Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Sziasztok, Yvy, Fea és Karak, szép délutánt kívánok!
BELLA ISTVÁN Nem lehet
Már a lépcsőházban tudom, hogy nem vagy itthon, bár fogalmam sincs, hogyan, honnan s miért?... A lépcsők szepegték cipőmnek alig titkolt bánatukat: elment, de... ugye... visszatér?!
Az elfancsalodott falak panaszolták: elment, vagy a kifoltosodott falú mennyezet? A koldus karfák motyogták meredten, vagy a vasrács rozsdállt - nem lehet, nem lehet!
A kulcslyukakból süvít az üresség, a nyíló ajtó gúnyosan nyekken: "Tessék, csak tessék, tessék, úgy sincs odabenn senki!"
A kulcstartó üresen nyújtózik, henyél, de a padlón ott világít egy cetli: csak "leugrottam a kisboltba tejért".
Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől talpig látlak.
Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekülj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte.
Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! Testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklóid eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjúságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot.
Ez maradt belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?
Nos, persze törekednünk kell arra, hogy többnyire újat hozzunk, de ekkora hatalmas adatmennyiségnél ez már elég nehéz. Másrészt pedig van jónéhány olyan mű, amelyet talán mindannyian szívesen látunk újra és újra.
Mármint ezt, csak az előbb nem akarta beírni...
Márai Sándor:Egy kisgyermek halálára
Mi is maradt belőle? A neve,
Hajának illata a hajkefén,
Egy micimackó, halottlevele,
Egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom, és értelem,
Nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok,
Most angyal ő, ha vannak angyalok-
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.
Ki forgat a ragyogó Űrben? Ki tölti be még a véremet is sugárral? Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel, száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője! aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét, s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem [vész semmi se kárba, mert az én halálom : győzelem a halálon, [s magasztos, mint az anyáké : gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől. Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna. De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam : gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe, benövi áldott bőr azt, ami lárva, rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz - gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer, foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla, körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús - gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen, feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral, nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város, felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg, fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát elragadjam, én, a világ női vagánya, zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm - gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem. Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára. Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt - gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség. Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára. Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár - gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva forgunk majd a termékenység csillag-terében - gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.
Barátomhoz egykor kimásztam az ablakon, a mészcsöppektől kékcsillagos állványokon, mikor az újhold sikoltott. Illatozott a gyantás deszka. A mészhegyek is lábrakeltek, fehérizzású elefántok. Meszes csillék mint óriás bölcsők, billegtek a holdban s tudtam hogy nem halhatok meg. Ó ti gyönyörű mulatások, ti ragyogó szerb citerások, sírig peng hozzám húrotok.
Nem elég, sohasem elég a kenyér, melyet megszegel a megszerzett kis eleség sejtjeid mélyén olvad el. Az életünk tengernyi vágy ezért nem áll meg a világ.
Harc és goromba küszködés minden napunk és éjszakánk ha gép búg, zenél a fűrész a jövő beszél, s ha a láng szívünkből reszketve kicsap a szerelem szól: élni csak!
Ha megyünk, előttünk a cél az is halad, nem érjük el mint parazsat lánggá a szél a vágy bennünket úgy tüzel. Az ész mindig többet kíván: a teljes, nagy harmóniát
rendet a létbe, igazi megnyugvást, magyarázatot hogy ne legyen, - ha ajkai kékek már - rémes a halott, s vesszen a kín, könny, rejtelem e bolygón csak a fény legyen!
Ezért rejti el a szuvas csontok millióit a föld, ezért állot máglyára az s bitó alár, aki többre tört. Húnyó fények reszkettetik a táj korhadó keresztjeit.
Ezért kínlódtak, égtek el lángoló, drága szellemek. Hallom szinte, hogy énekel a színek és tárgyak felett Milton vakon - és Beethoven Melódiát költ siketen.
Mennyi harc volt, hős barikád- az időben mind messze tűnt. És körülöttünk a világ csak maradt az ellenfelünk. S amíg lobog a gondolat, a nagy ellenfél gond marad.
A nem-elég szent himnusza, a gyötrő, ösztönző varázs, mert félőn érezzük, hogy a létben a legnagyobb csalás az ember, aki tudja: él és megkérdezheti - miért?
Elhullhat az állat, a fű pereg a levél lefele, de él bennünk a gyönyörű végtelenség ígérete. S kutatjuk, követjük tovább a boldogság lábanyomát.
