Szia Tarmac! Örülök az érdeklődésnek... Nos, én anno kiskamasz fejjel a Szerelem, Élet, Halál / Életbölcsesség c. könyvet vettem először kézbe, ami szerintem kiváló keresztmetszetet ad a schopenhaueri filozófiáról és életérzésről. Ezt ma már csak antikváriumokban lehet kapni, vagy itt:
Őszintén ajánlom, nem fogsz csalódni! Rám a reveláció erejével hatott akkor és ez a hatás azóta is tart. Egy életre megváltoztatott mindent. Vigyázz, mert veszélyes könyv, utána valószínűleg semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban. Katartikus. Aki nem fél az igazságól és nem rest leszámolni az illúziókkal (pontosabban az azok realitásába vetett hitével), annak örök értéket és belépőt jelent egy Csúf, de Igaz Világba...
Melyik Schopenhauer művet ajánlanád elolvasásra egy olyan érdeklődőnek, aki eddig még nem olvasott Schopenhauert? Melyik írását érdemes először elolvasni?
Schopenhauer óta valahogyan a legtöbb filozófiát vagy banálisnak, vagy feleslegesnek érzek. Esetleg tautologikusnak. Mert hiába lehet érdekes számos gondolkodó számos gondolata (beleértve a posztmodern teoretikusat is), ha végül öncélúvá válik az egész, és sem az ismereteket nem szélesíti vagy gazdagítja érdemben, sem nem járul hozzá az életbölcsességhez, már amennyiben nem képes nóvumot nyújtani a korábbiakhoz képest. Pláne igaz lehet mindez akkor, ha valamely irányzat már fundamentálisan is tévedésen alapul és/vagy etikailag is kifogásolható (mint pl. a mostani korra egyszerre reflektáló és az azt szentesítő, legitimizáló neopragmatizmus).
Az egyik legfőbb kérdés talán az, hogy vajon igaz-e a platóni axióma, mely szerint "a filozófia feladata a halál megtanulása", a rá való, egész életen át tartó felkészülés... Mert ha nem, akkor a filozófia tárgya bármi lehet és végtelen, divergáló irányban terjed tova, minden jelenséget vizsgálati tárgyként maga alá gyűrve... Ám mindez meddő, parttalan tevékenység, ami szép dolog lehet a filozófia szerelmeseinek, de nem az azok számára, akik számára nem feltétlen az úton levés a cél, hanem néha a megérkezés és az eredmények szemrevételezése is. Egyáltalán: a szemlélés és megértés. Úgy gondolom, Schopenhauer megérkezett valahova. És közben magáévé tette a platóni gondolatot, igaz, nem kis részben buddhista segítséggel. (No és persze Kantéval.) Magyarázta, de legfőképp megértette a világot - és benne az emberi életet. Elsősorban attól örök filozófia az övé, hogy független a társadalmi történésektől, teljes mértékben ahistorikus. Kurzusok feletti. Erre talán csak az egzisztencializmus volt képes azóta, még akkor is, ha komoly tévedésekkel van megterhelve az amúgy kezdetektől fogva heterogén irányzat. A fentiek az én gondolataim, nem védhetetlenek vagy támadhatatlanok. Elfogadom, hogy mások a posztmodern filozófia valamely ága mellett voksolnak, vagy a fenomenológia útvesztőjében találják meg magukat... A filozófia soha nem volt olyan sokrétű, tagolt és ellentmondásos, mint a legutolsó évszázadban. Ezt még akkor is így gondolom, ha ezt többé-kevésbé minden században (talán még a skolasztikában is!) el lehetett mondani. Mégis, azt hiszem, ha messziről, a magasból lenézünk erre a lázas korra és annak szövevényes szellemi terméseire, akkor a sokkoló zavarodottságot, kavarodást hamar képes feledtetni a sok száz és ezer év távlatából megszólaló, az örök igazságokat megszólaltató gondolkodók szavai és üzenetei... Akik számomra inkább voltak bölcsek, mint okosak (bár a kettő nem zárja ki egymást). "Frankfurt Buddhája" volt az egyik ilyen utolsó, rendíthetetlen bástya.
Találtam egy oldalt, ahol letölthető angol nyelven(!) a teljes Parerga és Paralipomena, két kötetre osztva, pdf formátumban. Ha bírod a nyelvet, akkor 15 perc, és már olvashatod is az írást.
