Finom az új Big Big Train, ami szerintem egy picit folkosabban folytatja az English Electric-vonalat. A Folklore nekem kábé azon a szinten van, mint az EE P2, amelynél azért az EE P1 és az Underfall Yard jobban tetszik. Valahogy nemigen vannak drámai, katarzisokat hozó részei, pillanatai. Továbbá kevés benne az izgalom, a rácsodálkozás, valamint erősen áthatja a Longdon-éra óta amúgyis jellemző szolid visszafogottság, a (túlságosan) szép simára polírozott hangzás (amire egyébként Longdon fátyolosan rekedtes, behízelgő orgánuma is ráerősít). A hangszerelés persze hibátlan, a hegedű, a fuvola, fúvósok, a cselló, a mandolin, az accordion gyönyörűen egészítik ki az alaphangszereket, nagyon érződik a komponálásba fektetett sok energia. Mégis, összességében valahogy az előzőeknél picit erőtlenebbnek és egysíkúbbnak érződik az anyag, jóllehet vannak itt bőven igen tetszetős dolgok.
Mint amilyen mindjárt az album-címadó is, ami nagyon jó indítás, egy erőteljes, lendületes, dögös, és elképesztően jól hangszerelt dal.
A jó tíz perces szolid London Plane csak középtájt éled fel, ebben a kábé három perces instrumentális betétben viszont, mint minden hasonlóban, a banda egyszerűen ragyog…
A középtempójú, egyhangú Along the Ridgeway az egyetlen dal, amire azt mondanám, kissé unalmas, a középrész enyhe felpörgésével együtt is. A szám utolsó kábé negyede egyúttal már a következő dal (Salisbury Giant) főtémája: egyes témák fel-, felbukkanása, visszatérése már az EE-re is jellemző volt, itt a Folklore-on is az.
A meghökkentően jól kezdő, rövid Salisbury Giant egyébként a vonósokkal és a Supper’s Ready-s billentyűtémájával az album egyik igazán élvezetes darabja.
A finom és érzékeny a The Transit of Venus mintha egyenesen az EE P2-ről került volna ide, ikertestvére pár ottani dalnak; a végének remek gitárszólója alatt pedig végre ott figyel egy kisebb katarzis is.
Az album egyik legjobbja a Wassail: erőteljes, energikus és végre kellően összetett dal. A dögös alap-lüktetése engem Gabriel Sledgehammerjére/Kiss That Frogjára emlékeztet, a hegedű igen különleges ízt ad neki, Tudjukki Nick pedig érezhetően elemében van a dobok mögött.
Ugyanúgy, mint a következő dalban: én a Winkie-t tartom az album csúcspontjának. Egy téma- és tempóváltásokkal sűrűn tarkított modern progrock, zseniális zenei mozzanatokkal és igen erős dinamikával…
A lemez leghosszabbja, a Brooklands szintén az egyik erőssége a Folklore-nak, érzékeny, melodikus és komplex, tele hangszeres finomságokkal és zenei ötlettel.
Végül a Telling the Bees, melynek refrénje már a Transit of Venusban is felbukkant: egy viszonylag szolid kis dráma, bár a Steel-gitáron kívül izgalmakat nemigen tartogat.
És van két bónusz-dal is. A Lost Rivers of London a bónuszságához képest kimondottan jó, gyakori ritmusváltásokkal és ötletes zenei elemekkel. A nagyrészt instrumentális, billentyű-vezérelte Mudlarks pedig a sok Hammond ellenére is eléggé Tony Bankses, ami nem baj, ám szerintem az sem, hogy nem került be az album eredeti verziójába.