Szabadság, rend, harmónia váltsd föl a néma szenvedést! Mit e súlyos bolygó fia úgy hordott, mint szívében kést és kiáltotta részleges örömében az élethez:
nem elég, nem, nem, sohasem, amíg mindenből több lehet s a földön, szikrázó egen valami ellen törhetek, míg a mindenség kerekén valami még nem az enyém
Elröppent annyi ezerév a tanulsága megmaradt: a példa, a logika, érv, küzdelem, vágy és akarat minden fegyver az emberé, tör vele az ellen felé.
S bár szeme ferdén megtörik a végtelen konvex ívén, nem hátrál, vív és küszködik- s ha testében az oxigén már végsőt sercenve leég azt kiáltja: nem volt elég!
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, még ma sem értem én; hogy pár kavics mindörökre bezárhat, hogy föld alatt a hazád és a házad, ugyan hogy érteném. Tizennyolc évet égtél, te parányi, te vézna testbe ágyalt szeretet : hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek, és ellebbent könnyű lehelleted? Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység szelíd szived szapora lüktetését, s ha száradó torokkal elkiáltom egyetlenegy birtokod a világon, ártatlan nevedet, hogy soha-soha nem jön felelet? Mindig velem jártál, nem nélkülem, most elbújtál a mélybe. Odaadtad futásod, a vizet, a nyári szélben ingó neszeket, a zizzenést, a zöld fellegeket, szólj, mit kaptál cserébe?
Nos, köszönöm a felvételt. Ha olyat írok, amit már párszor előttem mások is, azért pedig bocsánat...
</P>
Egy mondat a szeretetről Batta György
Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában, Nemcsak jó anyák mosolyában Megannyi mozdulatában Lelkük minden zugában Ott szeretet van Nemcsak bölcs vének tanácsában Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget - Hol szeretet van, Ott szeretet van És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban Másokért dobban a költő-szív szakadatlan Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka Hol szeretet van, Ott szeretet van S fönnmarad holtodiglan Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából Marad csak roskadt sátor az idő viharától S már nem az ujjak - dermedt pillantások Simulnak enyésző testmezőkre Mik eltűnnek örökre Hol szeretet van, Ott szeretet van Nemcsak az estben aláhulló pehelyben E máris tökéletesben, mert arányaiban Jövendő világok váza - és remekben, Mert simulásában, arcodra hullásában, Ahogyan gyöngéden megérint az éjben - Abban szeretet van S hol szeretet van, puska nem dörren, Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben, Kering erekben, nem buzog sebekben, Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban Hol szeretet van, Ott szeretet van Szamócafej a vércsepp - igézve nézed Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat, Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat Hol szeretet van, Nem baj, hogy más vagy Más a honod, a templomod, s nyelvedben, Lélek-emelte versedben másként Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok Hogy mongolos az arcod - szabad Hogy a szavak hozzád vonuljanak Mint hegyből a nyáj És senkinek se fáj, hogy bennük még Véreid rakta, Szent István -látta Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak, Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak - Ott nem félsz Élsz csillagfénnyel a szemedben Nem gyűlöletben, hisz tudják: Tüdő halványlik, szívmoraj hallik, Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek S lám, arcodon is közös a bélyeg A halál-sütötte enyészet Nézheted, mint állat bőrén a jelet Hol szeretet van, Elpusztíthatatlan, Űri áradatból, az időfolyamból Arany szemcséit kimoshatod, S a világot belőlük összerakod, Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok Ember s táj előragyog Megláthatod minden keservek könnyét Fájdalmak fekete gyöngyét mert Minden mi kín, a lélek-fény útjain Hozzád is átszáll, Veled is munkál - fáj Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben Zengő kövekből hallik Vizeken halál iramlik Rémülten hordod kozmikus sorsod Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam Sodorja hullt falevélen - Nincs menekvés földön-égen? Kérded esetten, félelem-sebzetten, Idő-szegekkel verten a létkereszten Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen S ekkor fénylik fel Isten Lelkedben, minden sejtedben Általa emberré épülsz, Már csak a jóra készülsz, Röpít a kegyelem Gyorsan, aranyló hit-burokban, Virágzó, békét sugárzó, S mint betlehemi fényözön Elönti bensődet az öröm Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan Látod, hogy növi be a világot Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya Halál nem rettent, serkent: a jóra Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz, Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed Akár egy cinege madárkát, a Földet Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt, Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat, Simítod, ne remegjen, Gyógyuljon, ne ernyedjen Űri fán fényesedjen Csak arról énekeljen: Ahol szeretet van, remény és jövő van.
