Makay Ida
Hitvallás
Te, aki vagy, de rejtve a jelekben,
tudom, hogy egyszer meglátlak valóban,
és tudom, minden készület ezért volt:
a néma harc a csönddel és a szóval.
Ezért kellett az arcokba merednem,
és elfelednem végül minden arcot.
Hogy a káoszból tisztán földerengjen,
izzó kontúrral váljék ki az arcod.
Ezért feszült kínná a némaság
a számban. Hogy majd akkor azt, ami
vagy, azt a legvégső jelentést
a csönd előtt ki tudjam mondani.
egynemű vagyok a széllel, folyó sodrával, esőcsepp hullásával, madár röptével, fapadlón járó facipős ember lába zajával. Levegő-e a szél? Víz-e a folyás és a csöppenés? A röpülés madár-e és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása? Megszűnik a szél, a levegő nem szűnik meg, de szél nélkül halott. Elhullt a madár, a teste új mezbe öltözött, száz új alakba szétívódott - de a röpte nem maradt meg és el se veszett. Többet nem is tudok magamról és mire tudnék, már több leszek annál, hogysem tudhatnék bármit is. Még nem vagyok egész és mire az lehetnék, már több leszek annál, hogysem magamban lehessek egész. Még nem is élek, nem is fogok élni: életnél teljesebb leszek a holtom után.
Ezer vagy millió év szólalna meg ma itt ha megszólalna a perc ha megszólalna a perc tompán alkonyodik novembervég akár egyetlenegy hangot nyögne ki szürkét rövidet: világűr-mélyi zene zengne jég-sivatag-páncél recsegne ős-tenger habja zúgna-verne dinoszaurusz rikogna benne húsba csusszanó kés neszelne menekvő ölelés lihegne anyóka-mesehang remegne kölyök-vidámság énekelne bölcsesség lenne ige lenne
ha megszólalna a perc ha megszólalna ma itt November vége ősz van agg ősz alkonyodik
Szabó Ila .
A legszebb szó
mint a virág rügyekbe bújva mint a szó gondolatba hullva mint a gyöngyszem tenger mélyében mint a gyermek anyja méhében rejtőzik mélyen csillag kékjében ezüst porában álom borában a tündérnyi fény az örök remény a legelső eltitkolt óhaj a legvégső legszentebb sóhaj a virágot bontó a szót kimondó gyöngykagylót szakasztó gyermeket fakasztó legszebb szó
Reményik Sándor: Hallgat
Hallgat. Hallgat néha hosszú órákon át. Akár a kő. Akár a fa. Akár a hó. Akár a hóvirág. Hallgat. Én e hallgatás irígye vagyok. Bár nyugtalanít ez a hallgatás Néha. Mert hátha befelenőtt panaszok, Megkövült jajok, elhalt sóhajok, Finom kéreggel fedezett sebek, Alig kinyílt apró virágfejek, Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak Lappangnak kő,fa,hó, hallgatás alatt. Én azt hiszem, hogy ismerem. És mégsem ismerem. És ma sem tudom, miért hallgatag. Csak e hallgatás irígye vagyok. Fecsegésben szétszórom magamat, Azután szégyellem, Nagyon szégyellem Mindig, amikor szemben ül velem, Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül, Aprópénzként elszórom magamat. Ő ült, és hallgatott, S mint foghatatlan súlyt Éreztem lelkében az aranyat.
Fenyő Miklós: Kérdezd a csillagodtól
Rám szólt egy angyal,
Tartozol az újabb dallal.
A csendből már elég,
S kért egy új mesét.
Kért egy új álmot,
Szívének azt a furcsa lángot,
Mely a szívnek néha kell,
S csak a csillaga gyújthatja fel.
Kérdezd a csillagodtól,
Miért alszik néha el.
Talán hogy felragyogjon,
Ha újra útra kel.
Álmodj a csillagoddal,
Bújj hozzá jó közel,
S ébredj fel úgy, hogy átölel.
Értett az angyal,
A szívből jött szép szavakkal,
S titokban arra várt,
Öleljem újra át.
Kibontott hajjal,
Eltűnt hogy jött a hajnal,
De már tudtam, mit beszél,
Hogy a csillagot nem fújja el a szél!
Kérdezd a csillagodtól,
Miért alszik néha el,
Talán hogy felragyogjon
Ha újra útra kel,
Álmodj a csillagodról,
Hívd hozzád jó közel,
S meglátod majd, ha átölel.
