséges,
< felmentés nem lehetséges,
< a kitartás az adott körülmények között (földrajzi helyzet, készlethiány, stb.) nem lehetséges,
< a feltétel nélküli megadás kisebb veszteséget okozhat, mint az ellenállás,
< a bekerítő ellenség mindenáron, akár idő- és emberveszteség árán is fel akarja számolni a bekerített erőt, ezért semmiképpen nem hajlandó megegyezésre, a kapituláció feltételekhez kötésére;
- más frontok sorsa szempontjából már nincs jelentősége a bekerítéssel lekötött ellenséges erők manőverező képességének;
- önfeláldozással sem segíthető az adott társadalom további sorsa.
Ekkor mondhatja egy hadvezér - aki igazán az, és nem vált hitvány, botcsinálta politikus-árulóvá -, hogy véget vet az "értelmetlen vérontásnak".
Említettem, hogy elkészítettem a világosi fegyverletétel előtti és utáni napok katonai térképét, és megállapítottam: egyetlen katonailag helytálló indoka sem volt a feltétel nélküli kapitulációnak.
A honvédhaderő lefegyverzése kemény katonai és politikai feltételekhez kötött, a nagyhatalmak által garantált békekötés keretében, előbb-utóbb szükségszerűvé válhatott volna, de ez felért volna a győzelemmel.
Ehhez az kellett, hogy a honvédhaderő akár csak egy ötöde megmaradjon, s még egy pár hétig, két-három hónapig kitartson. Ekkorra más egész Európa, élén az oroszokkal, kórusban követelte volna már a békekötést és a "magyarok megbékítését". (Ez a formula: "a magyarok megbékítése", Miklós cár kifejezése volt, amikor több levélben ezt kérte Ferenc Józseftől!) Ez benne volt a reális lehetőségek "paklijában".
------------------------------
Érdekes módon az Orosz Birodalom nagysága korlátozta saját katonai erejének érvényesítését, mert a roppant területek térségeiben a manőverezési lehetőség igen csekély volt. Nemcsak a távolságok leküzdéséről van szó, hanem arról is, hogy a hatalmas határvonal bármelyik pontján felbukkanhatott bármelyik pillanatban egy új ellenség. Gondolj bele, hogy ha csak a viszonylag közeli potenciális "európai hadszintérről" átcsoportosíthatja erejét a cár a krími frontra, késsel-villával eszik meg az angol-francia-török expedíciós haderőt.
Ezért teljesen irreális az az elképzelés, hogy a cár újabb 400 ezres hadsereget kötött volna le haderejéből a magyar "lázadók" ellen. Honnan? A Krímből, vagy a Kaukázusból? Készenlétben állt a dragonyos hadtest, Miklós kedvence, de nem egy elhúzódó háború céljából, hanem az erőfitogtatás érdekében. A Miklós szemléletében "főhadszíntérnek" tekintett lengyel terület meggyengülése is állandó aggodalommal töltötte el a cárt.
---------------------------------
Mi történik, ha Görgey nem árulja el katonai hivatását, és igazi hadvezér marad?
Alekszandr Petrovics SCSERBATOV: Paszkevics Magyarországon (Európa, 1984 - Bibliotheca Historica)
Miklós cár levelei Paszkevics tábornagyhoz (1849)
(a magyar dátumozást adom meg)
Január 14-én még ezt írja: "...az egységes Németországból és az ehhez hasonló lázálmokból semmi sem lesz - de hogy mi lesz valójában, nem tudhatjuk."
Január 30: "Úgy látszik, hogy a magyarországi ügy, sajnos, még nagyon sokáig elhúzódik....veszedelmesen őrült fordulat is elképzelhető Németországban."
Február 12: "...egész Németországban azt várják, hogy márciusban új forradalmi megmozdulás lesz..." "...figyeljük az eseményeket s várunk."
Február 19: "Magyarországon, úgy látszik, javul a helyzet, ideje is, hogy végezzenek velük, mert hamarosan a másik oldalról is fenyeget a veszély; Németországban dühödt kitörések várhatók; Drezdában és Münchenben a szélsőséges irányzatok kerülnek felül, s azt hiszem, Berlinben sem lesz sokkal jobb a helyzet. Arra még gondolnunk sem szabad, hogy békeállományra csökkentsük hadseregünket..."
