Lassú rivásba kezd a gitár. Széttörnek a reggel kelyhei már. Lassú rivásba kezd a gitár. Csitítani kár. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Egy hangra jár, mint víz sírdogál, mint hófuvásba szél sírva száll. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Jaját zokogja távoli tájért. A Dél izzó homokja fehér kaméliákért. Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal, hogy a nyíl sehova nem talál, s az ágon az elhallgatott dal, első halott madár. Ó, szív, gitár! Öt húrral, öt karddal járt át a halál. - fordította: Vas István
**
KERESZTÚT
Keleti szél; lámpa ing. A szívben a tőr markolatig. Az utca körben úgy remeg itt, mint húr, mit a kéz kifeszít; surrogva, mint darázs kering. S ott látom mindenütt a szív mélyén a tőrt, markolatig. - fordította: Timár György
*
KERESZTUTCA
Keleti szélben lámpa ring, tőr rezeg a szívbe szúrva.
Az utca feszült ideg, s a húrja úgy remeg, de zúgva, ahogy egy nagy bögöly.
Ezt látom mindenütt már: egy szörnyű tőr a szívbe szúrva. - fordította: Veress Miklós
**
DÖBBENET
Utcakőre hullt halottan, tőrt virágzott néma melle. Senki sem ismerte ottan. Szűzanyám, a lámpa hogyan lobbant! Az a lámpa hogy zizergett izgatottan! Pirkadat volt. És a roppant hűs egeknek tárt szemére senki sem hajolt titokban. Mert utcakőre hullt halottan, mert tőrt virágzott néma melle és mert senki sem ismerte ottan. - fordította: Veress Miklós
**
LÉLEKHARANGOK
Sárga tornyok harangjai felcsendülnek árván.
A hang kitárul a magasban sárga szelek szárnyán.
Hervadt narancsvirág- koszorújával sárgán a halál lép az úton. Fehér gitárján dalt penget, és egy dal virul ki száján, egy dalt penget árván.
A por ezüst hajóorr, siklik a szelek szárnyán. - fordította: Eörsi István
**
SOLEÁ
Feketébe öltözötten azt hiszi, hogy csepp a föld, és a sziv, az véghetetlen.
Feketébe öltözötten.
Azt hiszi, hogy szerteröppen drága sóhaj és kiáltás szélfuvásban, messze ködben.
Feketébe öltözötten.
Erkélyét ha nyitva hagyja, hajnalonta száll az égbolt, s tárt szobába futva szökken.
Jaj, jajajajaj, feketébe öltözötten. - fordította: Nemes Nagy Ágnes
**
TÁNC
Carmen táncol odakint utcádon, Sevilla, hófehér haj s csillogó, táguló pupilla.
Lányok! csukjátok a rácsot!
Sárga kígyó, mint a láng tekerőzik a fejére, s rémlik benne, táncolóban réges-régi száz legénye.
Lányok! csukjátok a rácsot!
Mind kihalt az utca körben, s mélyén messzi félhomálynak andalúz szivekbe tört régi tüskék visszafájnak.
Lányok! csukjátok a rácsot! - fordította: Nemes Nagy Ágnes
/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/
Remegő ujjal csipkébe varrják a kedvest, az egyszerit, az ólmot is felolvasztják sárga tearózsa díszitésül, a szív fölé odatűzik; a messze gurult kalpagján lészen hervadt csokor, maroknyi föld.
Andalúz lányok: vőlegényük a vad, meleg éj, hegyhátak szabadsága töri szét bennük a zárdanevelést, pártájuk zöld tajték, véres tragédiák, s a gazdátlan álmokból kiporoszkáló hajnal könnyhimzéses, üres nyergén, s a vad napfénybe vágtató cigány-hajrán egyedül Federicó értette csak a spanyol örömöt, spanyol magányt.
És nem az erőszak marad fenn nem a csendőrsortűz, nem a kegyetlenség, - a gyöngédség marad meg, a magasztos ellágyulás, a rózsaszálon lefutó nap-gyík marad meg vihar és dörgés meghasonlása után, a tanítás marad meg, a gyermektestben újra kerengő balladás jácint, a bátor ügetés az emberi jóság polgárháborúi felé.
