Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
A csenddel a boldogság üzen,
a csenddel a béke.
Ez az a nyelv, ez az a hely -
minden élő menedéke.
Nevemet, sorsomat ízlelve
figyelmem fényébe olvad.
Üres, fényes tér a vagyok.
Két szó közt boldogan.
Belelógnék űrébe, ha lenne aki;
szólítanám, ha lenne mivel.
Szabad-létem jelei
kimondhatatlanul.
Átlépésem mozdulatlan.
Ha lenne máshová.
Az álom íze volt
teremtés előtti tagolatlan.
Érzés fel-felcsillanása
időm hullámain.
A most határtalan
szavak ábrándja hozza
és viszi; lám, hullámzik hangtalan.
A csend fehérsége
mindenből minden előtt
és mögött.
Nem múlik el semmi valódi
Tűnik a forma a név meg az ábránd
Űrbe érsz itt félni csalódni
sem tudsz Sziklák és lángok sejtelme csak
Az üres tér peremét csipkézi egy érzés
aki voltál halott félig
előbukó őskép már nincs
ki nézze és nincsen amit
hajtincs az idő elmozdul
s az időtlen sincs a teremtés előtt
mindenben a benne-vagyok
csontokban csobogó fény-patakok
és a boldog tér ahogy furulyából
a hang ami részleteiben egység
mindjében megnyilvánulatlan
végtelenje teresség
a hangja fényes néma dallam
az ideje-hamvadt tartam távozóban
érkezik s ha jön épp elmegy
láthatatlanul világos forma-nincs
Elszenderült a Semmi És azt álmodta, hogy Valami lett, S az a Valami - én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben Előttem egy szent Cél ragyog, Egy ismeretlen Cél, Amely felé megyek, megyek...
És jönnek szembe utasok És kérdeznek: honnan jössz? És felelek rá: nem tudom! És kérdeznek: hová mégy? És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, - Lilába olvadnak a zöld mezők És szürkébe a kék hegyek, És én fáradtan, csüggedt fővel Megyek, megyek!... - - - - - - - - - - - - - - - - - - Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
Szeretnék egy órát ücsörögni VeledNem szólni egy szót sem, csak fogni a kezedVeled összebújva olyan békés a világSzirmaikat bontja sok-sok hóvirágCsendesen igéző szemeidbe nézveAludni, mint gyermekként anyám ölébenÁlmodni azt, hogy mindig velem vagyS nincs a földön nálam boldogabb
Ma némán mossa fekete lábát az este,
és mintha ünnepi köntöst is keresne...
Akaratlan fölveszed az ünneplős arcot,
nem akarsz ma vívni semmiféle harcot.
Keresi helyét a csend, egyre csak kóborol,
szinte hallom, bánatunk bujkál valahol.
Ha fenyők nem állnának fény-egyenruhában,
akkor is tudnád, hogy karácsony este van.
Mert egy sietős esztendő körbejárt veled,
számtalan jót, rosszat tartogatott neked.
Az évek kosarába már sok karácsony hullt...
az a legszebb mindig, mely réges-rég elmúlt.
Fényfüggönyt tereget még ma is minden házra,
fényeit szeretet lobbantgatja lángra.
Millió sóhaj száll az egekbe fel, fel, fel...
fenyőgyertyák fénye lobbanva igenel.
Úgy vágyunk élni, jó szóra, simogatásra,
átmelegít bennünk egyetlen gyertya lángja.
Állj meg egy pillanatra! Állj meg vagy ülj le egy székre Tedd le, ami a kezedben van, Bármi legyen is az, engedd el Ne rohanj, lélegezz mélyeket , Várd meg, míg szíved lelassul Hunyd le a szemed és gondolkozz Tudod,miért kérem? Észre se veszed, úgy szaladsz Csendesedj el, pihenj most kicsit! Sorakoztasd fel gondolatban Azokat, akik szeretnek Látod, hogy mosolyognak? Tárt karokkal várnak Rád. Mi ez, fenyőillat? Égő gyertya? Most nyisd ki a szemed, kérlek, S töröld le váratlan könnyeid, Érzed már a Karácsonyt?
