Mióta „hány éves” vagyok, azóta jegyzem a napot, mennyit adsz még nekem, Uram? Kellene, hogy mégis tudjam, a nekem adott keretből, dolgaim végére jussak, szabott, kimért időmből, ó jaj, ki ne fussak.
Minden örömömben volt valami fájó, Minden bánatomban volt valami édes, Mint az alvajáró, Mindig közel voltam holmi meredélyhez. Életemben mindig volt valami álom, S a halálközelség borzongatta lelkem, Mint alvajáró, Mindig az elmúlás peremére mentem.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Néha a szürke félhomályban elmerengve Szárnyakat képzelek hétköznapi emberekre Így akármilyen szennyben és porfelhőben járok Valóra vált álmaimban csak angyalokat látok
Felemelem kezeimet, megadom most magamat Képzeletben könnyűszerrel rombolok le falakat Szégyen, halál, bűn, gonoszság elpárolog hirtelen Kívül lehet nagyon hideg, de forróság van idebent
Átneveznék minden utcát, Parkokat és tereket Kihámoznám önmagamból Az elsorvasztott gyermeket Elengedném, menjen bátran, Győzze le a világot Gyógyítson és simogasson, Ültessen sok virágot
Tornay András
Angyalok súrolják vállaink - online verzió 2017 június kottafoszlányok és hanglemezek
Igen. Ott van. A csendben. A fájdalomban. A szenvedésben. A rettegésben. A hideg magányban. A kimondhatatlan szavakban. A bezárt ajtók mögött. A bezárt ajtók előtt. Igen. Ott van. Ott is ott van.
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; És állítsd el a rádiót. Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, Melyben a gondolat villámai teremnek, A zengő percek ihletét, Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: Hűség, barátság, szerelem. Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, Amely odalent nőttél a lét előtti létnek Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, A hallhatatlan hallható. Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, Amikor a magát megtáró Végtelenből A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, Az Istent, aki elvonul. Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiában: Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, Egy pillanatnyi pihenést. Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: A csend-foganta Kegyelem.
Rám szólt a szívem hogy a játék azt sem védi ki szépen játszik és nem segíthet a varázslat ha az út vége idelátszik álmom a csillagokra mértem időm a földön érik egy kicsit maradj még velem kísérj végig
Köszönöm neked, hogy nem szerettél, csak úgy magadhoz engedtél, ezzel is megvígasztaltál, elültél velem egy asztalnál, megismertettél önmagammal, nem ismertél rám nappal, megértetted, hogy nem értlek, hogy élni tudtam volna érted, s ha majd megértjük, ott a másvilágon, köszönjük néked hallgatásom.
Éj és csend és halálnak árnya Meglibben, lám, a pálma szárnya szobámban, verdes, mintha szállna valami föld feletti tárna felé, levélzetet kitárna, szivárvány-zivatart lehozva, szívem, tereád záporozza, szívem, te szigorú kaszárnya, szerelemé, vigyázzban állna minden idegem, vérerem, vigyázzban, mint a félelem – mintha terád várna, ha várna, éj és csend és halálnak árnya.
Látod, ez az alkalmi hárfa, a hajad most mennyire betölti színe hangjaival a délutánt körülöttünk, órában, emberben, az idő eldobog, este lesz, vége annak a belső csendnek, melynek véletlen szerzeményét senki se hallja többé többezer évig.
Játék az életemmel: mit akar ez az ember, a természet határán primitív ez az ármány, mikor a tüdők szárnya a szélmalomba zárva, a szív naponta benn kél s benn is nyugszik le, bent él, mikor a fül falára a szem ír éjszakára s a vér városalatti csatornáiban lakni hörögve tűnök én el az öreg oxigénnel! Mit akar mégis kint is, akit halálra fáraszt lassan már ez a kettős, együgyű labirint is? Lehet, hogy ez a játék valamit megtalál még, tudom, a végigjátszott mindig is másnak látszott, lehet, hogy mégsem minden tűnt el a testen innen. Kapaszkodom a szóba, a nyelv mélyén valóba, a nyelv alatti kőbe temetett temetőbe. Itt nem múlik oly könnyen, nem oldódik a könnyben, nem marad fojtva vérbe, a kor oda nem ér be, ott nem nyugszik az ember. Játék az életemmel.
Jár-kel, alszik és felébred, lesi a napot a szegény ördög. Vágyain, mogorván, uralkodni próbál. Álmai mégis folyvást elragadják, régi negyedekben nyugtalanul kószál, kapu, kirakat előtt ődöng. Mi lett az életemből? – töpreng, s már ugrik is gondolatban el, nehogy szúrás érje, balról, a mellkasban, gyáván esik térdre egy kép előtt. Szegény ördög, tipor emlék-avarban, Gonoszság – jóság? Tétován morogja: Nincs erő, mi a kezdetet visszahozza, és nem létezik semmilyen jövő.
szavakkal a szavakkal közölhetetlent valami olyasmit amit el se mernék mondani néked amit végig se gondoltam még a legegyszerűbb eszközökkel a teljességet mondják el suta szerelmünk emlékét kapcsolatunk tragikus szövevényét egymásrautaltságunk örömét szégyenét a tömör és jeges magányt az olykor mégis föl-fölcsillanó reménykedést amit tapintatosan mindig elkerülünk amiről sosem beszélünk figyelmeztessen arra ez a vers szóljon arról ez a csend
El kell indulni bátran hátra se nézve berántani az ajtót magad után akiket szeretsz úgy is veled maradnak egy ideig még bármit megtehetsz legalábbis azt hiszed a magad ura vagy most még válogathatsz a kacatok közül melyiket viszed magaddal a vágyat csaknem ötvenévesen megtépázott sóvárgásodat egy emberibb igaz világ iránt ami egyre távolibb ködkép mágnesként vonz mégis hív és csalogat maga után lódulj hát indulj el végre ne lankadjon sohase reményed hogy a halálban végül elérjed
csillapíthatatlan éhség és szomjúság valami végzetes félreértés vezérli egymás felé tapogatódzó lépéseinket és nincs föloldás: nem értjük egymást külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű tehetetlenek vagyunk mondják az állatok istent teremtettem a saját képemre és hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos földre borul s fejét lehajtva fohászkodik a mélységekből kiáltok hozzád Uram
az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt tévetegen járok üres az elmém üres a szivem ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék követni talán már erőm se kedvem se lenne nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek senkihez se szólnak többé válaszra se várnak mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság a mélységekből kiáltok hozzád Uram
egymás nélkül mégsem élhetünk szükségünk van a másik test melegére az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni? a mélységekből kiáltok hozzád Uram
Semmisem új a nap alatt, És semmisem a régi. Ami volt, azt mindig át kellene írni, Ami van, azon már nem érdemes sírni. Minden ismétlődik, újra lobban s tűnik. Sok kedves arc semmibe enyészik, Sok kedves arcnak fonákja kitetszik, Mind társtalanabb, az ki megöregszik.
Semmisem régi a nap alatt, Minden csak jelenés. Hamvas bőr alatt megindul a feslés, A megszületőhöz közel a temetés. Pörög a mutató, megfagy az óceán, Nincs aki emlékét jégbe karcolhatná, Forró űr csóváját nincs aki láthatná, Hulló porszemekből arcod kirakhatná.