(...azért a katolikus dogmatizmus által ne nagyon hagyd magad szerintem befolyásolni. A barátaidra való tekintettel meg pláne ne. Értékesebbnek tűnsz annál. Ámen.)
Consciousness megelőzött, én is ezeket javasoltam volna. Illetve kiegészítésképp annyit még, hogy az egyetemi bölcselkedésről szóló írás a Parerga és Paralipomena - magyarul megjelent sorozátának - I. kötetében található. Sajnos jelenleg én sem találok eladó példányt a neten, de mindenképp ajánlom, hogy jegyezz elő az antikvarium.hu-n.
Esetleg, ha van időd, kitartásod és pénzed, érdemes az összes antikváriumot felhívni, íme a teljes lista:
"maga az élet mutat arra rá, hogy nem lényege az összes bölcselet felkutatása. Ha erre tudsz egy megnyugtató választ adni, akkor annak nagyon örülnék. De tényleg jó lenne, mert tanácstalan vagyok"
Nézd, aki nyitott, érdeklődő szellem, az előbb-utóbb óhatatlanul is megismerkedik a legfontosabb - és az esetek többségében sok szempontból egymásnak ellentmondó - bölcseletekkel, a tisztán logikai konstrukcióktól kezdve az empirikus, racionális (tudományos) rendszereken át a legkülönfélébb metafizikai, vallási spekulációkig. Szerintem ez elkerülhetetlen. Könnyű elveszni köztük, mert a maguk szempontjából mindegyik erős, meggyőző lehet, miközben egymást kizár(hat)ják. Ami a lényeg, az a két lépés távolság mindentől. Mindentől. A legcsábítóbb, -ellenállhatatlanabb filozofémáktól épp úgy, mint az első látásra legképtelenebbektől is. Ehhez persze az introspekció, az alázat és az igazság (legyen bármi is az) mindenek felett való szeretete szüksége. Az introspekció azért, hogy a magány időszaka alatt ne hagyjuk magunkat külső ingerek által befolyásolni és el tudjuk tisztán választani önnön projekcióinkat (a pszichés eredetű vágyainkat, antropológiai igényeinket) a lényünktől függetlenül is működő tényektől, igazságoktól. Ez talán a legnehezebb. Súlynehéznek kell lenni és rengeteg magányos órára van szükség ehhez. Alázat azért, hogy minden pillanatban fenntartsuk eladdigi filozófiai meggyőződésünk korrigálásának (vagy akár teljes revideálásának) lehetőségét és ne váljunk dogmatikussá. Az igazság szeretetének követelménye pedig magától értedődik: aki nem tudja állni az igazsággal való farkasszemet nézést és egyéb, kisszerű, partikuláris érdekeinek kíván inkább megfelelni (pl. a komfortérzetének biztosítása okán vagy egyéb kényelmetlenségek elkerülése végett), az nem lehet méltó arra, hogy becsületes szellemi embernek tartsák.
De hogy a kérdésedre közelebbről válaszoljak: a filozófia útkeresés. Ez persze nem zárja ki, hogy a keresés során idővel lecövekelj valahol, valami mellett, azonosulj vele és kitarts mellette, akár életed végéig is, de ehhez minél több bölcseletet ismerni kell. (Gondolj csak arra, hogyan tudhatnád biztonsággal kijelenteni, hogy melyik a kedvenc zenei/festészeti/irodalmi/stb. stílusod, ha nem ismersz közülük minél többet, illetve ha van olyan fontos ág, művész, amit/akit egyáltalán nem ismertél még meg?) A legfontosabb az, hogy továbbra is törekedni kell ettől eltérő nézetek megértésére - és szükség esetén saját elméleteidbe történő integrálására -, a rajtuk való elgondolkodásra. Aki dogmatikussá vált, az elveszett. A megannyi elmélet sokszor csak látszólag zárják ki egymást. Sokszor "csak" terminológiákon, azok ontológiai státuszán folyt - és folyik - a vita (lásd pl. a skolasztikus filozófiában a realizmus-nominalizmus vitát), máskor valóban érdemi, áthidalhatatlan szakadékok tátongtak az egyes gondolatrendszerek közt. Utóbbi esetben semmi más nem dönthet, csak a "személyesség", vagyis az, hogy melyik rendszert érzed inkább magadéhoz közelebbnek, hitelesnek, az igazságot megragadónak (Fichte mondta, az hogy "valaki milyen filozófiát