- "Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet. Villon nemcsak gyenge, befolyásolható, nagy megbánások után megint elzüllő lélek, mint Verlaine - sokkal rosszabb. Szőröstül-bőröstül abba a másik világba tartozott, amely az irodalomban mint rémregények témája nagy szerepet játszik, de szerzőket nemigen küld fel a napvilágra; csak róla írnak, ő nem ír. A szerzők általában a "jó fiúk" közül kerülnek ki, Villon közöttük magányos és ijesztő figura. Villon az Alvilág költője. Kecses verseiből zsebmetszők, kövér prostituáltak, elvadult iszákosok ütik ki olykor torz arcukat; olvasása közben az ember rossz társaságba keveredik; akármiről ír, nyelvének mindig kissé pokoli mellékzöreje van; jólnevelt korokban éppen ez adja meg idegesítő varázsát. Verseinek egy részét ma már érthetetlen zsargonban írta, az alvilág nyelvén, tolvajnyelven, a szó szoros értelmében, nemcsak úgy, ahogy nehezen érthető modern költők stílusát nevezik tolvajnyelvnek."
/Szerb Antal A világirodalom története - Magvető Könyvkiadó, 1980/
** VILLON ÉNEKE SZERETŐJÉHEZ
Fondorlatos lány, néked hinni kár! Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér? A te szerelmed vas-bilincsbe zár. Neved hallatán halál szele ér. Csalárdságodtól megdermed az ér. Oh, titkon sebző, gőgös szemsugár! Igy veszted el, ha közeledbe fér, Szegény legényt, ki irgalomra vár?
Másnak szivén zörgettem volna bár! Akkor gyalázat, jól tudom, nem ér. Régen boldog volnék azóta már... Túl árkon-bokron kerget most a vér. Hahó, segítsen, aki erre tér! Ez hát a végem? Elnyel a mocsár? Vagy lesz megváltás, melyet esdve kér Szegény legény, ki irgalomra vár?
Várj csak virágom, szép időd lejár! Int majd a hervadás, megcsíp a dér. Látlak s nevetlek, majd... Eh, én szamár! Lám vén leszek, mint te! Jövőnk sivár: Orcád fakó lesz s hajam hófehér... Ne bánd! Igyál, míg benne tart a nyár! S ne kínozd meg, ha árnyékként kisér, Szegény legényt, ki irgalomra vár!
AJÁNLÁS Herceg, szerelmesek közt fővezér, Látod, költőd nem ellenedre jár, De meg kell szánni - ehhez szó se fér - Szegény legényt, ki irgalomra vár. - fordította: Mészöly Dezső
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
** NÉGYSOROS VERS, melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából, mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz. - átköltötte: Faludy György
Nem arra születtem, belátom, hogy a Brisztolban üldögéljek, s ott egész nap csak teákon s vers-hazugságon éljek.
A poharakat lesöpröm, s asztalra ugrok nyomban. Ide hallgassatok, atyámfiai az irodalomban!
Ti csak itt lopjátok a napot, a firkálástól kikopott bársonyzekétek. Szemetek a teáspohárba réved - majd felnéztek, ha ha lesöpört üvegcserép csörömpöl, s fületek is előbukkan a göndör kóc-özönből.
Kedveseim, a falhoz, a tapétához tapadtok, de köztetek ki termett, hogy a szavakkal párbajt vívjon?
Tudjátok-e, hogy ha nem írt: rabolt és fosztogatott Francois Villon?
És ti, akik egy zsebkés láttára megriadtok, azt hiszitek, hogy egy ragyogó kor szépségének őrei vagytok? Miről is írhattok ti manapság? Tollat ragadnotok vétek. Hiszen egy ügyvéd élete is százszorta érdekesebb, mint a tiétek.
Költő urak, kiket égi ihlet hat át, dalotok ilyen maszlagtól csöpög: apródok, szerelem, paloták, mikre illatát orgona hinti. Ha az alkotók olyanok, mint ti: akkor én minden művészetre köpök.
