A minimalista dobosok kincsek, hát még ha, hogy szép hangjuk is van...Metronomy, Anna Prior pl. igazi kincs ő is igaz díjnyertes slowdrummer...is. Tű pontos, finom .ozzanatos dobolás, ütemek...ilyen mellett szunte akármerre megy,mehet egy zenekar...dob...basszus...no nem d&b azért.
U2? Azért rémlik pörgősben is...annyira bonyolult is meg pontosan szép is a zene emberek! (L).
Kicsit, peppikét illuminátusban vagyok éppen, nagyon érdekeseket írtatok, viszont most még bocsánat nem reagálok, elnézéseteket kérem, mert teljesen izgalmas dolgokat írtatok, és szeretnék fényesen rá reagálni, ha megengedem majd magunknak... :)
nagyjából így igaz. annyi h én 92 novemberében ismertem meg őket, az h hallottam a hight meg a fridayt a letterrel ami közben kijött, még nem ismerés. a wish-set széthallgattam, azaz napi szinten ment tanulás közben. a hyperól én lemaradtam csak hírből hallottam h 89-ben mekkora reflektorfényt kaptak itthon és kint is. a wms szerintem igy utólag nagyon jo lemez, csodálatosan van hangszerelve és van pár olyan brilliáns dal ami szerintem a legjobb 20ban is benne van. véleményem szerint boris és porl távozása ellenére ez egy csúcslemez az akkori felálláshoz és bizonytalanságokhoz képest, még a dobokj is elég jól szólnak. a wms ehhez képest nekem rosszabb producerezés vagy/és keverés áldozata lett.
a wish-hez lelki kötődésem van, és ez mindig meglesz. a cure-os fórum fele szerintem csípi nagyon a lemezt, és nagyon jó érzéssel fogom bömböltetni majds karácsony előtt a masterelt lemezeket.
érdekes. meg kéne robertéket kérdezni. ezek a tünemények sajnos vagy ne,m b oldalasak lettek. tán a hardcore cure fanoknak lettek tartogatva. ropbertnek néha érderkes döntései voltak
Mai napig nem fogom fel, hogy egy Big hand, Twilight garden, A foolish arrangement vagy Play hogy nem került fel egy albumra sem. Mind a 4 brilliáns gyöngyszem.
Nálam a Wish többnyire 9 számos, Apart, Wendy és Tust nélkül. A Bloodflowerst ritkábban hallgatom, a TLDOS és a BF közti számokat általában skippelem, azért néha a TINIf lemegy, mire észbe kapok. Az OOTW kellemes ugyan, bár kissé szépelgő, és a zenekar legenerváltabb albumnyitó dala. A WMF nem rossz, de 6-7 percben befogadhatóbb lenne, szerintem felvágásból írták ilyen „epikus” terjedelműre.
Na de mi nem fikáztuk a Wisht, továbbra is tartom lenti hsz sorrendemben a 2. helyen. :)
Nekem az Elise a skip csak, és úgy már szeretem végig hallgatni. Oda inkább egy Play, majd egy Twilight mehetett volna be (én így is szoktam hallgatni), és ez mehetett volna kislemezre, vagy akár külön a Galorera.
Ja, és én 98 körül Galore, Wish, Paris, majd WMS sorrendben kezdtem, utána 17sec, F, PG, TIB, JWP, KM, Disi, Head, TOP. Közben szinte megismerve egyre több 80's hasonló new wave, synthypop stb. zenekarral. Viszont a Cureba nagyon beleszerettem az összes közül. 98-ig én hardrock, metal, grunge stb. hallgattam leginkább. Ma is hallgatom mindet, sőtt még mindig rengeteget nem hallottam, és rengeteg 2000's új, vagy újszerűt hallgatok, vagy ismerek meg.
Speciel egy lemeznek elsősorban a saját idejében kell nagyot szólnia. Utána jön csak a maradandóság kérdése.
Az is megér egy hosszabb gondolkodást, hogy mennyire valid dolog 2022-ből értékelni valamit úgy, hogy ismerjük az azt megelőző és az azt követő dolgokat, azzal szemben, amikor valamit a saját idejében az addigi utolsó, legfrisebb dologként vizsgálunk, a korábbi dolgokhoz és a kortársakhoz viszonyítva.
Nekem itt úgy jött le eddig, mintha ebből a brigádból többen kedvelnék a Wish-t, mint a Bloodflowers-t.
Én is jobban csípem, de nem olyan olyan sima ügy ez.(már ha egyáltalán így van)
Azt gondolom, hogy vagyunk itt sokan akik a Disintegration idején szerették meg a Cure-t, ebből következik, hogy nekünk a következő sorlemez a Wish volt amire vártunk. Volt 3 év felkészülési idő, gondolom ezalatt mindenki megismerte visszafele az együttes addigi életművét és 92-ben már kibacottul várta, hogy megjelenjen valami új.
Megjelent és nekünk ez volt az első várva-várt új Cure lemez, ami eleve felértékeli ezt a feelinget még utólag is.
Én akkoriban rommá hallgattam, nagyon tetszett, sőt a mai napig is, de az is igaz amit Szigi írt, hogy egyben meghallgatva fárasztó tud lenni, jobb néha egy-egy dal. Valamiért akkor a nagyvilág is rákattant a Cure-ra, nyilván a Disintegration sikere és a Wish kislemezei jól megtolták az érdeklődést, így ebben a korszakban volt a legnagyobb hype a zenekar körül, a slágerlistákon is marha jól szerepelt ez a lemez.
A Bloodflowers 8 évvel később nem okozott akkora katarzist a világban, amiről a Wild mood swings, a viszonylag sok eltelt idő és a kislemezek hiánya tehet, pedig nem rossz lemez. Jobban is szól, nem nagyon tudok belekötni, mégis valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból sokkal többet hallgatom a Wish-t a mai napig.
(A From The Edge... pedig mindenhonnan kivétel; egyrészt a szövege magasan felette van a tinis szenvelgésnek, másrészt viszont albumverzióban jobban kedvelem, sőt, szinte csak ott hallgatom).
Ugyanígy vagyok vele én is. Valahogy a Wish-t megüli számomra egyfajta tompa negédesség, egyfajta fárasztó mézíz, egyfajta lemondó tétnélküli unalom. A szövegbeli költőiség helyére pedig néhol számomra felületesség, "tiniproblémák" kerülnek (Cut, Apart, To Wish Impossible Thing), néha pedig egyszerűen csak szenvelgés (A Letter To Elise, Trust)
Nem rossz lemez a Wish, de valahogy külön-külön jobban tudom élvezni a dalait (Open-t Trust-ot, és Doing The Unstuckot koncerten, High-t és Friday-t válogatásokon). Egyben valamiért megfekszi a gyomromat.
Lassabb alaptempójú, ebben megegyezhetünk. Nekem a Wish az egyetlen Cure-lemez, amit ha egyben hallgatok, az Elise után egyszerűen már elfáradok. A Bloodflowers-nél erről szó sincs. Szóval nekem a Wish a vontatottabb.