Sose hidd, hogy a csillagod
Elhagyott, ha az éjben nem leled,
Majd ha újra felragyog,
Rájössz, hogy csak próbára tett,
S mit egy kisgyerek,
Játszik csak veled.
Kérdezd a csillagodtól,
Miért alszik néha el,
Talán hogy felragyogjon,
Ha újra útra kel.
Álmodj a csillagoddal,
Bújj hozzá jó közel,
S meglátod majd, ha átölel.
Tudd meg hát a csillagodról,
Miért alszik néha el!
Azért, hogy felragyogjon
Ha újra útra kel!
S ha néha elcsatangol,
Csak szíveddel hívni kell;
S meglátod majd, hogy átölel.
Álmodj a csillagoddal,
Szállj hozzá jó közel,
A meglátod majd, hogy átölel.
ÖRÖKRE
Ne mondd ki ezt a szót: örökre. Ne búsítsd senkinek szívét, Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek, Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre... bús, tréfás, hazug szó. Isten ajkára illik az. »Egy percre, míg egy csók elcsattan« Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre! Vesd meg, ki mondani meri. A végtelenséget csúfolja, Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal Csak azt ígéri, mit megád. Örökre... csak a vértelenség Kendőzi ezzel önmagát.
»Ameddig ajkad csókol, éget, Ameddig szítja lángomat« A férfi-ajkon ez igaz csak És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre. Szeresd, ki csókol s nem ígér. Örökre szánt fanyar kötésnél Egy csókterhes perc többet ér.
Ha megkérdeznél!!
Ha megkérdeznél Azt mondanám: téged szeretlek. Ahogy begombolod a kabátom és vitatkozol velem, Ahogy a nyakamba bújsz és a könnyeid végigfolynak mellemen, Mert szeretsz.
Ha megkérdeznél Azt mondanám: a kezedet szeretem. A tenyereden állva ha szédülök hirtelen, Markod bezárul, vonásaidba ágyazva alszom védtelen, Mert megóvsz.
Ha megkérdeznéd Azt mondanám: a szemedet figyelem. Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen, Ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen, Mert benne élsz.
Ha megkérdeznéd Azt mondanám: túl bonyolult nekem. A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem, Megnyugszom, nem akarok más ember lenni Mert benned élhetek.
Ha megkérdeznéd Azt mondanám: nem kérdezel sosem. Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek, Mert megóvsz - ahogy én is óvlak, Mert hiszel bennem -ahogy még én sem hiszek.
m.t
Őrangyal
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra Ha a bánat már nagyobbra nôtt, mint a szerelem Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet
Ha az életedet veszed újra fontolóra És a szívedet próbálod meggyôzni, hogy végleg leteszel róla Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet Ott leszek és megmentem összetört lelkedet
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz Feltárom elôtted az utat, amelyet hiába kutatsz Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda Mert én vagyok az ôrangyalod
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól
Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess! Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess A végsô pillanatban fogom meg a kezed És az egész világot odaajándékozom neked Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz Feltárom elôtted az utat, amelyet már régóta kutatsz Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod
M.t......
WASS ALBERT: A KÖNNYCSEPP ÁLMODOTT
- Vártam reád már ezredévek óta! -
A világ teremtésétől kerestelek!
- Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő. Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
és a mezőkön nem volt több virág. Magában járt a leány a sárga őszi úton,
és lába nyomán sírt a rőt avar. Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
végigszaladt az arcán
és a földre hullt. A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent. A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
S a könnycsepp álmodott.
Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
fellüktetett az élet. Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott. A margaréta nőtt. És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
kinyitotta első fehér virágát. Egy fiú s egy leány jöttek az úton. A fiú lehajolt, s letépte a virágot. A leánynak adta. Ott álltak egymással szemben. - Vártam reád már ezredévek óta! -
A világ teremtésétől kerestelek!
- Szemükből ragyogott a március... A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.
Somogyi Barnabás
TARTOZÁS
Valakinek én sokat érek, Valaki bennem többet lát, Mélyebbre lát az embereknél S bennem találja meg magát.
Az édesanyám örömének Én vagyok a felezője; Emésztõ, titkos bánatomnak Õ az elsõ felfedõje.
Tudom: kihullott könnyeinek Sós cseppjeit én okozom; Szeretném azért megszámlálni, Hogy tudjam, mivel tartozom.
Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan mellettem, ha ajtót nyitok, légből, párából szőtt alakban, te álmaimból támadott? El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt, egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendődben hallgatag? Egy pillanat - még ott pihentél, s tűntél, suhantál már tova. Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg, hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked. Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett, s eltűnsz. De érzem szomorúan, hogy még találkozom veled.
