Sztrabón a szűkebben értelmezett Parthiáról, ennek szomszédairól és Parthusország területi gyarapodásáról:
„Parthüaia nem nagy; mind a perzsa, mind azután a hosszú ideig tartó makedón uralom alatt a hürkánokkal közösen adóztak. Kicsinysége mellett erdős, hegyes és szegény, éppen ezért a királyok gyors menetben vonulnak át rajta seregükkel, minthogy ez a vidék még rövid időre sem tud elég táplálékot adni. Most azonban megnagyobbodott, mert Kómiszéné és Khóréné is Parthüénéhez tartozik majdnem egészen a Kaszpi-kapuig, Rhagaiig, valamint a tapüroszokig terjedő terület, amely azelőtt Médiához tartozott. Apameia és Hérakleia városa Rhagai közelében fekszik. A Kaszpi-kaputól Rhagaiig a távolság Apollodórosz szerint 500 sztadion, Hekatompüloszig azonban, a parthüaioszok királyi székhelyéig 1260 stadion. Rhagai állítólag a földrengésektől kapta a nevét, amelyek következtében, mint Poszeidóniosz mondja, sok város és 2000falu ment tönkre. A tapüroszok állítólag a derbixek és a hürkánok között laknak. A tapüroszokról azt beszélik, hogy az a szokás náluk, hogy a feleségeiket, ha már két vagy három gyermeket kaptak tőlük, átengedik más férfiaknak, mint ahogy ősi római szokás szerint, Cato is átengedte Marciát Hortensiusnak, amikor az kérte.”1
„Ennek a vidéknek a legjobb része Aria és Margiané, egyrészt mert hegyek veszik körül, másrészt mert lakóhelyeik a síkságokon vannak. A hegyeken sátorlakó népek tanyáznak, a síkságokat folyók szelik át; azokat részint az Ariosszal, részint a Margosszal öntözik. Aria határos Baktrianéval azon a részen, amely a Baktrianén keresztülhúzódó hegység alatt fekszik. Hyrkaniától kb. 6000 sztadionnyi távolságra van. Vele együtt adózik Drangiané is egészen Karmaniáig, amely nagyobbrészt a hegység déli oldalán fekszik, de vannak olyan részei is, amelyek Aria mellett a hegyek északi oldalain vannak. Nincs messze Arakhószia sem, amely szintén a hegység déli oldalán fekszik, s egészen az Indus folyóig terjed, s ez is Ariané egyik része. Aria hosszúsága mintegy 2ooo sztadion, a síkság szélessége pedig 300stadion. Városai: Artakaéna, Alexandreia és Akhaia, amelyeket alapítóikról neveztek el. Kitűnő bora van ennek a földnek; három emberöltőig is tartható szurkozatlan edényben.
Hasonló természetű Margiané is, de a síkságot pusztaságok veszik körül. Antiokhosz Szótér is csodálta ennek termékenységét, 1500stadionnyi kerületű fallal vette körül, s megalapította Antiokheia városát. Ez a föld is jó szőlőtermő; állítólag olyan szőlők is találhatók, hogy csak két ember tudja körülkarolni, a szőlőfürt pedig kétkönyöknyi nagyságú.
Baktria egyes részei Aria mellett húzódnak észak felé, nagyobb része azonban fölötte kelet felé terjed. Nagy kiterjedésű, és az olaj kivételével mindent megterem. A hellének, akik elszakadásra bírták, a föld kiválósága révén olyan hatalomra tettek szert, hogy Arianét és az indusokat is meghódították, mint az artemitai Apollodórosz mondja, és több népet igáztak le, mint Alexandrosz; különösen Menandrosz (ha ugyan átlépte a Hypaniszt is kelet felé, s egészen az Imaoszig előrenyomult), egyrészt ő maga, más részét Démétriosz, Euthüdémosznak, Baktria királyának fia. De nemcsak Patalénét szállták meg, hanem a további partvidéken Szaraosztosz és Szigerdisz királyságát is. Általában, mondja Apollodórosz, Baktriané az egész Ariané dísze. Hatalmukat kiterjesztették egészen a szérákig és a phrünákig.
Városai: Baktra, amelyeket Zariaszpának is neveznek, s amelyen keresztülfolyik az Óxoszba ömlő hasonló nevű folyó, továbbá Darapsza s még több más; ezek között volt Eukratidia is, amely nevét uralkodójáról kapta. A hatalmon levő hellének szatrapeiákra osztották, de ezek közül Aszpiónoszt és Tapüriát a parthüaioszok elvették Eukratidésztől. Hatalmukba kerítették Szogdianét is, amely Baktria fölött kelet felé fekszik a Baktriát és Szogdianét határoló Óxosz és az laxartész folyók között; ez utóbbi a szogdiosokat és a nomádokat is elhatárolja.
Hajdanában a szogdianoszok és a baktrianoszok életmód és szokások tekintetében nem sokban különböztek a nomádoktól, de a baktrianoszok valamivel mégis szelídebbek voltak; Onészikritosz követői azonban ezekről sem a legjobbakat mondják. Az öregség vagy betegség következtében megrokkantakat ugyanis élve dobják oda az éppen erre a célra tartott kutyáknak, amelyeket a saját nyelvükön temetkezőknek neveznek; Baktra fővárosnak a falain kívül ugyan tisztaság látható, de belül jobbára embercsontokkal van tele. Ezt a szokást Alexandrosz szüntette meg. Ilyenféléket regélnek a kaszpiakról is: a szüleiket ugyanis, ha betöltötték 70. évüket, bezárják, és halálra éheztetik. Ez tehát még elviselhetőbb, s hasonlít a keiosziak szokásához, bár szkütha tulajdonság; de még sokkal szküthább a baktrianoszok szokása. És ha méltán csodálkozhatunk azon, hogy Alexandrosz ilyen szokásokat talált náluk, mit mondhatunk azokról, amelyek valószínűleg szokásban voltak náluk az első perzsa s a még előbbi uralkodók alatt?
