Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
szeretlek Magyarország te fárasztó nemvalóság mivel is küzdök ha veled ahogy magadat vered lobbos jobbod beteg baloddal hátukban maradék táboroddal
rebellis hagyományér’ még juthat itt nekem tányér hacsak nem akasztva talán holt irodalmunk falán miből a fojtó böszme ujjak és föstött rózsáid rám uszulnak
Ez képtelenség. Hogy egyszer, egyszer van, – másszorra nincs? Ha van, és igenis él, akkor csak bámulj utána s legyints? Ha egyszer van, van nagyon is, lobog erősen, áthatóan, – lopva akkor hogy menne át a semmi-voltba, minek, abba a hiányos, más-állapotba? Ne vegyük ezt félvállról, vert szívek. Aki van, mindörökre van. Úgy él, mint sziklák és a fák. A teste hajlong, illata kél, haja lebben, amit gondol, valami lesz belőle. Fúródik a világba egyre jobban. Ott lélegzik sálakban, zokniban, kezét, a ráncosat, rád fonja, így. Nem képzelhető el másutt, csak itt. A halál fikció. Csak feltételezés, hogy föld alatt folytatunk másik, jaj, egészen másfajta létezést. Hogy tárgyak leszünk, kavicsok, vizek. Ó, nem! Mi emberek vagyunk. Félig istenek, azt hiszem. Puritán párkák, rongy démonok, szatír nemtők, rezgő művészek, és igen: tudósok, pincérek, orvosnők, zsoldosok, szálló varrónők, csontos balerinák. Úgy döntöttem, már nem halok meg. És nem halsz meg te sem. Hiszen vagy. Súlyosan átjár a teremtő erő: vágyam, hogy létezz. Légy nekem.
A Nyugat íróinak nevében búcsúzom tőled, Ady Endre! Búcsúzom tőled mindazok nevében, akik hozzád a magyar irodalmi életben legközelebb álltunk: a hadsereg tiszteleg az elesett vezér ravatala előtt! Neveddel indultunk és neveddel vívtuk meg tizenkét esztendőn nehéz küzdelmünket: a neved szabadságot és bátorságot jelentett nekünk, új célokat és új horizontokat jelentett a te neved, az aranytermő ország biztos ígéretét. A te pályád úgy mutatott utat előttünk, mint a biztos, kincses ér a bányász előtt messze idegen tárnákba, s oly bizalommal néztünk az arcodra, mint a Kolumbus hajósai Kolumbus arcára: te merész kapitány! Átadunk most az örök tengernek, addig, amíg mint te jövendölted:
Megindulunk mi is mind teutánad Magyar harcokat más csillagon keverni.
Ó, megdöbbenve, félve nézzük fenséges színedváltozását, mint a tanítványok hajdan Krisztusét; hogy aki előbb még közöttünk jártál és vezérkedtél, drága barátunk, legnagyobb büszkeségünk, most egyszerre fölkerültél, elérhetetlen magasságba valamennyiünktől, a nagy magyar Olympusra, ahol Petőfid, Csokonaid, Vörösmartyd fogad és üdvözöl, és ott fogsz ezentúl járni és ragyogni földi szemeinkbe; a halottak élén! Mert nem úgy van, ahogy te írtad magadról, szerény jós, halálodat érezve és mondva:
Most az igazi halaványak Táborában vezérkedem:
Nem: most az igazi fényesek táborában vezérkedsz örökre, és nem vagy többé senkinek alázatos, ki voltál itt lenn is
Kevély szabad magyar, királyi gőgű,
De fajod, néped és a fényes álmok
Hódoló, harcos, hős alázatossa!
Most az igazi fényesek táborában vezérkedsz, és végképp elhagytad a mi szegény táborunkat! De mi ragaszkodunk nevedhez örökre, és fájdalmas büszkeséggel kiáltjuk a világnak, hogy a magyarság nagy gyászában minekünk külön gyászhoz van jogunk: mert idelenn mi voltunk méltók rá, hogy köztünk vezérkedj! És hiába, nem hagyhattál el bennünket egészen: mert, ki magad mondtad hogy „életed millió gyökerű",. végképp meggyökereztél életeddel bennünk. Vezér! nézz bennünket: a tieid vagyunk, egy részed él bennünk és csírázik, a te halhatatlanságod mibennünk indul el hosszú útjára. Földi maradványaidtól búcsúzunk ma, Mester, de telkedtől sohasem akarunk elbúcsúzni!
Megjött a fagy, siklik a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra - holnap. Vagy ha nem holnap, - hát holnapután. Vagy ha nem akkor - hát majd azután. És ha aztán sem - talán egy év mulva. S ha még akkor sem - hát ezer év mulva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán - "Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!