Március 5:"....nem hiszek a németországi állapotok javulásában...Emlékezz majd e jóslatomra. Állandóan készenlétben kell lennünk..."
Március 19: "Magában Németországban azonban olyan rossz a helyzet, hogy egyedül csak Isten tudja, mi lesz a vége."
Április 23: "...a régi Poroszországnak egyszer s mindenkorra vége!"
Április 30: "Németországban Poroszország és Ausztria veszekedéséből, amint látom, még háború is lehet...a jogtalan háború kezdeményezőjének velem gyűlik meg a baja."
A leveleket ezután főleg a magyar hadjárat kérdései töltik ki, megdöbbentően részletes és pontos tájékozottságról árulkodva. A téma szempontjából még érdekesebbek a nyár végi, őszi levelek.
Augusztus 19: "Hadseregünk jövőbeni elhelyezésére vonatkozóan négy különböző tervezetet küldök: az első abban az esetben érvényes, ha a poroszok hülyeségei miatt továbbra is fegyveres készenlétben kellene állnunk határaink mentén."
November 3: "Németországban sehogy sem akar javulni a helyzet,...teljes a zűrzavar, a forradalmi párt arcátlansága sem csökkent."
November 17: "Németországban egyáltalán nem javul a helyzet..."
December 2: "Berlinből felettébb rossz híreket kaptam, mint Rochow írja, óriási léptekkel haladnak a forradalom útján, s maga a kormány a kezdeményező, mit várhatunk még ezek után! Tavaszra készen kell lennünk, ez az igazság."
December 19: "A németországi ügyek rosszabbul állnak, mint bármikor,....újabb demokratikus kísérletet készítenek elő." "...szükséges, hogy április 13-ára a hadsereg teljes készültségben legyen."
Más források is bizonyítják, hogy I. Miklós állandó félelemben volt az év folyamán egy orosz-német háború lehetősége miatt.
"1. A kortársak egyáltalán nem tudhatták, mivé alakul a német erjedés. Így I. Miklós sem tudhatta 1849 április-májusában, amikor a magyar beavatkozás hadműveleti terve elkészült, de még nyáron sem tudhatta, merre billennek az események. Éppen a magyar példa riasztotta meg a Szent Szövetség urait, hogy az európai erjedés kiszámíthatatlan, számukra súlyos fejleményeket hozhat. Európában senki nem számolt komolyan egy magyar forradalom, s pláne háborút hozó szabadságharc lehetőségével. Az pedig csak mosolyt váltott volna ki, ha valaki azt mondja, hogy a magyar "lázadók" hadereje a császári csapatokat csaták tucatjaiban kiveri Magyarország területéről. Mégis ez történt. A dolgokat a kortársak mindig máshogy élik át, mint ahogy később a történészek áttekintik. Ezért a leghitelesebbnek a történettudományi szemléletben, az egyidejűség összefüggéseinek feltárását gondolom. Ez vezet e témában is."
-- Segítene a vitában tisztábban látni, ha bekopácsolnád a Miklós-Paszkevics levélváltás idevágó részét. Én ugyanis ezt nem ismerem és így csak találgatni tudok, hogy miről van valójában szó.
Esetleg elképzelhető, hogy Miklósnak nagyon-nagyon rossz értesülések álltak rendelkezésére és teljesen tájékozatlan volt német ügyekben (láttunk már a történelemben abszolút hamis értékeléssel dolgoknak nekivágó államembereket, politikusokat), de előzetesen ezt nem tartom valószínűnek. 1849-re a német nemzeti, forradalmi egyesülés esélye nulla volt, levették a napirendről. Aktuálisan éppen Poroszországnak volt esélye lépni valamit az ügyben, mert az FP lenullázta magát, Ausztria pedig nagyon el volt foglalva a magyar ügyekkel. De maga a porosz király is látta, hogy a német egység akkor és ott, forradalmi erőkre támaszkodva nem megvalósítható, mert visszautasította az FP által megszavazott német császári koronát, mivel nem érzett mögötte elég támogatottságot, hogy azt majd a többi nagyhatalom kereszttüzében is megtarthassa.
