Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44371

Marconnay Tibor

 

 

ALKONYI VARÁZS AZ ADRIÁN

 

Zuhan a Napgolyó; – hegy és völgy lángol: – végre; –

Köd, lila pára leng egy kopár szigeten,

Fenn: szikár fügefák, lenn: moaré-selyem,

Zsong, s kékítő szín a hab sötétlő kékje.

 

Cingár hold kúszik föl kristálycsillámú égre,

Itt szűkül a határ: de ottkünn: végtelen

Molónál egy hajó vár ránk varázs-vízen,

Fehér yacht indul el azúr és arany éjbe.

 

Loccsan a lágy dagály. Most: – ibolyaszínű

Szédítő szirtfalon gyöngysor: tajték-gyűrű,

Kémlel a tón-halász fenn egy vas-létra ormán.

 

Öblünkből lámpafény, künnről a Messzeség

Vonz, – fém-csillám, taréj. Kell több? Ma ete még

Új hajnalpír felé röpít duzzadt Vitorlám.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [86.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44370

Marconnay Tibor

 

 

ÚTIFŰ

 

Az utak mentén áll az útifű.

Akár a harmat, olyan egyszerű.

Üde csepp folyik át a levelén.

S megcsókolja a rács mellett a fény.

 

Lekaszálják, mikor múlik a nyár.

S a szagos széna közt hervadva vár.

A szél szárítja lándzsás levelét.

S a nyavalyát gyógyítja. Ez elég.

 

A madarak falják a magokat.

S az ég felé lendítik magukat.

 

Oly egyszerű. Én szeretem. Nagyon.

A betűket nevében, bámulom.

 

Kóstolgatom az űt, az ít, az út.

És máris messze visz a konok út.

 

 

Az idők kertje, 1938 [32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44369

Marconnay Tibor

 

 

BUDAPEST ÉS AQUINCUM (részletek)

 

I.

 

MEGÁLLOK A DOMBNÁL

 

Megállok a dombnál. Fémes-kék a nagy égbolt,

szelid az esti lég, a pipitér. S a sok

hegy és halom körül, – mint pihenő sasok

sötét szárnya, – idéz egy álmot, amely rég volt.

 

A Nap lassan lement. Az erdő csupa vérfolt.

Nézd: árnyak közt mező. A repce lángol ott.

Túl meg a pesti fény. A sikátor halott.

Gyorsan tör föl az éj. Minden színfalat széttolt.

 

Narancsszínű, izzó, lila felhők színét

keveri a szellő. Melegszagú a rét…

Én már a föld s az ég írását kibetűztem.

 

Zizeg a fű. Tücsök cirpel. S gyorsan lehull,

mint űzött, suhanó madár, nyugtalanul

a falevél, amely meghalt a nyári tüzben.

 

Az idők kertje, 1938 [26.]

 

 

II.

 

MEGNŐTT AZ ESTI TÁJ…

 

Bodor Aladárnak.

 

Megnőtt az esti táj. Már éles-vonalú.

Tömör s nyulánk a Vár. A gyöngyös Dunaparton

sáfrányszínpikkelyű és barna a nagy alkony.

Szól a tárogató: tüzes és szomorú.

 

A vadgesztenyelomb alatt hűvös ború.

Virágokkal kevély a víz fölött a balkon.

Nyűtt hegedűn rejtett falvak panaszát hallom.

Egy hölgy kívánta így. S feledve a falu.

 

Ezer csillag kacér a kóbaltszínű égen.

Völgyében Budapest tündököl hófehéren.

Itt-ott a trópusok színével tüzveres.

 

Fenn a Citadella: mint erőd: Marokkóban.

Én meg oly mámoros vagyok és olyan józan,

mint dzsungel tigrise, amely prédára les.

 

Az idők kertje, 1938 [27.]

 

 

III.

 

MARGITSZIGET (A holdfénytől fehér…)

 

A holdfénytől fehér úton valaki vár.

Az orom s a halmok elébe letérdeltek.

Csupa kéklő palást. Nem érzi már a terhet,

nyomorult zúg terhét. Itt a fény nem sívár.

 

Előtte a mesés, bársonypuha határ.

Hidon túl, palotán, tömjénes zászlók lengnek.

Látja kupoláját a gőgös parlamentnek.

Pislákol pázsitján a szentjánosbogár.

