Ha valóság az álmom,
és valóra is váltom,
Mert akarom,
és ezt a célt magamból kihajtom,
Nem nézve a veszteséget, árnyékot,
csak Őt és a szándékot...
Csendes magány, csukott szemű pillanatok,
Nyugodt a döntés, mérlegképesek a szempontok.
Magányos csónak is előre halad,
Bár villájában evező nem szalad,
Mégis sodródik egy irányba,
Üresen himbálózik a kormánya,
Melyet nem fog döntéshozó kéz,
A csukott szem is csak egy irányba néz,
Gondolat ébreszti a lelket,
Hogy vitorlájába fogjon jó szelet,
Hajtva a másikhoz, nyugodt vízre,
S békésen boruljon a szív a szívre...
Mikor először mondtam, kinevettél.
Aztán kérdő tekintettel bolond gyereknek neveztél.
Végül szemem mélyére néztél:
"Ezt akarod?"
"Ezt" - emeltem föl fejem és csak nézésemben volt erő,
szorításod fájt, mintha kő nyomná lelkem szüntelen,
s szabadulnék, érezem...
És meggyőztelek. Láttad komolyságom, félő arcom, kételyem,
a féltést, ami nem nyughatik sohasem
s feltör bennem könnyeden, ha földrészt váltasz
kedvesem...
S az álmod, mely most feléd szállt
és nélküled repül tovább,
ha röghöz köt egy édes vágy,
most ugyan még földi láng,
s egyre nő az egekig...
De értetted. S most nem vagy itt.
Én nem hittem, hogy fáj a nyár,
most ízetlen a napsugár,
a friss zöld rét, a száz virág,
az ezerszínű tarkaság...
Más a hajnal illata,
másról szól az éjszaka,
ablakomnnak hársfaága
tücsökhangú éjszakában
egyre mást dalt hegedül,
s a holdfényes víztükör
ölel engem egyedül.
...Múlik majd, mert napra nap jön
(szívemre meg kőre kő),
és könnyedén tovább szállok...
Mikor jön el az idő?
Kézzel markolt tetszetős szavak,
Álmennyezet és mászhatatlan falak,
Fehér minden, még sem látok,
Türelmes vagyok, csendben kivárok...
Jól esik a lépés, ha nem hagy nyomot,
A madár meg repül, mert konok...
Tollát nem borzolja a szembe szél,
Feszesen mindig tettre kész...
Napkeltével repül, nyugtával bukik,
Nem pihen, az ráér, majd ha elmúlik...
Szeme éles, mindent az agyába vés,
Nem számít már, ha jön és elfedi a feledés...
Hidegek ma az érzelmek bennem,
Furcsák az álmok, melyek már korábban is keltek...
De bőszít a megjátszott gyönyör,
Pedig a vágyam mindig hozzá sodor,
Mégis hideg zuhanyként hat rám a kreált hangok,
Ő még sem a szerelmem, csak egy megjátszós fantom...:(((
Nem, nem kell ez így, nem tudom így élvezni,
Kezem lehanyatlik, keserű szájjal nem lehet vétkezni!
Nem tudom, talán elmúlik, még várok csendben,
De lépésem elindult tétován át... szemben...
Csak a valóságérzés, ami vissza tud rántani még,
Ha még sem, akkor én mondom, hogy elég!
Hidegek ma az érzelmek bennem,
Furcsák az álmmok, melyek már korábban is keltek...
De bőszít a megjátszott gyönyör,
Pedig a vágyam mindig hozzá sodor,
Mégis hideg zuhanyként hat rám a kreált hangok,
Ő még sem a szerelmem, csak egy megjátszós fantom...:(((
Nem, nem kell ez így, nem tudom így élvezni,
Kezem lehanyatlik, kesrű szájjal nem lehet vétkezni!
Nem tudom, talán elmúlik, még várok csendben,
De lépésem elindult tétován át... szemben...
Csak a valóságérzés ami visza tud rántani még,
Ha még sem, akkor én mondom, hogy elég!
Vágtató lángoló vágyak,
Hidegen maradt árva ágyak,
Mert a szó sokszor álnok,
Fáj?, hmm hang nélkül tovább szállok...
Már nem keresem az okot,
Magyarázkodást hallgatni nem fogok,
Tovább lépek, még ha nem is kéne,
Szíves szavak hiába is kérnek.
