A kvantum fluktuáció és/vagy az összefonódás miatt, a Mindenség energiája végtelen nagy és nulla között ingadozik. A mértékszimmetria lokális sérülése miatt, egy univerzumon belül mérhető értékeket ad.
„Makroszkopikus tulajdonságok alapján nem vagy csak erőteljes korlátozásokkal következtethetünk az elemi részecskék tulajdonságaira.”
Szerintem is csak az tekinthető elemi /energia/ részecskének, aminek a tulajdonságai minimálisak, és nem különböznek egymástól csupán a létezési idejük felbukkanásában. Ez a nem egyidejű téridő-kvantum felbukkanás képezi azt a fluktuációt, aminek folytonossági látszata, (kvantum összefonódása) van a téridőre vonatkozóan. Ez adja minden további felbukkanónak, az anyagi részecskéknek a hátteret, befogadó közeget. Ebben mozoghatnak a részecskék, terjedhetnek a kölcsönhatások, de egy korlátozott sebességgel. A korlátozást a diszkrét elemek kiterjedtségének „időszakos” hiánya, (nem létezése), vagyis a pontszerű léte okozza. Ezt a pontszerűséget nevezhetjük akár belső, vagy külső végtelenségnek is, a téridő kvantumához viszonyítva. A globális folytonosság látszatának ellenére a hatások és információk terjedése, a részleges tér-idő hiány miatt szaggatott.
Ha azonban univerzális szinten megmaradó mennyiség az energia, az minden anyagformációban, átalakulásban résztvevő. A graviton, akkor valóban őselem, ha a létező legkisebb adagja az energiának.
A yin yang fotonmodell - tórusz anyagfelépítés modell erről szól. Graviton hajtja a kocsit (a fotont, az elektront, a protont, működteti az összes részecskét) és ezáltal részt vesz az anyagi világ felépítésében. Igen, a graviton az elemi energiarészecske, ezért kvantum. Örökmozgó és örökké létező, végtelen mennyiségű de nem végtelen sűrűségű, nem keletkezik és nem pusztul el. Szokatlan tulajdonságok, de elemi részecske szinten nem is várhatunk mást. Makroszkopikus tulajdonságok alapján nem vagy csak erőteljes korlátozásokkal következtethetünk az elemi részecskék tulajdonságaira.
A másik összetevő, az elektromos töltésrészecske energiakvantum szintén végtelen mennyiségű de nem homogén eloszlású, az Univerzumokban koncentrálódik. Ezen belül a galaxi sokban, a csillagokban, bolygókban, fekete lyukakban amelyek természetesen ugyanolyan csillagászati objektumok mint pl egy neutroncsillag, csak annál sűrűbb kristályelrendezéssel. Nincs ott semmiféle szingularitás.
A modell értelmezi a foton kettős természetét és összekapcsolja a gravitációt és annak működését az anyagi világ felépítésével.
Ez bigott relativisták szemében meglehetős nagy bűn. Tiszta középkor.
„Ugyanis a minden egyéb esetben pontosan működő kvantumfizikánk ezt mondja: ami rövidebb ideje létezik, mint a Planck-idő, az összefonódott állapotában van a létezésnek és a nemlétezésnek.”
Erről vizionáltam egy szösszenetben, amikor a diszkrét elemekből álló téridő-kvantumokat a létezés, nem létezés állapotába soroltam. A nem létezés, a mozdulatlan van-ás, a létezés, maga a mozgás, kiterjedés. A „semmi” nem van, és nem létez. A semmi fogalma tagadja azt ami van, de nem teheti semmivé azt ami van.
Az elfogadott elmélet szerint, az energia univerzális szinten nem megmaradó mennyiség. (Ennélfogva a graviton, mint őselem (energia) nem megmaradó, vagyis fogyóeszköze a világnak.) Ha azonban univerzális szinten megmaradó mennyiség az energia, az minden anyagformációban, átalakulásban résztvevő. A graviton, akkor valóban őselem, ha a létező legkisebb adagja az energiának. Még a Planck egységeknél is kisebbnek kell lennie, amivel már „Kvázi téridő” kvantumnak is tekinthető, mivel végtelen mennyiségével kitölti a mindenséget.
Persze, te már csak tudod, mit kellene érteni egy fizikai elmélet egyes fogalmainak "valóságossága" alatt. Meg azt is, hogy éppen ennek tisztázása hiányzik a fundamentális fizika nagy áttöréséhez. A kérdés pusztán az, akkor miért ezen a laikus fórumon osztod az észt?
Ez igazán attól függ, hogy egészen pontosan mit/mit nem tekintesz detektálásnak.