Alexandrosz állítólag 8 várost alapított Baktrianéban és Szogdianéban, néhányat azonban elpusztított, így a baktrianéi Kariatait, ahol elfogták és őrizetben tartották Kaliszthenészt, Szogdianéban pedig Marakandát és Kürát, Kürosznak az laxartész folyónál fekvő legtávolabbi alapítását; itt volt a Perzsa Birodalom határa. Bár szerette Küroszt, mégis elpusztította ezt a helyet a gyakori lázadások miatt. Két nagyon erős sziklavárat is elfoglalt árulás folytán: Baktrianéban Sziszimithrosz várát, ahol Oxüartész a leányát, Róxanét őrizte, Szogdianéban pedig Oxosz várát, melyet Ariamazosz várának mondanak. Sziszimithrosz váráról azt regélik, hogy a magassága 15sztadion, a kerülete pedig 80 sztadion volt, s fent olyan termékeny síkság volt, hogy 500 embert is eltarthatott; itt Alexandrosz nagyszerű vendéglátásban részesült, s Róxanét, Oxüartész leányát feleségül vette. A szogdianéi sziklavár magasságát kétszer akkorának mondják. Ezen a vidéken még a brankhidák városát is elpusztította, akiket Xerxész telepített le ott, minthogy vele együtt önként mentek oda otthonukból, amikor átadták neki a didümai isten drágaságait és kincseit; minthogy ő utálta a templomrablást és árulást, elpusztította.”21 XI, 9, 1
2 XI, 10, 1–11, 4
Sztrabón (XI, 11, 5): „Arisztobulosz a Szogdianét átszelő folyót Polütimétosznak is nevezi; ezt a nevet a makedónok adták neki (akik sok más nevet is részint újjal cseréltek ki, részint átalakítottak). Ez, miután ezt az országot ellátta vízzel, puszta és kavicsos földre folyik ki, s éppen úgy elenyészik a homokban, mint az arioszok földjén keresztülfolyó Ariosz. Ha az Ókhosz folyó közelében leásnak, állítólag olajforrásra lehet találni. Valószínű, hogy amint lúgos, fanyar, szurkos és kénes vizek is folynak a földön keresztül, úgy olajosak is akadnak, a ritkaság azonban ezt csodálatossá teszi. Némelyek szerint az Ókhosz keresztülfolyik Baktrianén, mások szerint csak mellette, egyesek szerint nem azonos az Óxosszal egészen a torkolatáig, s attól délebbre folyik, de mind a kettő Hürkánia területén ömlik a tengerbe, mások szerint azonban kezdetben ugyan külön folyó, de azután egyesül az Óxosszal annak a medrében, amelynek szélessége sok helyen 6, sőt 7 sztadion. Az laxartész eredetétől a torkolatáig az Óxosztól külön folyik, és ugyanabba a tengerbe ömlik, a torkolataik azonban Patroklész szerint mintegy 80 paraszanga távolságra vannak egymástól. A perzsa paraszanga egyesek szerint 60, mások szerint 30 vagy 40 sztadion.”
A XI, 9, 3 folytatásában Sztrabón aztán elmondja, hogy mások szerint nem a Maiótisztól északra lakó dahák közül, hanem Baktriából származott Arszakész: "elmenekült Diodótosz hatalmának a növekedése elől, és Parthüaiát elpártolásra bírta".
Ókori Lexikon: „A jelvény, mely alatt a csatába indulnak, a sárkány ..., melynek teste duzzadtan gyűrűdzik a levegőben; sárkányformája van a haditrombitának is.”
II RÁKÓCZI FERENC : A torkosság kísértésekor (fohász)
A te ajándékaid, Uram, amik olyan jól ízlenek étvágyamnak, és amikért tartozom annál inkább szeretni Téged; add tehát, hogy a Te akaratod arányában szeressem azokat és ne lépjem át a határokat, amelyeket számomra kijelöltél ! Bár a lelkiek úgy ízlenének lelkemnek, ahogy a testiek testemnek, de mivel a test itt hazájában van, a lélek pedig vándorlásai színhelyén, e felett mindig uralkodni fog amaz, hacsak Te kegyelmeddel nem segítesz Uram rajta. Teljesítsd tehát kérésemet, hogy nyújthassam Neked, amivel tartozom !
Omeljan Pritsak volt az, aki tudomásom szerint elsőként mutatott rá az említett szimbólum uralkodói jellegére. Mint írja, a munčuq a kínaiaknál, kusánoknál, a régi türköknél és az ujguroknál egyaránt a napot és a holdat jelképezte8. Ezzel kapcsolatban emlékeztetünk arra, hogy a nap-hold kombináció már a szumír pecséthengerek időszakától kezdődően a királlyal és az ő szakralitásával, isteniségével állt összefüggésben, és hogy ugyanez a kettős szimbólum II. Godarz parthus nagykirály érméin is előfordul. A keleti ábrázolásokon ezt a jelképet gyakran egy sárkány szájába helyezték. Pritsak szerint a munčuqot mint ékkövet rendszerint a zászlórúd végére helyezték, és mintegy lángnyelvek aurája vette körül – tkp. ez utóbbi volt a holdsarló megfelelője. A Maenchen-Helfen említette Qizil Munčuqon9 és Attila édesatyján kívül ezt a nevet más uralkodók is viselték, így Muncsuk Ilcsikejev baskír (méd) vezér 1761 körül10 és Mončak (Bunčak, Puncuk) kalmük-torgaut vezető11.
Plutarkhosz (Artaxerxész 1): "Kürosz az idősebb Kürosztól kapta a nevét, akit állítólag a napról neveztek el, mert a Kürosz szó perzsa nyelven napot jelent."
The Arsacid Diary on Politai is a historiographical text from ancient Babylonia. It is an Astronomical Diary and describes a river crossing by a Parthian king and his arrival in Babylon (?), and refers to the city's Greek citizens (politai).
The cuneiform tablet (BM 35769) is in the British Museum. On this website, a reading is proposed by Bert van der Spek of the Free University of Amsterdam (Netherlands) and Irving Finkel of the British Museum.
