Sokaknak segíthet, ha jelen van az apa is a szülésnél. Van aki szerint ez "mai divat" és semmi szükség rá.
Sokszor feljön ez a kérdés a várandós topikokban is, hát gondoltam legyen saját topikja.
Várom a véleményeket az (leendő)anyáktól és az (leendő)apáktól is.
Velem is ott volt a párom - saját döntése volt! Szándékosan nem kértem, nem szerettem volna érzelmi nyomást gyakorolni rá, főleg, hogy ő aztán vért se bír látni és egy nagy hipochonder (azaz mindent felfúj:-), szóval ne rám tekintettel strázsáljon ott....:-) Ő maga kérte, hogy hadd jöhessen, sőt még szülőpozíciós jógára is eljött, amelyen nagyon meghatódott, miközben a légzéseket gyakoroltuk, pocakot szeretgettük! valahogy ez az ideálkép maradt meg bennem, hogy a szülés is olyan lesz, mint a filmeken: először is biztos kilométereket fogok le-fel sétálni a folyosón vajúdáskor, meg-megállok kifújni a levegőt, ilyeneket álmodoztam, utána pedig a szülőszobán szorítjuk majd egymás kezét, hozza borogatásokat, nyomogatja a hátam, együtt lélegzünk, együtt nyomunk:-)
Ehhez képest 3 ujjnyi tágulattal landoltunk a kórházban, nemhogy a folyosón nem engedtek császkálni, de a vajúdóban is csak egy órácskát voltunk, amíg előkészítették a szülőszobát, se ki, se be onnantól. Egy árva légzés nem jutott eszembe, nagyon fájt, és egyáltalán semennyire sem esett jól, ha bárki maszírozni próbált vagy csak hozzám ért!!!!!!!!!!!!!! A párom végig ott volt, egyem a szívét, hihetetlenül helytállt, törölgette alólam a magzatvizet (földön voltam), a vért a lábamról (bokáig), megnyugtatóan halkan beszélt, ő rohant orvosért, hogy már fordul ki a baba, nekem viszont az utolsó két órában se kép, se hang, tőlem aztán a kányi pap is állhatott volna mellettem meg három zsiráf, azokat se vettem volna észre, totál filmszakadás:)!
Mikor meglett a kicsink, akkor jött el számomra az ő igazi szerepe (addig nekem az orvosom volt az oszlop, ő adta a nyugalmat, amitől elmerülhettem az ősi állapotba, az érzést, hogy itt bármi történhet, nyeregben van, baj nem lehet, előreeee), örültem, hogy a férjem ment viszont a babával, nekem így volt meg a biztonságérzetem, és együtt jöttek vissza a kis trónörökössel:-) ekkor ugyanis úgy remegtem mint akit a 220 ráz, feküdni is kellett kötelező 2 órát a szülőszobán. Ő takart be, fogta a kezem, a picit, hozta zsákszám a csokikat (hú, rettenetes megkívántam szülés után:-), gardírozta a családot, az első látogatókat, és innentől jött reggel-este, hozott enni-inni, jól el is fáradt szegénykém:-)
Beszéltünk róla utána, hogyan élte meg, nekem volt is lelkiismeretfurdalásom, hogy nem igazán érzékeltem a külvilágból semmit, őt is csak villanásokra, de teljesen feleslegesen:-))) Nagyon büszke rám, hogy bírtam, sokszor felemlegeti:-) azt tudni kell, hogy a szél is elfúj, nekem is meglepi volt, hogy nagy levegő és végigcsináltam fájdalomcsillapító nélkül. Rengetegszer (rém)álmodtam császárról előtte, egyszer meg rámszólt egy mentőt támasztó mentős manusz, aki mellett elhaladtam nagy pocival, hogy "téged is biztos be kell szállítani, kislány", hát ez úgy szíven vert, hogy csuda:-S Szerencsére nem lett rájuk szükség, se a műtőre:-)
Azt hiszem, lesz nekünk homlokborogatós, együtt lélegzős szülésünk is egyszer, azt mondják, nincs két egyforma szülés:-)))