 

E végzet szigetén a fémes-zöld s a bordó

fácánkakasok és a messzire rikoltó

pávák pihennek már. Csupán a lomb susog.

 

A lomb, meg a folyó. Most egy varázsos ablak,

s egy csillag távoli partok felé mutatnak,

hol borzongnak a kék s a barna ciprusok.

 

 

Az idők kertje, 1938 [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44368

Marconnay Tibor

 

 

TÉLI ERDŐ

 

Pihenő rengeteg szürkés csipkék alatt.

Lepergő levelek nemrég oly gazdag törzse

Többé semmit se ont. De fák sorába tör be

A téli ég-azúr, s a bíbor alkonyat.

 

Zúzmarás minden ág, de Földjén avar ad

Megőrző meleget Holnapra. Fagyos rögre

Huppannak dermedőn, karmosan és zörögve

Fácánok, meg a más megriadt madarak.

 

Pompázó tollak és rókák bozótja most vad,

Puszta, sivár s a szél dúl-fúl; és lassan olvad

Az árkokban a hó; – zizzen a rőt füvön.

 

S egy behemót kanász a mezőn fújja tülkét; –

Piros haván a Nap jelzi, hogy visszajön, –

Rezgő rengetegén csipetnyi reményt küld szét.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [78.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44367

Marconnay Tibor

 

 

KÁNIKULAI ALKONY

 

Izzadsz; és tompulón világoskék az égbolt,

Lehajol most a Nap, s küllőként szórja ránk

Ádáz sugarait, – szoknyádon rózsás fényfolt, –

S az ég alja felől a szikra és a láng

 

Felfröccsent, magasan, ily izzón bíbor rég volt

A felhő-karaván; – és vibrál, szinte ráng

Fa s ezüst levegő vakító, mindent szét-old; –

Csak erdő mélye ád hűvös mohát alánk.

 

Fák rácsai mögül látsz kolosszális fánkot,

Tested fölött a zöld ernyő csak áll, s alul

Smaragd közt aranyat hint fehér húsra; – rángott,

 

Mert szellő fútta; így pár sárga lomb lehull; –

Szétbomlik, s nyakadon aranylik hajad: – tűzd föl; –

S most: – ne úgy mint a lomb, – mely meghalt, nyári tűztől.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [76.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44366

Marconnay Tibor

 

 

POMPÁS ŐSZ

 

Pest már agyagszínű, környéke palakék; –

Itt meg csupa parázs: völgyek és ormok bokra,

S te gondolhatsz csupán sápadó angyalokra,

Mert ugrálnak a fán a fázó cinegék.

 

Sárga s dohányszínű diófánk lánggal ég; –

Az elmúlás miatt oly átható a pompa?

Sötét-bíbor-vörös lomb kúszik lugasokra,

Így kíván tetszeni minden, ha itt a vég?

 

Tarka falevelek meredten szellőt várnak,

S úgy libbennek le rád, mint rózsás madárszárnyak;

Szilfák s nyárfák során menjünk, erdőbe, át; –

 

S a nyírfalomb, – viasz, s rózsaszín láng van abban, –

Reád már szórja szét pirosló aranyát,

S borzongsz leánykori álmoknál gazdagabban.

 

 

Sugaras őszi nap, 1938 [75.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44365

Marconnay Tibor

 

 

ŐSZTŐL A NYÁRIG (részletek)

 

VII.

 

MILY HALOVÁNY IDŐ…

 

Mily halovány idő! Az árkokban, a tar

jegenyesor alatt sárga a nyarunk lombja.

Az ég ívén fakó felhő húz át borongva,

zizeg az árva fű és zörög az avar.

 

A szél a régi dalt halkan, dudolva mondja.

A gaz minden odút és sok sirt betakar,

s mikor az ernyedt táj már semmitsem akar,

palástot ejt a hó a távoli oromra.

 

A park, az ódon ház s a rózsatő csak áll.

Remélve, hogy hamar suhan el a halál.

Göndörödik a füst, duruzsolnak a kályhák.

 

A várkisasszony meg az almaszínű rét,

hosszan elnyúlva és álmosan, egyre várják

a szerelmes Tavasz kipattanó rügyét.

 

Az idők kertje, 1938 [19.]

 

X.

 

HULLÁMZIK A MEZŐ…

 

Hullámzik a mező virágos, zöld tava.