(Lator László)
Jean Rousselot: EGYIPTOMIUL
I
Szerelmem olyan benned mint a Nádszál melyet a szél ölel
Ringass el hát vagy kényszeríts ha tetszik Csókolnom a sarat ahonnan véteték Téríts ki minden fényt utamból Vagy mint a fáklyát magasba tarts
Ám el ne feledd hangod én vagyok Írásod is És földi léted nélkülem Sosem lesz igazolható.
II
Halálom nem látszik ma még És mégis jelen van akár A fű s a füst szaga Mely elmondja az eltévedt hajósnak Hogy közel már a föld.
Olykor már mintha hallanám is Morajlani a pirkadatban Mint Memnon kolosszusait. - fordította: Timár György
És gyors is. Mindenben megelőz. Amit csak holnap akarnék, tegnapelőtt már tőle tudom. Mégis ma kell magamat ki- találnom. Elhagyom őt, öleléséből bontakozva naponként igyekszem utána. Mégis, mint a fehér lehelés, tenyerembe simul, ajkamat érinti, válla melegét érzem, szólni szeretnék hozzá, leint, mosolyog, sírnék, maga felé fordít, s néz, néz, mint a trópusi alkony, rezzenéstelenül. Másnap ráfektetem kezemet a kőre, fatörzsre, a homokra, áradjon szét bennük az áldás. Imádkozom fűben a fűhöz, őrizze meg, ha erre járt, a léptét, letaposva, s a mályvavirághoz, mely mint óriási csokor, lengedezzen a megszentelt levegőben. És olvasom pupillákban a lélek zavarát. Látom, ahogy terjed lefelé a szájra keserűen a hazugság, s szenvedve vissza- felé szájtól szemekig az igaz. Vibrál mondatoktól az arc, mélyülnek rajta a ráncok, de köztük a bőr síkján még megülhet az öröm. Angyal tartja két kézzel a gerincet.
KÉP A TÜKÖRBEN
Hogyan volt, azt már nem tudom. De mégis csak megláttam egyszer, Bámultam rája nagy szemekkel. Már régen volt, csak ezt tudom.
Néztem égve. Arca, alakja tűztükörbe, Szemembe rögződött örökre S szivemre hajlott tündökölve.
Már régen volt. Nem is tudom
Dsida Jenő / Mosolygó, fáradt kivánság
Jó volna ilyen édes-álmoson ráfeküdni egy habszínű felhőre, amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel aludni rajta, lengve ringatózni acélkék este, biborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kin, álmot súgna illatosan ágyam: vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám haraggal, csak mosolyogva suttogná a szélben: Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.
(Somló Tamás - Adamis Anna)
Álomarcú lány
Hívok egy régi álmot, Várom, ki benne áll, álomarcú lány, Értem, ha szólal bennem, Érzem, ha megérint, álomarcú lány, Mindig gondolj rám!
Átkarol, hogyha kérem, Rámhajol, úgy, mint rég, álomarcú lány, Érzi, hogy miért is nézem, Érti, hogy miért is fáj, álomarcú lány, Mindig gondolj rám!
Szép, mint egy színes álom, Kár, hogy csak néha lát, álomarcú lány, Vállamra száll a hajnal, Búcsúzik ő is már, álomarcú lány, Mindig gondolj rám!
Álomarcú lány! Mindig gondolj rám! Lépj közel hozzám! Mindig gondolj rám! Vidd el éjszakám! Mindig gondolj rám!
LGT
Balázs Fecó: Idegen
Ugyan úgy kel fel a nap és ugyanúgy megy el, csak mi nem látjuk egyformán sosem. Hogy ugyanúgy hoz ugyanazt,vagy szebb mint amilyen, Te is így én is máshogy képzelem.
És ugyanúgy jön fel a hold, ugyanúgy fogy el. Neked mégis másképp mint nekem. Sose járunk ugyanott csak azonos helyen. Két világ ami nincs is oly közel.
Így szeretem és bármi lesz velünk, soha úgy ne legyen hogy egyformák legyünk. Amíg egymáshoz változunk tükörképben tükörkép vagyunk.
Idegen akit lépésenként engedsz közelebb. Akiröl lassan elhiszed, hogy téged keresett. Mosolyog ahogy átölel, mert tudja kit ölel. Egy idegent akit lépésenként engedett közel.