Ha átlépem a vonalat,
Bár tudva, nem kellett volna,
Fáj, de nem bánom,
Ha nem kell a kávém ezen az áron,
Én a tengerbe hányom...
Nem keresem többet a szemeket,
Nem fogom a kezeket,
Új kaput nyitok, a régi kulcsot hajítom hátra,
Mással vigasztalódom, régi kedvest nem várva...
Oh, kisvacak, de jó látni Téged!:)))))))
Nem tudok ide írni, s esz a méreg:(((((((
Hétközben csak olvasni tudok,
Hiába írok, 5-ről a 6-ra nem jutok:(((((
Ne bánd a portugál fiúkat,
Még akkor sem, ha Figo ott futhat:DDDD
Tudom, Téged a fene esz érte,
Nem a focivesztés okozza mérged:DDDDDDDDDD
Engem a jó foci érdekel:)))))
Legyen az angol, vagy niger:DDDDDD
No meg a jó nő, ha van rajta labda,
Főleg kettő, az magával ragadna:DDDDDDDDD
Szívem vérzik Portugáliáért,
kit igen nagy kudarc ért.
Remélem a fiúk feltámadnak,
három gólt többé nem kapnak.
(vagy ha kapnak ők legalább hatot lőnek!)
kv.
Kellemesen hizelgő sorok,
aztán váltás...
Érzem már a holnapot.
Látom azt az egyszerű jövőt amitől félek.
Egyszerűen biztat a bizonytalanság.
Jól esik, hogy tévedehetek.
Egy szót keresek, egy hasonlatot.
Mondanám, hogy égeti a torkom...
Mondanám, hogy perzseli a bőrőm...
Ilyen az ember.
Egyszerűen csak boldog.
Nagy levegőt veszek a félhomályból.
És érzek, tapasztalok, fájdítom a lelkem.
Hallgatom a város zaját. Suhan.
Látlak benneteket, és jót derülök!
Kedves, apró gyerekként örülök.
Reggel talpon leszek, páncélt öltök,
indulok a csatába.
És abban bízom, hogy a rossz álmok nem válnak valóra.
Hiszen beszéltem róluk.
Aztán, ha lezajlott a csata ismét nevetek.
Kacagok és arra gondolok,
milyen jó falni az érzéseket!
Színektől fog szétpattani az ég.
Holnap értem perzsel a nap,
értem fúj a szél, rám nevetnek a felhők.
Aztán távol innen megnyugyszom,
tisztelem a földet, és erőt gyüjtök.
Majd nevetek... És várom az esőt!
Szépek a sorok,
ahogy a gondolataidat fonod,
de talán nem én bújok meg a névmásod mögött,
picit meglepődve állok a soraid között...
Lehet, hogy félre értem,
ahogy a szavaiddal érzed,
s nem rólam alkotsz képet,
mert akkor elméd csalódik, téved.
Te a valóst keresed, nem mást,
és biztos is, hogy valahol már rád vár...
Keresd őt, aki kezedbe adja kezét,
ha alszol rajtad tartja őrzőn a szemét,
ki viszonozza azt az érzés, amire vágysz,
s csókja is lesz száz...
Persze szép dolog a repülés,
szerelemben való merülés,
megadni mindent a testnek és léleknek
ami jár, és űzni messzire a félelmek
idegen ajkakból mondott szavait,
gúzsba kötő tanait...
Fordíts hátat a normáknak,
ugord át a kordákat,
csak te vagy és amit akarsz,
így a saját egyéniséged maradsz,
és a párod ezért szeret majd,
ezért már most feléd hajt...:)
Jól látod, néha szárnyalok; magasan,
búcsút mondok mindenkinek, s a falaknak,
béklyóktól mentesen, eladatlan lélekkel,
nagy sebességgel, kioldatlan fékekkel...
Élni szeretem az életet, nem nézni,
elsőnek ütni és nem félni,
sokat, többet, mindent,
LÉPNI KELL, SEMMI NEM JÖN INGYEN!
Ismét csak várom a hajnalt,
majd gyenge sóhajjal szívom a jeges verítéket.
Szeretném, ahogy Te is szeretnéd.
Az üveggolyón keresztül nem látok mást,
mint szépséget!
Mélyen vagyok, talán a felszínre vágyom.
Nap változó sugara hasítja a bőröm.
Türelmesen nézem, és egyszerű pattogását,
akár a tűz, ismét csak félreértem?
Ha tudnám, nem csak hallanám!
Éneked még csak érzés, és nem bizonyosság...