Reszketnek a fehér, izzó, porzós virágok.

Egy új élet szirmát csudálom. Itt megállok,

s a könnyűszárnyú szél hímport sodor tova.

 

Rügyek, csipkés bozót és fürtös orgona

röpítik a zsongó, vágyamtól bátor álmot.

Itt tegnap a kigyúlt hajnal felé kiáltott,

midőn szökellt a szűz, ki el nem ér soha.

 

Leszáll az éj, csóvás csillag futott az égen.

Tavaszt imád tűnő szerelmese szemében,

akire új termés kévéje, búza vár.

 

E búja-illatú tájon, ki szedni nem mert,

megy… a hegykúp azúr, lángol a láthatár.

Most hódíthat csak ő ormot és messze tengert.

 

 

Az idők kertje, 1938 [20.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44364

Marconnay Tibor

 

 

RAGYOGÓ ŐSZ

 

                                I.

 

MINT AMIKOR MELEG…

 

Mint amikor meleg szagot sodor a szél

s megreszket a cimpád, oly boldogan veted

rozsdavörös dombra kéklő tekinteted;

barna szántóhoz ér az erdő szélinél.

 

Izzik a csúcs, a lomb iramló lángban él.

Dagad a szőlőtő! Nézd csak a szüretet!

A forrongó mustból holnap már bor lehet.

Mézes az őszi fény, még messze van a tél.

 

De borzong már a szép rózsa, kelyhébe fú

a szél, a domb ölén tépi a halkdalú

szellő és szétviszi a sárga szirmokat.

 

Úgy zizeg a szirom, mint rajtad a selyem.

Tekints reám mohón, mámorral e helyen,

viaszszín és piros, lángragyúlt fák alatt.

 

Az idők kertje, 1938 [12.]

 

II.

 

MILY SZÉP AZ ŐSZI TÁJ…

 

Mily szép az őszi táj! Tarkán ragyog a lejtő.

A lég csupa sugár… zamatos ízű lett.

Duzzad a kövér tő, zeng a harsány szüret.

Villan az arany must és forr a búfelejtő.

 

Szánt a komoly paraszt. Erdő szélére lejt ő.

Csillan az ekevas, virágos az üreg.

Vihognak a víznél játszó, nyulánk szüzek.

Szálló madár fölé a kéklő végtelen nő.

 

De fonnyad a mezőn a gyenge őszi fű.

Most az egész világ mámoros, dús-ízű.

Piros kelyhet kutatsz emlőformájú halmon.

 

Veled megyek. Együtt kössük a csokrokat.

És míg a távozó hegedűk húrját hallom,

a vágytól vakmerő, meztelen csókod add.

 

Az idők kertje, 1938 [12.]

 

III.

 

LASSAN MEGY A LEÁNY… (Szüretidő)

 

Lassan megy a leány, az erdő fútva lángol.

Rőt csúcs körül a kék, a mennyei derű.

Zokog völgyek felől, ujjong a hegedű.

Szőlődombon lobog a gyöngyházszínű fátyol.

 

Bölénynyakú vadon és nefelejcsszín távol…

Almánk s a csillogó levegő borízű.

Arany s piros lejtő fölött a gyönyörű

égboltozat. Igyál e vidító kupából!

 

A halmok közt meg a fényszóró pagonyon,

olykor egy-egy árnyék, nyúl, avagy őz oson.

Messze húzódnak el a fénylő szántóföldek.

 

A smaragdszínű fű fölött a lég remeg.

Dagad a súlyos fürt, csillannak a szemek:

minden szemben egész világok tündökölnek.

 

Az idők kertje, 1938 [13.]

 

IV.

 

– KIVONULÁS –

 

Szabó Lőrincnek.

 

Gyerünk! A kaptatón! Ne nézz a völgybe vissza,

oda, hol már fakón settenkedik a tél.

Itt izzik a bogyó, sáfrányszín a levél.

Erős hitünk e táj, nem csak pompás kulissza.

 

A hősi Nap az ősz könnycseppjeit fölissza.

Az erdő avarán, fénylő bozótban él

a dús termés. E fák sűrű színeinél

gyújtóbb tüzet ki lát? E gyertyák lángja tiszta.

 

Jer hát! Hágjunk kevély bozontos csúcsra föl.

Surran a gyík. A kék égbolt ívén a mesgyék

csillámlanak a hegy ormán, mely csupa fenség.