Ja, hogy nem a FEAR-ről van szó!... Igen, a te véleményed arról tényleg nem olyan, hogy soha többet a korongot a lejátszóba, bár tény, hogy inkább nem jön be neked, mint igen... Hja, a Heaven & Earth-ről én is írom ugye, hogy a legkevésbé sikerült cucc, de azt is, hogy hallgatható azért, sőt élvezhető is, már amennyiben el tudunk vonatkoztatni... Szóval itt-ott azért előfordul hogy nem értünk egyet, ami tök normális. :-)
Az előző albumokhoz képest valahogy elég lassan szoktam meg az új Hakent, az Affinityt. Szerintem az eddigi legkevésbé erős anyaguk. Kevesebb a fantázia benne, kevesebb az inspiráció, egyszerűen szürke saját magukhoz képest. Semmi nincs az Aquarius - ami amúgy szerintem a valaha megjelent egyik legjobb debütalbum – friss és komplex játékosságából; nem sok minden a Visionsnak a Dream Theater jobb napjait idéző progresszivitásából; szintén túl kevés a The Mountain dalainak néhol meghökkentő karakterességéből, valamint alig valami a Restoration-EP játékidejének javarészét kitevő Crystallized sokszínű zsenialitásából.
Az – amúgy többhelyütt Porcupine Treet és Riverside-ot idéző - Affinityn sajnos viszonylag sok a semmilyen dal, amik persze nagyon Hakenesek, ám valahogy kevés az ötlet és a karakter bennük. Ami kivétel, az elsősorban a leghosszabb, az iszonyat jól kezdő, vad zúzásokat és death metálos hörgést éppúgy, mint jazzrockosan merengő lelassulást felvonultató, sokrétű The Architekt. Jó még továbbá a nyolcvanas évekbeli zenei hangzásokkal is operáló 1985, valamint a nagyrészt sodróan lendületes, mégis komplex, és újszerűen elektronikus keménységgel is bíró The Endless Knot.
Az Earthrise első felének vokáljában szintén visszaköszönnek a nyolcvanas évek, ám ami ezt az amúgy nem hosszú és nem is különösebben jó dalt igazán érdekessé teszi, az a középtájék instrumentális része (az alatta végighúzódó Angus Youngos riff elképesztően jól szól), ami konkrétan az album egyik zenei csúcspontja.
Mondanám, hogy a záró Bound by Gravity kiemelkedik, ám sajnos nem: kissé unalmas, és a végére mintha katarzist ígérne, ám az nem jön el.
Szóval a lemez egyértelmű hullámvölgy, de nincs ezzel semmi baj, a Haken még fiatal banda, akik három és fél igen jóféle cucc után kiadtak egy jellegtelenebbet. Na bumm…
A tudomkik legújabbját illetően eltér a véleményünk, ezt lásd a megfelelő helyen. :-)
Nem hallottam még semmit Walsh utóbbi másfél évtizedéből, de most hogy ezt mondod, nem is igen akarok ezen változtatni, túlságosan bírom ehhez a Kansas-beli munkásságát, nem szeretek asszisztálni illúziórombolásokhoz, pláne ha az saját magamban történne.
Igen, sajnos nem sikerült valami fényesre, de legalább nincs az a soha-többet-a-cd-játszóba érzésem. Mint a tudodkik legutolsó albumánál. Az meg kérdéses, hogy a mai Walsh-t vissza kell-e sírnunk (látván a Rock meets Classics-beli fellépését).
Nem értek egyet a progarchives-nak az új Kansas-albumot illető pontszámával, szerintem eléggé túl van értékelve. Ez a The Prelude Implicit sajnos eléggé szimpla lett. Alapjában ugyanazok csinálták, mint a ’95-ös Freaks of Nature-t (Ehart, Williams, Greer, Ragsdale), de míg az a valamiért amúgy sokkal kevébé PA-kedvelt album is eléggé elmarad a hetvenes évekbeli Kansas-minőségtől, legalább friss, érdekes és karakteres dalokkal van tele. Ez sajnos nem. A számok ugyan többnyire dögösek, feszesek, a riffek sokhelyütt meglepően jófélék, ízesek, a szokványos hegedű is sokat ad a dologhoz, de az egész valahogy olyan nagyon semmilyen. (Nem is szólva arról, hogy a ’88-ban csúcsra járatott, majd ’95-re hirtelen teljesen levetkezett AOR-hangzás, mint 2000-ben, itt is azért fel-felbukkan). Olyan az egész, mint maga az új énekes, Ronnie Platt: nagyon jó hang, de ezzel együtt sincs igazán karaktere; túlságosan lecsiszolt, megcsinált, amolyan se íze-se bűze az egésznek, hiába a profi hangzás. Nagyon hiányzik Walsh, aki amúgy nem tudom, miért nincs a csapatban, és persze nagyon hiányzik Livgren (eleve, Kansas Livgren és Walsh nélkül?!...).