Furcsa helyzetben talán létem szabadul.
Örökkön-örökké, szabályos körökké...
Add kezed, és vigyél a szellővel!
Mert ki, ha én nem?
Adjam a földnek vérem?
Bizonytalan a válasz,
Te csak könnyen válassz!
Pislogó homályban látlak,
majd elbújva várlak.
Szabadon lebegek,
könnyedén nevetek.
Szárnyalni látlak,
hajnalban várlak!
A türelem a fő erény,
ha keresed az adott személyt,
kire az életed tennéd,
s a tenyeréből ennél...
Még nem találtad meg?
Akkor gyerünk, keresd!!!
Ne csak csukott szemeid elé álljon,
hanem az álmod valósra váltson,
szorítsa kezed,
érezd; szeme,
ahogy égeti a bőröd,
égnek álljon a szőröd...
lángolj, lángok és gyújtsad,
égjen a magányos múltad!
Ne hagyd, hogy tovább lépjen,
ha kell; kérjed,
ez ma már nem vétek,
párosan a hajnalok is szépek:)
A távolság nem üveggolyó,
mely előled csak tova gurul,
s lesz belőle távoli bolygó,
mely elérhetetlenül az égre szorul!
Nézd, beszélj hozzá, érintsed,
nyisd ki a szemed, ezt már nem csak képzeled,
hisz meleg a teste, és a nyála,
mely oly ízletes, s forró szája...
Merülj mélyre,
ne gondolj veszélyre,
vessed bele magad fejjel előre,
bízd a tested a tavaszi szellőre:)
Ha szemed sugarát innám,
az borzolna, érteném!
Árnyék? Mikor leszel napom, hogy ne legyél árnyékom?
Én lennék az árnyék? Óvnék életet a pusztulástól?
Mi ez? Hol vagyok?
Fújd csak tovább a felhőim...
Úgy ugrom ki a víz alól mint buborék!
Mégsem kapok levegőt!
Keresem, keresem, és meg is találom,
de nem veszem észre!
Ki vagy ki lekem tűzét nem sajdítja tovább?
Köszönöm a hitet,
köszönöm a vigasz szavát!
Azt keressük, amit kietlen réten,
hegyek tövében őriznek?
Az igazság sajgó alkuvását?
Hihetek Neked?
Szeretnék...
De oly messze vagy,
mint pattogó tűz illata.
Te vagy a szél, aki elszalad,
majd zuhogó árként enyhíted sebeim.
Mégem talállak, a szívembe bújtál?
Jó érzés, ha szél borzol,
borzongat és korbácsol,
utat készít sugaraknak,
melyek szívedig hatnak,
s mikor napfény jár majd át,
lelked issza sugarát,
elrebbennek félelmeid
és árnyékot csak Te vetsz - nekik.
Bőröd majd a vágyat érzi,
az áldott fényt tükrözi
szemed, amit ma még bánat felhőz,
kéz nyúl feléd, meglátod őt,
szeme csillag s vonzza fényed:
tán már most is keres téged.
Türelmes légy, hisz megéri,
Zeusz is csak haragjában
vágott ketté férfit és nőt,
s adott nékünk feladatot,
hogy bolyongva keresgéljünk.
És hogy meddig? Tán halálig,
és mert véges - csakazértis.
Lassan indulok...
Távoli homályban úszik a cél.
Oly nehéz indulni!
Hatalmas súlyok ragasztanak...
Ólom tagjaim úgy süllyednek,
mint iszapos vízbe dobott kő!
Kristályon keresztül nézek a világba,
nem hallok mást mint szépséget.
Egyszerű rács a gátam.
Elfújom, mint a pókhálót.
Sárgába vág a köd!
Apró gyertya lángja libben.
Füst talán ami hiányzik.
Szél szárnyán utaznék,
felhők habjáról kötném a szivárványt.
De még mindig itt vagyok.
Halkul a szépség.
Asszem leugrom a közértbe...
Hiányzik egy érzés?
mely számodra nem kérdés,
valós alakot öltsön,
és szeressen kölcsön,
ne nézzen másra,
legyen szerető társad,
a forró ágyban...
Jó az idő és sétálnak a párok,
ismerem az érzés; Hiába várok!???
Rám mikor várnak,
rossz érzés amikor szánnak:DDDD
Lépjél előbbre, át az árnyékon,
társat ne keress az esti sétákon:DDDDD
várjál meg fog jönni az embered,
tudni fogod, kinek nyújtsad a kezedet.