választ, az attól függ, milyen ember"). Ez látszólag az igazság relativizmusát bizonyítaná, de ez csak látszat: igazság csak egyféle lehet, minden más pszichológiai - következésképp szükségszerűen szubjektív - természetű. Az emberi természetek és a vele járó vélemények, meggyőződések sokszínűek, elvileg végtelenek. Épp olyan változatosak, ahány ember él a Földön. Ezt a véleménykavalkádot korlátozza le erősen a logika és a tudomány. És még így is, ebben leszűkített halmazban is, számtalan bölcselet fér el, miközben vallom, hogy van objektív Igazság, amely csakis egyféle lehet. (Már csak ezért sem lehetek posztmodern.) Véleményem szerint ez a Természet, a kozmoszban érvényesülő törvények Igazsága, mert ez univerzális. Az emberi szféra ezzel szemben relativisztikus, partikuláris. Ami a filozófia örök paradoxona marad, az az, hogy mivel minden filozófus ember, még a legnagyobb gondolkodók is, így fáklyahordozóként hiába birtokolhatják az "örök igazság fényének egy-egy szilánkját", ezt senki sem jelentheti ki teljes bizonysággal, csak nagy valószínűséggel sejteni lehet, verifikálni sosem, hiszen senki nem léphet ki emberi mivoltából, az emberi perspektívából. Másképp fogalmazva: nem vehető fel olyan perspektíva, amely abszolút hibátlan fokmérője, próbaköve lehetne valamely gondolatrendszernek - és így az Igazságnak. Ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan kijelenthető legyen valamely filozófiáról, hogy az tökéletesen, maradéktalanul fedi eme állítólagos Igazságot, Istenné kellene válnunk, ami elvi és gyakorlati képtelenség.
Alapvetően félreértettél, ami egyértelműen az én hibám lehet, elnézést. Onnan kezdődött az eszmecserénk, hogy Nietzschét említetted, aki tagadta, de legalábbis hamisnak tartotta a schopenhaueri részvét-etikát, mint konklúziót és az emberi együttélést konstruktív módon regulálni képes rendezőelvet és eszményt. Erre reflektáltam úgy, hogy az egyes filozófiák élhetőségéről, illetve élhetetlenségéről írtam, amelyeknek amúgy minden esetben valamely gondolatiság, esetleg ideológia a fundamentuma. (Triviálisan minden történelmi korszak, társadalmi konstrukció és rendszer valamely elméletileg lefektetett elv/ek/en, ideológiá/ko/n nyugszik.)
"Tehát valóban élhetetlen egy filozófia?"
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy valamely filozofémának belső, önálló (teoretikus) értékét nem a praktikus vetülete adja (a szépségét hagyjuk, most az igazságról beszélek). Pontosabban nem a belőle fakadó élhetőség mikéntje jelenti a kizárólagos kritériumot. De ha igaz a schellingi cezúra (a schellingi értelemben felfogott negatív és pozitív filozófia között), akkor minden felismert teoretikus igazság (így tehát a Nietzsche által feltárt - elsősorban antropológiai, pszichológiai - igazságok) önmagában csak negatív maradhat. Megmarad egy ember (vagy egy szellemi kör) intellektuális belügyének, és lehet hozzá például esztétikailag viszonyulni (rajongani értük, gyönyörködni a filozófiai, logikai és/vagy pszichológiai dedukciókért, dekonstrukciókért, redukciókért stb.) Pozitív értelemben azonban muszáj ezen igazságokhoz valamiképp viszonyulni, ami nem mehet végbe másként, mint részint 1) a praxis szintjén (vagyis ahogyan a hétköznapokban cselekszünk valamely követendő teória, idea, elv mentén, amilyen magatartással viseltetünk irántuk; ez lenne a dinamikus szint), részint 2) a mindenkori cselekvésektől független, statikusan felfogott lelki és filozófiai beállítódás szintjén (vagyis amilyen személyiségekké, karakterekké válunk ezen teóriák, ideák, elvek hatására, egyszóval amilyen "alkatok" vagyunk vagy amilyenekké lettünk, önmagunkban). Előbbi szint egy etikai szint, lévén cselekvésről van szó, míg utóbbi pszichológiai.