"A lényeg: amikor I. Miklós elrendelte, hogy Paszkevicsnek őszre vissza kell térnie, akkor egyrészt a német erjedés miatti háború lehetősége, másrészt az a tévhit vezette, hogy a magyaroknak elég lesz az orosz hadsereg megjelenése, s megadják magukat. A cár nem a FP.-től félt, mint "intézménytől", hanem a német egyesítés "renitens" szellemben történő végbemenetelének lehetőségétől. Ezesetben ugyanis egy nagyhatalom jön létre szinte egyik percről a másikra, amely biztosan fittyet hány az egész szent szövetségi európai rendszerre, s a következmények beláthatatlanok."
-- Ez a visszarendelés megintcsak nem tudom, mikor volt, de 49 április-május folyamán a badeni és rajnai megmozdulásokat a porosz katonaság minden megerőltetés nélkül el tudja fojtani, pedig azt össze sem lehet hasonlítani az orosz haderővel akkoriban. Júniusra már ki van végezve baloldali demokratikus felbuzdulás.
Ami pedig a cári hadsereg magyarországi megjelenését illeti: az az igazság, hogy egy a magyar vezetőréteggel ellentétben tapasztalt, külpolitikai élményekkel bőven rendelkező rezsim, mint mondjuk egy osztrák, porosz, francia uralkodó egy dinasztikus háború kapcsán ilyen helyzetben feladta volna a küzdelmet és veszteségminimalizálással kiszáll a buliból. Lenyel egy kedvezőtlen békét, visszafogja külpolitikai aktivitását, új szövetségeseket keres és várja a kínálkozó alkalom eljöttét. Az orosz hadsereg a korabeli legjobb volt, technikailag mindent tudott, amit a kortársak és bazi nagy volt. Oroszország ellenünk való fellépésében az volt a tragikus, hogy ha a 200e katonáját az utolsó szálig megsemmisítjük is, Oroszország minden további nélkül megteheti, hogy ez esetben 400e katonát küld legközelebb. Az orosz birodalom erőforrásai nagyágrendileg múlták felül a magyar lehetőségeket és ez kilátástalanná tette a nyílt, harctéri ellenállást. az orosz birodalom érintetlen, fegyvergyártási képességei hozzánk viszonyítva korlátlanok, mert a magyar hadiipar zöme a Debrecen-Budapest-Debrecen-Nagyvárad útvonalon közlekedett 49 tavaszának vége óta, anélkül, hogy érdemben termelni tudott volna. Szóval igen: a cári beavatkozás perspektivikusan pontot tett a magyar függetlenség végére. Nem volt abban semmi túlzás, vagy kishitűség.
"2. Kmetty hadteste: 8000 fő gyalogság, 6 század huszár, 16 ágyú, Vécsey hadteste: 7440 gyalogos, 4 század lovas, 24 löveg, - teljesen harcképes maradt, s szembeszállt az üldöző császári csapatokkal. Szemtanúk szerint ezen felül még kb. két hadtestnyi erőt lehetett határozott intézkedésekkel harcképes állapotba hozni a nyolcvanezres déli főseregből. És közeledett Kazinczy feltöltött, érintetlen, jól felszerelt hadteste, amelyhez Zsibónál Gaál Sándor kb. 3000 főnyi csapata is csatlakozott.
Nem a felbomlás, pánik, reményvesztettség tüneteit vonom kétségbe. Csak azt mondom, hogy más is jelen volt: az elszántság, kitartás szelleme is, s erre még, akár fordulatot hozó fejlemények esélye tekintetében is, lehetett építeni. Ha ekkor Görgey északról seregének összpontosított csapásával oldalba támadja Haynau harmatgyenge balszárnyát, a déli sereg hadrafogható, felsorolt része visszafordul, s Haynau hazárdírozásának örökre vége. Ettől félt Paszkevics. Rettegett attól, hogy egyedül marad a honvédhaderő egyesült főseregével szemben."