Én jó dolognak tartom, ha apa bent van a szülésnél. Az enyém férjem előszőr nem akart, de mondtam neki, úgysem látsz semmit, de inkább ő fogja a kezem mint egy idegen ember, mégha a szülésznő is. Aztán úgy döntött mégis szeretne bent lenni. ( persze mindent láthatott, hiszen nem titkolák a meneteét a dolognak, de nem úgy fogta fel, hogy ez egy szönyű dolog. Mi már nagyon vártuk a babát, és apa sem bánta meg, hogy bent volt. Bár a köldökzsinór vágására nem akart vállalkozni, de nem kérdezték meg tőle, annyira igazi társként viselkedett bent, hogy a szülésznőnek egyértelmű volt a dolog. Aztán öltöztetés után ő kapta meg a babát, és hozta vissza hozzám. Neki nagyon szép élmény volt, és ő butaságnak tartaja azt a gondolatot, hogy már valaki nem tekint úgy a feleségére utána mint előtte. És szerintem is. Együtt vállaltuk, minden vizsgálatra elkísért, szülésnél is ott volt, így kerek ez a történek. Ja és imádja lányát, most ott tartunk, hogy már 3 kistesót szeretne neki. ( lányunk 9 hós)
Volt egy ismerősőm, ahol apuka véletlenül ragadt benn a szülésnél. A "véres jelenetett" nem akarta megvárni, csak nem tudott kimenni. Nem bánta meg. Mire a kicsi ekérte a 7-8 hónapos kort, már új párja volt. Számomra nagyon furcsa volt. Azt hittem, hogy ez olyan közös élmény, ami nem enged másra figyelni legalább 1-2 évig, annyira telítő. Hogy a maga meghittségével, félelmeivel, és a patetikus csodájával vmi plusz kapcsot ad a családnak. Náluk nem így lett...
Nem biztos, hogy a szülés a legnehezebb pillanat, bár nem kívánom senkinek, hogy nehezebbet is meg kelljen tapasztalni, de én is úgy érzem, ott a helye. Tudom, nem szabad erőltetni, és talán értelme sincs. Nekem pl olyan fontos volt, hogy ha nem vesz részt benne, örök tüske marad, biztosan belerondít a viszonyunkba. A nagyfiam ÖF gyerkőc. Őt én akartam, mert én ismertem. Viszont a nyakatekert rendszer miatt nélküle nem tudtam volna hazahozni. Mondhatta volna arra is, hogy nem, nem is lenne most a kicsi apja. Szerintem egyiket sem bánta meg...
"és ennek ellenpéldája, hogy többé nem tud nőként tekinteni a feleségére..."
Ilyen történt már valaha? Mert mindig csak azt hallani hogy ettől tartanak, de tényleg van ilyen (tartósan)? És akkor miként tekint rá? "Ő gyermekeim anyja és otthoni személyzet?" :D
Ha elméleti síkon maradunk, akkor lehet, h pont ezért hagyják a lassan feledés homályába az elvált apák (egy része) a gyereküket, mert csak az "öröm" jutott nekik, semmi felelőség, napi gond? Ha nem látom a fiam, nekem biz' nem az aggódás hiányzik, ember sem azért rohan haza, mert pelenkázni akar, hanem mert játszani kis vigyori manóval, a gondozás pedig vele jár.
Macsó haveroknak megvan a maguk baja, pl. hogy 35 évesen már nem bírják a 10-15 évvel fiatalabb asszonykával a szexet, pocakosodnak, kopaszodnak, fáradnak a discoban ;) Nem macsó férjjel pedig jókat nevetünk egymáson a kor okozta változáson :))
(Mellesleg minden házassági évfordulónkon csodálom, milyen jól "válaszottunk" anno ;))
A pasiknak nem kell ragaszkodni, pusztán nemzeni, a fajfenntartás érdekében :))
Én értem vhol a sztorit, tényleg fontosabb az, ami nem egyszerű ajándék, a megdolgoztam érte élménye emeli a fontosságot. Bár lehet, hogy a gyerek nem ez a kategória, nem tudom kizárni az érzelmi részét.
Az, hogy Neked nem papucs, nem azt jelenti, hogy macsó férfitársaságban nem tekintenék annak, egy közös fürdő ürügyén :)) Nekem sem az az enyém, még olyankor sem, mikor almáspitét süt... Az enyém nem fürdik velük, viszont látom hogy lágyul el, nézi felhős szemmel a "produktumot"...