És itt eljutunk mindennek a kiindulásához, oda, ahonnan az egész nyugati filozófia elindult: magának a filozófiának - mint fogalomnak - a meghatározásához és értelmezéséhez. Ha a filozófia (philo = kedvelni, szeretni; sophia = bölcsesség) az eredeti görög értelemben a bölcsesség szeretét jelenti, akkor nem lehet csak és kizárólag valami passzív (negatív) dolog, nem lehet deskriptív diszciplína. (A pozitivizmus ill. az analitikus filozófia filozófiafelfogása szerintem tévút, de itt hangsúlyozom, ez az én véleményem és állásfoglalásom.) A megragadott igazságoknak az egyénre és/vagy a sokaságra nézve ugyanis minden esetben súlyos etikai konzekvenciái vannak. Akár akarjuk, akár nem. Akár megállunk a nietzschei elméleti igazságok magukban való szemlélésénél, akár meghalljuk a sorok közt - sokszor patetikus-profetikus hangnemben - felhívó, néhol kétségbeesetten ránk förmedő szót.
"Ha valaki előrébb helyezi a létigényét a filozófiának, akkor a filozófiája csak játékká degradálódik, amiként a sztoikusok is tették."
A sztoikusok számára játék lett volna a filozófia?! Ugyan már! Szó sincs erről. Ha valakiknek, hát a szofisták számára volt az. Becsületes, őszinte filozófia elsődleges célja az igazságok megragadása és leírása, az élhetőség ebből a szempontból epifenomén. De én itt mindvégig arról beszéltem, hogy a Schopenhauer által feltárt metafizikai és egyéb igazságok nem kapnak gellert attól még, hogy azokat mindvégig szem előtt tartva milyen erkölcsi maximák vezérlik az emberi tevékenységet (akár egyéni, akár közösségi szinten, bár - mint írtam lentebb - Schopenhauer esetében csak az előbbiről beszélhetünk). Ahogyan Rüdiger Safranski fogalmazott monográfiájának végén, a schopenhaueri gyakorlati élet egy "mintha-élet". Úgy élni (kívülről nézve!), mintha nem azok a mélységesen és megmásíthatatlanul tragikus törvényszerűségek, hatások érvényesülnének a világban, mint amikről írt a főművében. Egy olyan világot és emberi életformát vizionál, ahol minden eszes lény tisztában van a létigazsággal (nevezetesen az Akarat és jelenség közti alapvető különbséggel és azonossággal), ámde mégis, ezen felismerés birtokában megpróbál pragmatikusan, egy élhető kompromisszumban együtt élni. Hogy ez így egyfajta önbecsapás lenne, azt Schopenhauer sem tagadta. "Életbölcsesség" c. írásának bevezetőjében így fogalmaz: "(...) Hogy e gondolatokat mindazonáltal kifejthessem, teljesen el kellett távoznom attól a magasabb, metafizikai-erkölcsi állásponttól, amelyhez filozófiám lényege elvezet. Az itt következő fejtegetés annyiban is bizonyos megalkuváson alapszik, amennyiben a közönséges, tapasztalati állásponton marad, és ennek tévedését osztja. Értéke is csupán feltételes, mert maga az életboldogság szava is merő szépítgetés."
"Nietzsche bátran szembeszállt vele, nem gondolta, hogy a szembeszállásnak van-e értelme, avagy sem, vagy hogy mivel száll szembe, és ez megőrjítette."
Nietzsche nem elsősorban amiatt volt bátor, mert tudomást sem vett az általa felismert igazságok élhetőségéről (avagy élhetetlenségéről). Amiatt volt inkább az, hogy egy életen át vállalta a - többek között - profán, blaszfémikus gondolataiért való kiközösítést, száműzöttséget, aszkéta életmódot, az örök kívülálló zseni "szerepét" és életét. Életének utolsó évtizedének tébolya nem feltétlen emiatt következett bele. Az ok prózaibb lehet: sokan úgy tartják (bár nincs rá bizonyíték), hogy az ifjúkorában szerzett szifilisznek a szövődménye volt az elmebaj.
Szerintem aki a buddhista életszemléletet egy kicsit is magáénak érzi, az "befelé indul el". Nem tudom, hogy Schopenhauernél volt-e ilyen belső fejlődés, ezügyben nem is bocsátkoznék feltételezésekbe. Inkább a kétféle hozzáállásban lévő közös pontokra gondoltam.
Jé :) Meglep ez a rokonság. Az a típusú belső fejlődés, amiről Laár András beszél, Schopenhauernél is megvan? Vagy csak rokonítható a kétféle hozzáállás (vannak közös pontok)?
