Intersziti: 2002. december 5-én Keletiből 18 óra után Bécs felé induló nemzetközi vonat melyik lehetett (vonatszám és/vagy név szerint)? Ha igaz, valamelyik nevű EuroNight. A 2001/2002-es menetrendben 17:45-kor indul az Arrabona (342 nk. gyors), 18:55-kor a Lehár (EC 40) és végül 20:10-kor a Kálmán Imre (EN 268).
A vonat hossza miatt a Kálmán Imre kiesik, és ha jól látom, hogy GOSA-kocsi van a vonat elején, és emlékeim nem csalnak, akkor ez az Arrabona lehet.
Téli időszakban jártam vele, akkor 3-5 db 20-67, 88-67 és 84-35 v. 10-67 kocsikból állt. Most a nyári szezon szerint nem tudom változott-e valamit.
(viszont keszthelyi IC-t idén láttam már xx-91.3xx kocsikból...)
Én eddig egyszer láttam azt a vonatot, de akkor sima IC-kocskból (10-67 Ap, 20-67 Bp) állt a szerelvény. Persze lehet, hogy ez egyedi esemény volt, tehát ne vegyél rá mérget.
Üdv! Kéne egy kis segítség, képaláírásnak kéne: 2002. december 5-én Keletiből 18 óra után Bécs felé induló nemzetközi vonat melyik lehetett (vonatszám és/vagy név szerint)? Ha igaz, valamelyik nevű EuroNight. Egyébként ő az:
A probléma meglehetősen bonyolult volt: a lehető leggyorsabban és legkényelmesebben eljutni egy nap alatt Firenzéből kocsi nélkül Nagykanizsára. : Firenzéből Velencébe vonaton csak egy kis ugrás, mondták. Velencében pedig kaphatunk hálókocsit Budapest felé, a vonat Szombathelyen megáll, ahová értem küldenének Nagykanizsáról egy kocsit. Kissé mozgalmas le- és beszálló utazásnak ígérkezett ez egy magamfajta aggastyánnak, de hát a barátság, a kötelesség, az ígéret szép szó… Nos, Velence külvárosában valóban ott várt a hálókocsis vonat, s mi nagy örömünkre egy helyett három honfitárs kalauzra bukkantunk ott, akik ugyancsak lelkesen köszöntöttek, mindjárt jó badacsonyi borral kínáltak, és közülük az első – francia útlevelem látva – azonnal közölte mély megvetését "klemanszó" átkos népe iránt, amelyet Amerika nemsokára súlyosan meg fog büntetni a vétekért, hogy nem véve számba a magyar nép ősi jogait és vitathatatlan kultúrfölényét az összes szomszédok fölött, megcsonkította a Szent István-i hazát. Végül is rávettem a hazafias kalauzt, hogy vesse meg ágyunkat, és nyugovóra tértünk. Ám alig hunytuk be szemünket, nagy dübörgésre ébredtünk. Fiam nyitott ajtót: egy olasz határőr és vámtiszt kérték igazolványainkat. – Hát nem az Európai Unióban vagyunk? – kérdezte a fiam. De igen – mondta határőr, és sejtelmesen hozzátette: Schengen. Nemsokára elhagyják Olaszországot, uraim, mondta. Alaposan megnézte, majd visszaadta a papírjainkat, s udvariasan elköszönt. Alig másfél óra múltán újból nagy dörömbölés riasztott föl álmunkból. Ezúttal egy még udvarisabb finánc jött tanulmányozni a papírjainkat, tökéletes európaisággal visszanyújtotta, és továbbment. Ô Szlovéniát képviselte. A következő dübörgést két osztrák uniformisos állította elő, akik alapos vizsgálat után közölték velünk, hogy sajnos nincsen jogunk Ausztrián át utazni. Hogyhogy nincs? – kiabált rájuk a fiam. A határőr megható kedvességgel felelt: a maguk jegye nem érvényes az Ausztrián való átutazásra. Mutatta a jegyet, amelyen valóban az állt, hogy Szlovénia után nem Ausztrián, hanem Horvátországon át vezet az út Budapest felé, és a jegy szerint Gyékényes után Nagykanizsán is megáll a vonat. Ez kedvezőbb volt számunkra, mint amire eredetileg számítottunk. Igen ám, tette hozzá szinte diadalmasan a határőr, csakhogy ez az útvonal hat hónap óta már nem létezik. Azt akarja mondani, kérdezte a fiam, hogy nekünk az utazási iroda nem létező útirányra adott jegyet Firenzében? Az osztrák vállat vont: talán az olaszok elfelejtették kicserélni a régi jegyet az újra. De akárkiben van a hiba, mondotta, bleiben wir an den Tatsachen (maradjunk a tényeknél). Maguk vagy kifizetik az ausztriai tranzitot, vagy kérem, szálljanak szépen le a vonatról. Mit csinálhattunk. Fizettünk. Nem voltunk már messze a magyar határtól, úgyhogy a következő ajtódübörgés már nem idegesített föl. Magyar határőrök voltak, mindent rendben találtak. A szombathelyi pályaudvaron mint régi ismerős fogadott a nagykanizsai polgármester sofőrje. Ha a vége jó, minden jó. Mégis, azt hiszem, amíg élek, nem fogok újra hálókocsijegyet venni abban a hiszemben, hogy úgy megy minden, mint azokban a régi jó időkben: a beszálláskor a kalauz magához vette a jegyeket, útleveleket és ő mutatta be őket a határokon, nehogy az utasokat megzavarják éjszakai pihenésükben. És az is új volt számomra, hogy a vonaton találkozhattam oly derék magyar hazafiakkal, akik az én szememre vethették Trianont.
A szerző író, történész
<IMG height=10 alt="" hspace=0 src="http://www.magyarhirlap.hu/gfx/spacer.gif" width=1 border=0>
>Utas: ez a győri? Kalauz: Jó napot kívánok! Utas: ez a győri? Kalauz: Jó napot kívánok! stb,stb Már bocs, de ebben nincs igazad. A MÁVos nem azért van ott, hogy éreztesse, mennyivel kifinomultabb a modora, mint az utasnak. Ha az utas azt kérdi, hogy "Ez a győri?" akkor arra az a válasz, hogy igen, vagy hogy nem ez, hanem az. Képzeld el, hogy egy magántulajdonú sörözőben a vendég azt mondja, hogy "Egy sört!", és akkor a pincér elkezdi nevelni. Meddig maradna ott pincér?
Persze, igazad van az utasok modora meg az idegennyelvtudás megszerzése kapcsán is. De mint az élménybeszámolómból kiderült, nem a hálós kaller köszönésének elmaradása, és nem is a gyér némettudása húzta ki elsősorban a gyufát nálam - azok csak adalékok voltak -, hanem az, amilyen modorban beszélt velem egész úton egy hülye ágycsere miatt.
A hálósokról nekem is meg van a véleményem. Kb. hasonló a tiéddel.
Ajánlom mindenki fiyelmébe a Keleti mellett a kerepesi oldalon az utasellátó parkolóban a magán gépjárművek megfigyelését. Vajon honnan az autó csodák?......
Ez a július 7-i Tihany expressz, tapolcai indulása után. Wolt benne két komfortkocsi, egy étterem (?) a többi dunakeszi IC-kocsi.
Egy kis előzetes a keszthelyi nyaralásom képeiből...