 

Piros, arany és zöld zászlókkal tündököl

az eleven erdő! Míg odalenn a város

fölött a gőz immár fojtó lett és halálos.

 

Az idők kertje, 1938 [13.]

 

V.

 

PEST MÁR AGYAGSZÍNŰ…

 

Pest már agyagszínű; környéke palakék.

Itt nézem. Lángol itt völgyünk s az ormok bokra.

Mit gondoljak újból a sápadt angyalokra!

Ugrálnak a fenyőn a fázó cinegék.

 

Tüzes a szilfalomb és lassanként elég.

A távoli létből kiált e ritka pompa.

Ne habozz hát tovább. Térj, boros lugasomba.

E hivalgó, színdús szimfónia: a vég.

 

A meredt, sárga fák lombjai szellőt várnak.

S hullnak arcod felé, mint csüggedt madárszárnyak.

Hagyjuk e zöld kocsmát és fasorunkon át

 

csörtessünk az erdő szélén s a rengetegben,

mely lassan, tündöklőn, az álmaidnál szebben

hinti lábunk alá színtiszta aranyát.

 

Az idők kertje, 1938 [14.]

 

VI.

 

MILY ISMERŐS E TÁJ!…

 

Mily ismerős e táj! Versembe zárt… Nyugodtan

szálljon most hát felém vad ritmusod s a rím.

Hadd ringatózzam már a más hullámain.

Zöld asztalnál. Ha szólsz, örömöm lángralobban.

 

Soraidat idézd. Én álmodom dalodban.

Kedves barátom! Élj soká: a Tokajin.

Tűz a piros sugár! Tűnjön a lomha kín!

Ma derűs a világ. Egészen átkaroltam.

 

Csordultig a pohár! A jó nap néz reánk!

Rőt lombját tündöklőn hullatja őszi fánk.

Tekints völgyünkön át szikrázó ablakomba.

 

Peregnek csillanó fűre a levelek!

Oly szép, oly meleg és szelid a sárga pompa,

hogy ma és örökké: mindenkit szeretek.

 

Az idők kertje, 1938 [14.]

 

VII.

 

AKÁRMILYEN VIDÁM…

 

Akármilyen vidám léptünk, a szürke pára

kísér, más ősz, mint a tegnapi, mely dalolt.

Látod: a körtefák szívforma lombja holt.

Kékesfehér opál borúl a hegy csúcsára.

 

Borzong a táj, mi is borzongunk nemsokára.

Piros bozót helyén, mely túlgyönyörű volt,

nem rezzen már csupán pár olajbarna folt.

Gyönyörünknek sajgó fájdalom lett az ára.

 

Túl a völgyön sötét az erdő, mint az ón.

Kiviggyan még a Nap, de aztán sápadón,

Messze száll, magasabb és más vadont vigasztal.

 

Szeressünk! Elemészt a halál, ha nem él

bennünk az Igazság, amellyel a levél

föltámad a rügyből, virul az új Tavasszal.

 

Az idők kertje, 1938 [15.]

 

VIII.

 

MÁR CSÖRÖG A LEVÉL…

 

Már csörög a levél, meg a tar fán a szarka.

Csitul az őszi szél és újra zúgni kezd.

Széthulló lomb meg ág duzzasztja az ereszt.

Arany vadonba lépsz, kövér, zörgő avarra.

 

Az erdő szőke nő, magányos hős a tar fa.

Amott a völgy: falú, víg mező, bús kereszt.

A didergő vidék már vadlibát meneszt.

Fenyőtől zöld a csúcs, tölgyétől rozsdabarna.

 

Türelmes volt az év. De hamar kandalló

tüzén sziszeg a fád, parázs lesz, lángoló

visszfény a bükk s a cser, bár viharral vitáztak.

 

Nézd, a vidám lugas mily szomorú ma már.

Villan a dús mesgyén a szép, végső sugár,

és súlyos lomb födi könnyű lakát a nyárnak.

 

 

Az idők kertje, 1938 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44363

Marconnay Tibor

 

 

RAGYOGÓ ŐSZ

 

                                I.

 

MINT AMIKOR MELEG…

 

Mint amikor meleg szagot sodor a szél

s megreszket a cimpád, oly boldogan veted

rozsdavörös dombra kéklő tekinteted;

barna szántóhoz ér az erdő szélinél.