Tanulunk és tanulunk Szépen haladunk Egyre több amit végképp nem tudunk. Szerelem és türelem forrón,hidegen két világ ami együtt van jelen....
Heltai Jeno: Kérdőív
Mikor elnémul megkínzott szived, Eléd teszik a nagy kérdőivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt, A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! -- Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett? Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda, Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét, Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond, Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis, Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt, Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért Keserves, édes, pici életért?
Rab Zsuzsa
Lehet
Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet? Virágos isten küldött tégedet! Megint veled? Veled, veled, veled? Az ócska sláger-dallam is nevet, sajnos a vénkisasszony is nevet, mitagadás, a bácsi is nevet nevet, nevet, hogy lehet. hogy veled, megint veled, hogy azért is, lehet, hogy tiporjuk vakon az éveket, külön-külön, mégis veled, veled, a metrólépcsőn ifjú szédület röpít és részegít, s az is nevet és csúfolón nyelvet öltöget, azt mondja mégis, hogy lehet, lehet, bócorgok majd, vénasszony, nélküled, és zörgő szíved is szeret, szeret, s már nem számoljuk rég az éveket, már rég nem tudjuk mi is lehetett, kicsoda játszott velem és veled, csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet – sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? Majd vénülök magamban, nem veled, mint olvasón, morzsolok éveket, pereg a múlt, a majdnem – lehetett, és minden éjszakám veled, neked, és minden reggelem neked, veled, és mindig nélküled és nélküled, halálos ágyamon, ott is veled. Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. Amire nem jutott szavam neked, elmondja majd istenem-istened.
Auth Csilla: Érzés
Minden érzés amit adtál, jó volt nekem Minden mi Te voltál, jó volt nekem Minden szavad megérint, megéget Bezár szívembe Téged
Hol van már a szép Világ Számodra messze már De néha még a magasba vágysz Mint hulló kő zuhansz tovább
De minden út összefut, az árnyékból a fény kijut De egyszer még gondolj rám, gondolj rám
Minden amit adtál híven őrzöm, míg élek Mindig újra kezdve kereslek, míg el nem érlek Minden szavad megérint, megéget Bezár szívember Téged
Hol van már a szép Világ Számodra messze már De néha még a magasba vágysz Mint hulló kő zuhansz tovább
De minden út összefut az árnyékból a fény kijut De egyszer még gondolj rám, gondolj rám
Minden szavad megérint, megéget Bezár szívembe Téged
Hol van már a szép Világ Számodra messze már De néha még a magasba vágysz Mint hulló kő zuhansz tovább
De minden út összefut az árnyékból a fény kijut De egyszer még gondolj rám, gondolj rám
Hol van már a szép Világ Számodra messze már De néha még a magasba vágysz Mint hulló kő zuhansz tovább
De minden út összefut az árnyékból a fény kijut De egyszer még gondolj rám, gondolj rám
Reményik Sándor: Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak. A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerû, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók. Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót
Add a kezed, most induljunk csöndben... Nem!...Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad, Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben, Míg emberek közt száguld a vonat S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...
Teller Ede:
Minden este várlak
Minden este várlak. Nem kell hogy siessél. Tudom, hogy lassan jössz. Hisz régóta várlak. Mindenkihez eljössz. De nem várt még senki Ennyi reménységgel Ennyi nyugalommal És ha fájt az élet. Tudom, hogy majd egyszer Jóságos kezeddel Minden bajt elsimítsz
Gligorics Teréz
Én legyek…
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szivedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szived örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább..
/Bihary Éva/.
Mit tennék nélküled?
Ha nem fognád a kezem, tudom nagyon félnék, Ha nem lennél velem, már régóta nem élnék. Ha szemembe nem néznél, sötét venne körül, Ha elmennél, valamim összetörne belül. Ha nem mosolyognál, mint a nap az égen, Ha nem hallanám szavad, nem mért élnem. Ha meghalnál, fontos, hogy utánad menjek, Hogy elmondhassam neked, mennyi szeretlek !
Tandari Éva: Várlak
Fénysugár a két kezedben.... - Kereslek a Végtelenben! Lágyan szól egy bús gitár; Egyre várom: Jössz- e már?
Hallom a csöndben léptedet... - Játékot űz a Képzelet... Szíven epedve arra vár: Jössz-e már? Mondd, jössz-e már?!
Dalol egy csókós kismadár... - SZívem a szivedre hol talál? Szerelem szívünkben hol terem? Ó, jössz-e már, én kedvesem....?