Szeretni úgy is lehet,
hogy nem mutatod meg,
szeretni úgy is lehet,
hogy lábad megremeg,
szeretni úgy is lehet,
hogy csókolni nem mered,
szeretni úgy is lehet,
hogy könnyed megered,
szeretni úgy is lehet,
hogy mindened neked,
szeretni úgy is lehet,
hogy nincsen ott veled,
szeretni úgy is lehet,
hogy küldesz verseket,
szeretni úgy is lehet,
hogy tudod, hogy szeret,
szeretni úgy is lehet,
hogy viszontszeretnek,
szeretni úgy is lehet,
ahogy én szeretlek.
Most zsong a tűz és meghúzódsz mellettem
s pattognak bennem, kis nóta- szilánkok.
Áldom az Istent, hogy ily szelíd lettem,
ölelem benned az egész világot.
Apró, kis bolond nóta- töredékek,
csillogó,csendes,csip-csup cserepek
-amikből nem lesz soha, soha ének-
játékosak, pajzánok, gyerekek.
Szeressed őket! Ártatlan koboldok.
Születnek és aztán vígan meg is halnak,
csak az az óra csendes, szelíd, boldog,
amikor bennem ilyenek fogannak!...
Kedves Jézuska, összes égiek!
Már rövid az idő, hát sietek.
Tudjátok, néha csintalan vagyok,
s Anya azt mondta, semmit sem kapok.
Segítsetek nekem! Kérlek Benneteket!
Karácsonyig még jó is lehetek.
Egy kislánybabát már régen kinéztem,
hogy anyukája leszek, -megígértem.
Hiába mondom, hogy megváltozok,
Szüleim arcára mosolyt hozok.
Igyekezetemben a szívem majd megszakad,
Segíts Jézusom! Talán az Ünnep alatt!
Nem csak talán! Biztosan tudom,
ha a copfos babát megkaphatom!
Vagy ha szeretnéd cserébe Jézuskám,
Neked adom a kis piros csizmám!
Elindul újra a mese! Fényt porzik gyémánt szekere! Minden csillag egy kereke! Ezeregy angyal száll vele! Jön, emberek, jön, jön az égből Isten szekerén a mese!
Karácsony készűl, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek ujra gyermekek hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese már nem is egészen mese. Belőle az Isten szeme tekint a földre lefele. Vigyázzatok hát emberek, Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni s angyalt lesve a csillagok közt Isten szekerét megkeresni. Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megferedni s mesék tavában mélyen, mélyen ezt a világot elfeledni.
Mert rút a világ, fekete. Vak gyűlölettől fekete. Vak, mint az emberek szeme: az égig sem látnak vele. Pedig az égből lefele porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke, ezeregy angyal száll vele, az Isten maga száll vele és csillagtükröt nyujt felénk, mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer Pillantsatok tiszta szemmel, tiszta szemmel, Istenszemmel milyen szép is minden ember! Minden ember szépségtenger s mint a tenger csillagszemmel telve vagytok szeretettel...!
Tagadjátok...? Restellitek...? Elfordulnak fejeitek...? Megvakultak szemeitek...? Szépségteket, jóságtokat nem érzitek, nem hiszitek...? Csillaggyertyák fénye mellett Isten elé nem viszitek...?
Akkor bizony rútak vagytok, szégenyek és vakok vagytok, ha szépek lenni nem akartok. De még így is, szegényen is, rútan, vakon, mégis, mégis Isten gyermekei vagytok!
Rátok süti fényes szemét, elindítja fényszekerét, jó emberek játékszerét. Milyen kár, hogy áldó kezét nem érzitek, nem nézitek s nem hiszitek már a mesét.
A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van s az Istennek is gondja van, mert mindenekre gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől, nyomtalan.
Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!
Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.
Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok.Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...
"Ilyen nagyon szeretlek",
mondta mamájának a kisfiú,
és ökölbe szorította a kezét.
"Én meg ilyen nagyon",.
mondta a mama,és gyöngéden
kisimította a görcsös
kis ujjakat.
Milyen kivételes ajándék a mosoly, hiszen:
Nem kerül semmibe, de szívmelengető.
Csak egy pillanatig él, ám az emléke megmarad.
Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot.
Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen.
Biztatás a csüggedőnek, erőt önt belé.
Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi
javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel
meg nem ajándékoznak vele.
Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon,
nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra,
mint neki, aki már nem tud mosolyogni.
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
"Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán.
Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknak nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik."
