AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Az idei lemezek közül eddig ez tetszik a legjobban: Ancient VVisdom - Master of the Stone. Pedig nagyon egyszerűcske okkult doomnak tűnik, de többször is beugrott róla a Ghost, meg tele van jó kis békebeli metálos témákkal. Az ének egy kicsit fáradtan gótos, amolyan pókhálós, emiatt még elsöprő sikere is lehet a topikban.
Ez a Buzsik-féle The EasyFlow nem is olyan rossz. A prüntyögős részeknél ugyan van némi magyaros liftzene-szag, de például a Fighterben tök jó a nashville-i bluesolás, olyan All Them Witches-módra.
Érdekes, hogy az interjúban Buzsiknál többször is kilépés jön szóba a kérdezőtől, és Buzsik sem javítja ki, pedig ha minden igaz, akkor egyedül Labi távozott önszántából a zenekarból, és ha jól emlékszem a Cserkós podcastra, akkor ott is valami kölcsönös elválás lebegte be a mondanivalót. Nem tudom mit kell szépíteni a dolgokat, mikor mindenki tudja, hogy évtizedekig nem álltak szóba egymással, pontosan azért (is), mert egyoldalúan ki lettek baszva a zenekarból.
Szeretnék az az ember lenni, aki beemeli Csóré Bélát a magyar poptimista kánonba! Most is azt gondoltam, hogy még 2024-ben is lesznek emberek, akik ezen kiakadnak!
Félig én is poénból kezdtem el (a napiszaros időkben még ilyen mémnek is számítottak a borítói), meg iszogatás közben hallgattuk sokat, de szerintem tök komolyan jó és karizmatikus volt abban, amit csinált. Csak hasonlítsd össze, hogy ugyanazokat a standardeket más mulatós előadók hogy nyomják, stb.
Én Metal Blade-ként legalizált Takt kazettán vettem meg először, és az már az az újrakiadás volt, amire a Death Kiss is rákerült. Ott is a Gypsy a B1, de a The Oath ott még az A oldalra került.
Túl könnyű lett volna egy Melissa II-t csinálni alig egy évvel később, úgy, hogy King Diamond vokális hullámvasutazása ugyanúgy nem változott semmit, mint ahogy a Sherman-Denner szólómanufaktúra produktumai meg az egész sátánosdi... sőt, az album hangzása is megmaradt azon a már négy évtizede is sok homlokráncolást okozó színvonalon. De mégse ezt kapjuk, hanem egy másik, saját jogon is szép véres drágakövet. Az A Dangerous Meeting harangütései, majd a Nightmare középső szólójában a csembaló máris tesz egy lépést abba az irányba, ahol King papa a saját nevén is befutott, majd a '90-es években újra visszatért Mercyful Fate-ben is viszonthallhatjuk... és ilyen persze a The Oath teljes teatralitása is. Olyan szólót viszont hiába keresnénk, mint a Satan's Fall-ban meg a Melissa-ban, amiknek már a gondolatától is tolul a libabőr, még ha a To One Far Away nagyon is közelít ehhez... de közben meg az előző korongon nem találni egy olyan refrént sem, mint amilyen a Night Of The Unborn-nak van, meg egy olyan refrént sem, meg egy olyan alapriffet sem, ami a Gypsy-ben határozottan háttérbe tol minden éneket és szólót. A másik, hogy sokkal koherensebbek a dalok egymáshoz is viszonyítva. Hogy a különbözőségétől vagy a hasonlóságtól mestermű, döntse el mindenki maga... a kerek tizes helyetti 10/9,99 meg csak azt a bizonyos második helyet jelenti - az elsőről és a harmadik már volt NRA, így már kerek 1984, amit nemcsak lemezekből tartok jó évjáratnak...
Igazán remek leírás. Ebből is látszik, hogy a legnagyobb személyes kedvencekről lehet a legszuggesztívabb összegzéseket letenni az asztalra. Azért kiváncsi lennék Diamond mester hány korabeli srácnak pakolta tele a szobáját rejtélyekkel?
(Csak egy kis kiegészítés az éles szeműeknek: a kazettán, amire felvették nekem, helykitöltés céljából más sorrendben voltak a dalok, a B-oldal a Gypsyvel indult, ezért maradt meg bennem tévesen ez a B1, a lemezen amúgy a Gypsy a B2.)
