Te Új Világ, jóra törekvő, bár te lennél az a rég várt, békét hozó, csodás esztendő, mely az Idők méhében érik talán már évmilliók óta... s most a mi Századunk tüzében, most válik nagy... igaz valóra... Boldog új évet, emberek!
Csorgattál hitet fejemre, (Vajha frissen őrzeném!) Koszorúztál kegyelemmel (Volna fogytig bár enyém!) Hetven éves fiatalnak Még valami kellene: Humort, humort önts szívembe, Meghallgatás Istene!
Nézni tanulj, vaksi lelkem, Míg csak meg nem láthatod Emberben az angyal-embert És az ember-állatot. Egy szemeddel egyet látni, Másikkal a másikat. Nagy az Isten vadaskertje, A mennyország tágasabb.
Egybelátni mind a kettőt És eggyé ölelni át: Erre kérd, míg kérheted még A Szentlélek humorát. Több ez, mint távolbalátás, Közelnél is közelebb, Ez tanít meg mosolyogni Szenteket és bölcseket.
Hát az öreg, aki hordoz Harminchárom nyavalyát S kétszer annyi gyengeséget, Honnan vegye mosolyát? Honnan erőt elviselni, Kinevetni önmagát, Megmaradni emberszinten Éjek éjszakáin át!
Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, Ha csak egy hüvelyknyinek, Semmi más, csak szentnek lenni, Ha csak egy babszemnyinek. Uram, egy babszemnyi lélek küldi Hozzád sóhaját: Csorgasd cserepes ajkára Öregeid humorát.
Mondok nektek valamit, emberek. Hangosan szólni róla nem merek, Csak suttogok, mint aki gyónni térdel. Félig bűnbánat, félig félelem, Kissé magam előtt is szégyelem, És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek, Hogy mostanig nagyon szerettelek, S most, - mint a hal melyet szárazra löktek, Mint ki tengerentúlról hazatér, S hová repesve szállt: övéinél Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán, Nem is tudom, hogy kinek mondanám: Jöhet-e attól vétkem oldozása, Ki maga volt elestem fő oka! Ki szeretettel nem vétett soha, Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa. Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el, Mint aki áldozásra térdepel, Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét, És földet, embert, mindent elfeled, Úgy veri mellét s minden kötelet, Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. - De én, Én hogy tágítsak vétkem kötelén, Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm? A szeretetből válhatik-e bűn? Vagy az a vétek, hogyha keserűn S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek, Nem fogadkozom, mellet sem verek: Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom. Uram, Uram, tégy egy piciny csodát, Hogy bűn nélkül szerethessem tovább Az embert, én boldogtalan családom!
Léted sugarába bújjék hirtelen az újabb újév, víg kedved sokszorozódjék, bölcsességed magasodjék, képességed gyarapodjék, ne álljon az utadban jég!
Fényre váltson a sötétség, szelídüljön minden rémség, tűnjön eszedből a kétség, messze kerüljön a vétség, töltse zsebedet az érték, mindig tudd, hogy mi a mérték!
Bőséget hozzon a lencséd, legyen malacos szerencséd, finom kenyeres kemencéd, ízes kolbászú melencéd, házad kertjében medencéd, boldogan lásd meg Velencét!
Hozzon az angyal áldott hírt, költőt is, aki verset írt, nyomtatójába sok papírt, vadászoknak kövér tapírt, művészeknek gyöngyös manírt, betegeknek sebekre írt,
telefonokhoz térerőt, fejek fölé cseréptetőt, kapu mellé kerékvetőt, szerencsét szállítson, nyerőt, szívekhez illő szeretőt, jóból az összes létezőt!
Adjon az ég néked szépet, bús szívedbe békességet, terveidhez merészséget, kamrádba jó eleséget, életedhez egészséget, Isten istápoljon Téged!
Istenem, mi az egyszerűség? Tán elhagyni sok lomot, mit hordok, és szelíden, mint a fák, mégis Szíved pompájában, pihenőhelyet adni lepkének, madárnak, virágot bontani a tavasznak, s mikor a színes falevelek lehullnak Kezedbe, már békére készülni. A csend most öröm. A téli világ rám köszönt, s hófedte ágak karjai, az útmentén keresztként vigyáznak. Szólalni sem tudok, csak szívem imája sóhajt, s a kósza szél, irgalmat bont a világ fölött.
Írni olyan, mint tenyérbe venni a végtelent, s egyetlen mozdulattal, átölelni az életet, olykor szökne, szabadulna tőlem e törékeny lét, de szelíden tartom, s fölöttem a csillagos ég.
Túl a földön, messzi égen, mindenségnek közepében, hová nincsen útja szélnek, láthatatlan versek élnek. Fürödj meg a rútban, szépben, várakozz szelíden, szépen, madarai Minden Csöndnek szíved szélén sorba ülnek. Ha van füled, meghallhatod, miről beszél nincsmég dalod: Ami fönt van, keresd mélyen, árassz fényt a sötétségben; jót és rosszat nevezd néven, lásd mi lehet, de még nincsen, faragj bölcsőt hamvas szóknak, ha felsírnak: áldást hoznak!
Szervusztok! Csatlakozom hozzátok, vidám szilvesztert kívánok én is!:)
Nekem jól kezdődött, a S... voltam vásárolni, minden dolgozón valami szilveszteri kellék volt, ki, mit választott cilinder, két kis szarv, stb. feldobta a hangulatomat, meg is említettem, hogy milyen kedves, vidámságot adó gesztus, erre Ő: - mosolyogva megköszönte, az első voltam aki mondta is. Nem nyitásra mentem, jó, hogy
mi emberek, nem vagyunk egyformák.
*
Az őszinte kedvesség és mosoly külső, tévedhetetlen jele annak, hogy valaki belül rendben van.