József Attila
KÉP A TÜKÖRBEN
Hogyan volt, azt már nem tudom. De mégis csak megláttam egyszer, Bámultam rája nagy szemekkel. Már régen volt, csak ezt tudom.
Néztem égve. Arca, alakja tűztükörbe, Szemembe rögződött örökre S szivemre hajlott tündökölve.
Már régen volt. Nem is tudom.
Azt kérdezed, hogy ki vagyok, micsoda kis lélek vagyok, ki ablakodon kopogok, és mint a gránát, tüzelek, és lengek-ingok-libegek, és hámba fogom a szelet, és hintálom a levelet, összekuszálom a leget, s azt a suhogó szövetet, amit a hajnal tereget, min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted, megvillantom szárnyaimat, a selyem kardokat, melyek átmetszik az eget és hazugságodat, és akkor már tudod, akkor rögtön tudod, hogy az angyal vagyok, aki gyerekkorodban úgy magadra hagyott
Bella István
Aki ivott az ég vizéből
Aki ivott az ég vizéből, felhőt evett kenyér helyett, önmagát vette feleségül, s egész világot éhezett,
aki csillagokra térdelt, ha a folyókban térdepelt, arcát kimosta a szégyen, kavicsként kifehéredett,
lassan az időből kiszédül, magával ragadja az út, inni a mindenség vizéből, s betelni múlhatatlanul.
Nahid Bagheri-Goldschmied Égtájak
Mindnyájan más égtájról jöttünk, szemünk megszokta a világtérképet. Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett, Izgalom fogott el bennünket. A szeretet volt közös nyelvünk, a Föld a mi közös bőrünk. És minden éjjel, midőn a Nap parazsa kihűl, dideregve melengetem az én keleti és nyugati kezem a te szemed déli és északi lángjánál.
Balázs Ildikó fordítása
APOLLINAIRE MADÁR DALOL
Madár dalol itt valahol Én azt hiszem hogy a te lelked Virraszt közöttünk ránkhajol S tépett bakáknak énekelget
Hallgasd csak oly szeliden búg Nem is tudom hogy melyik ágon Teli dalával minden út Bármerre járok e világon
S mit is mondhatnék lélek ez De dallá lett s dalol a fáról S a szívből égi rózsa lesz Mit is mondhatnék e madárról
Bakáknak ő a szerelem Az én szeretetem mint a rózsa Oly szép leány és csak nekem Dalol a kék madár ma róla
Ó kék madár oly kék vagy mint Égi szeretetem szíve bájos
Az élet szonettje
...És minden alkony opálosan éled És minden hajnal szőkén rám kacag És mindig forrnak vágyak és nyarak, Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat És új reményt is, ami dalra méltó És szemeket, amelyek, mint a mély tó, Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi, Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Carol Ann Duffy
FOLYÓ
A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv, más a bugyogás, más még a neve is ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon, lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek, és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel új nyelven feltűnő a fán. Egy madár, ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget, hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána. Piros virágért térdel le, letépi, később majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.
Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott, saját kezed lógatnád a vízben, ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz, wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének? Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen szavak miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.
Ha tényleg ott lennél, mit írnál egy képeslapra, vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?
Vári Csaba
SZERETŐK
álmokban járó volt szeretők
vissza –
boldogok akik találkoznak vonzva-taszítva
cserébe
adva mindenük egyetlen éjszakára s visszavéve
szajhák
cserélik így mosolyuk és szívük aljátálmokban járó szeretők szívverése
hallik
boldogok akik találkoznak hajnalig
Határ Győző: ANGYALKÁNON
falevelek felvilágán két levél ül két fa ágán
azt kérdi a hárfalevél: mért hogy te meg nyárfa levél?
mond a nyárfa: szent ajándék ez is – zengő nyárfajáték
bachjánossebestyén-forma angyalgó kánon-kintorna
szól a hárfa s nekividul: erdőzsongás viváldibul
széllel rezgő zenebona händel-rejtő lombkorona
ilyen ez az angyalkánon – ne botránkozz kintornámon
falevelek felvilágán két levél ül két fa ágán -
Takáts Gyula Mert a kézzel foghatónál
A szó, mely szólít, egyetemesebb és gazdagabb lett vele már a nap. Valamit átadott közénk, veled, a megszokottnál e szokatlanabb,
mert a kézzel foghatónál a világ más rendjéből hozott nem foghatót, melyről ritkán jeleznek hajók… Új partokat… Új kontinenst hozott
nekem, hogy lássam és éppen veled, ahogy e fényesebb, zöld szigetek a hiányból teljesbe nőve át,
mint része bár, de nem a résznek, jeleddel tagjai egy oly egésznek, mely talán több is, mint ez a világ.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet – leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - mire elméd gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s álmomban s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám.