Sztrabón szerint az Ókhosz folyó menti parnoszok a dahák egyik törzsét képezték, s közülük származott a makedón iga lerázásában jeleskedő parthus dinasztiaalapító: „Amikor a Tauroszon túl fekvő vidékek fellázadtak, minthogy Szüria és Média királyai, akikhez azok a területek tartoztak, átpártoltak, a megbízottak és Euthüdémosz emberei mindjárt átállásra bírták Baktrianét és az egész közeli vidéket. Azután a szkütha Arszakész, aki a daák egy részén, az Ókhosz mellett lakó, parnoszoknak nevezett nomádokon uralkodott, betört Parthüaiába, és elfoglalta.”1
Sundeep S. Jhutti úgy gondolja, hogy a dahák népneve rablót, útonállót, továbbá ellenséget jelent: „Alexander Cunningham, the former Director-General of the Archeological Survey of India, believed that the Dahae of the Greeks and the Dahyu of the Persians were the same word as the colloquial term daku used in India (Indo-English »dacoit«), which literally means ’a robber or enemy’ (Cunningham 1888, 32).”2 Sten Konow norvég indológus viszont már 1912-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a khotáni nyelvjárásban (a Hotan oázisvárosban használatos nyelvről van szó Kína Hszincsiang tartományában) egyszerűen férfit értenek daha- alatt, s ez a kifejezés teljes mértékben megegyezik az óperzsa daha- népnévvel3. Ezt a magyarázatot fogadja el Harmatta János is4, Harold Walter Bailey khotáni szaka szótárára5 hivatkozva.
A pontoszi földrajztudós azonban azt is elárulja, hogy az Azovi-tengertől északra megtelepedett dákok pariosz nevű csoportjának és az Ókhosz menti dahák parnosz törzsének a rokonságáról mindenféle kóbor pletykák keringtek az ő idejében. Ha pedig ezt állítja, akkor azt el is kell hinnünk neki, tekintettel arra, hogy Boirebisztasz épp hatalmának a csúcspontján állt, amikor ő született, és a Fekete-tenger melléki részeket közvetlenül érintette a dák terjeszkedés. Sztrabón tehát a következőket állítja: „Az aparnosz Daák állítólag Maiótisz fölötti daák közül vándoroltak ide, akiket xandioszoknak vagy parioszoknak neveznek, bár abban nincs általános megegyezés, hogy a Maiótisz fölött lakó szküthák között daák is volnának. Arszakész állítólag ezek közül származott”6.
Érdekes párhuzamként jelentkezik a szolgák hajának a lenyírása az európai var-khunoknál és a dákoknál, a szóban forgó eljárás ugyanis mindkét népcsoportnál szokásban volt. Dio Cassius7 számol be arról, hogy a dákoknak volt egy afféle köznemesi rétege, a capillati, vagyis a ’hajasok’ osztálya. A még előkelőbbeket, a „bárókat” πιλοφοροιnak, kalaposoknak nevezték8. Ismerve ezt a különbségtételt, alapos okunk van azt hinni, hogy a közrendűeket a dákok valószínűleg csak rövidre nyírt hajjal, a szolgákat pedig tar fejjel engedték járni. Annál inkább így lehetett ez, mivel a kalap levétele világszerte – a nyugati társadalmakban is – mind a mai napig a tiszteletadás jelének számít. A hosszú haj viselete egyébként a régi iráni nemességnél is szokásban volt9. Agathiasz szerint a varkhunok a hajukat közbefűzéssel fonták be, szolgáik fejét viszont leborotváltatták10.
Egy másik hasonlatosság a parthus, a szarmata és az európai dák kultúrkört illetően a sárkányzászló általános elterjedtsége. A dákok sárkányzászlait Traianus oszlopán is ábrázolják.
1 XI, 9, 2
2 Sino-Platonic Papers 127 (2003. okt.)
3 Vedic "dasyu”, Toxri "dahä”; in: Festschrift Vilhelm Thomsen, Lipcse, 1912, 96–97.
4 Közép-Ázsia ókori történetéhez; in: Antik Tanulmányok XLVII (2003), 65.
5 Dictionary of Khotan Saka; Cambridge University Press, London, 1979, 155.
6 XI, 9, 3
7 LXVIII, 9, 1
8 Vö. Jord. XI, 71. Arne Søby Christensen: Cassiodorus, Jordanes and the history of the Goths – Studies in a Migration Myth; Museum Tusculanum Press, Koppenhága, 2002, 245. A gétákról mondja ugyanezt Cassiodorus (Variae IV, 49): „Universis provincialibus et capillatis, defensoribus et curialibus Siscia vel Savia consistentibus Theodericus rex”. De ezt állítja róluk Dio Cassiusra hivatkozva Jordanes is (V, 40): „Qui dicit primum Tarabosteseos, deinde vocatos Pilleatos hos.” A géták és a dákok azonosítása, illetve rokonítása az ókori szerzők részéről közismert.
9 Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok; Akadémiai, Bp., 1989, 109.
10 I, 3 in: Barthold Georg Niebuhr szerk.: Agathiae Myrinaei Historiarum libri quinque; Weber, Bonn, 1828, 20.
Elkezdjük ismertetni az Arszakidák származására vonatkozó nézeteket. Az egyik elképzelés szerint a parthus dinasztia alapítója egy útonálló volt, aki eleinte rablásból, fosztogatásból tartotta fenn magát. Iustinus bizonytalan származásúnak mondja, Ammianus Marcellinus sorai alapján viszont parthusnak kell tartanunk őt.
Iustinus (XLI, 4, 6–8):
„Erat eo tempore Arsaces, vir sicut incertae originis, ita virtutis expertae. Hic solitus latrociniis et rapto vivere accepta opinione Seleucum a Gallis in Asia victum, solutus regis metu, cum praedonum manu Parthos ingressus praefectum eorum Andragoran oppressit sublatoque eo imperium gentis invasit. Non magno deinde post tempore Hyrcanorum quoque regnum occupavit, atque ita duarum civitatium imperio praeditus grandem exercitum parat metu cum Seleuci et Theodoti, Bactrianorum regis.”
