Egy kis szeretetért világvégre hajadonfővel, mezítláb elmennék; lelkemben május – mennék a jégre, mennék viharban – s rigófüttyre lesnék, mennék pusztában – szívem harmatoznék. Egy kis szeretetért világvégre mennék – zárt ajtón dallal kéregetnék.
Vihar előtti szél az üvegen zenél suhogva szelel át fölnyalja a szobát vastagzöld atlaszok selymét húzzák éles húrokon ablakon fölrepül suhogó hang süvít hógolyó tompája szállhat így
magába szélforgat rézhuzal ráz a nyár övarany szög pördül vezeklő ég után
Ellibbentél, Anna, te is. Ki él, kedves arcodra vágyik, merő pillantásodra, ‒ másik percben szelíd-hamis mosolyod száll itt.
Annyi mindenről hallgattál velünk, csak azt mondtad, mi nekünk elviselhető. Pedig benned már omlott a fal, csúszott a tető. Ki ebből a világból menekül, társtalan-egyedül ‒ végül karunkba zúdítja hiánya terhét. Több mázsa sós fényt cipelünk.
Tudom, nem ezt, nem így akartad. Úgy éltél, úgy haltál, kínjaid eltakarva. De a gyász előlünk nem fedhet el, mint egy lepel.
Ó, maradj! hiszen van még időd! még lehetne! Ne mondd azt, hogy kitelt. Ki osztja, kinek mennyi jut? Ki tölt testünkbe tartamot? Ennyi jár időből, örömből, rettegésből? Úgy hittük, az élet el nem évül. Aki kegyelmet oszt, mégis magadra hagy.
Ember azt hívogatja, kitől jó szót kapott. Vagy néha rosszat. Meghitt az is, amiért haragszunk, s mit váltogatva forgat a lélek, a dühös folyó.
Nem szerettünk jól, hogy életben maradj? Milyen isteni erő kell ahhoz, hogy élj? Mennyi erő, amely bebalzsamoz, s úgy őriz meg, mint a délsarki fagy?
Aki vagy, nem változik már. Kit nemléteddel eltakarsz, Ég tudja csak, mitől jelenvaló.
De te itt vagy, s én birkózom veled. A gyász most élet-halál-harc, hiszen életünk egy darabját elviszed.
Hány lélekre, versre figyeltél mindig! Most mégis eloldódsz szótalan, mint lenge, könnyű lány, ha odaintik. S a könyvhöz lépsz, mely mindig nyitva van.
Hogy ez a négy-öt év kiöblítette, ami magát – egek, hány év alatt, nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette: a helyzetet, ahogy – kádban halak – tartósan fuldokolgattunk: ahogy te gyötörtél, én hogyan árultalak el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad megint elő a múlt alól a múltabb,
a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen kezdet, s akik tizennyolc évesen éltük. A békabőr pulóveredben, a TIT-ben, a “vetítettképesen”, ahogy vártál, ahogy sietve szedtem a sapkát (“mennyi haj!”) egy szétesett kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a figyelmet a francia gótikára
terelte. Mértani freskók alatt (a szűzies absztrakt akkorra vedlett “modern” presszó-dísszé, a hatvanas évekre) gin, s (talán már) kóla mellett mennyit ültünk… Április-esti nap szította fel a kék városmakettet lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn
alpontjait. Később lopott delek, mikor fogorvos vagy légógyakorlat örvén együtt… A jólismert terep nem várt veszélyei: kis híja robbant egyszer egy olajkályha… Még gyerek korunkban fölcsapott s végképp kilobbant a köz-idő. Csak ez – de ez jutott azért nekünk: privát hőskorszakok.
Mint Debrecen: az Óbester neon- reklám pokolfény lüktető lilája vitrinben kárhozó gyászszalagon, kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon automata kávét ittunk a pálya- udvar meleg füstjében. Majd a téren minden reggeltől és hótól fehéren…
Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét (végül) költözködésünk újra friss sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép, levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is datálható aszerint: mikor én még, s amikor már nem: a Living Spanish, a Zöld Henrik, az “annotált Aliz”: minden tapadt ott némi korszak-íz.
Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk az áruló áramkör, hogy legyünk most már csak őrei, mit megszereztünk még élményképesebben, még együtt, ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt. De most, hogy össze újabb éra dűlt, s ennek törmelékeit ásom el, a bolygatott talajszintből kikel
s tódul körém a még régebbi szint, és összeáll, és visszaszáll a csontok köré a hús, olyannak vet ki, mint voltam, voltunk, bogozni a lebontott folytonossághoz a jelent segít, az űrön átível velünk, amint volt: én téged és engem őrizve te, egymás eleven emlékezete.
Micsoda árvaság, hogy senki sincs, ki hallgatná szavam. Süket a kortárs. Egyházi dalt fú, vagy fülét tömi féltében, mert megsebzi a sikoltás, s úgysem segíthet rajtam vagy magán. E század gyűrt ege alól a tág időn keresztül másik századig sikoltani: micsoda árvaság!