( Illyés Gyula fordítása )
E. Isenhour: Add tovább
Ha van valamid, ami jó, Ami barátaiddal megosztható, Legyen bár csak egy apróság: Hozhatja Isten áldását.
Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám, De segít megharcolni egy-egy csatát. Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes, Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Ne feledd a másik fájdalmát! Te kell, hogy segítsd az úton tovább. Egy kedves szó vagy egy mosoly Áldás lehet a másikon.
Ha tudsz egy kedves történetet, Vagy hallottál az utcán jó híreket, Vagy jó könyvet rejt a szobád, Mely segít elűzni a másik bánatát,
Ne légy önző a szívedben, De viselkedj a legnemesebben. Tedd a közösbe kenyered, Hogy társaid is egyenek.
Ha Isten meghallgatta imád, S az égből áldást küldött le rád, Ne tartsd meg csak magadnak, Míg mások sírnak, jajgatnak. Add tovább!
Nemes Nagy Ágnes
Lámpa
Lámpa van a szíved közepében, Attól fénylik minden porcikád. Lámpafényed bársonyosra szűröd, Mégis, ahol vékonyabb a bőröd, Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete, Lila szikrát pattogtat az éjben, Köztük arcod csillog, mint a köd, Augusztusi csillagok között – Lámpa van a szíved közepében.
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek . - fordította: Somlyó György
Pablo Neruda Tetszel nekem, ha hallgatsz...
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor, és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza. Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek, s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.
Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem, s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem, és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál. Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben. És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám. Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.
Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak, mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa. Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes. Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor, oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál. Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő. S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.
Simor András fordítása
Gyurkovics Tibor Minden levél
Minden levél és minden alkonyat neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz forróságával az ajkadba űz.
“Az élet egyszer leugrik rólad, s nem hallod meg ha földet ér, kézen fog majd egy kicsinyke angyal, hogy messzire vigyen új életért, akkor majd tudd, hogy ott álltam jobbra, s balra volt az éjsötét, küzdöttünk érted, de az ördög feladta, s végül maradtam én…” (Effeta)
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami víz alatti ragyogás, valami messze, panasz néma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellő halk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árny hűs rejtelem, valami, ami ujjúlt szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Kahlil Gibran
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
Ha tudott rólad, aki csókol, és ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, s te beleköltözöl, édes kisértet, és az idézett és aki idéz, egymást növeli: lelkeknek mesés egyessége ez, oly keveredések tükörjátéka, amikkel az élet máskor csak lopva s kényszerből igéz: hűség s hűtlenség jajdul össze bennem féltékeny és oldozó szeretetben (kettőben három és három az egyben!) s mint túlvilág kérdi a pillanat, hogy ami még te, már az se te? - Vagy, hogy ami nem te, még az is te vagy?
Dsida Jenő :Vallomás
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Laren Dorr:
Lennék. . .
Lennék Napod, ha nappal lenne, fényessé tenném hajnalod, bíborral festeném este a felhőt, hogy gyönyörködj, ha akarod. Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy, aztán esőcsepp lennék, rád esnék, s gördülve csókolnám arcodat. Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad, ködkarjaimmal ölelném tested s megnyitnám előtted utadat. Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél, elolvadni gyönge kezedben, s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz. Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét, hajadba bújnék tincseiddel játszva, míg nevetve mondanád: most már elég. S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok, égbolt lennék éjfekete éggel, hol nem ragyog más, csak a Te csillagod
Szeretlek. Csak szeretlek.
A mennyben és a földön is legyen szent a Te neved. Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem most és máskor is. Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged, hiába szeretsz mást, s Ő is akar Téged. Legyen meg az akaratom itt lent a Földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért, ha már nem kell senki kölcsön. Ha már tudják, ha már tudhatják mások is, én belehalok, tudom, de mégis, de még akkor is, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva, összekulcsolt testek izzadt nyomorával, pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én, jó volna úgy, ahogy szeretnéd még. Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírva, ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva. Pedig meg fogok halni, s Te nem értettél semmit, meg fogok halni, mert nem tudtam adni! Nem tudtam adni, csak ennyit... Nem tudtam mondani, amit kellett volna, csak akartam élni, Neked játszani, játszani, nem félni. Játszani Neked a reggelt a Nap első sugarával, a reggelivel, amit ágyba hozok azzal, ki kedvesem eljátssza. Ahogy a Földön, úgy a Mennyben is. Te szeretsz mást, én szeretlek Téged. Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted. Te nekem vagy, de ugyanúgy másnak. Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva, messze megyek, de legyek bárhol is szeretlek, csak szeretlek akkor is, még akkor is... Szeress vigyázva, ne szeress bántva, szeress, mert a látszatnak könny lesz egyszer ára. Borzas szerelmünket ki fésüli újra, hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra? Ámen...