1) Igazán frekvencia-szelektíven csak kvadratúrákat lehet mérni, fotonszámokat csak lényegesen nagyobb hibával. Ha ettől még elfogadod ez utóbbit foton-mérésnek, akkor ugyanilyen közelítésen belül elfogadhatod azt is, hogy a fény közvetlen "forrásának" és a detektornak nem lényeges az állapota.
Ha a fényt optikai közeltér-mikroszkóppal méred ki valamilyen megvilágított nanostruktúrált felületen, vagy ha üregrezonátorba zárt fotont vizsgálsz, akkor valójában mindkét esetben kvázirészecskék parciális trace-ről fogsz a detektoroddal információt szerezni (vagyis nem érdekel a felületek kvantumállapota).
Ez a parciálisan tracelt állapot off-shell/virtuális foton lesz. De elfogadod-e hogy a parciális trace mellett kapott adatok detektálások?
2) Közvetett úton pl: lézer-indukált részecskék közti erő (optikai csatolás); nem-parametrikus frekvencia-átalakítá ritkaföldfémmel szennyezett anyagokban; kromofórok közti energiatranszfer, jelenségein keresztül a jelenségben szerepet játszó fotonok jellemző virtualitása kimérhető.
Az energiatranszfer esetében az energiaáram egy arányossági tényezőjén keresztül a fotonok jellemző virtualitását mérhetjük ki, azon keresztül pedig a donor-akecptorok jellemző geometriai távolságát, ami azután leellenőrizhető. De gondolom ezt sokan nem fogadnák el detektálásnak.
3) Minden detektor maga is kölcsönhat a fotonokkal valamilyen módon, ami (parciális trace után) még az annak előtte szabad fotont is virtuálissá teszi (vagy kvázirészecskévé amit kitrészelünk).
Optikai közeltérben ráadásul a detektor és a forrás nem is egymástól függetlenek, főleg ha erős a mezőhöz való csatolás.
De a molekulák és atomok felfedezéséhez kellett egy jó mikroszkóp.
(Na persze különféle elméleti számítások alapján már korábban is sejtették. Sok tudóst azonban csak az győzött meg, amikor már láthatták is, elsősorban a nagy molekulákat. Manapság az alagútmikroszkóppal az atomokat is látjuk.)
Susskind úgy fogalmazott, hogy jelenleg a részecskegyorsítók felbontása még nem elég jó ahhoz, hogy az elemi részecskék ütközéseit részleteiben is láthassuk. De ha ezekre a részletekre nem vagyunk kíváncsiak, akkor is le lehet írni a folyamatot a külső élekkel. (Sajnos azt nem részletezte, hogy a belső élekre - a virtuális részecskékre - miért van mégis szükség.)
Nekem nincs ellenemre, ha a virtuális részecskék helyett (vagy mellett) egy új fogalmat találunk.
Vajon az áltrel és a kvantumfizika egyesítéséhez milyen új fogalomra lenne szükség?
Te megint olyan fogalmakkal dobálódzol, amiket nem ismersz.
Még mmormota válaszába is belehamisítasz. Nagy jóindulattal feltételezem, hogy nem érted.
A fizikai modellek elemei nem olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban értelmes kérdés a létezésük.
A modellek kimenete kell egyezzen a kísérletek eredményeivel.
Még az se értelmes kérdés, hogy egy vonóval megszólaltatott húron valóban külön külön kialakulnak-e azok a parciális rezgések, amelyekre felbontható a hangja. Az a lényeg, hogy azok eredőben közelítőleg azt a háromszög alakú rezgésképet adják, ami mérhető. Sőt részletesebb modellek szerint az a véletlenszerű fázisingadozásokat mutató rezgéskép is kiszámítható velük, ami a húr és a vonó közötti tapadás bizonytalanságaiból adódik. Vagyis, hogy meddig húzza ki, és mikor szakad el tőle. Meg azután még egy rakás további finomság is kiszámítható a részhangokra bontás segítségével, ami bonyolítja a jelenséget. De maguk a parciális hangok önállóan csak külön erre specializált kísérletekben jelennek meg, amelyek már elég távol állnak attól a kísérlettől, amiben az eredő háromszög rezgések detektálhatók.
A QED ... nagyon sok elektronkísérlet eredményét 12 jegy pontossággal megjósolja.
Remélem tudod, hogy ez tautológia.
Ugyanis a belső éleket mi nem látjuk, még csak nem is szagoljuk.
Csupán a külső élek alapján (lényegében polinom illesztéssel) találták ki a belső éleket, a kísérleti eredmények alapján. Naná, hogy sok jegyre megegyeznek a számítások a mérésekkel.
De ettől még kétséges, hogy ezek a belső élek (és a hozzájuk rendelt virtuális részecskék) ténylegesen léteznek, vagy pedig valami mást sikerült ebben a formában leírni.