„Élt abban az időben egy bizonytalan származású, de kipróbált vitézségű férfiú, Arsaces. Útonállásból és rablásból tartotta fenn magát, de amikor meghallotta az álhírt, hogy a gallusok Ázsiában legyőzték Seleucust, rablócsapatával – hisz most már nem kellett tartania a királytól – megtámadta a parthusokat, leverte kormányzójukat, Andragorast, s miután eltette láb alól, magához ragadta a parthus nép fölötti hatalmat. Nem sok idővel ezután a hyrcanusok királyságát is elfoglalta, és így, a két nép közötti hatalommal felruházva – Seleucustól és a bactriaiak királyától, Diodotustól való félelmében – nagy hadsereget szervezett.”
Ammianus Marcellinus (XXIII, 6, 2):
„… in vocabulum Parthi concessit Arsacis obscure geniti, latronum inter adulescentiae rudimenta ductoris, verum paulatim in melius mutato proposito clarorum contextu factorum aucti sublimius.”
„… az országot Parthiának kezdték nevezni az alacsony származású Arsacesről, aki kora ifjúságában rablóvezér volt, lassanként azonban jobb útra tért, és jeles tettek egész sorával magasra emelkedett.”
"Ebből arra lehet következtetni, hogy az Arszak esetében valójában nem tulajdonnévről van szó"
Alátámasztja ezt egyesek szerint, hogy a Kr. e. 465-től 424-ig uralkodó I. Ardasír (اردشیر یکم) vagy más néven Artaxšacā, Artaxerxész (Ἀρταξέρξης) nagykirályt Mezopotámiában Aršunak is hívták1, ami talán ’uracská’-t jelentett. Ez lehetett a méltóságneve az említett méd-perzsa sahansahnak, a mellékneve pedig a makrokheir 'hosszúkezű'; állítólag azért hívták így, mert II. Vilmos német császárhoz hasonlóan a jobb karja hosszabb volt, mint a bal2. Az ő fiának, II. Artaxerxésznek az udvari orvosára hivatkozva írja Plutarkhosz: „Artaxerxészt eleinte Arszikasznak hívták, bár Deinón szerint Oarszésznak. Egyébként valószínűtlen, hogy Ktésziasz, még ha mindenféle hihetetlen és képtelen mesét mond el is könyvében, ne ismerte volna a nevét annak a királynak, akinek udvarában élt mint a család orvosa.”3 Mások megpróbálják összemosni a parthus dinasztia nevét a perzsa mitológiában szereplő híres íjászéval, Ārašéval, arra hivatkozva, hogy Arszakészt a parthus érméken egy íjjal ábrázolták4. Az Avesztában az aršan mindenesetre annyit tett, ’férfi, hős’, ami Thea Chkeidze szerint az arszakkal azonos jelentésű5.
1 A. Sachs: Achaemenid Royal Names in Babylonian Astronomical Texts; in: American Journal of Ancient History IV (1979), 131. o.
2 Plutarkhosz: Artaxerxész 1
3 Uo.
4 Vö. Alfred von Gutschmid, in Zeitschrift der Deutschen Morgenlandischen Gesellschaft XXXIV (1880), 743. o.
5Iranian Elements in Georgian Language; in: The Circle of Ancient iranian Studies
"Az Iraki Nemzeti Múzeumban egy öklömnyi nagyságú, világossárga agyagból készült edényt őriznek, amellyel igen sokat foglalkoztak a technikatörténészek. A vázához hasonlatos tárgy 1936-ban Bagdad határában, Khujut Rabuban, egy hajdani parthus település romjai alól került elő, több hasonló eszköz társaságában; mintegy kétezer évesre becsülik a korát.
Az első leírást Wilhelm König régész készítette róla, az azonban nem tisztázott, vajon ő volt-e az, aki az említett agyagtégelyt valóban ki is ásta – elképzelhető, hogy a német archeológus csupán a múzeum raktárában tette a felfedezést. A hat hüvelyk magas edénykébe egy aszfaltdugasz illeszthető, amelynek a felső részéből egy vaspálcika áll ki. A tégely belseje rézlemezzel van kibélelve. König úgy vélte, hogy az ominózus tárgyak galvánelemek lehetnek, melyek segítségével kémiai úton elektromos áram fejleszthető. 1940-ben az amerikai Willard F. M. Gray rekonstrukciót készített a leletekről a német kutató leírásai nyomán, s kipróbálta őket a Massachusetts-beli Pittsfieldben, a General Electric ottani erősáramú laboratóriumában. Amikor az edénykét réz-szulfát-oldattal töltötték föl, az fél voltos feszültséget produkált. Az 1970-es években Arne Eggebrecht német egyiptológus ezeket a kísérleteket megismételte, azt gondolván, a parthus időkben friss szőlőlevet használtak elektrolit gyanánt. Az ő elemeivel 0,87 voltos áramot lehetett generálni. Sikerült fémeket galvanizálnia a rekonstruált avar leletek segítségével, s úgy vélte, az ókorban például az ezüst tárgyakon a vékony aranyréteget hasonló eljárással hozták létre.
Az elektromos elem feltalálását a mai napig Alessandro Volta gróf nevéhez fűzi a tudomány, holott valószínű, hogy csak megismételt felfedezésről van szó…"
Az elektromosság görög eredetű szó, ami arra utal, hogy már az ókori Görögországban is megfigyelték a jelenséget, igazi természetének megismeréséhez egészen a 18. század végéig várni kellett. Izgalmas bekezdéssel egészítheti ki a tudománytörténet vonatkozó fejezetét az a különös antik leletegyüttes, amelyet a Bagdadban található Iraki Nemzeti Múzeumban őriznek.
1936-ban Bagdadtól nem messze szokatlan felépítésű terrakotta vázákra bukkantak egy közel 2000 éves ókori parthus település feltárásakor. A 13-14 cm magas agyagedények belsejében egy rézlemez-henger található, ami egy oxidálódott vasrudat foglal magában. A két fémet alul és felül is bitumennel szigetelték el egymástól. Vizsgálatok kimutatták, hogy a vasrúdon található korrodációt valószínűleg savas kémhatású folyadékkal való érintkezés okozta. A furcsa összetételű régészeti leletek csak 1938-ban kaptak nagyobb nyilvánosságot, amikor Wilhelm König, az Iraki Nemzeti Múzeum akkori igazgatója rájuk akadt az intézmény raktárában. A német archeológus egy 1940-ben kiadott tanulmányában azt állította, hogy az agyagedények tulajdonképpen olyan galvánelemek, amiket készítőik feltételezhetően fémtárgyak galvanizálásához (pl. ezüst felületek arannyal való bevonásához) használtak. Nem árt megjegyezni, hogy ha mindez igaz, akkor az ókori elemgyártók jó 1800 évvel előzték meg Liugi Galvani és Alessandro Volta elektromossággal kapcsolatos korszakalkotó kísérleteit.