Gottfried Keller:
TÉLI ÉJ
Szárny se rebbent, megfagyott a csönd, néma földön villogott a hó, tiszta volt a csillag sátra fönt s nem hullámzott, dermedt volt a tó.
Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán megfagyott a viz a tó felett. Törzsén felkúszott a hableány és a zöld moszat közt átlesett.
Fenn a vékony jégen álltam én, örvénylett a viz vak mélye lenn, s néztem ott a lányt, lengett felém szép, fehérlő teste meztelen.
Láttam én, hogy felfelé figyel és a jéglapot tapintva sir... arcát már sosem felejtem el, bennem él, mig el nem rejt a sir.
Francis Jammes:
S OLY HALK S SZELÍD AZ ÁLMOD ...
S oly halk s szelíd az álmod, hogy halkan s szeliden Megnyílik tôle ajkad, minthogyha csókra várna. Mit álmodol ? Talán egy sziklabérci, sárga S lila virágu rétet, hol hószín nyáj pihen ?
Ezt álmodod ? Vagy azt, hogy erdő mélyiben Zengô forrás bugyog susogva a mohára ? Vagy nyúlfiat riaszt egy rózsa-kék madárka, Mely illó pókfonálért cikáz a légbe fenn ?
Azt álmodod : a hold nagy hortenzia-gömb ? Vagy hogy a kút fölé ákácok lombja önt Nehéz és drága myrrhát, sűrű arany havat ?
Vagy hogy a kút vödrében úgy reszket ajakad Visszfénye, mint szirom, mit rózsafákhoz érve Sodort le enyhe szél a víz ezüst szinére ? ...
Somló Tamás: Nagyon kell, hogy szeress...
Ha már nincs erőm a szép szavakra, Ha már nem izgat a szép primadonna, Ha a szerephez már semmi kedvem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha már nem dob fel se harc, se játék, Hogyha nem akarom már a másét, S hosszú szünet van a jókedvemben, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha a jobb napok sem érdekelnek, Mikor vége van a türelmemnek, Ha a szerelmedet nem érdemlem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Ha a kedvességed bosszant, fáraszt, Mikor nem adok és nem várok választ, Mikor szeretni már nincs mit bennem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Kovács Ákos:
Figyelj rám
Azt gondolom: éjjel és lásd máris a papíron van és körülöttem és sötéten hömpölyög mint holtágak vize mint mélyről jövő sóhajok szeretnélek felhívni most és elmondani hogy megvagyok
szeretném hallani a hangodat persze tudom hogy alszol és nem szabad
mégis
szeretnék meghalni hogy figyelj rám hogy te simítsd ki az arcomat
George Gordon Byron:
AHOGY ITT JÁR-KÉL
Ahogy itt jár-kél, miként a csillagtüzes éjszaka: fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya: oly szeliden ragyog felénk, ahogy a vad nap soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, - s a fele báj nem volna itt, a varázs, mely arcán tüzel s belengi holló-fürtjeit a drága fej körül, amely égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg, az a pir, az az eleven, s az a derű a szeretet munkáját zengi édesen: földi jóságot, és szivet, melyben tiszta a szeretet.