Tipikus példa arra, mennyire fontos a lemezborító. Főképpen egy tudatlan tinédzser számára, akinek semmilyen más kapaszkodója nem volt az ismeretlen zenék beszerzésénél. Egy nap bementem a Solarisba, megláttam a felső sorok egyikében a tűzből kimutató szörnyet, és már kértem is az eladótól, hogy azt ott vegyék fel nekem kazettára. Egy hét után pedig visszamentem, és megvettem a lemezt, mert már akkoriban is úgy tartottam, az van meg igazából, ami lemezen van meg. Az teljesen az enyém. És kellett a kép eredetiben. Addigra ugyanis megőrültem a zenétől, abszolút jó értelemben.
Először is elképesztő erővel telepedett rám a hangulata. Nem a pőre gonoszság volt ez, hanem inkább valami meghatározhatatlan misztikum, azt éreztem, hogy itt magasabb erők játszadoznak. Letettem a földre, a szekrénynek támasztva a borítót, úgy hallgattam a lemezt. A kisszobám tele lett rejtélyekkel. Esténként a sarokban ott volt a szörny, néha álmodtam is róla, közben a Desecration of Souls szólt a fejemben. Akkoriban kezdett ez megszokott lenni, hogy alvás közben is zenét hallottam. És ez nem rossz, sőt jó, tudok tőle pihenni, pedig néha folyamatosan szól.
Aztán a dallamok. Ahogy az A Dangerous Meetingben belekezd King Diamond, illetve amikor érkezik a magasabb hangon énekelt második sor, a „who will be the first to fall in trance”, az a minden. Akkor én tényleg transzba estem sokáig. El sem tudtam képzelni ennél jobb lemezindítást, ennél fantasztikusabb dalt, ennél ördögien rafináltabb harmóniákat - de csak addig, amíg nem jött a Desecration. Aztán a Night of the Unborn. Aztán a The Oath. Mire véget ért az A-oldal, szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Erre következett a B-oldalt nyitó Gypsy, ami a maga egyszerűségével totál letaglózott, ott lett végem, befejeződött az átváltozásom, én is Princess of Hell lettem. Akkoriban még mindezt jórészt King Diamondnak tulajdonítottam, mai fejjel persze már értem, hogy a Shermann-Denner duónak legalább olyan mértékben köszönhetem. Nem tudom, mi a titka, de nagyon kevés lemezt, zenét tudok mondani, ami ekkora hatással volt rám, és amit a mai napig ugyanolyan lelkesedéssel tudok hallgatni, mint amikor megismertem. 10/10
Sokan üstökös-szerű felfutásúnak tartják a franciákat, mások meg jönnek az „itt már eladták magukat” dumával, pedig 2000-2015 között azért megdolgoztak a sikerért, az meg más lapra tartozik kinek és hogy tetszik az első öt lemez komplexebb megközelítése után ez a letisztulás jegyeit mutató korong. Talán a The Way of All Flesh volt az első, amit hallottam tőlük (vagy nem, mindegy), de ott még nem kapott el a gépszíj. A Magma viszont nagyon is betalált az egyszerűbbre és fogósabbra vett dalaival, én azért szeretem, ha a hangszeres játék mellett a jó dalokra is felkapom a fejem. Oké, ez azért megkönnyítette, hogy innen visszaássak a múltjukba és találtam is számomra kedves lemezeket, de tény, hogy ez kerül elő rendszeresen és bár nem tartom magam die-hard rajongónak, ha erre járnak mindig megnézem őket élőben. 10/9
Mercyful Fate – Don’t Break the Oath
King mester egyik fő műve, amely a komplett black metal színtérre alapvető hatással volt. Meg még csomó másra is (lásd: Metallica). Igazi szeresd vagy gyűlöld orgánum, egy picit talán megmosolyogtató koncepcióval, de remek dalokkal. Az első két MF korong örök kedvenc, nem kell ezen mit ragozni. 10/10
Valószínűleg megosztó lemez lesz, ha nem is annyira, mint mondjuk a Skunkworks. Próbáltam nem elvárásokkal nekifutni, de egyrészről 19 év után nehéz, másrészről hangzás és dalok tekintetében is alatta marad annak, mint amit mégis elvártam mélyen legbelül. A 8 pont szerintem abszolút reális, teljesen korrekt és vállalható anyag, de igazi nagy pillanatok nélkül folyik tova (új The Chemical Wedding-ben reménykedni tök felesleges volt).
Btw, kíváncsi vagyok az új Ministry lemezről milyen vélemények születnek, nekem ugyan tetszik, de biztos vagyok benne, hogy sokan porig gyalázzák majd, hogy "most kéne' abbahagyni tényleg".