Igaz, a nyolcvanas évek óta már Livgren neve sem okvetlenül garancia a fajsúlyra, ám a legutóbbi Kansas, a Somewhere to Elsewhere legalább felerészben nagy dolgokat hozott (Icarus II, Myriad, Byzantium, Distant Vision: kurvajók, Not Man Big: AOR-jellegével együtt is egész tetszetős, a többit hagyjuk is). Ebből a Prelude-ből messze kiemelkedik a The Voyage of Eight Eighteen, amelyik egyedüliként idézi a hetvenes évekbeli legfényesebb napokat, aztán kissé lemaradva a tökös Rhythm in the Spirit és a hegedű-vezérelte, instrumentális Section 60, a többi pedig ezektől is messze leszakadva a jellegtelenség homályos zónájában…
Szóval kár, hogy 16 év csend után a profizmuson és húzós riffeken kívül szinte semmi nem maradt.
Ez a lemez már nagyon kell! A kis egyszerűbb poliritmikus kezdés pedig mindent megjósol.
Október 21-én még a Riverside is kiad egy instrument albumot. Plusz a hétvégén jön az új Meshuggah, bár az ide kissé offtopic. Ez az évvége és újév kezdés nálam betelt.
Valaki ízlelgette már az új Marilliont vagy Opethet?
Hát, sok meghallgatás után csak feljött az idei Steven Wilson lemez mellé!
Lassan ment, mint egy igazi Yes lemeznél - bár ez nem az. Vannak persze Yes-es vonások, mint Anderson éneke, dallam vezetés, billentyűs hangszerelés, de a gitárok és a dob teljesen más - inkább Flower Kings.
Sokrétű, lassan építkező, sokszor elmerengő, kevés karakteres fogódzkodót kínáló, hosszabb tételekből áll, amiből egyszerre elég egyet feldolgozni - de aztán az nagyon tud működni.
Abban biztos vagyok, hogy rengeteget dolgoztak rajta, - megérte!
Én kérek elnézést, de annyira behalt ez a nagyszerű topic, hogy úgy éreztem, hogy akkor a szavak helyett beszéljen egy sima lemezborító.
Jó lett az új BBT. Softosabb mint az előzőek, de egyrészt nekik ez jól áll, másrészt én számítottam is erre, harmadrészt pedig megint DALOK vannak. A The Transit of Venus Across the Sun :))) és a Brooklands egészen zseniális, de a többi is ott van a szeren. Fasza!
Keith Emerson azon néhány zenész közé tartozott, akik 1973 körül egy életre meghatározták zenei érdeklődésem irányultságát. Ezen már nem változtat semmi - nem tud elmúlni!
Az igen! Köszi, hogy betetted, már úgy is aggódtam, hogy mi lehet Roine-nal, már 3 éve nem adott ki semmit, ilyen az utóbbi 20 évben nem fordult elő. Most meg kiderül, hogy 18 hónapja írják ezt a lemezt - hát nagyon várom!
Míg Squire volt számomra mindig is A basszusgitáros, addig Wakeman és Banks mellett ő volt A billentyűs. Aki mint ilyen, nagymértékben formálta a zenei ízlésem. Egyetlen egyszer láttam csak élőben, de egész idáig eszembe sem jutott, hogy már biztosan nem fogom...