Ne hagyd, hogy megtévesszenek: a szeretet nem veszhet el, általa lettél, az ő reménye szül életre minden percben, abban a halállal határos pillanatban is, amikor odaadod magadat egészen, mintha nem lennél, pedig éppen születsz, áldozatod által – és összetörnek!
Ha a szeretet elvész, vesszek el én is!
Azt hiszed, hamvába holt a szeretet, pedig fájdalmad tüzétől megújul éppen, lángoló főnixmadárként léthatárok között repül. Őrizd magad, hiszen a beléd hulló égi magokat te táplálod véreddel, ringatod lélegzeteddel, simogató, tétova mozdulataiddal, te, anyaföldje a szeretetnek.
Köszönöm Bajkálifóka!:-) Reméljük, a jövő év kevesebb lélekpróbáló napokat, heteket, hónapokat hoz, s "normális" életünk lehet. Addig marad a virtuális lét... és a versek!:)
*******
Bárdosi Németh János
Nézni és mosolyogni
Megadatott a szabadulás most nem érted sírnak, nem görbít meg a fájdalom felhőket látsz és napot.
A lombok zugaiban madarak énekelnek, nem kell mérlegre tenni se szenvedést, se könnyet.
Teheted szíved szerint a dolgodat a földön, szétszórni mind a szépet, nézni és mosolyogni.
Tarka bárkaként úsznak szavaid szanaszét, fehér papírtengereken kúsznak tova, Midőn felnyitod a sötétség szemét, ráeszmélsz, ez az út nem vezet sehova
Hiába próbálod kabinjába zárni... lázadó gondolat a széllel menekül Sebesen visz az áramlat utána, de a hajó tengerbe merül... és te ott maradsz, míg rád nem lelnek árván és egyedül
Tiszteletem Mindkettötõknek, Kedves AnnKa és Tereska!
Örülök és Köszönöm, hogy hosszútávon élvezhetem a társaságotokat.
Sajnos az idén nem tudtam kiharcolni magamban azt a hangulatot amiröl ennek az idöszaknak szólnia kellett volna.Az ésszel rendben volt-és van minden, de a “ lélek” annak ellenére, hogy a család együtt volt a -skypon-, mindent felülirt ez az állapot
Szervusztok, kívánok Nektek az óév utolsó napjaiban örömet, jó egészséget!:-)
Drága AnnKa, köszönöm kedves szavaid!:-) Kellemes karácsonyom volt a legfontosabbak körében!:) Kívánok Neked itt a versekben s a való életben sok örömet, békességet, valamint jó egészséget!:) Köszönet a topik áplásáért, a sok szép versért, a az együtt töltött szép pillanatokért a Topiktársakkal!:-) Jövőre Veletek ugyanitt (is)!:-))
*******
Károlyi Amy
A küldött
Mikor már elment, akkor tudod, hogy angyal járt bent. Nem volt szárnya, de mégis volt szárnysuhogása, oly zajtalan, oly észrevétlen: Az Isten járt itt angyalképpen Az Isten, aki mindig itt van, csak nem hallod, mert olyan zaj van. Elküldte követét a csendet, a küldött képében Ő jelent meg.
Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei mit neoncsövek, felderengenek reszketeg piros fényével szelíden izzó betlehemi nevednek. Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak álmodhatnak az égről, s derengsz Te bennem, mint az égmerengés a jégalatti mélyből. Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt a behegedt barázdák,
susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben a hízelgő rozstáblák; ahogy a leásott oszlopokban zokognak a legallyazott lombok; – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem suhogva kibontod!
Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos hideg közönyben, mint halk imák a sárba csuklanak a tipró körmenetben. Ki érezné meg itt azt a bölcső-meleg mennyet, amelynek enyhe üde neved imádkozva engemet elmelenget. Ki értené meg itt e hótól fuldokló, elkékült arcú télben neved tavaszi szeleit, melyek májust tartanak bennem ébren. Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban ez a pacsirta-sírás? recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna neved – e virágnyílás? Ki értené nevednek dallamát, s dallamtalan zenéjét, örök-zsongását, kagyló-búgását, harangkehely-remegését, gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását ezüst-röptű nevednek, orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! – Szerelem, kereslek! Mária! – jászlak meleg aljára vetett kisded-kori ágyak! Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám, mint messiásra – várnak. Mária! – esték gyapjas nyája tolong a térdeimnél; aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata arcomon könnyű tömjén. Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást: – nem e tájon születtem! Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj, ó, vigyél innen engem! Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék az én örök sírásom! Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog fényszárnyú örök karácsony! Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak e szóra s otthagyják a nyájat, torkomon örökös a meghatódottság, mellyel kalaplevéve csodát várnak. Mária! – zokogó ária, templomi dallam, Ave Mária, zsoltár, Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban már bennem dudoltál! Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll s honnan kél, milyen húrról! Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen szemet homályosító búról.
Mária! – verdesnek arcom körül e hangok, mint a lepkék, s hallgatok, akkor is szárnyuk hímpora lep még.
Ha hallgatok is, – én örökké neved susogó rozstáblájában alszom, ha alszom is – neved búzavirágzása szenteli arannyal arcom.
De voltál légyen bármi s bármilyen, most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, hogy a csillagkavaró egyetemben még egy zátonyon találkozz velem s ujra megadhasd mindazt, kedvesem, amit huszonöt éven át szivedben s ifjú lelkedben annyira szerettem, s mert bennem is fogy az élő jelen: szirtemről (omló szirt! halálod éve!) érzékeink és tudatunk cseréje szűntén csak nézek az örök időbe s elnémít látni, hogy a végtelen zajlásban minden, ami volt, milyen tökéletesen jelentéktelen.