Az első FW-lemez Ray Alderrel. Valahogy olyan, mintha még nem tudták volna pontosan eldönteni, mit is akarnak. Maradt a régi világ, a 21 perces B-oldalas dallal pedig kezdetét vette egy új is. Alder néha úgy énekel, mint Arch, de már hallatszik a saját egyénisége is. Akár működhetne is, viszont nekem a dalok nem igazán tetszenek. A rövidek jellegtelenek, főleg a korábbiakhoz képest, a hosszú meg nem annyira izgalmas, mint amennyire hosszú, Alder hangakrobatikája pedig fáraszt. Jól tették, hogy a következő lemezre egyszerűsödtek, szellősebbek, dallamosabbak lettek, és Alder már csak Alder akart lenni, a Perfect Symmetry így igazi mestermű lett. A No Exit szerintem messze nem az. 10/6
3 - The Ghost You Gave To Me
Ha jól emlékszem, főleg Fafara volt elalélva ettől a zenekartól a topikban, és a leírások alapján nem sok jót gondoltam róla. Mármint nem Fafaráról, hanem a 3-ről. Valóban emlékeztet a Coheed & Cambriára is, csak itt nem zavar az énekhang. Teljesen normális progresszív rock/metál, egy kevés alternatív ízzel, a Rushtól a Dream Theaterön át sok minden más is beugrik róla, inkább csak benyomások, mintsem konkrét hasonlóságok, többnyire pozitív dolgok, még a 80-as évek rockzenéje is (Kansas, ilyesmi), ez meg aztán főleg pozitív nálam manapság. Sok végighallgatással biztosan találnék kiemelkedő dalokat, ezek most még rejtve maradtak (az Only Child azért tetszetős volt). Annyira viszont elsőre mégsem győzött meg, hogy biztosan legyen sok végighallgatás, mindenesetre elmentettem, hátha. 10/7
Klasszikus 80-as évek eleji feeling Diamond mester jellegzetes orgánumával és még annál is könnyebben felismerhető horror színházával. Lehet borzasztó régen volt már, de akkor és ott ez az album nagyon rendben volt ez. És még mai füllel is simán meg lehetett hallgatni.
Végigment. Azért egy hallgatás alapján nem mondanék végső ítéletet, de nekem tetszik ez a fajta változatosság. Első felületes benyomás mindenképpen pozitív.
A kritika meg számomra önellentmondás. Hajítsuk az elvárásokat a fenébe, majd a végén csak odateszi a szerző a két valóban etalon produkcióhoz.
A hangzást érő kritika jogosnak tűnik, de annyira nem vágja ketté a produkciót, mint mondjuk a tavalyi Black Stone Cherry esetében, ahol végre nem 15 dalt toltak a lemezre, így (szinte) nincs üresjárat, viszont egy southern hatású déli csapat ne szóljon már olyan műanyag módon, a meg dob elől, hangosabb majdnem mindennél!
Nem a Shockra akartam kihegyezni, csak pont őket olvastam és a lemezt hallgattam, és a kettő nálam nem passzolt egymáshoz. Az RYM-et is látva talán az lehet, hogy a metáltestvériség csalódott a túl sok líra és visszafogottság miatt. Nekem meg pont ez a többféle hangulat tetszik. És közben még egy olyan dalra is futotta, mint a Many Doors to Hell, amiért persze hálálkodhatunk Tobias Forgénak, hogy visszahozta a divatba ezeket az egyszerű és azonnal ható bomba slágereket. A Tyrannynél már most jobbnak érzem a Mandrake-et, persze az Accident és a Chemical más liga.
A Shock kritikája nem hat meg túlzottan, a RYM-es 3.28-as átlagot viszont érthetetlenül alacsonynak tartom. Biztos, hogy nem rosszabb három tizeddel a Tyranny of Soulsnál, max. eggyel, ha egyáltalán.
Azt lehetne csinálni, hogy 3 napig mindenki, aki akarja kiír mindent a Tankcsapdáról, amit gondol és mondjuk egy évig tilos említeni, aztán megint kap 3 napot. Sokkal egyszerűbb lenne így átugrani.
Nekem is az. Már idősebb kori Bruce, de szerintem ponthogy szépen, nemesen öregszik. Érett, letisztult zene, ami minden izében Dickinson. Akik azt várják tőle, hogy olyan vadul ellenállhatatlan legyen mint 20 évesen, akkor viszont értelemszerűen csalatkozni fognak.
A shock-osok meg ki tudja milyen szempontokra tekintettel írogatják a kritikáikat, meg a listáikat, az ő dolguk.