-- Nem kétlem, hogy abban az esetben, ha Kossuth Dembinski helyett Vettert nevezi ki és a két magyar fősereget sikerül pöpec módon egyesíteni, akkor Haynaunak kellemetlen perceket szerzünk, jó esetben tönkreverhetjük (bár teljesen hülye ő sem volt, szóval nem biztos, hogy ezt be is várja, hanem nyilván ellenlépéseket tesz, kitér, Paszkevicshez közeledik, stb.). De a temesvári csata utánról beszélünk, konkrétan arról, hogy utána Görgei miért teszi le a fegyert. Nagyjából azért, mert annak is csekély az esélye már, hogy Haynau ott levő erőit döntő módon meg tudja verni ezek után, hát még Paszkevicset miközben jön Lüders Erdély felől és ha ez mind sikerülne is, akkor jön a harmadik harmad 400e orosszal + x osztrákkal, sok sikert hozzá.
A XIX. század első felének szabadságharcai mind elbuktak, kivéve, ha nagyhatalmi támogatás segítette őket a túlélésben. Az a kettő darab sikeres példa a görög és a belga volt, ezen felül minden mást nagyhatalmi beavatkozás taposott el (mert vkinek, vagy többeknek az érdekeibe bezavart volna a függetlenség). Magyarország 1848-49-ben nem kapott nagyhatalmi támogatást senkitől (az egyetlen jóindulatú semleges Törökország volt, ami két aktív, intervenciós nagyhatalommal szemben édeskevés. A szabadságharc sajnos elszigetelődött, folytatásának így nem voltak meg a feltételei. A legjobb, amit ki lehetett hozni belőle egy a még ép hadseregekkel való Törökországba menekülés és testületileg az oszmán hadseregbe való belépés szvsz. Aztán továbbállás Piemontba. Csak a magyar sorkatonák döntő része ezt nem tehette meg, mert otthon várta a család, ergo nem emigrálhattak. Akkor viszont marad a fegyverletétel.
"3. Görgey először a három hadtest tisztikarával véleményeztette a fegyverletételt. Mindhárom tisztikar (I., III., VII.) egyöntetűen elutasította.
"Diktátori" minőségében hívta össze a haditanácsot, amelyen közölte, hogy elhatározta a fegyverletételt. A "szavazás" úgy történt, hogy megkérdezte, ki szegül szembe az elhatározásával. Mivel ez azt jelentette volna a "szembeszegülő" részéről, hogy a "diktátort" azonnal főbe kellett volne lőnie, s ezt egyik tábornok sem vállalta, ezért nem született ellenző szavazat. De ahogy híre ment, a III. és a VII. hadtestnél zendülésszerű mozgolódás kezdődött el."
-- Én ezt megint nem így tudom. Tudtommal az aradi haditanácsra rábízta a döntést és kiment a helyiségből, hogy majd visszajön és mondják meg neki, hogy döntöttek, ő azt fogja végrehajtani.
"4. A vonulások alatt nyilván nem lett volna szuronyroham. Csak azért írtam ezt, hogy a lőszerhiány nem volt döntő kérdés a gyalogságnál."
-- ok, világos.
"5. Egyébként sem hiszem, hogy indifferens a korona felajánlása egy seregparancsnok részéről, de Görgey árulását mindenesetre bitonyítja, abban az értelemben, hogy belemerült a politikai ambíciókba,s ezzel elárulta katonai hivatását."
-- A háború a politika folytatása erőszakos eszközzel, mint tudjuk.
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt. Vécsey Károly
Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam. Török Ignác
A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot. Schweidel József
Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide. Poeltenberg Ernő
De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. Nagy-Sándor József
A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. Leiningen-Westerburg Károly
Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek. Lázár Vilmos
Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom! Láhner György
Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat. Knézich Károly
Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük. Kiss Ernő
Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata. Dessewffy Arisztid
Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt. Damjanich János
Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot. Aulich Lajos
Nem addig van az! A gond az volt, hogy a magyar politikai elit nem tehetett semmit. Vegyük sorra a nemzetiségeket.