Tény, hogy a réz és a vas elektrokémiai párt alkot, még ha nem is a leghatékonyabbat, ami azt jelenti, hogy bármilyen elektrolit (töltéshordozó közeg, pl. sav) jelenlétében villamos potenciál (feszültség) keletkezik közöttük. Röviddel König tanulmányának megjelenését követően Willard F. M. Gray, a General Electric pittsfieldi kutatólaboratóriumának mérnöke kísérleti úton próbálta ellenőrizni az elmélet helyességét. Miután elkészítette a lelet pontos mását, rézszulfát oldatot öntött a henger és a vasrúd közé, így egy olyan galvánelemet kapott, ami kb. 0,5 V feszültség leadására volt képes. Néhány évtizeddel később Arne Eggebrecht német archeológus szintén készített egy pontos másolatot a vázákról, és abból kiindulva, hogy a korabeliek milyen nyersanyagokkal rendelkezhettek, frissen préselt mustot öntött a hengerbe. Az eredmény 0,87 V feszültség volt, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy arany-cianid oldatot használva két órán belül galvanizálni lehessen egy kisméretű ezüst szobrot. A téma a Discovery Channel népszerű műsora, a MythBusters készítőit is megihlette, ezért az egyik epizódban tíz „bagdadi elemet” kötöttek sorba, amivel összesen négy volt feszültséget tudtak előállítani.
Sok szakember hisz abban, hogy az agyagedények elektromos eszközök voltak, egy részük azonban kétségbe vonja, hogy galvanizálásra használták őket. Valóban elgondolkodtató, hogy a kérdéses korszakból származó fémtárgyak egyikéről sem lehet egyértelműen bebizonyítani, hogy ezzel a módszerrel kezelték volna őket.
Két alternatív elképzelés létezik arra vonatkozóan, hogy mire használták a bagdadi elemek által generált áramot. Az egyik szerint egyszerűen gyógyítottak vele. Tudjuk, hogy az ókori görögök elektromos angolnákat is használtak fájdalomcsillapításra, ezen kívül a kínaiak éppen ez idő tájt fejlesztették ki az akupunktúrát, amit manapság már árammal is kombinálnak. Idevágó érdekesség egyébként, hogy az agyagedények mellett tűszerű tárgyakat is találtak a feltárás helyszínén. Némileg azonban ellentmond ennek az okfejtésnek, hogy a bagdadi elemek által keltett feszültség aligha lett volna elegendő a hatékony fájdalomcsillapításhoz, még akkor sem, ha sorba kötik őket.
A másik elképzelés szerint a tárgyakat mágikus szertartásokhoz vagy vallási rituálékhoz használták, mégpedig oly módon, hogy néhányat sorba kötöttek, majd egy fém szobor belsejében helyeztek el az együttest, ami így kisebb áramütéssel sújtotta azokat, akik nedves kézzel hozzáértek.
A terrakotta vázák elektromos funkciójáról szóló elméleteket természetesen nem mindenki fogadja el. Néhány szkeptikus archeológus úgy véli, a korábban ismertetett kísérletek csak azt bizonyítják, hogy a tárgyak bizonyos körülmények között képesek ugyan némi áramot termelni, de ez korántsem jelenti azt, hogy valóban ez lett volna a rendeltetésük. A bagdadi elemek ráadásul még sorba kötve sem valami hatékonyak, és problémák egész sora merül fel velük kapcsolatban, ha tényleg galvánelemként értelmezzük őket. Az egyik ellentmondás az, hogy sem drótot, sem egyéb elektromos vezetőt nem találtak az eredeti ásatási területen (máshol sem), ráadásul a vázákon nincs is olyan pont, ahová ezeket csatlakoztatni lehetne. Ezenkívül olyan korabeli elektromos berendezésre vagy tárgyra (pl. üreges fémszoborra) sem bukkantak eddig, amivel esetleg társítani lehetne őket.
Csak nem lehet véletlen, hogy a horvátoknak a nevét a Kubrat kagánéból, a bajorokét meg Bajánéból vezeti le a kutatás... (sőt, Maximilian Georg Kellner és mások szerint a német Kurt személynév is az előbbiből eredeztethető)...
„A bolgárok neve 482-ben tűnik fel első ízben, amikor Zenon bizánci császár a Fekete-tenger északi partjain megtelepedett bolgárok segítségét kérte a keleti-gótok ellen a Sirmiumért vívott harcokban. A bolgárok az Al-Duna északi tájairól az V. század végén, VI. század elején több alkalommal megtámadták a bizánci birodalom északi területeit és betörtek Trákiába és Moesiába. 626-ban az avarok oldalán részt vesznek a konstantinápolyi csatában. 631-ben a bolgárok (bolgár-onogurok) Pannóniában fellázadnak az avarok ellen, vereséget szenvednek és kilencezren a frankokhoz menekülnek, de a bajorok legyilkolják őket, és csak hétszáz bolgár tudott a vinidek (karantánok) fejedelméhez menekülni (vö. Moravcsik: ByzTurc I. 1942. 50–51; Fredegar Cron. IV. 72: MMFH. I. 23–4). A VII. század elején már létezett egy önálló bolgár (bolgár-török) szövetség a Maeotis és Kuban vidékén (»megale Boulgaría«), de Kubrat/Kovrat/Kurt fejedelmük halála (650) után a kazárok betörtek Nagy Bulgáriába, a törzsszövetség felbomlott, és Kubrat öt fia népével együtt ötfelé indult (Moravcsik: ByzTurc I. 51, II. 95). Ezek közül Asparuch az Al-Dunától északra elterülő Oglosban (Dobrudzsa) telepedett meg, majd 681-ben Asparuch fejedelem vezetésével a bolgárok elfoglalták az Al-Duna és a Haemus-hegység közötti területeket, és megalapították a Duna menti bolgár államot. A bolgár-törökök ötfelé szakadásának következtében azonban a dunai bolgárok kis létszámúak lettek, a VI. században északról idetelepült szlávok viszont fokozatosan többségbe kerültek, vezető helyekhez is jutottak, kétnyelvűség alakult ki, s amikor 863 előtt Konstantin (és Metód) megalkotta az önálló szláv ábécét, görögből szláv nyelvre (óbolgárra vagy egyházi szláv nyelvre) fordítottak vallásos műveket, és az egyházi nyelv a szláv lett (893), a bolgár-törökök szlavizációja megkezdődött, majd végül is elsősorban török eredetű bolgár népnevük maradt meg régi etnikai múltjuk örökségeként.”