Babits Mihály:
MIKÉNT SZÉLCSENDBEN A HAJÓ
Miként szélcsendben a hajó lelkem ma veszteg úgy lebeg vitorla nélkül! - Ah be jó, hogy most melletted ülhetek! Talán megállt a vén Idő s mi ketten élünk már csupán - ó milyen édes lanyha hő, mily édes lanyha délután. Most messze földön senki sincs, fénylik az ajtón a kilincs: ajtó előtt a macska ül, hátát gubbasztva gömbölyül. Kertben tüzel a tulipán fejét megadva csüggeteg: most minden édesen beteg. A tornácon az oszlopárny a napsütött fal oldalán ledől, mint tejben a kalán. Nincs a világon semmi vér, tejjel és mézzel foly az ér, a vékony ér a hús alatt: azért vagy, édes, oly fehér, s nézed a fehér bús falat. Elalszik minden - mily varázs! Már alig zümmög a darázs. Vállad vonala betegen omlik el kebled vánkosán s úgy csüggök fényes szemeden, mint hipnotizált, orvosán. Altass el, édes, engemet, s álom hajóján messze vígy ah ez az álom - eltemet - és ah! maradna mindig így! maradna mindig így ... így ... mindig így
Radnóti Miklós:
REJTETTELEK
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága vírulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten
Itt künn járok a földeken, kedves. A kalászok megbókolnak előttem: olyan hatalmas vagyok, olyan bronzarany félisten, mikor rádgondolok. Egyébként pedig költő, sétáló ember, akire fény hull és sárgaméz-mosolygás. Tehénkék. Pásztorok. Nyári máglya. Búzamező. Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét. Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös nászindulóját!
1930
Karinthy Gábor: A kék rózsa
Ballagok hegyen, völgyön, úttalan utakon; ruhám cafatokba lóg; dűlöngök, dúdorászom ittasan. Kísérnek vad nyarak, telek; könnyezem, botlom, elesem. És jönnek görcsösbottal ballagók s kérdik tőlem: te mit keressz? Szemük rámvetik. S felelek: én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres. Az egyik régi ezüstláncot, másik szétmállott szavakat. Harmadik elfújt gyertyalángot, negyedik olvadt havakat. Ötödik télidőn tavaszt, hatodik ezt, hetedik azt... Keresnek mind... múlt árnyakat sokan, a jövőt kevesen. Utamban ők nem ártanak: én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút! a szűz csodát, a meztelent! Az éjfél kibomló haját, halottak élő sóhaját, mely boszorkák szemére leng... fagyott tüzét a gyűlöletnek, melynek méhe a szerelem... Én a kék rózsát keresem! a kék rózsát! a fényeset! a lengőt és a mozdulatlant. Keresem jaj, halálraváltan télen és nyáron szüntelen a szemeken s az arcokon... Keresem... s ha majd megtaláltam, gyöngéden számhoz emelem, megcsókolom
Majtényi Erik: Virágének
Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akár a börre tapadó inget cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szólok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hüvős magosban. Valami lomha időtelenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtön- odvából feltör, feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó, el nem eresztő, eszelős, fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség, az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz, és amitől félek, amiért élsz, és amiért élek.
Rainer Maria Rilke: Szerelmes lány
Ez ablakom itt. Lágyan ébredtem és kevély lengésbe vitt a vágyam Hol életem s az ágyam s hol kezdődik az éj?
Úgy rémlik, ez a friss táj én volnék, szerteszét; áttetsző, mint a kristály, mély, néma és setét.
A csillag millióit fognám magamba én; oly nagy szivem s vivódik; el is ereszteném
Azt, kit szeretni kezdtem, tartottam is talán. A végzetem - keresztem - oly furcsán néz ma rám.
Mi is vagyok e dolgok közt én bús elvesző, mozgó akár a boldog és illatos mező.
Szó, mely kiált csodásan s fél, hogy egy hang felel, mert sorsom az, hogy másban nyom nélkül vesszek el.
Percek
ha nincs mit írnod akkor is írj írj arról, hogy tudod hogy azokat a perceket várod ,
pontosan tudod, mi ez .
van köztünk pár különbség mégis együtt minden
olyan puha ,és árad.
Hihetetlen Veled !
*Felhő
Most még ne mondj semmit majd akkor ha megjöttél. Most még ne mondj semmit csak akkor, ha döntöttél. Még ne mondj semmit addig míg nem érted, Ne mondj semmit még, mert Nem vagy, Nem jöttél. Most még nem létezünk, csak játszunk csak játszunk, hogy élünk.
Most még ne add nekem mit mástól elvettél. Most még ne mondd! már akkor, már akkor szerettél. Most még ne mondj semmit majd találunk szavakat, Melyekből élet fakad
Majd ha megszültük egymást nagy vajúdás után. Akkor mondd!
Már akkor , már akkor is szerettél!
*Felhő
Áldott legyen az év, a hó, a nap Az óra és a perc is legyen áldott Melyben először láttalak S szívemre raktad ezt a láncot...
/Petrarca/
József Attila
KÉP A TÜKÖRBEN
Hogyan volt, azt már nem tudom.