 

Izzik a csúcs, a lomb iramló lángban él.

Dagad a szőlőtő! Nézd csak a szüretet!

A forrongó mustból holnap már bor lehet.

Mézes az őszi fény, még messze van a tél.

 

De borzong már a szép rózsa, kelyhébe fú

a szél, a domb ölén tépi a halkdalú

szellő és szétviszi a sárga szirmokat.

 

Úgy zizeg a szirom, mint rajtad a selyem.

Tekints reám mohón, mámorral e helyen,

viaszszín és piros, lángragyúlt fák alatt.

 

Az idők kertje, 1938 [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44362

Marconnay Tibor

 

 

VIRRASZTÓ

 

Édesem! Édesen kínlódom álmatlan éjszakán

Füledbe gyújtó szókat lehelnék s nem tehetem,

Nem lehetek veled, s vergődve virrasztok hajnal előtt.

Percre se hunytam le pillámat ma se, egész éjszaka

Reád vágyakoztam lángolón a sötétben,

De párnáimon még itt van hajad, takaróm alatt

Egész bűvös tested illata, elmosódott vonalakat is látok.

Mágus szem kell-e hozzá, hogy megjelenj, felém fordítsd

Rejtélyes pillantásod, áttörve a felhős nagy égen?

Szemed sugara itt oson. Pitymalat óta, s mire megvirrad

Kalmár szekerek, teherautók zörrenthetik ablakom:

Süket leszek, álmatlanul álmos testemen csak a te

Suttogásod zeng át, mint kövön örökvizű forrás.

 

 

Sugaras őszi nap, 1934 [47.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44361

Marconnay Tibor

 

 

ELREPÜLŐ FECSKÉK

 

Vadszőlőnk lombjait alig pingálta még át

Borvörösre a Nap; s már bágyadt-sugarú,

Brekegnek még a tó iszapja közt a békák,

De kémlel délfelé a fecskénk. Szomorú

 

Rózsánk hullatja dús szirmát s már csaknem némák

Lugasaink, habár hűs szél csak néha fú,

Rétünkről púpozott szekerek hoznak szénát,

Csalit tarkul, s avar, erdőnkben nyög a bú; –

 

S bár ma a ragyogás aranyló lám – acélkék

Fiókák, libbenők, – isszák a honi fényt még; –

Surrannak; – s indító révük egy dróthuzal.

 

Gyűlés. Szívük csupa kalandvágy és reménység…

Tornyok maradnak el… Csivogás: – szál a Dal; –

Mind készek hogy a Vágy óceánját elérjék.

 

 

Sugaras őszi nap, 1934 [36.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44360

Marconnay Tibor

 

 

KERT

 

Sokszor hívtalak álmomban egyszerű szépség;

zord paloták árnyában, szörnyű dzsungelekben,

midőn a sok-nyilak lelkem sebesre tépték,

csak téged hívtalak. S most boldogan látlak e kertben.

 

Mint kedves tenyér ujjai ágaznak szerte szürke

határba útjaid. S mint csábos, cifra étel

kéjesen csillog tarka virágágy s szelíden csüng le

körte az égről. S nefelejcs bűvöl virágszemével.

 

Rubin-rózsák méhe lángol, és érdes somfabokrokon

izzik a vérszín bogyó. A piros szinte sok már.

Mennyi virág! És nincs bujább világ a hold-rokon

hideg fehérruhás, bódító jázminoknál.

 

Ligetek, lugasok, nagy fák templomos íve alatt, lám

boldogan szalad a hangya, a fényes bogár. S már semmi

se kell; csak a dús dombokat tükröző gyémánt-tavaknál

szeretnék egy padon, magányosan, örökre elpihenni.

 

 

Éltem, hogy írjak, [42.] (Nyugat, 1927. január)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44359

Marconnay Tibor

 

 

GUGGERHEGYEN

 

Fűszagú, fűszagú, fűszagú föld!

Fenyők között fűvön barangolok,

Fénylő tisztásról nézem hegyek karéját,

Árad a gyanta-illat s közel szökellnek

Pici sáskák és óriási tücskök,

Lila bozót messziről puszta szirtje világít,

Fölöttem kéklik az ég: – mámorító! mesés!

Kár volna most szabállyal fékezni vérem és versem.