Hit ez a dal is Ez a hű Ez az érted is szóló mű Mely majd ott áll a sírodnál Megmondja, ki voltál Porod is neki szolgál
Nemsokára az arcod ráncos lesz. Nemsokára: egy idő múlva. Én meg majd átmászok a vastag szemüvegen, az üveg túl- oldalára; a kitágult pupillák tükrében megnézem magam. Átváltozom, alig észrevehetően: azzá leszek, ki soha nem voltam, mert ki lehettem volna, kihullott belőlem. Mielőtt szemed lecsukódik, mielőtt végképp eltűnök a lakatlan időben, megszólalok egy másik személyben, és azontúl és innen minden másként alakul.
Amit a szem elfelejt, ami egy arc, alak látványáról idővel lekopik -
(múlt-fénye átdereng, embernél nagyobb ablakban áll, szemnek láthatatlan kezei nőnek, még erőtlen lábakra nehezkedik, tenyerén kirajzolódik a sorsvonala, erősödik szívverése, a hang kiszakad belőle)
amit a szem felejt,
felismert és fel nem ismert névtelenek, a jelöletlen idő ködsűrűjéből ki szólít?
Megyek az utcán, a villasoron, tűzvész dühe csap ki az ablakokon. Láng a szobákban? Nem! Nem. Csak a ház előtt a sok kis kert lett lobogás. Rózsa, futó rózsával teli ág lángol ki a kertek rácsain át, lángnyelvek, vagy arcok, kivörösödött orcák, piros öklök a rudak között, föllázadt, megannyi véres-szemü rab karja csavarja a rácsrudakat, némán, beleadva minden erőt, hogy csak a szín, az a lángszin üvölt, mennyi kitátott száju virág, mennyi üvöltő némaság, mennyi pecek-feszitette ajak a májusi ég tág boltja alatt – megyek az utcán megkötözött eszelősök cella-sora között s viszem a – már nem fiatalon – viszem a szivemben vad tavaszom.
Csendesül már, mint kör a tó-szinen, melyet a behullt kő vetett, már lassan-lassan nyugtot lel szivem; símul, mosollyá lesz a seb: fénylek, könnyebbedek; míg szép szemed, fejed álomtól nehezen alámerül valómban, én föllégezhetem.
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan, szárító szél a lomb között, keresztül rajtam halk vigasz suhan, hozza a tétova jövőt – Megcsillan, hull a csöpp. Volt mégis örömöd, gondolom; – bár búsan, bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan
a kín, a gond, a könnyek zápora! Ha kő, vas, átok megmarad, a boldogságnak is marad nyoma. Te őrzöd ifjúságomat. Széttört? Száz fénydarab idézi majd a vak éj fölé, mint ama nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!
Isten veled. Nem veszhet semmi el, csak színt cserél; ő is, a bú. A harapás helyén – emlékezel? – másnapra csöppnyi koszorú tünt föl szép zálogul. Békülni így tanul, akinek múlni kell – így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.
Próbából múltam el mellőled, ahogy csak egy furcsa játék tud ilyenkor fájni valahol a szívtájék körül lehet meggyűrve és odahagyva a kettőnk fóliája amiből most úgy potyognak kifelé a nevek, mintha minden dobbanás csak hátha volna olyasmi amiben a végtelenek elismétlik magukat sorba a legújabb játék én lehetek, mindenféle folyadékos mintákon pacskolva rajta [próbából mulasztottam ám el tegnap a szívdobogásom, annyi álmon...]
2.
Van itt nekem egy kis átfutási időm, amin kívül nem valószínű hogy nagyon lenne is másom. csak az én, csak a ha, csak a halk szívdobogásom zajlik le mindig ugyanazt ismételve, hogy na látod ez ám az értelme, én így csinálom, így van nekem mindig egy újabb szívdobbanásom, ami mindig még egyszer elfér a mellkasomban milyen puha simogatás jön megint a vér ebben a sorban zilálja szét saját ritmusomat követem. [néhány szövegen átfutottam azt hiszem.]
3.
Mostanában bátran bánok el a boldogsággal. Akkora nagy heves vággyal... sokra megyek, legalább a végén egyszer úgyis sírni kell a szabály az, hogy előbb vagy utóbb már sohase legyek valamiféle olyan, aminek igenis nem muszáj... azt, amit én csinálok, [el a boldogsággal. mostanában bátran bánok.]