Magam vagyok. Szívemből az alázat, ha volt benne, már cseppenként kicsorgott. Hozzátok szól e vers, kik eltűnő léptem nyomába hágtok majd, utódok. Ám nem vagyok szelíd ős, ki az új sarj reményén elmereng, könnyezve boldog; csak szaggatom jövőtök szőttesét, tág egetekre irígyen vicsorgok.
Iszonyú ős, én, magamat marom meddő vágyamban. Titeket szabadság dajkál. Míg írok, a könnyem csorog, csak kételyt ismerek, csupán a rabság tömör egét, csak rettegni tudok, csak arra várni, hogy egyszer megölnek. Azért szőtték a sejtek testemet, hogy testemmel ismerjem meg a földet.
Miféle párna mákkal teli csücske zsongít el, hogy ne érezzem veszendő életemet? Alva is szúr a tüske, alva is lázadok. Mennyire meddő! Mert nektek minden vizek szabadok, az én szomjam nem felejti a szám. Eltikkadtam. E század megaszalt. Csak sistergek önmagam parazsán.
Hogy majd a csontom összegyűjtitek, hogy síromhoz úgy jártok, mint a kútra, szép futásotok hozzám méritek, ki sose futhattam, mert sírba hulltam, nem vígasztal. Mért örülne a fa, ha mézet ken, mely hajdan rajta nőtt, más száján a gyümölcs? Reménytelen és keserű vagyok, mint most a föld.
Már 12.11-én alig mozgott az internet, nem erőltettem. Másnap reggel sehol-semmi! Segítséggel kiderült országos a baj, dolgoznak rajta. Valamikor sikerrel jártak, mert a a számítógépen és a mobilon is megjelent.
Dolgom is volt rengeteg, a kedvem meg nem jött vissza,
be sem kapcsoltam a gépet mostanáig. Léleksimogató látni, hogy nem süllyedt el a kedves Szuszmok topikja, nekem az igaz örömet jelenti és hálás vagyok érte Nektek kedves Topiktársaim,
Szervusztok, szép napot, csendes várakozással teli hetet kívánok!:-)
********
Reményik Sándor
Egymás helyett
Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem. Én végigálmodom az álmait, Ő végigéli az én életem.
Ő helyettem is él, szenved, szeret, Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. Én benne eltemetett vágyaim Hazajáró lobogását látom.
De néha őt kísérti egy-egy álom: Mennybe törő és földbe temetett, Álom, amelynek folytatása Csak bennem, az én lelkemben lehet. Azt én nevelem, azt a gyökeret. Titkos virágként világra hozom, Nap felé fordítom a szirmait, S égre festem egy halvány hajnalon.
Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem, Barátságunkban épp ez a varázs. Én benne élem végig magamat, Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon: Szerepeinket talán kicserélik.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot, előre tudom, csak ha összefüggéstelen képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó, csak akkor érted meg, milyen iszonyú. Ez az én hangulatom, figyelj: előttem egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül a partján semmi. De mégis: képzelj el egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz: a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan, mint egy kiégett, közömbös ember szeme, a napot ellopta valaki, de azért világos van, mondhatnám erős, sértő a fény. Az első hang belülről szólal meg ebben a csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted. Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz, mintha ebben a pillanatban érkeztél volna valami idegen csillagról. Sírni nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. Rettenetesen fázol.
Halkan hörög végsőt a lámpa S a nagy halál apáca-lánya, Sötét királylány jő szobámba. Hideg szemét szemembe oltja, Csöndet simít bús homlokomra, Nem érzi, gödre mily goromba. Nem kérdi, szürke-é a vágyam, Nem nézi, mily kopott az ágyam, Csak átölel a csöndbe lágyan. Pompát csókol szűz gondolatra És megcsókolja, bármi gyatra. Rokkant gyereklelkem ringatja. Sötét haja szobámra bomlik S miken komorság, köd borong itt, Most megszépülnek ócska holmik. És én kibontanám a vérem, Ha hívna atyjához fehéren: Várlak, fiacskám, régen, régen. Hiába várom, hangja nincsen, Mely ama palotába intsen, Hol rég csüggök titok-kilincsen. Egy eszelős öreg motyog csak, Az esső s mindenütt kopogtat: Halottak vagytok, csúf halottak.
Ember! nem váll a vállam, hogy kaszát tartson. A fejem nem fej, nincs rajta csuklya. Legkevésbé csontból van a testem, s nem kéz az, ami az ajtót nyitja-csukja
Ember! az a kép, az a közzétett: hamis; nem valódi, csak karneváli giccs, a leleplezésben, kérlek, megsegíts!
Én az vagyok, aki elvágom a szálat hogy te az légy, aki szabadon szállhat
Mivé lesz ez a késő napmeleg, Mely most így át meg áthat engemet, S mely idén utolsó melegnek tetszik? Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán, Mely mellett csillagtalan éjszakán, Nagy téli éjszakán Álmok didergő tábora melegszik? Mivé lesz ez a levélsuttogás, Ez a haldoklók beszélgetése? Támad belőle új melódia: Ájtatos szívem nyárfareszketése? Karácsonyesti prédikáció, Ha már lehullt a hó?