Sodor a Természet engem s nincs más törvényem, csak az,

Remélem így is megtalálom majd mindig a

Szerszámom: plántálni az ember szívébe a füveket!

Olyan vagyok, mint a fenyő, mely szirt, szakadék fölött

Nyúlik magasra, és mint a zuhatag,

Gátakon áttörve zuhan az szakadékba.

Ugyanaz a tűz buzog ereimben, mely alkonyatkor

Piroslik égi sátron, olyan boldogság

Időz bennem, mely a nyári égbolt azurján ömlik el,

S remélem, sohasem fogok megrokkanni, hanem

Mint a fenyősudár s a Természet, amely akarja, hogy

Igazán szóljak, erőt ad, készséget, minden hangot

Kidalolni magamból, minden igét

S alázattal rázom koronámat viharban,

Széthintem magjaimat, eltékozlom díszemet,

De egészen sohasem s ha szellő megráz, vihar cirógat

Megtalálják majd a talajt, humusznál terményebbet,

Plántálni az emberi szívekbe a füveket.

 

 

Sugaras őszi nap, 1921 [20-21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44358

Marconnay Tibor

 

 

ERDŐ SZÉLÉN

 

Erdő szélen, a lágy lejtő halmán

Mámort ontó szőlőlevél piroslik,

S érdes cserfalombok barnák a halálban,

S a nyírfa lenge lombja sápadón világol.

Lélegzet-fojtó csöndben állsz velem,

Roppant nagy fénylő kéklő, ég alatt,

Világító zöld rétre jössz velem,

És afölött aranylik most a Nap…

 

Hallod a félénk szaggatott madárdalt,

A drága dalt, amely elvétve zeng?

És hallod-e , hogy hull a dér a fáról,

Akárhogyan halt meg a levele?

Oh hallod-e, hogy hull a dér a fáról,

Hatalmas csöndben pici jégcsapok

Olvadnak mozdulatlan… Csak a mi

Habszín lehelletünk hullámzik a világon…

És hallod-e, hogy hull az árva fáról,

A fájó gyöngy, melyben Világ világol?

 

 

Sugaras őszi nap, 1921 [14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44357

Marconnay Tibor

 

 

SZABAD SZONETT

 

A smaragd-sugarú új erdő hálót mintáz

finoman friss fűre s tavaszi tündöklés van tavalyi tönkökön.

Örülj dagadó nagy szívem, hiszen már nincs más

elmúlás számomra, mint a mit fénybe von az alkotó szent öröm.

 

Lágy lombtól világos ágon a harkály hintáz

s a pacsirta dala trillázva száll föl, száll föl égre és végre fönn

ujjong és örülj dagadó nagy szívem, nincs láz

mellyel nem lendítene örök új tavaszok tornyaira alkotó szent öröm.

 

Utánozd a madarakat: nézd hogy kapirgálnak a viruló vetésben

s a szelíd őzeket, amint szaladnak a csattogó csaliton.

most teljes lesz a termés, eme nagy tűzben megértem.

 

Hajrázzon új lázt a hajnali vágy, szűzi harmat, most azt iszom

s mint ittasa a tisztaságnak, szilaj lángnak minden ördögön

kimutatja erejét örök új tavaszok tornyaira felszökő szent öröm.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44356

Marconnay Tibor

 

 

FALUSI ALKONY

 

Jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban

s beljebb borús, karcsú fenyők nyúlnak az ég felé.

Az ég minden perccel sötétebb,

halkabban duruzsol a munka,

az árny a lombról lágyan hullva

a földön szélesebbre éled.

 

Gőzgépből gyéren göngyölög

a füst s a fehér fal fakó,

már szürkületbe olvadó

a ház, a kert, s a barna rög.

 

Kunyhóik előtt csendben ülnek

az asszonyok: az alkony árnya

hull egy-egy szoptató anyára

s a tárgyak lassan elmerülnek.

 

Halkan kúszó és áradó

sötétben egy kuvasz vigyáz,

míg láthatatlan leng a láz

hol békadaltól zeng a tó.

Borús imádkozó fenyők nyúlnak az ég felé

s jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44355

Marconnay Tibor

 

 

CSILLAG, HOLD ÉS NAP

 

Szendergés lehelete leng a dús koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem.

 

A méla hold áttörve ködön s felhő-foszlányokon fölöttem ellebeg

s a csillagok csodálatos rendezett sorban törnek a zenit felé...