Viszont, ha benn van a szülésnél, és legalább passzívan részt vesz benne, átérzi a küzdelmet, lehet, hogy nekik is segít ragaszkodni... és ennek ellenpéldája, hogy többé nem tud nőként tekinteni a feleségére... Nem tudok kiigazodni a pasilogikán, az enyém nem lett aszexuális... :)
Csak saját magunkból kiindulva van változás. Pl. mikor kiderült anno, h fiunk lesz, a férjem mondta a szokásos lózungokat (foci, bírkózás, csajozás stb.) és hogy majd nem puszilgatja, mert ők férfiak. Mikor pedig mondtam, h fogunk együtt fürdeni, akkor nézett rám, mint egy pedofilra és kijelentette, h ő aztán nem. A helyzet változott :))) Alig várta, h ő legyen soros a közös fürdésnél és halálra puszilja, esti altatódal stb. +autók, lego. (Ettől nekem véletlenül sem papucs, az a papucs, aki nagy hangon mondja, h ő az úr a háznál és a nők blablabla, otthon pedig hangja nincs.) Erre írtam a tapasztalathiányt, volt egy elképzelése az anyaságról, szülésről, apaságról és szerencsésre ez dinamikusan változik.
Vicces ez, h a nőknek szenvedés kell a ragaszkodáshoz, a pasiknak meg csupa öröm, kicsit nekem erőltetett, utólagos és nagyon rímel a házasság alatti viselkedésideállra...
Azt mondják azért "jár" a fájdalom a szüléshez, mert amiért megszenvedünk, ahhoz ragaszkodunk. Így biztosítja magát a természet arra, hogy ne dobjuk el a gyerekeket. Persze tudjuk, hogy ez sem segít mindig. A pasiknak meg azért jut pusztán az öröm része, hogy kedvük legyen tovább szaporodni.
Nyilván, hogy én érzem az első mozdulatait, előbb fogok kötődni, és mivel nekünk fizikai fájdalommal (is) jár az esetleges elvesztése, már születése előtt jobban féltjük. Hozzátevődik még, hogy a nők sokkal inkább mozognak érzelmi síkon, mint a pasik általában. Nem hibájuk, c sak így vannak programozva.
Én teljesen ellágyulok, mikor egy "mitnekemnők" típusú férfi gondolatai hirtelen a felesége és a pici gyereke körül forog, és "papuccsá" válik. Bár az enyém sem ilyen...
Pedig ő nem is hímsovniszta :) Egyszerűne vannak közhelyek, pont a tapasztalathiánytól. Valamelyik nap pl. arról beszéltünk, h szerinte azért kötődnek erősebben a a nők a gyerekhez, mert ők terhesek. Mondtam, h ez nyilván kötődés, de inkább arra jó a 9 hónap, h szép lassan megszokd, az első helyen nem te vagy, hanem a gyerek, mert igaz, h nagyon szeretek terhes lenni, de főleg azért, mert így lesz gyerekem, a terhesség csak kívülről annyi, h nő az ember pocakja, igenis ez is nehéz, egy rakás fizikai kallamatlenség, csak erről sem szokás nyiltan beszélni, mert aki terhes, az örüljön és járkáljon üdvözült mosollyal. A nők 9 hónap alatt + az első időszak idején egyszerűen nem tolhatják át másra a dolgot, míg a férfiak/apák helyett esetleg ott nyüzsög anyós és később csak arra emlékszik, h megnőttek a gyerekek. Mi pedig órákat tudunk beszélni vadidegenekkel, h igen, szúrt, meg nyomott stb. (A szoptatásban sem lát ösztönös misztériumot, tudja, látta, h dolgozni kell érte és akkor is csak szerencsés esetben megy) Azt szoktam mondani, h ha lenne ilyen ösztönös gyerekgondozás bennünk, akkor val. nem az első gyereken gyakorolnánk, hanem minden menne egyből...
Szerintem kedves (és az én szememben nem is zöldség), hogy nem akarta elvágni...
Nálunk is benn volt apa, de miután a hosszas vajúdás után mégis császár lett, lemaradt a katarzisról. Ő mondta, többet sose, de tuti, hogy legyőzi a tehetetlenség felett érzett elkeseredést, mert nekem nélküle nem menne.(vagy nagyon rossz lenne)
Én is hallottam több soviniszta pasitól, micsoda fordulatot jelentett életükben a szülés élménye...