Ha csak befelé nézel,
rabságban tartod magadat két kézzel,
és elmennek előtted a szépek,
maradnak a latolgató érvek,
pedig már vár rád ismeretlenül,
vagy ismerősen, s remekül:)
dobd a búdat, rohanj!
az érzés már fogant,
adj alá gyeplőt és szép lesz,
jön , fogadd el és érezd!
Ha nem jut társad,
miközben egyre nő a vágyad,
a veled vágyodó szepszis,
aki talán kicsit akar is,
rácsatlakoztat a pórszívó csőre,
erősen megszívva, nincs gondod majd a jövőre:)))
Nem sajnálom magunkat! Érted?
Nem, mert én nem vagyok itt! Csak lélekben.
Tűzről pattant mondaáok nem ingatagok. Csak túl mélyről jönnek... a semmi alpjáról!
Csalás az egész, és érzem mi vagyunk a férgek!
Én, aki nem vagyok veletek! De mégi veletek vagyok féreg!
Rám sütött a nap, tudom
sötét a falon az árnyékom,
mert mást akartam, de nem félek,
a jövő reményei még szépek,
hiába a szorító, ígérő marok győzelme,
nem úgy fog ugrálni, ahogy szeretne...
Voltak, mert segítették őket,
leütötték az ellenzéki főket,
beállítva árulónak és hazugnak,
bűnüket ma sem vallják be maguknak...
Csókolták egymást szájba,
hmm, barátság vezetékkel bújtak ágyba:DDDDDD
nem törődtek a néppel,
idegeneket hoztak hévvel...
Később eszmélt a nép és porba hullt a csillaguk,
nyíltak is a rózsák, hullott a szögesdrót,
nyíltak nyugatra a kapuk...
De rossz volt a vetőmag, vázába új virág került,
és másodoszór is kaszálásra került,
még is az asztalra került ismét a vörös szegfű...
Miért-miért-miért-miért?
Hát nem miattunk...
Ma már fáj a szívem,
S könnyes minden rímem,:((((
Mert porba hullt a nemzet,
Melynek, zászlója melenget!
Hiába viszi madár a kokárdát,
Látszik rajta, inkább okádná!:DDDD
Internacionalizmus, globalizálás,
Tatár, török, orosz demoralizálás!:(((
Kelet felé nézünk, nyugatról fúj a szél,
A madár délre figyel, ki onnan beszél!
Észak meg örül, elfogytak nyilaink,
S nem vágtatnak darabig ifjaink:((((
Ismét sújt a turáni átok?
"Négy évre bajt hozok rátok"
Hát többé nem lehetünk magunkban?
A madár csak egyszer lenne markunkban!:DDDDDDDDDD
Oh, az ország éhes madara,
Ráül minden igazi magyarra,
És vannak, akik etetik,
Sokan, kik kintről tehetik:(((((
Csak gyengén zöldül a remény,
Mert Európában lesz igazán kemény!!!
Tizenötmillióan leszünk magyarok,
De föld nélküli avarok:(((((((((((((
Apró ricsaj zakatol a szívemben.
Annyira hasogat, annyira ég!
Homályban úszom reggelig,
nem maradt más csak a kitartás.
Tompa kalapácsot adjatok! Suhinthassam a halál szelét? A gőzölgő rettenet csak vér.
Magasról nézhetnék lefelé talán, de oly mélyen vagyok, hogy attól szédülök. Hol itt az igazság?
De suhan a képzeletem, és látom a büntetést!
Omló hegyoldaból nevetek rátok, mert mind elégtek!
Egyszerű vigasz a föld súlya.
Sikolyotok úgy ápolja sírom, mint a tavaszi eső a mező lényeit.
Lassú fájdalommal ismét kikelet.
Keserű por, amely a repedést tömíti, szétszakítja a követ. A kő zihálva pattan, és úgy hasad, mint ma a szívem.
Keserű hangot hallotam. Talán egy búcsúzó szót.
Ettől könnyem karcolja az arcom, de ismét csak befelé folyik.
Ismét vér gyűlik a torkomban, hánynom kell.
Kitépnék minden szívet!
Azért, hogy érezzék? Azért, hogy ne érezzenek semmit? Nem adok egyszerű halált...
Reggelre elfolyok. Egyszerű savként tépem a gyepet.
Csak férgek rágják húsomat és az fáj, hogy nem tudok annak segíteni akit szeretek.