Nem értem a ti logikátokat. Nem értem a kilégzéseteket, Hogy is lehet egyazon levegőből Kikalapálni egy ilyen öreg Párát, és az mért marad üvegen? Azt mondtátok, enyém lesz az üveggyár.
Láttam fotókon: lelkesedtetek. Láttam fotókon: összetörtetek. Fél füllel már hallottam, hogy citáltok Engemet, a tízéves gyereket, És azt mondtátok: enyém a jövő, Értem lelkesedtek és törtök össze.
És most nem értem az öreg beszédet, Hogy verhet ez ma is hullámokat Az üvegtáblán, ami képtelen Alólatok kiúszni, mert ti úsztok; Első vagyok, aki meg tudja tenni, Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok.
Az urbánus az egy városlakó? A népi az egy ornamentika? Kezetekben szitokszó lett a város? Kezetekben szitokszó lett a nép? Megszabtátok, hány állítmány a mondat? Megmondtátok, mit gondoljon a vers?
Nem te voltál? Akkor te? Vagy te sem? És te mit tettél? Nyakkendőt kötöttél? És te tartottad a nyakad? Te nézted? Hogy lett a nyugatból újra enyészet? Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Átírtad a törvényt? Te újat írtál? Többség, kisebbség voltál, abból éltél? Nagyobb akartál lenni a nagyobbnál, Ezért írtál a hazádról? Nocsak. Megmondod, hogy melyik mozdulatod Gondolt rám, és mi volt a gondolat?
Hiba volt, hogy nem szóltam, de ütött, Ütött egyet rajtam is az idő: Őszülök – amit ti nem mertetek. Szálanként őszülök. Tudjátok-e, Milyen érzés a rend szerint haladni, És nem tapadni, tapadni, tapadni?
Kineveztetek folytonos jelennek Néhány évtizedet – de ez a múlt, Éppen ez ellen szálltatok a síkra. Zászlótokon az én gyerekkori Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus, És én felnőttem az ünnep alatt,
És most kérem: öregedjetek hozzá Halottaitokhoz, akik nemes Háborúban álltak tiveletek; Tudjátok meg: őket éltetitek, S nem élnének, ha ti elhallgatnátok. Megbecsülnénk titeket, mint kiváló,
Úgy avat be a lassú körömfestés Műveletébe, hogy városra lássunk, S végig sugallja, hogy miénk lehet, Ami alattunk füstben pácolódik Eredendő folyómellettiségben.
Városi lány, nem is ért semmihez, Legenda a főzés, a takarítás, Egyet tud csak: megjelenik, varázsol, Karcos heteket tesz varázslatossá Azzal hogy van, és semmi, semmi többel.
Kihúzza a parasztból az urat, Hogy az parasztot lásson bárki másban, Aki nem éli át őt és mondatait – Melyek között olyan gyöngyszemek vannak, Amelyekért városba költözünk.
Kegyetlenségét már megtapasztaltuk, S nem érhetünk az ő végére mégse: Ha közönyt szavazunk, megjelenik A főtéren: belekapaszkodunk; Így szól: híres leszek az életedben,
Az idő elmúlva hova tűnik hova pereg le? Miféle homokórán hull át másik világba? Az idő elmúlva el is pusztul? Vagy összegyűlik odatúlban s valahol újra sűrűn egyberakódik heggyé hegycsúcsokká emelkedve érinthető lesz? Gyúrható anyag? Színe támad vagy se színe se hamva mert megsemmisül? S végleg
Ami örökre megszűnhet az sose volt Arra nem lehet se szó se tapasztalás Csak félrevezet lelket és elmét köddé válik benne kép és esendőség s a köd is eloszlik fölpárolog s miként a pára enyészik levegővé Vagy az idő másfajta minőség? Nincs benne anyag csak a tiszta eszme s a lélek párlata? Fénylő és sötét erő? Amiben tágan ring a csillagi-földi világ kakukkfészke benne irdatlan tejutakkal?