Király Péter: Gondolatok a kalandozásokról; in: Magyar Nyelv 2000/2, 183–184. o.
A var-khunok rendesen átrendezték Európa térképét, főleg ami a szláv és germán területeket illeti. A széttelepítés iskolapéldája:
1.) Dnyeszter felső folyása - fekete horvátok
2.) Krakkó környéke - fehér horvátok
3.) Dalmácia - vörös horvátok
Ezt is beírom ismét, Götz nyomán, mert a jelek szerint megint kitörölték:
A var-khun telepítések hatalmas méreteinek tanújelei a töbszörösen kimutatható, párhuzamos – északi és déli – szláv törzsnevek:
1. északon, Krakkó környékén a "fehér" horvátok, Dalmáciában a "vörös" horvátok; 2. az Odera-Elba vidékén a szorbok, a Balkánon a szerbek; 3. a mai Morvaországban a morvák, a balkáni Morava folyó mentén Bíborbanszületett Konstantin császár "nagy Moráviá"-jának morvái; 4. az északnyugati Kárpátokban a szlovákok, akiknek magyar neve tót, a Dráva-Száva közén a szlavónok – magyarul szintén tótok (vö. Szlavónia középkori Tótország nevével) –, nyugatabbra, Karantánia–Krajna–Isztria vidékén pedig a szlovének (vö. Szlovákia Slovensko nevével); 5. az Odera–Elba környékén élő vendek (szorbok egyik törzscsoportja) és a Dráva menti vendek.
Mint jeleztem, fehér- és vörös-oroszok is voltak... (Götz erről nem ír)
"kóborló, gyalognomád, főváros/székhely nélküli előnémet hercegek, duxok"
Ammianus Marcellinus írja a makedón igát lerázó első parthus nagykirályról (XXIII, 6, 4): "civitatum et castrorum castellorumque munimentis oppleta Perside".
Vagyis: "megtöltötte Perzsiát megerősített városokkal, helyőrségekkel és várakkal".
Érthető, hogy a var-khunok megszokták már a viszonylagos luxust a VI. századra, és kagánjaik itt a Kárpát-medencében is fürdőket építtettek, elefántokat hozattak maguknak...
Egy falmélyedésben ábrázolt, napot és holdat a kezében tartó ember- vagy istenalak a pendzsikenti Nagy Csarnokból
Napot és holdat kezében tartó emberalak (mások szerint istenség, sőt anyaistennő) egy baktria-szogdiai ezüst tányérról
„Khoszrau órája”
Szászánidának mondott ezüsttál
Kr. u. VII. század
Átmérője: 21,6 cm
1907-ben találták a Permi tartományban, Klimova falunál más szászánida és bizánci ezüstedényekkel egyetemben (látjuk majd, hogy szászánida volta az erős transzoxianai-szogd művészettörténeti párhuzamok és az edényeken olvasható feliratok miatt is erősen megkérdőjeleződik)
Atilla nagykirály édesapjáról írtuk:
Priszkosznál Μουνδίουχον(acc.) >Μουνδίουχος(nom.): „τòν πατέρα Μουνδίουχον”1
Iordanesnél Mundzuco, Mundzizco (abl.) > Mundzucus, Mundzizcus (nom.): „Is namque Attila patre genitus Mundzuco”2
Theophanésznál Μουνδίου (gen.) > Μούνδιος(nom.): „’Άττιλας Μουνδίου παις”3
Kézainál pedig Bendacus lett a Mundzucusból m>b hangátmenettel: „quarti vero ducis nomen Ethela fuit Bendacus filius”4
Bár az V. század első negyedében élt krónikásnak ez az adata inkább még az Attila-féle s nem a Bajánnal érkező hunokra vonatkozik, szépen illusztrálja azt a helyzetet, amely szerint Európa nyugati felében már a var-khun időket megelőzően nagyobb lélekszámú sztyeppei etnikummal kell számolni. Ezek a lovasok pedig nem voltak germánok, hanem kunok, avarok, alánok, vandálok stb. Lassan arrafelé is kezdik a történészek ezeket a sokrétű genetikai alapokat felismerni.
Németh Gyula és Rásonyi László a ’gyöngy, üveggyöngy’ jelentésű török mundzsuk, bunčuk, boncsok szóval rokonította a nevét, amellyel a türk népek a lovaik nyakába akasztott golyócskákat jelölték. Mint láttuk, hasonló volt korábban Vámbérynek az Otto Maenchen-Helfen által támogatott etimológiája. Eszerint a bundzsuk egy alma formájú tartódísz, amelybe a törökök a zászlóikat beletűzték.
Az 1223 körül Afganisztánban hódító mongol vezér, Qïzïl Mončuq neve viszont már inkább jelenthetett ’vörös zászló’-t, mint ’vörös gyöngy’-öt.
Maenchen-Helfen egyébként kategorikusan elveti a Bendegúz nevével kapcsolatos germanizációs próbálkozásokat (pl. Schönfeld, 1911): „The Germanic etymology of Mundzucus is to be rejected. It is not only phonetically unsound. About 370, when Mundzucus was born, no Hun could have been given a Germanic name.”
