Reményik Sándor : Halotti beszéd a hulló leveleknek
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Váczi Mihály: A jövő irgalmáért
-
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.
.
Szeretek köztetek élni, emberek! -
és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében
féltiben
mint segít magán az ember, s hogy éli át
itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom és forrón, szívből
megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
- talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: - nincsen ennél,
nincsen semmi nehezebb!
-
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, várni nincs joga,
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
E csöndet ismerem.
Hosszú a virgáfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átléptünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át,
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Elszaladok valahová, hol a felhő menyasszonyi fátyol, a fák vigasztaló vőfélyek, s mátkám, az öregség az érett gyümölcsök ízével a száján megnyugtatóan, szépen vár rám.
Azután mást nem is csinálok, csak nézegetem a világot, elgondolkodva: sok a díszlet, s hogy ifjuságom nem is ízlett, hogy küszködtem és porba hulltam, és én voltam, ki mindig útban álltam és ezért félre löktek, és a csodák csak néha jöttek.
Erre gondolok napok óta, kútszerű múltamra hajolva, és rádöbbenve, hogy elég volt a sok keserűség; az égbolt alatt úgy állok én, az ember, hogy tele vagyok félelemmel.
Legyen tehát ennek már vége, legyen megnyugvás, meghitt béke, szitáljanak a napjaim, s a hétköznapoktól elszakítva magamat, talpig díszben álljak majd díszőrséget a halálnak.
Hát ez az! Hát itt a problémám! Az én szívemnek is ez a verse a legkedvesebb! (És az egyik legmondhatóbb - szerintem.) Csak az a bánatom, hogy az Orsz. József Attila versmondó versenyen (kötelező egy Nagy László vers) félő, hogy ezt a verset legalább 100-an fogják mondani!
Olykor matrózi nép, kit ily csíny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabul, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva,
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, most sántít suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Másik majmolja a tört szárnyú bicegést.
A költő is ilyen, e légi herceg párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
S megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.
Kis cigaretta fátyla,
fátylas selyemködü füstje,
selymes füstök ezüstje,
borítsd be ma bús szememet!
dunna pihéje, puhája,
párnák fellegszerü fodra,
paplanom csipkebodra,
födözd be borús fülemet!
kedvesem! - csipogó,
csacsogó kicsi fecske,
bíbor cseresznye-szemecske,
szeresd szomorú szivemet!
Bénán lehanyatlik a kéz,
széttapogat tehetetlen:
élni ma itt lehetetlen,
meg kell halni ma itt,
halni e földi avarban,
hol léptekkel, kopogókkal,
lekopott rongy-lobogókkal
kullog az emberi hit,
a virrasztó nyomorúság
piros parázs-szeme nyitva
s vörös varázs-zene szítja
lángra tüzes tanait.
Hallod, amint a sovány
egerek foga rajjal,
patkányok raja zajjal
rágja a régi falat,
kedvesed koldul az utcán,
zokogva nyújtja ki karját,
hidakon kússza a karfát
s hörög a mély viz alatt,
a csillagok is lerohadtak,
futnál, de messzire nem jutsz,
adnál, de adni nem tudsz
s küzdeni nincs akarat.
Fekete éjszaka fátyla,
házromok fekete füstje,
tömjénfüstök ezüstje,
borítsd be borult szememet!
dunna halotti puhája,
szemfedõm csipkebodra,
Styx suhogó habi-fodra,
tömd be siket fülemet!
Halál! - amiként keserû kis
kukacot elnyel a fecske,
vagy véd a cseresznye-szemecske,
rejtsd el az én szívemet!
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettõ megáll.
Illéske!
Hagytam neked üzenetet a Radnóti-topikon, lehet, hogy nem olvastad.
Napokig nem tudtam feljönni ide. Most is cselhez kellett folyamodnom, és csak így sikerült.
Válaszolva a kérdésedre, kedvenc Nagy László-versem következik:
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Soha nem tudok meg többet a kőről annál, hogy kő meg por, és saját testem lüktetéséről, hogy lüktetés meg fagyos-sár-merevülés, vér a földön, a porban.
Mászok föl a hegyre, de tudom, egyre lejjebb ér, már lent van egészen a síkságon, világ hasán, világ anyjánál, születésem helyén, születésem zöld álmában, hol a kövek homokká csordulnak.
Minden beszél. Mennyi nyelv, fű-nyelv, akáctüske-nyelv, látóhatár-nyelv, átváltozás-nyelv, bíbiclábnyom-nyelv az iszapon. Egybeforradok velük, beléjük habzok, de csak a szavam bugyborékol,
Te nem vagy kisebb, én nem vagyok nagyobb
egyazon fájdalmat sírjuk
egyazon boldogság után futunk
egyazon titokzatos parázs gyújtja fel
agyunk lángját, szívünk szerelmét.
Mint akik értik egymást, induljunk hát tovább
e szép hazában, melyet földnek neveznek
füvekkel, fákkal, szárnyas és patás állatokkal
emberekkel és ő az ő műveikkel gazdagon.
Nem ismerem az okot, ami elindít
nem ismerem a célt, ahová meg kéne érkezni.
De érzem sodrását az örök mozgásnak
szólít és magával ragad az ismeretlen partok felé
engem épp úgy, mint téged.
Nem vagy te kisebb, én nem vagyok nagyobb.
E szép hazában, melyet földnek neveznek
miért is fognánk taglót egymás ellen.
Ülj a ladikomba, testvér
evezzünk mennél távolabb
ama elátkozott malomtól
hol csontjainkat összetörik.
Két ikercsillag az égen
vigyáznak rám
hogy munkámat végzem.
Betűket szavakat mondatokat írok
a sima papírlap
arcom gyűretlen vonásait tükrözi.
Se bánatom se gyűlöletem nincs ma.
Tiszta vagyok mint a megfürdetett újszülött
Csak gyarapodom
csak érlelődöm
amig az irgalom angyala őriz.
Mégse hagyd el magad. Légy mégis csüggedetlen.
A sorsnak ki ne térj. Állj a gazság fölött.
Légy magadnak elég, s vesztedre esküdött
bár sors, tér és idő s a kín le ne teperjen.
Mi búsít és vidít, közös a többiekkel.
Fogadd el végzeted. Ne bánd múltad, jövőd.
Tedd meg, miről tudod, el úgysem kerülöd.
Miben reménykedel, érik, készül szüntelen.
Mit átkoz s áld a szív? Mindenki önmagának
balsorsa és öröme. Lásd a dolgok sorát.
Ez él mind benned is, s mielőtt mégy tovább,
előbb magadba térj, és oltsd ki sürge lázad.
Ki maga mestere s legyőzi önmagát,
alattvalója mind a széles nagyvilág.