Mindenesetre az elég kétséges, hogy az időben visszafelé haladó elektron és a pozitron azonos lenne. Ezt még mmormota sem hiszi el, amikor egy bázistranszformációval a szomszéd galaxist antianyaggá változtattam.
Olyan, mintha csak matematikailag léteznének. De olyan jól működik velük a leírás, hogy nagyon.
Kellene példákat keresni olyan matematikai számításokra, amikor ugyanazt az eredmény két (vagy több) különböző módon is ki lehet hozni. Ha találunk ilyeneket, akkor megtaláltuk a probléma gyökerét.
Most nem olyasmire gondolok, mint Heisenberg végtelen méretű mátrixai és Schrödinger komplex függvényei. Az csak index renormálási különbség. És a sorfejtés sem igazi példa, mert (szinte) minden függvényt sorba lehet fejteni, még a szakadásos függvényeket is. Valódi matematikai eltérésre gondolok, például amikor egy geometriai szerkesztés ugyanazt adja, mint egy differenciálegyenlet.
Gravitont még senki nem detektált. Sem valódit, sem pedig virtuálisat.
Egyelőre beszéljünk a fotonokról...
Ki lehet számolni két elektromosan töltött test között fellépő erőhatást.
Ha ekkora erőt valódi fotonokkal akarunk megvalósítani, ahhoz jelentős energia (sőt teljesítmény) szükséges.
(A tárgy hamarabb olvadna meg.)
Na de virtuális fotonokkal semmiség az egész.
Olyan kölcsönhatás ez, ahol a közvetítő részecskék tömege határozatlan.
Nem mondhatjuk, hogy nincs neki tömege, mert az a valódi foton, amelynek a tolóereje nem túl nagy. Húzni pedig nem is képes.
Pedig már egy ideje mondogatom, hogy a tömeg fogalma a klasszikus fizikából származik.
És ti mégis láncot hordtok.
Nem lenne szabad a tömeg fogalmát használni a kvantumfizikában.
Vegyük a virtualitás másik aspektusát, a rövid élettartamot.
Egyrészt amikor a foton mozog, az nem is igazi mozgás. A mező gerjesztett állapota terjed. Ennél rövidebb élettartamot elképzelni sem lehet. Infinitezimális távolságra már nem is ugyanarról a fotonról beszélünk. Keltő és megsemmisítő operátorok, propagátorok...
Másrészt ha a fényt (vagy elektromágneses hullámot) "ollóval" felszabdaljuk a hullámhossznál jóval kisebb darabokra, attól még nem lesz a valódi fotonból virtuális. Még az egyfoton kísérleteknél sem.
A virtuális részecskéket pl. nem lehet detektálni. Ez nagyon különös, ha arra gondolunk, hogy akkor végül is léteznek-e? Olyan, mintha csak matematikailag léteznének. De olyan jól működik velük a leírás, hogy nagyon. Viszont mással is így vagyunk. Pl. a hullámfüggvény is ilyen, és azzal is működik a leírás. A különös inkább az benne, hogy ezek már kvantumos részecskeszerüségek, még a hullámfüggvény az hullámfüggvény. A virtuális szó egy találó nyelvtani jelző az ilyen részecskefélék megkülönböztetésükre.
Miért teszel úgy, mintha nem létezne az elektrodinamika mikroszkopikus megfelelője? A kvantumelektrodinamika. Mintha ezt most kellene feltalálni, ráadásul neked, és pont itt. Miközben valójában ott van a QED, ami a fizika ma létező legpontosabb elmélete.
Olyan vagy, mint egy ötéves, aki azt képzeli, hogy az ő születése előtt nem volt semmi a Földön.
Hermész Triszmegisztosz már leírta: úgy fent, mint lent, úgy kint, mint bent… csak épen nem pontosította kellően a határokat. A határozatlansági elv már akkor is érvényben volt, mikor még meg se fogalmazták?
Ha kinagyítjuk a Maxwell egyenleteket, akkor statisztikus ingadozásokat tapasztalunk.
Annó a gáztörvényeket úgy alkották meg, hogy néhány liter vagy köbméter térfogatú gázokat vizsgáltak. Nem néhány molekulát vagy egyes atomokat. Az elektrodinamika egyenleteit is annak alapján dolgozták ki, hogy emberi léptékű (makroszkopikus méretű) tartományokban vizsgálták az elektromos és mágneses jellemzőket.
Vegyük például az eltolást egy dielektrikumban. Az oskolában tanult képletekkel csak addig tudunk jól számolni, amíg a vizsgált tartomány sok milliárd atomot tartalmaz. Viszont az atommagok közelében (vagyis abban a kis térfogatban) a külső elektromos mező hatása már elhanyagolható az atommag által keltett elektromos mezőhöz képest. Meglepő is lenne, ha az atomok színképét (pl. Balmer-formula) egy kis külső elektromágneses hatás per tudná turbálni.