Hasonlóképpen vélekedett 1960-ban Gottfried Schramm is, aki józanul közelítve a kérdéshez, a Mundzsukból vezette le Gundiok burgund király személynevét.5
A kutatók többségéhez hasonlóan tehát Schramm is a bunčuq, munčuq, munžuq, minžaq, bonžuq, monžuq ’gyöngy’ vagy ’zászló’ értelme mellett foglalt állást6. Utóbbi jelentésében a szó az ukrán nyelvbe is átkerült, innen pedig a lengyelbe és az oroszokhoz7.
Omeljan Pritsak volt az, aki tudomásom szerint elsőként mutatott rá az említett szimbólum uralkodói jellegére. Mint írja, a munčuq a kínaiaknál, kusánoknál, a régi türköknél és az ujguroknál egyaránt a napot és a holdat jelképezte8. Ezzel kapcsolatban emlékeztetünk arra, hogy a nap-hold kombináció már a szumír pecséthengerek időszakától kezdődően a királlyal és az ő szakralitásával, isteniségével állt összefüggésben, és hogy ugyanez a kettős szimbólum II. Godarz parthus nagykirály érméin is előfordul. A keleti ábrázolásokon ezt a jelképet gyakran egy sárkány szájába helyezték. Pritsak szerint a munčuqot mint ékkövet rendszerint a zászlórúd végére helyezték, és mintegy lángnyelvek aurája vette körül – tkp. ez utóbbi volt a holdsarló megfelelője. A Maenchen-Helfen említette Qizil Munčuqon9 és Attila édesatyján kívül ezt a nevet más uralkodók is viselték, így Muncsuk Ilcsikejev baskír (méd) vezér 1761 körül10 és Mončak (Bunčak, Puncuk) kalmük-torgaut vezető11.
1 Fr. 12. in: Karl Müller szerk.: Fragmenta Historicorum Graecorum; Didot, Párizs, 1851, 97. Carl de Boor szerk.: Excerpta de legationibus; Weidmann, Berlin, 1903, 581.
2 XXXV, 180; XLIX, 257, in: Елена Чеславовна Скржинская szerk.:Иордан, О происхождении и деяниях гетов: Гетика; Восточная литература, Moszkva, 1960, 159., 172.
3 AM 5942, in: Carl de Boor szerk.: Theophanis Chronographia; I. köt., Teubner, Lipcse, 1883, 102. Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica; II. köt., Deutsche Akademie der Wissenschaften, Berlin, 1958, 194. (Niebuhr ’Ομνουδίουςnak, ill. ’Ομουνδίουςnak írja át: Theophanis Chronographia, Weber, Bonn, 1839, 158.)
4 Mátyás Flórián szerk.: Magistri Simonis de Keza, Gesta Hungarorum; in: Historiae Hungaricae fontes domestici; I. rész, II. köt., k. n., Lipcse, 1883, 58.
5 Max Knight szerk.: The World of the Huns – Studies in Their History and Culture; University of California Press, Berkeley–Los Angeles–London, 1973, 410–11.
6 Eine hunnisch-germanische Namensbeziehung?; in: Jahrbuch für fränkische LandesforschungXX (1960), 129–55.
7 Max Vasmer: Russisches etymologisches Wörterbuch; I. köt., Winter, Heidelberg, 1953, 145.
8The Hunnic Language of the Attila Clan; in: Harvard Ukrainian Studies VI/4 (1982. dec.), 440.
9 John Andrew Boyle: The Mongol Commanders in Afghanistan and India according to the Tabaqāt-i Nāsirī of Jūzjānī; in: Islamic StudiesII/2 (Karacsi, 1963), 241.
10A. Н. Усманов: Очерки по истории Башкирской АССР; in: Материали по истории Башкирской АССРIV/1, Moszkva, 1956, 221.
11Фёдор Иванович Миллер: История Сибири; II. köt., Moszkva–Leningrád, 1941, 104., 584.; Материали по истории Башкирской АССР I; Moszkva–Leningrád, 1936, 173.; Кабардино-русские отношения в XVI–XVIIIвв., I. köt., Moszkva, 1957, 338., 340.
Sárkányzászló ábrázolása Traianus oszlopáról, a mitikus állat szájában egy Napot-Holdat jelképező koronggal
A dákoknak (daháknak) és a szarmatáknak a parthusokhoz nagyon is sok köze volt... Az előbbiekkel a rómaiaknak ugyanúgy meggyűlt a bajuk, ami a dák hatalom méreteit ismerve nem lehet véletlen (Ptolemaiosz még a Visztulánál is említ egy dák erődöt, vö. a lengyelek régi szarmata nevével).
Ammianus Marcellinus (XIII, 6: 2 és 4–6) szerint a parthus uralkodók valóságos istenkirályok voltak, ezzel összefüggésben pedig sacrosanctusnak minősültek:
„…in vocabulum Parthi concessit Arsacis obscure geniti … Certatimque summatum et vulgi sententiis concinentibus, astris, ut ipsi existimant, ritus sui consecratione permixtus est omnium primus. Unde ad id tempus reges eiusdemgentispraetumidi appellari se patiuntur Solis fratres et Lunae, utque imperatoribus nostris Augusta nuncupatio amabilis est et optata, ita regibus Parthicis abiectis et ignobilibus antea, incrementa dignitatum felicibus Arsacis auspiciis accessere vel maxima. Quam ob rem numinis eum vice venerantur et colunt ea usque propagatis honoribus ut ad nostri memoriam non nisi Arsacides is sit, quisquam in suscipiendo regno cunctis anteponatur, et in qualibet civili concertatione, quae adsidue apud eos eveniunt, velut sacrilegium quisque caveat ne dextra sua Arsaciden arma gestantem feriat vel privatum.”
„… az országot Parthiának kezték nevezni az alacsony származású parthus Arsacesről … Végül is javakorban csendes halállal hunyt el. A nemesség és a nép egymással versenyezve közös akarattal mindenki közül elsőként emelte őt, vallási szertartásai keretében, hite szerint, a csillagokig. Innen ered, hogy ennek a népnek fennhéjázókirályai mind a mai napig a Nap és a Hold fivéreinek neveztetik magukat. Akárcsak a mi császáraink szemében kedves és kívánatos az augustus cím, ugyanígy tettek szert hallatlan tekintélyre a valaha lenézett és alacsonyrendű parthus királyok Arsaces szerencsés vállakozása révén. Éppen ezért istenként tisztelik őt, és annyira mentek érdemeinek magasztalásában, hogy emberemlékezet óta csakis Arsaces nemzetségéből származó férfiú töltheti be a királyi méltóságot, s bármilyen nyilvános viszálykodásban, ami pedig nagyon gyakori náluk, mindenki óvakodik attól, mint valami szentségtöréstől, hogy kezet emeljen egy Arsacidára, akár fegyverviselő legyen, akár magánember.”