Nálunk nem volt kérdés, h jön, csak 1 kikötése volt, h a köldökzsinórt nem vágja el, nem azért, mert ájuldozós, hanem elvi okból: nem szakítja el tőlem a gyereket. Mondtam, h zöldség, azért szülök, h végre elszakadjon, de üsse kő, nem kell. A szülést azóta is emlegeti: egyrészt nagy élmény volt apának és férjnek, másrészt ttksnak a születés naturalizmusa. Csak azt nehezményezi, h túl gyorsan szültem, nem volt ideje beüzemelni a kamerát :))) Nekem is jó volt, h ott volt.Plusz hozadék, hogy ha meghalja, h valaki arról beszél, milyen könnyű a szülés, a nők mit izélnek, nem tudom nála hamarabb leharapni a fejét és szerinte a nők hősök, mert a szülés nehéz...
Tényleg jók a történetek és nagyon jó visszaemlékezni is.
Legnagyobb sajnálatomra hozzászólni nem tudok, mert nincs tapasztalatom a topikcímben.
Rettentően sajnálom, hogy a férjem "lemaradt" a gyerekek születéséről. Kár, hogy nem oszthattuk meg egymással akkor, ott, rögtön azokat az érzéseket, élményeket amikről itt írt a nagytöbbség.
Amit én éreztem lelkileg szülés közben/után azt ő is átélhette volna...és valószínű utólag azt mondaná :ki nem hagyta volna:-)
Nálunk a férjemet a haverok beszélték rá, hogy jöjjön be, miután kifaggatta őket sörözés közben:-) A család ellenezte minkét részről, én szabadkezet adtam neki. Mi is úgy indultunk, hogy addig lesz benn, ameddig akar.
És a fogorvosnál is elájuló páromat a végén már minden érdekelte. Azóta ő megy be a gyerekkel vérvételre, oltásra, mert a gyerekkínzást én nem bírom. Azóta sehol sem ájult el:-)
Meg az iskola. Nálunk most kezdődött, de engem jobban a padlóra tett, mint a gyereket. Sőt, a gyereknek meg sem kottyan a dolog. Én meg jövök haza reggel a sulitől, aztán azért bőgök, mert csak egyszer fodult vissza kapuból.
Pár hete megnéztük a videókat, amikor kicsi lányom újszülött volt (7 éve), az első fürcsi, első kaja itthon, szóval a szokásos dolgok voltak megörökítve.
Láttam a csajszin, hogy erősen töri valamin a buksiját, végül csak kibökte, hogy:
Nem, Alice, fordítva gondoltam: Lehet, hogy abban a házasságban már akkor voltak bajok, csak még nem látszottak, viszont a szülésnél kikandikált a lóláb? (Nem kell válaszolni, ez nem olyan kérdés, amire lehet).
Bent volt a férjem mindkétszer. Pedig ha értetek még vértől iszonyodó gyáva nyulat :-) Az a tipikus férfi, aki a "vérvétel" szó hallatán máris ájul... Nem is erőltettem (sőt, még csak lelki terror sem volt). Az elsőnél félidőig nem tudta, mi lesz, aztán afelé hajlott, hogy azért mégse maradjon le a saját gyereke születéséről, inkább bejönne...
Aztán a szülőszobán annyira természetes volt minden. Egyszerűen nem volt olyan időpont, amikor alkalmas lett volna kimenni. Mert a cuccot csak segít behozni... Az első vizsgálat eredményét csak megvárja... Nehogy ne nézze meg, hol fogok fetrengeni az elkövetkezendő x (hm... x=1) órában... Jééézusom, elment a magzatvíz... Kész, szülünk.
És, kéremszépen, bizony kíváncsi volt, és lyukra szaladt :-) Én meg büszke voltam, hogy látod, mit tudok én? Megtekintette a méhlepényt is (ezért kicsit irigykedtem rá). És amikor megkérdezte tőle a szülésznő, hogy akarja-e elvágni a köldökzsinórt, én meg nyitottam a számat, hogy hagyják már békén szerencsétlent, nehogy rosszul legyen, lazán a szavamba vágott, hogy persze :-)
Aztán volt közjáték is a végére.
Ugye nálunk Rh-helyzet van (Férj Rh+, én Rh-). Jöttek, még oda, a szülőágyhoz, hogy kéne egy gyors vérvétel.
A szerencsétlen pára azt hitte (lehet, mégis zavart volt kicsit :D), hogy tőle akarnak vért venni, és úgydeúgy elszürkült, hogy azonnal alá kellett tolni egy széket :-)))))
* * *
Alice, nem akarok szenyózni, de a lányodék elváltak később, vagy nem jól tudom? Ha egy kapcsolat nem az igazi, akkor egy szülés a bajokat is inkább kihozhatja a maga véres valóságával, gondolom...