Inkább szatócsboltot nyitok. A tőzsdére megyek: zsebemet bankókkal tömik ott. Az utcán fogok csavarogni kiverten: elnyúlok egy kocsma-sarokban, s részeg dalokban röhögöm ki lelkem.
Hajboglyátokon át vajon megérzitek-e öklöm csapását? Egy gondolat motoszkál boglyas fejetekben: "Fésülködni? Minek? Rövid időre megfésülködni: szamárság, örökké pedig jólfésülten járni lehetetlen."
Kálnoky László fordítása
Forrás: A világirodalom legszebb versei - Európa Könyvkiadó, 1978
"A költészet - akár a rádiumtermelés. Egy gramm rádium egy évi robot. Tízezer tonna szó-érc sem kevés, ha azt az egy szót közte fölhozod. De ez a szó milyen emésztően éget! Mellette a nyers-szavak tömbje hunyorog csak, e szó átragyog sokezer évet, és szív-milliókat mozgat!" - fordította: Eörsi István
Majakovszkij (1893. 07.07./07.19. - 1930)
"Ebben az életben meghalni nem nehéz. Élni az életet sokkal nehezebb." - (Szergej Jeszenyinnek - fordította: Eörsi István)
Végy egy ilyen irdatlan házat, New York-it, Kutass át jól földszintet és tetőt. S meglásd, szemed olyan redves odúkba botlik, mint a Jelecen vagy Konotopban Október előtt. A földszinten ékszerészek - az őrség itt ki nem dől, a zár redőny-szemeket összeránt. S szürkében a filmek hőse, a rendőr, hű ebként őrzi a más vagyonát. A másodikon irodák álmos serege les. Itatósba harap a rab-veriték. S hogy el ne feledjük, ki itt a fejes, arany cégtábla hirdeti William Sprot nevét. A negyediken vénlány, stafírungja fölött busúlva, szerelmes ábránd játszik vele száz, s mellén hullámzik a blúza azsúrja, amint hónalja dús prémjén kotorász. Hatodik. A kandalló mögül előlép Sir X., a kondiciója ifjukori, és kitartott, törvény szerinti nőjét, mert rajtakapta, véresre veri. Kilencedik. Mézeshetek. Ágyban heverészve boldogabbak, mint Ádám volt Éva lábainál. Belemerülnek a Timesban az apróhirdetésbe, mely "autót jutányos részletre" kinál. Harmincadikon részvényesek raja kuksol, milliárdokban játsszák a nesze-hocit. "A legprímább chicagói kutyahúsból készített sonka" - ez ám a profit. Negyvenedik. Operett-csillag budoárja. A kulcslyuk előtt botrány izgalma susog. Hogy Coolidge a válást kikiáltsa, ágyban érik a férjet a hekusok. Szabad művész, piktora szép fenekeknek, alszik a kilencvenediken, s álma dicső: vágyai a gazda lányára fenekednek, s közben a gazdára új remekét is rásózza ő. A háztetőről már olvad az abrosz, a hó, de fönn az éttermi magasban mosogatván, most szedi a nagy morzsákat a néger takaritó, az apraját meg - a patkány. Csak nézem őket és elfog irántuk a méreg, kik elbújtak itt a homlokzat mögé. Én azt hittem, hétezer mérfölddel előbbre érek, s hét évet tettem meg - visszafelé. - fordította: Somlyó György
A földszinti ablak előtt elhaladva hirdetésre lettem figyelmes, az üveg mögé illesztett kartonlapra ceruzával írták fel:
SALTO MORTALÉT MUTATOK BE NAPONTA 9.00 ÉS 9.30 ÓRA KÖZÖTT. IFJÚSÁGNAK ÉS KATONÁKNAK KEDVEZMÉNY. JOBB OLDALI AJTÓ, KÉRETIK KOPOGÁS NÉLKÜL BELÉPNI!