Szerbek: A Diploma Leopoldium(1690) által biztosított kiváltságaik vannak, ergo katonáskodás(heti 24 órás szolgálat emberenként) fejében adómentesség járt nekik. Ami a szerbeknek igazán csípte a csőrét az nem volt más, mint a közteherviselés. Polgári államban nincs kivételezett nép/társadalmi csoport és ezt a magyar nemesség megértette, amikor a tőle telhető legnagyobb áldozatot meghozta a leendő polgári állam oltárán, vagyis felszabadította a jobbágyokat és lemondott a rendi joggyakorlásról. Itt jön az állami tehetetlenség része, ugyanis Kossuthéknak elég komoly biztosítékot kellett adniuk a politika színpadáról leköszönni készülő nemességnek. Mi volt az? Hát, hogy a jobbágyfelszabadítást keresztülvivő generáció( az utánuk következők meg majd felcseperedvén a polgári államban tanulnak majd, meg miegymás aztán valahogy csak boldogulnak) automatikusan szerepet kap az államigazgatásban. Magyarul te leszel az adószedő, te meg a szolgabíró, te meg leszel jegyző. Ez szép és jó, de mi lesz azokkal akik az autonómiát követelő szerbekkel egy területen élnek? Nyilván egy (akár csak látszólagos) autonómiával felruházott szerb területen nem láthatják el magyar nemesek a közhivatalokat. Ez volt a baj és ezért nem volt megoldás.
Románok: A román ortodox (analfabéta) papság féltette a hatalmát és ezért belázította a parasztokat az inkább az írástudó görög katolikusokat támogató és taníttató magyarok ellen. Ebben kereshető a román követelések bármennyire is elszánt, de gyermeteg volta. Ugyanis a legjelentősebb követelésük az volt, hogy az erdélyi országgyűlés ismerje el a románokat, mint negyedik nemzetet Erdélyben. Az az országgyűlés, ami éppen azért ülésezett, hogy feloszlassa magát és bejelentsék az Uniot Magyarországgal.
Szlovákok: A Bécsben toborzott szlovák (hihető, mi?:D) légióról nem ejtek szót inkább legyen itt arról szó, hogy a szlovák férfilakosság nagyobb arányban vette ki a részét a szabadságharcból, méghozzá a honvédség kötelékeiben, mint a magyar. Gondoljunk csak a Kassán toborzott híres 9. (veressipkás) honvédzászlóaljra. Legalább a fele szlovákokból állt. A gond az egy szűk értelmiségi körrel volt (Stúr és a haverjai) akik nagyon szerettek volna részt venni a politikában, dehát egy Deák vagy egy Széchenyi, esetleg egy Kossuth mellett labdába rúgni ölég bajos volt. Mellesleg ez történt 1918-ban is. Semmi probléma nem lett volna a szlovákokkal, ha az agyament Károlyi nem a Jászi Oszkárnak adja a nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszteri posztot, hanem az arra aspiráló szlovák figurának(mea culpa, de nem jut eszembe a neve)... A szlovákok magyarok ellen való hangolása már Trianon után kezdődött el. Velük nem volt semmilyen társadalmi különállás, mint a Délvidéken, vagy Erdélyben. Kereskedtünk velük. Zsindelyes/drótos/üveges tót, rémlik valami? Aranyszabály, hogy akivel kereskedek azt nem kifizetődő utálnom hosszú távon, nem?
Horvátok: A horvátoknál az döntött, hogy Jelačić elsősorban császári-királyi altábornagynak tekintette magát semmint horvát bánnak...
Ha ez hadtörténész, akkor én minimum akadémikus kéne hogy legyek Romániában. :))) Honnan szedte vajon a hajmeresztő hülyeségeit? Hogy előad egy komplett alteros történelmet, az nem lepett meg, másra nem számítottam. De vajon a szabadkőműves összeesküvést, a román honfoglalókat és a "magyar" szó jelentését honnét a p-ból szedte? :)
"Még a délszláv háború előtt 1989-90 táján láttam ezt Seselj vajdától szónokolni, nem tudtam, hogy ez volt az "alapja". Ő olyasmit mondott, Baranya Veszprémig tart. Mármint a szerb Baranya."
Egyáltalán nem bagatellizáltam, csak azt írtam nem volt olyan súlyos, mint ahogy azt a régi tört. tankönyvek beállították- bizonyos esetekben pedig nem is annyira nemzetiségi, mint társadalmi kérdés volt.