Mivé lesznek e lobogó színek? Marad egy tisztás szívem közepén: Kietlen télben szép őszi sziget?
És napsütésből, nyárfareszketésből, Színek pazarló játékaiból Szövődik-e énbennem az a béke, Mely mint egy láthatatlan sugárkéve Testvéreim szívére ráhajol?
Apámban a muzsika megfagyott. Nem lírizált. Arányok érdekelték, S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.
Az én fejembe, bárhogy erőltették, Nem ment a számtan s geometria. Álom-part felé hullámzott a vérem, És költő lett az építész fia.
Sokáig azt hittem, a dal egészen Anyám lelkén át sugárzott belém, Tűzhely-oltáron feláldozott vére Lappangó cseppje minden költemény.
A nem sejtett apai örökségre Eszméltet most mások ajkán a szó: "Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd, Nem áradozó, nem is olvadó Ő az építők fajából való."
Én építész!... a versek építésze!... Apám, nézd titkos törvényét a vérnek: Oly távoleső mesterségeink Valahol látod, mégis összeérnek.
Való igaz: én is csak építettem, Egy-egy sor vas-traverzét róttam át A vers-épületen, - és megvetettem A fölösleges ornamentikát.
Való igaz: mindíg volt alapom, A mélybe ástam szigorú falat. Úgy hágtam emeletről-emeletre, S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindíg volt teteje Költeményemnek - s néha tornya is, S nem játékból, de azért építettem, Hogy lelkek lakhassanak abban is.
Való igaz: bennem sem olvadott Egészen fel a megfagyott zene. De vámon vesztve, réven nyertem én, S versem gátja lett versem ereje.
Én építész... a versek építésze... Örvénylő, mély törvénye van a vérnek: Új formát ölt és más dimenziót... Apám, köszönöm ezt az örökséget.
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. Egy vagy mindazzal, amit majd kiállasz. Szöknék, el, mint aki anyját megölte. Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik? Heves közönyben alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk. Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk. Bárhogy forgatnám, - nemtelen, üres jövő emészt: mocskos kórházi ágy, fáradt, fásult és részvétlen személyzet. Rettegés, hogy nincs tiszta lap, nincs újraróható, - nekünk nem hasad más, közös idő. Megtudtad: égvájó barátaink raja átenged a földnek, kiad a pusztulásnak. Harc nélkül híg, hamis a hűség. Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk. De csak az idegennek, és csak a nemlét röntgensugarában. Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy. Ki hallgatott rád, ki hajlott szívére?
Ahányszor fényképedre nézek: becézett részletekben odavetlek egy gázkazán világnak. Mindenki idegent szeret. Egy másikat. Nem azt, akit. Csak tapogat a vakszerelem fénye, világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól, akár a fellobbant gyufát.
II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal, hol van értő és panaszosra vásott arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban kérdem a fénytől-
úgy libeg, akár a hajad, mikor még épen éltél, vagy legalábbis éltél. Tépd ki sérelmek fene tüsketűit! Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok nekrológot, gyász-sorokat s azért is légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad írok folyton, mást se teszek. Temetlek. Én a bánatom, kutyakoncom, óvom. Féltem a múltam.
III
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül
Hunyd be a szemeid, ha úgy érzed, fáj, de nincs, kihez szólj, ordíts, kiabálj, a múltad csupa bűntudat, a jövőd meg félelem, s a jelen egy csapda, hol nem vár, csak sérelem.
Hunyd be a szemeid, hisz elbújni nem tudsz, ezt belül kell rendezni, nem segít, ha elfutsz, tanulj a rosszból, és végre becsüld a jót, ember vagy, ne játszd a mindenhatót!
Hunyd be a szemeid, hidd el, másnak sem könnyebb, a fájdalom tanít, néha tőle vagy bölcsebb, soha ne tépd ki magadból, de keresd a gyökerét, s fond meg belőle a védelmed kötelét!
Hunyd be a szemeid, és bocsáss meg nekik, kik bántanak, elhagynak, szavukat szegik, de a legfontosabb, hogy bocsáss meg magadnak, mert a harag az elszáll, de a bűneid maradnak.
Hunyd be a szemeid, ha úgy érzed, fáj, de nincs, kihez szólj, ordíts, kiabálj, hunyd be a szemeid, most csak magadat lásd, hisz egy csoda vagy, élvezd az előadást!
Megannyi fájdalmas gondolattal ébresztett a hajnal, miközben gyertyát gyújtok, csak rátok emlékezem, köszönöm az életet s a sok jót, mit kaphattam, hiszen ha ti nem vagytok, úgy én sem létezem.
Nincs semmi, és nem is lesz már, mi pótolhatná a szeretetet, mivel minket mindig körbevettetek, felfoghatatlan számomra, hogy ily hamar csak érinthetetlen emlékképek lettetek.
elesznek előled falánk mély bendőjű pillanatok felszív a fény megront az éjfél becsalnak háló- jukba a pókok magukba zárnak a tükrök míg téged aki okosan élsz, okosan szeretsz, okosan játszol, okosan illesztgeted a porszemeket - társul választ magának az órában éneklő kakukk
†