Mily jó az ős székely Csaba útjáról szóló igazság: folyton figyel rám

s a fenségesen méla ködbe tűnt világegyetem simogatja szívemet.

 

Úgy-e, én vagyok a jövő csillaga, melyen majd egykor Csaba király átlobog?

Úgy-e, én vagyok a gyökérből virulásba táruló ígéret láncszeme?

Szép és szent remény szárnya lendíti szívemet az égkupolához,

de én vagyok a múltak holdja is és bennem fájnak a fátyolos könnyek

s nehéz siralmaim súlyával kell, hogy sorsom márvány ölébe repüljek!

 

El nem múló dicsőség gyötrelmes gyönyöre ég a húsomban

de kell, hogy acélosan győzze a lélek a halálos gyengeséget.

Íme a sötétkék kristálykupola mint izzásban megtisztult üveg

gigász-békéjével ráborul nyugtalankodó testem atomjaira

és nehéz lelkem borús sóhajait csitítja a Mestermű,

melynek józan homlokáról biztatón pattognak a szent tüzek,

s e csillagok szikrái ujjongva üdítik a földi rokont.

 

Szendergés lehelete leng a dús-koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem,

s a világ zsongó zenével történik és az éjben sincs megállás,

de ég és föld kellett: kipattantani a nagy jövő terebélyes dönthetetlen törzsét.

Íme, az előttem gyönyörben szunnyadó vak világ szerelmeskedései

s a magam által behabzsolt mámorok csorduló gyümölcse

s régmúlt szüretek bacchusi tobzódásai támogatják tomboló igazamat.

 

Mindenből öröm csordul s parancsom, hogy buzdítsak és szítsak föl minden örömöt,

a minden örömét és a legölelőbb mozdulat valóságát...

Mindenkit az öröm hatalmas horizontjára parittyázok szavaimmal,

hogy mikor majd a véremben megindult jelen napja kibukkan,

áthatolhassak minden homályon értelmes sugarát osztva.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44354

Márai Sándor

 

 

MÁJUS

 

Öthónapos

megdagadt kis hasával

csöndes terhét végigviszi az áradt

mezőkön; óvatos

akkordot vágnak

hárfázó fák szikár karukkal

a légbe

botticellis

ütemre a vizek lassabban mennek

teltebb

sodruk fölött eláll alélt szél

mint egy

félignyitott szájon elaludt dal.

 

 

Testet ölt [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44353

Márai Sándor

 

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL

              menj sietve

 

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony,

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– a gyermek, a szamár, a pásztor –

Az álomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik –

                           mennyből az angyal.

 

 

Halotti beszéd, New York, 1956 [259-261.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44352

Márai Sándor

 

 

HALOTTI BESZÉD

 

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”…

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,

A tested is emlékezik, mint távoli rokon.

Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”

De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –

Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...”

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A radioaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.

 

 

Halotti beszéd, Posillipo, 1950 [256-258.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44351

Márai Sándor

 

 

SARJAK

 

A nap nekünk van mégis,

nekünk a kényelmes házak,

nekünk a zöld föld, az ég is,

a nagyúri kávéházak,

a nagyurak karszéke,

jólesik ülni benne,

a Föld tán nem is lenne,

ha mi nem lennénk érte,

mily boldog, aki lát:

a reménykedő nagyanyák,

örül nekünk a világ

s csinosítja magát.

 

A tengert az isten nekünk kitalálta

s a jó időt is, a lombot a fákra,

földek a magjuk, kagylók a gyöngyük

nekünk hordják. Köszönjük.

Az egyszeregyre s hogy a Föld forog,

rájöttünk. Mi nagyon okosok

vagyunk. Hajunk fölött tétova dallal

a szél tovahajt friss nyári lombot,

nevetve szültek szőke nők, bolondok,

vihogva és egészséges fogakkal.

 

Mondják

apáink is éltek

hordták

őket is a rétek:

lehet

 

 

Halotti

beszéd,

1921

[72-73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44350

Márai Sándor

 

 

ŐSÖK

 

Mi már intünk a messziből

sáfrányos csipkekeszkenőkkel

bennetek lüktet az idő

nektek még politika, nő kell

a vágy a régi, egyre egy, de mi már tudjuk, egyre megy.

 

Mi lelógunk a falakon, zárt szájjal és hallgatagon

ki jön kérdezni minket?