Schopenhauer - mai szóhasználattal élve - individualista. Nem hisz a történelemben (pláne nem abban a felfogásban, amit Hegel képviselt) és számára a társadalmi történések is csak partikulárisak, mellékesek, jelentéktelenek, mivel azok is csak a szubsztanciális, az idő és tér - mint principium individuationis - által érintetlen Akarat efemer jelenségei. Illúziók, amelyeknek minden korban tévesen tulajdonítottak realitást az emberek. Schopenhauer, ahogyan Laár András is, nem társadalmi folyamatokban gondolkodik, hanem az "egyéni belső megvilágosodás" útját hirdeti:
mennyire individualista Schopenhauer? hangsúlyozza-e a társadalmi megoldásokat, egyáltalán érdeklődése középpontjában van-e a társadalom, vagy csak az egyes embernek javasol megoldásokat?
Köszönöm kérdésed; kedvenc kortárs festőmnek, az Álomi Reményfűző Intézet Sorskutatójának, ef. Zámbó Istvánnak közepesen eredeti szlogenjével tudnék válaszolni:
Azon gondolkozok, hogy alakulhatott az életed, amióta nem beszélgettünk.... Szerettem volna írni üzenetet, de nem tudom, vajon még az e a címed, ami régen. Ha gondolod írj mail-t, nekem ugyanaz a címem, és az adatlapféleségemen megtalálható :)
Előre is elnézést a gigantikus filozófiai közhelyért, de tény: Nietzsche tagadhatlanul a valaha élt egyik legnagyobb - és egyben legfelkavaróbb - filozófus. És pszichológus. De sokmindenben szerintem tévedett.
"megjegyzem, hogy Nietzsche is ezt kiáltotta a világba: "Téved Schopenhauer, mikor a részvétet hirdeti!"
Van egy fontos különbség, már ami a felismert igazságoknak élhetőségét illeti (a teoretikus igazságok pragmatikus-praktikus vetületét értve itt pontosan): bár mind a schopenhauri igazságok, mind a nietzscheiek önmagukban is a lehető legszörnyebb berendezkedésű világot, magát a dantei Pokolt vizionálják itt a Földön, a legfőbb különbség Schopenhauer és Nietzsche között talán az, hogy Schopenhauer - legfőképp a "Parainesisek és maximák" c. fejezetben - olyan praktikus tanácsokkal látja el olvasó követőjét, aki a felismert és mélyen átérzett igazságok birtokában, megfogadván e tanácsokat, nem kezd el azonnal a kötéllel a kezében egy alkalmas helyszínt keresni a padláson. Ami, lássuk be, nem kis eredmény azért a Világ, mint akarat és képzet utolsó oldalának befejezése után.
A schopenhaueri világ alapvetően élhető, elviselhető, amennyiben "nem a boldogságot, hanem a szenvedéstől mentes állapotot" keresi valaki. Ez jószerivel a buddhizmus újta is. De egészen hasonló egy egyszerű, introspektív, rezignált, sztoikus, kontemplatív (szemlélődő), közönyös attitűd is, ahogyan speciálisan a művészlét is. Ezek mind az eszképizmus többé-kevésbé hatékony újtai, amelyek - és ez fontos! - ugyanakkor nem eliminálják a schopenhaueri felismerések igazságtartalmát, nem mondanak ellen nekik. (Más kérdés, hogy érdemes-e így élni, de ez messzire, az etika ingoványos talajára vinne. Itt és most nem erről van szó.) Ezzel szemben sajnos szörnyű tapasztalatunk van arról, ha a nietzschei értelemben vett Dionüszosz manifesztálódik egy társadalomban. Schopenhauer maximái egy belső, individuális és társadalmi aspektusból nézve ártalmatlan világba zárják az embert. Nietzsche Übermensche már nagyon nem a belső meditáció-kontempláció útját javasolja. Schopenhauer részvét-etikája egy szebb, emberibb, az ember és állatvilág iránt irgalmasabb berendezkedésű világ irányába mutat, még akkor is, ha ez persze csak egy utópia és szinte biztosan soha nem valósulhat meg. Egy idea, ami felé mindazonáltal lehet és kell(ene) közelíteni. Nietzsche felismert pszichológiai, etikai (morál- és valláskritikájának) konklúziója azonban egy mind egyénileg, mind társadalmilag élhetetlen világot eredményezne. Egy olyan világot, amely nagyon hamar önmagát emésztené el. A nietzschei igazság alapvetően élhetetlen.
"Sch. mellesleg téved szvsz, mikor az akaratot helyezi központba, de erről majd később..."
