Elbújok, hogy
megkereshess.
elmegyek, hogy
visszahívhass.
lánggal égnék,
hogy szerethess.
lezuhannék,
hogy elkaphass.
Elhallgatok,
hogy szólj hozzám.
s megszólalok:
találj reám.
Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szívemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.
Kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang- visszhang- zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete céltalansága után
a megértés napfénye homlokomon.
Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak;egyetlen halott
sincs közöttük; fiatalok,
mint az idő. Újra születnek
minden gyerekkel;megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják,
a világ összegyűjtött kínját.
Szívem ma csendes és tiszta,
Egy gyertya néz rám vissza.
Riadtan pillog,
Egyre nagyobb lesz,
Titokzatos lángjával
Lelkembe metsz.
Egyszerre csak rádöbbenek, hogy
Kedves arcod látom a lángban s égő szemed.
Nem a valóság tükörképével akarlak megajándékozni magával a valósággal amit emberagy emberszív emberkéz formált meg a cseppfolyós vagy gyémántkemény anyagból. A valóság elemeiből új valóságegészet alkotok Neked és Őneki életem gazdagságával telítetten. Ismerd meg a szabadság határtalanságát az igazság mélységét társaidat akik a ködfal mögött bolyongnak. Szép vagy erős vagy. Élj a világ anyaölében.
Ha magadat keresve helyed nem találod,
Másokban kutatva csak a szépet és jót várod,
Magadba tekintve hibáid feltárod,
és másba nézve saját magad látod,
Ember vagy és ez a te világod.
A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.
Egyszerű ember volt az apám
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokan bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam meg tűrni én is,
Mint az apám?
Mikor ideje letelt,
Lázadón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg és is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
A szem a lélek tükre,
A könnycsep a gyöngye.
Fürdővize a szívünknek,
Ne szégyeljük könnyeinket!
Rossz ember nem lehet,
Aki lelkéből könnyezett.
Ne titkold a fájdalmadat!
Nem foglak én kinevetni
Veled együtt fogok sírni.
Mert a visszafojtott könnyek,
Ártalmasak a szívünknek.
A könnycseppek azok szentek,
És szent maradjon annak is,
Kiért lelkünkből feltörtnek.
A Z - I N D I Á N N Ő - V E R S E
(válasz egy indiánnak)
Már, ha érdekel, miből élek,
Már, ha érdekel, mire vágyom, mit álmodom,
Akkor, és csakis akkor mersz te szembe nézni velem.
Majd, ha érdekel hány éves vagyok,
Majd, ha tudni akarod megkockáztatom-e,
Hogy őrültnek tűnjek szerelmedért,
Akkor majd nem kalandozni
Akarsz csak
Életemben.
Majd, ha érdekel, milyen bolygók köröznek
Holdam körül,
Majd, ha nem a fájdalmaimat és csalódásaimat akarod
Fokozni,
Majd, ha engem nem magzatzsugorban akarsz a félelemtől bezárkózva látni,
Majd, ha nem akarsz szenvedést okozni,
Majd, ha nem akarod a boldogságom,
És örömöm lerombolva látni,
Fájdalomban felőrölni,
Majd, ha csak azt
Akarod tudni:
Örülök-e
Szerelmünknek szelíden,
Akkor emlékezni akarsz indiánként
Emberi mivoltunkra.
Majd, ha érdekel, amit
Mondok, és tudod már, nem akarsz
Csalódást okozni, mert így maradhatunk hűek egymáshoz,
Majd, ha nem akarsz csalni, és csalással vádolni a meg nem történtekért,
Majd, ha már tisztán állhatsz lelkeddel elém,
Majd, ha már tisztán állhatok lelkemmel eléd,
Majd, ha már tudod: hűséges vagyok, kitartó, és megbízható,
Majd, ha már tudom: hűséges vagy, kitartó, és megbízható,
Akkor már tudni fogjuk, hogy mindenben ott rejlik szépségünk.
Majd, ha már hiszed, hogy az élő istenünk lánya vagyok,
És én hiszem, hogy te meg vagy a fia,
Akkor majd nem érezzük a kudarcot,
És együtt, egyszerre fogjuk a Hold felé kiáltani:
I G E N……..
De amíg nem érdekel hol és, hogyan élek,
Amíg nem akarod tudni, hogy támasz akarsz-e lenni vagy támogató,
Addig nem tudhatod meg azt sem, mire vagyok képes
Csillagszemű gyermekeimért.