A játékok örökös, eltámolyog az örökös

portréink előtt színtelen s kopog léptén a cinterem

egykedvű úri törvényt

a hold barokkúl benevet és megreccsen a kerevet

szerelmes nő s férfi alatt, friss kéjt kopog a pillanat

mi nevetünk: mi tudjuk

a körmünk nő a földbe lenn, ti sétáltok a zöld elem

pázsitján: de mi várunk

csipkegallérunk elfakult, hozzánk jön úgyis, aki hullt:

mert mi vagyunk a múlt!

 

 

Halotti beszéd, 1921 [72.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44349

Márai Sándor

 

 

A ROKON SZÓL

 

Én mentem az úton,

a nap engem világított,

nem volt lejtő, s domb,

egy sík térre befont

egy áhított titok:

hogy vagyok s ezt tudom.

 

Testvéreim, ti fák

vagytok, ti lombos templomok!

és van egy elfutó vonat:

hallom peregni sorsomat

mint régi órán a homok

hull rajtam át a világ.

 

Tagom egységre mozdúl lombotokkal,

fák – miket egy erő kerget, vonat!

szelepce fütty s elcsukló korcsma-bordal,

őszdélutáni úszó tiszta csend:

a világ bennünk egyre visszacseng!

 

Itt minden lázadás hiú – hiába

a dolgok titkos füttye köt le,

nyugodj bele, porszem a rögbe,

egy egyszerű és jó harmóniába.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [83.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44348

Márai Sándor

 

 

A HERVADÓ VILÁG

 

                          I.

 

Az éj megóvott benned minden csöndet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzét két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

 

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

 

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mint a tenger,

ha felhúzza a hold, egy telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

 

                          II.

 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e a vérem?

Vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

 

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog –

a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

 

                          III.

 

Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!

 

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:

mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

 

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc s az ember elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felelt:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg egy isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén –

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodort két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

 

                          IV.

 

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

 

A tagjaid mind kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44347

Márai Sándor

 

 

AJÁNLÁS

 

Megköszönöm magamban e napot

azzal, hogy élek. És most csend lett.

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,

emlékeinket lassan összehajtom,

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,

a létet, téged, s hogy vagyok.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44346

Márai Sándor

 

 

ZSOLTÁR

 

A gyönyör fáj

Kéjes a bánat

Erős sodrával

Örökre árad

Ha elhord messze

Visszahoz egyszer

Mély folyóteste

Úgyse ereszt el

Partok dalolnak

A fák jó zöldek

Ne bántsd a csöndet

Ki gondja a holnap?

Karikakörbe

Útját e görbe

Pályán tán járja a föld, talán nem

A célt ne kérdjed

A nap talán áll

Az élet régibb

A halálnál

Ámen

 

 

Halotti

beszéd,

1921 [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44345

Márai Sándor

 

 

FÜZÉRTÁNC

 

Voltam.

Idő s történelmi napok

felületén kit pergettek a percek:

pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,

mégis vagyok, vagyok, vagyok!

 

 

Halotti beszéd, 1921 [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44344

Márai Sándor

 

 

IGEN!

 

A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:

a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,

vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,

a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,

s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.

 

A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében

édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.

De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel

dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas

pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:

– Igen!

 

 

Halotti be-

széd, 1921

[44.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44343

Márai Sándor

 

 

ANYA

 

Amit egy titkos kéz irat:

lágy arcod fonódott redője

bonyolult, fakult kézirat,

nézem, betűzgetem belőle:

mit írtak az évek, az élet?

 

Ez én vagyok, az én sorsom,

e mély sor a homlokodon:

bocsáss meg,

nem így akartam, ennyi lett,

ki sorsa ez, enyém, tied?

nem tudom.

 

Szobákban, éjjel, idegen

tükrök előtt néha megállok:

nézd anyám, fiad idegen

arcán indulnak már a ráncok,

hasonlók, mint a tieden,

 

és kopva, elomolva, mállva

két testünk visszaporlik lassan

egy testbe, egy porba, egy anyába.

 

 

Összegyűjtött versek, 1921 [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44342

Márai Sándor

 

 

A HÍVŐKHÖZ

 

A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:

tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:

célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,

nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.

 

Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?

Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,

elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:

higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.

 

Mi összegurult esőcseppek: emberiség,

egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,

el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

 

Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!