Az ábrázolásokon az ószumír idők óta a csillag (dingir) jel fejezte ki az isteniséget. Avar vonatkozásban már korábban mellékeltünk néhány ábrát:
II. Godarz parthus nagykirály (Kr. u. kb. 40–51) drachmájának előlapja
Parthus Godarz
Arámi Gwtrz
Ógörög Γωταρζης
Akkád Gu-ta-ar-za, Gu-tar-za, Gu-tar-za-a
Gogorz: Árpád-kori személynév a Kárpát-medencéből. 1202.1203/cr 1500: Villa ecclesie que dicitur Sencural … Vinitorum nomina … Vtled cum uno, Fener cum uno, Gogorz, Simak (LK 1962: 213).
(Fehértói i. m. 344. o.)
II. András 1222. évi aranybullája, melyről a nevezetes okmány (történeti alkotmányunk része) a nevét kapta
N. Kósa Judit (Népszabadság 2005. nov. 16.): „Az Aranybulla néven ismert oklevelet … a rendteremtés szándékával bocsátotta ki 1222-ben az uralkodó … A király arany pecsétjével – a tulajdonképpeni aranybullával – ellátott oklevelet hét különböző levéltárban helyezték el: a király és a nádor irattárában, az esztergomi és a kalocsai káptalanban, a vatikáni levéltárban, valamint a johannita és a templomos lovagok archívumában. A kutatások azonban világossá tették, hogy ezek közül egy sem maradt fenn … Az Aranybulla szövegének legrégebbi, hiteles másolata az az oklevél, amelyben Nagy Lajos király 1351-ben megerősítette a törvényt: ezt őrzik az Országos Levéltárban. Egy későbbi másolat az Esztergomban található példány …”
II. Endre magyar király 1233. évi aranybullája
Közli: Horvát István: Magyarország régi pólyás címeréről; in: Tudományos Gyűjtemény 1831, a 81. és 82. oldal közötti tábla, bal fölső kép
Magyar könyvszemle II. évf. (1877), 5. sz., 261–262. o.: „Ily arany pecséttel ellátott oklevelek aranybulláknak neveztetnek; bár rendszerint II. Endrének 1222-diki törvénykönyve szokott per eminentiam aranybullának neveztetni. Ennek hét példánya közül egy sem maradt fenn. Egyéb, arany pecséttel ellátott oklevelek is igen ritkák. A Nemzeti Múzeum ezen kettőn kívül még egy harmadikat is bír, IV. Bélától 1258-ból. Az esztergomi érsekség levéltára kettőt bír; egyet II. Endrétől 1233-ból, és egyet Hunyady Mátyás királytól 1465-ből. (Ezeket ismerteti Knauz N. a Történelmi Tár X. kötetében. 205–218. l.)”
Sztrabón a szűkebben értelmezett Parthiáról, ennek szomszédairól és Parthusország területi gyarapodásáról: 
Askhabadtól délkeletre a Tedzsend folyó, amit a Sztrabón említette Ókhosszal szokás azonosítani
Lelőhelyek
Az avar történelem szempontjából fontos belső-ázsiai területek
Dák sárkányzászló ábrázolása Traianus oszlopáról
Arsacid diary on Politai
Tény, hogy a réz és a vas elektrokémiai párt alkot, még ha nem is a leghatékonyabbat, ami azt jelenti, hogy bármilyen elektrolit (töltéshordozó közeg, pl. sav) jelenlétében villamos potenciál (feszültség) keletkezik közöttük. Röviddel König tanulmányának megjelenését követően Willard F. M. Gray, a General Electric pittsfieldi kutatólaboratóriumának mérnöke kísérleti úton próbálta ellenőrizni az elmélet helyességét. Miután elkészítette a lelet pontos mását, rézszulfát oldatot öntött a henger és a vasrúd közé, így egy olyan galvánelemet kapott, ami kb. 0,5 V feszültség leadására volt képes. Néhány évtizeddel később Arne Eggebrecht német archeológus szintén készített egy pontos másolatot a vázákról, és abból kiindulva, hogy a korabeliek milyen nyersanyagokkal rendelkezhettek, frissen préselt mustot öntött a hengerbe. Az eredmény 0,87 V feszültség volt, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy arany-cianid oldatot használva két órán belül galvanizálni lehessen egy kisméretű ezüst szobrot. A téma a Discovery Channel népszerű műsora, a MythBusters készítőit is megihlette, ezért az egyik epizódban tíz „bagdadi elemet” kötöttek sorba, amivel összesen négy volt feszültséget tudtak előállítani.
A másik elképzelés szerint a tárgyakat mágikus szertartásokhoz vagy vallási rituálékhoz használták, mégpedig oly módon, hogy néhányat sorba kötöttek, majd egy fém szobor belsejében helyeztek el az együttest, ami így kisebb áramütéssel sújtotta azokat, akik nedves kézzel hozzáértek.
Egy falmélyedésben ábrázolt, napot és holdat a kezében tartó ember- vagy istenalak a pendzsikenti Nagy Csarnokból
Napot és holdat kezében tartó emberalak (mások szerint istenség, sőt anyaistennő) egy baktria-szogdiai ezüst tányérról
„Khoszrau órája”
Sárkányzászló ábrázolása Traianus oszlopáról, a mitikus állat szájában egy Napot-Holdat jelképező koronggal
II. Godarz parthus nagykirály (Kr. u. kb. 40–51) drachmájának előlapja
II. András 1222. évi aranybullája, melyről a nevezetes okmány (történeti alkotmányunk része) a nevét kapta
II. Endre magyar király 1233. évi aranybullája