Amíg nem érdekel ki vagyok és hogyan kerültem ide,
Addig azt sem tudhatod meg, hogy bemennék-e érted a tűzbe.
Amíg nem érdekel mit tudok és ki vagyok, addig nem tudhatod meg,
Mily’ és honnan származó erő lakozik bennem azért,
Hogy egyedül is talpon tudjak maradni.
Addig nem értheted meg azt sem,
Hogy néha kell egyedül is lennünk azért, hogy magunkban megáldhassuk és Szerethessük azt,
Kit magunk mellé választottunk társként,
Indián
Szellemünkkel,
Indián
Szerelmünkkel.
Hollóként jöttem,
S rászálltam a világra.
Csendben, mint a féltett gondolat,
Óvatosan tettem le lábam,
Majd kitártam szárnyamat,
S betakartam vele az elhagyottakat.
Ők e puha dunnát
Magukra vonták,
S Karácsony este csak
azt rebegték: köszönöm.
S átfordultak a másik oldalukra
a nedves utcán.
S mivel mást adni nem tudtam,
Hagytam, hogy testemről
letépjenek pár csillagot,
S álmukban kinyissák,
Mint egy ajándékdobozt.
Bennük nem volt más,
Csak mi régen elveszett,
A remény, az ünnep éke,
A hit, szeretet, béke.
Kis szálka csak, de lángot ad,
Fáklyákat gyújt ha kell.
S ha átadta a lángokat,
Magától hamvad el.
Könnyedén a földre hull,
Mint parányi kis faszén...
A fáklya ég és vaksötét
Utakra hull a fény.
Sorsodban mi is osztozunk:
Nem érünk túl sokat,
De villanó kis foszforunk
Fáklyákat gyújtogat.
Csupán a lángot adjuk át
S utána porba ránt
A sors, mint elhamvadt gyufát,
De él tovább a láng.
Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg,
mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat,
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével
farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
Mint széttépett fehér madár
vakít a fenyvesben a hó
ragadozóm idesüvíts
te özvegységet oldozó
hóhérkodásnak gyönyörű
vadja te énrám légy mohó
mint széttépett fehér madár
vakít a fenyvesben a hó.
Láttál-e már valaha gyerekeket a körhintán?
Vagy hallgattad-e az esőt, amint a földre zuhog?
Követted-e egy pillangó szeszélyes röptét,
bámultad-e már a napot a kifakuló éjben?
Jobb lesz, ha lassitasz.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idö rövid.
A zene nem marad.
Átröppensz-e minden napodon?
Kérdezed-e: "Hogy vagy?"
Hallod-e a valaszt?
A nap végén fekszel-e az ágyban,
a fejedben zsongó száz gondolattal?
Jobb lesz, ha lassitasz.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idö rövid.
A zene nem marad.
Mondtad-e gyermekednek valaha,
majd holnap megcsináljuk?
Nem láttad a bánatát a nagy rohanásban?
Vesztettél-e el jó barátot,
hagytad-e meghalni a barátságot,
mert nem hivtad fel soha, hogy mondd neki: Szia!
Jobb lesz, ha lassitasz.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idö rövid.
A zene nem marad.
Mikor oly gyorsan rohansz, hogy valahova elérj,
Elveszted részben az út örömét.
Mikor aggódsz es átrohansz napodon, olyan ez,
mint egy kibontatlan ajándék -
Eldobva.
Jobb lesz, ha lassitasz.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idö rövid.
A zene nem marad.
Lassits, hallgasd a dalt,
mielött véget ér.
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.
Ó ó ó én az unoká- imnak o- lyan hang- szert vennék sok finom húrral, nem dérrel-durral, amelyen átírható csen- des humorral a "jövő szim- fóni- ája", Mellé jó kedvű bará- tokat, kikben a hit várakat e- mel szorgos kezek- kel.Tarisznyájukba ha- muban sült pogácsát sokat, hogy a szeretet ne éhesen járja az uta- kat, és legyen mivel etet- ni a kék ma- darat. Szerelem- ből csak olyant, a- mely gyermekeket fo- gant. Fiamnak másfajta tornyokat, ma már divatja- múltakat. Magunknak egészséget vennék,mert kikoptunk belőle, és pénz hiányában jó szót adnék érte cserébe. Csillag- mintás é- gi paplant mindenkinek, hogy alatta színes álmokat sző- jenek. Kályhát, jó meleget, hogy ne fázzon az útszéli feszület. Jégvirágos hideg télben, zsoltáros csöndes estéken ne féljenek, karácsony fényében csak egymásnak él- jenek az emberek!
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