Az időnek nincsen folyása sehol az időben nincsen fő irány de nem áll mégsem – örökös mozgás minden irányban s így tölti be a lehető űrt minden térben nesztelen loccsan akár a víz kemény s kegyetlen hullámütése s nemcsak kívül a tárgyakon hanem belül is minden dologban az idő zúz mindent ízzé-porrá Átjár tüzet-vizet hitet s álmot és fölemészti vasak fémek mindenféle halmazállapotát Az idő vakító lüktetés amit nem a szemünkkel látunk de az egész test nézi keserűn figyeli bennünk a mész a foszfor a vas a só a tengerből való és mindenféle ásványi anyag s jóllakat hűvös másodperceket táplálja a könyörtelen múlást az idősödés szüntelen lemondás az ember arcán keserű mosoly visszatérés az öntudatlanság vak és keserű anyaméhébe
Abból, amit cselekedtem és amit mondtam, ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam! Valami utamba állt, és átváltoztatta tetteimet és életmódomat. Valami utamba állt, és nemegyszer megállított, mikor szólni készültem. Legészrevehetetlenebb tetteimből és legburkoltabb írásaimból -
csupán onnan érezhetnek rá. De talán nem érdemes belefektetni annyi igyekezetet és annyi fáradságot, hogy megismerjenek. Később - a tökéletesebb társadalomban - valaki más, aki olyan, mint én, biztosan megjelenik, és szabadon cselekszik.
Minden éjjel halnak vagy sellőnek álmodta magát, madárkának kopoltyúval s úszófarokkal: víz alatt tud így lélegzeni, cikkanni gyorsan és mozdulni otthonosan a csillanó halraj sűrűjében. Csak fel ne kelljen a vízfelszínre, ahol a tüdeje szétrobbanna. S le a vízfenékre se, ahol éles fogak, tátongó torkok leskelődnek a zöldfekete mélyben.
Álmában felsírt. Kezéért nyúltam, és gyengéden oldottam az ujjak görcsét. Felébredt, s azt mondta: nem értem, hogy miért sírok, hiszen boldog vagyok, ugye hogy az vagyok? (A vers
Ebben a házban nincs senki, ebben a házban a szentek nyugalma van, senki kiáltása, senki suttogása, semmi sem töri meg a csendet, szemedben tárgyak árnyai gomolyognak, események szilánkjai,
a bukott királyság töredékei, kezeddel felírva, gyűrött cetli a tenyeredben, a szék, üres váza, az asztal, kép
a falon - a füledben csak csend harangoz szünetet, a világ vége után. Igazad volt: van bennünk, van bennem távoli pusztaság és nincs tágasabb helye
mint a magány: a test, minthogy körülötte csak üresség van, több helyet foglal mint amennyit el kell, el szabad foglalnia.
Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma? Nyakadon a vénség tehetetlen járma; Messze utad célját soha el nem éred: Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred." "Tudom, sikerűltén sohasem örűlök, Szándékomnak tán már elején kidűlök: De hiú tett is jobb áldatlan panasznál: Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ."
Térdre hullottam, s mint akit megvertek, nem remélve semmit se már, csak még egyszer beszívni a közeledő hajnal illatát, úgy vártam a csendben. Jött is lassan lopózva, felkúszott a hátamon, befúrta magát a hajamba. Megadtam magam a sorsnak, de az utolsó pillanatban tekintetem beléd ütközött.
már nem szeretni kéne ami elmúlt már elhagyni a régit ami holt a szemet azért nyitva hagyni mégis a szívet zárni mégse valami bolt mert nem szabad a non stop nyitva tartás mert nem szabad az állandóan fáj az eltelt idő lassan halmozódik és elfogy a szív a vese vagy a máj jaj édesanyám olyan egyedül vagy olyan egyedül vagyok hogy jaj a térdemért az alázatosságért folyik valami háború vagy harc de nem tudok más lenni csak az apu az ő tartása tart az igaza már nem tudom hogy hol laktok de kérlek még utoljára hadd menjek haza
Az ablakból néha elnézem őket, hogy vacogó szélben, gallyal hátukon mint cipekednek hazafelé – vagy tikkadt nyárban, a tornácon hogy üldögélnek a napsugárban – vagy téli estén, kályha mellett hogyan alusznak jóízűen – nyújtott tenyérrel a templom előtt úgy állnak búsan, csüggeteg, mint hervadt őszi levelek a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak, idegenül néz a napsugár is és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.”
A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni...”
Olyanok ők, mint ki utazni készül és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük játszik egy szőke gyerekfejen, tán fáj, ha érzik, hogy e két kézre, dolgos kezekre, áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már, egykedvű, álmos, leláncolt rabok: hetven nehéz év a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata – hetven nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát:
Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket, még a születésem előtti időkből, nem a nagymamákról, nagypapákról, nem a sok ismeretlen rokonról, barátról, hanem huszonéves anyámról és apámról, közös életük kezdetéről, úgy néztem azt a fiatal párt, mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát. Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok! És hirtelen szomorúság fogott el miattuk, sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám, ahonnan örökre kiűzettem, ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra, s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek, folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe. Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva, s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük.