Beléptem. Az ágyon egy öregember feküdt. Láttomra fölemelte fejét a párnáról. - Elnézést, hol van itt a cirkusz? - Itt. - De hát ez tévedés! - Nincs semmi tévedés. Üljön le. Néhány szék állt a falnál, az ággyal szemben. Leültem. - Ön katona? - Nem. - Ifjúság? - Nem. Középkorú civil. - Elnézést, de szemüveg nélkül nem jól látok. Akkor ön teljes belépődíjat fizet. - No de... - De csak előadás után. - Ha ez cirkusz akar lenni, meg salto mortale, akkor hol a trapéz? - Trapézra nincs szükség, a halálugrást trapéz nélkül mutatom be, elég az ágyacskám. Felálltam, gondolván, hogy elmebeteggel van dolgom. - De hát maradjon! Azt hiszi, őrült vagyok? Szó sincs róla. Mi itt a lényeg? A salto mortale. Ön halálugrást akar látni, és meg is látja. A trapéz, a zenekar, a reflektorok, az mind másodrangú kellék. Tudja, én öreg és szívbeteg vagyok, nekem az ágyból fölkelni ugyanaz, mint az akrobatának a halálugrás a trapézon, ugyanolyan veszélyes, ugyanúgy bármelyik az utolsó mutatványom lehet. Nos? Leültem. - Várjunk egy kicsit. Hátha jön még valaki. Szótlanul vártunk. - No, akkor kezdjük. Fölemelkedtem a székről, segíteni akartam. Intett, hogy maradjak. - Egyedül csinálom. Látott már valaha olyat, hogy a közönség segít az artistának? Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, az ágy előtt állt, zihálva. - Voilà! - mondta, és megtántorodott. Felugrottam, az asztalra dobtam egy bankjegyet, s kirohantam a lépcsőházba. - És a taps? A brávó? - kiabált utánam. Kirohantam az utcára. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
Békák ummogó kardala sötét folyón kotyogó bárka nád torsán kígyó tekereg nevetés csattan csönd utána nehéz test vízbe zuhanó lábak surlódó csoszogása fák alatt fojtott zokogása kötéltáncosok messzi lárma - fordította: Kormos István
***
G. Apollinaire: KÖTÉLTÁNCOSOK
Kert alatt réteken tovább Templomtalan falukon át Szürke csárdák kapuja mellett A légtornászok menetelnek
Előttük víg gyerekcsapat Mögöttük bamba nép halad És a gyümölcsfák ága bólong Ha távol int a sok bohó rongy
Batyújuk láda hátizsák Dobok aranyszín karikák Bölcs vadak a majom a medve Kullognak krajcárt kéregetve - fordította: Rónay György
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
Móricz Zsigmond: Vallomás és könny az élet csúcsán
Vallani az írónak önmagáról?
Nem elég, hogy saját lelkéből tölti az üres korsókat, egyszer önmagát állítani középre, mint úrasztali serleget, de ebbe mit tölt? Az egész Természetet, amely egy életen át reá zuhogott, mint napfény és eső?
*
Akarat, munka, szerelem, megtermékenyülés és boldog termékenyítés, nyugalom, munka, láz és gyötrelem, vívódás, csüggedés, meghasonlás... szerelem és újra munka és újra nyugalom...
Bizonyára életemnek éppen fordulóján riadok fel, az öregkor kezdete: érzelmesség csöppje csillog a jégcsap hegyén.
Húsz év alatt harminc kötet: óh, jaj, érzés, megindultság, enyhe meghatottság alig csordul benne: s ma idegen nekem az egész. Félelemmel s szégyenkezve küldöm el Túri Danit, bár elő se lép a léttelenből, szeretnék még egyszer az édesanyám kötőjébe borulni, a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá, amely többet soha fel nem fakadt...
Szeretném újra kezdeni Párom szíve szerint, aki kezdettől sírja kemény indulataimat... Ki sziklán függő fészkén, kicsinyeit vérével itatva mindig félve nézte rideg, rohanó, roppant veszélyeimet...
*
Miért? - hogyan? - az ember ilyen véletlen valami?
Mi a szent és örök és mindig egy?... Kiemelve érzem magam életem eddigi zordon biztonságából: idegen bolygók útját kereszteztem? - fölöttem ismeretlen szédítő erők hullámzó hatása?
Mintha hétszeres burok szakadt volna le, fájó seb a szívem, kidobva a létbe s mégis érzőbb, mint valaha. Sugárzásokat érzek, mintha delejes testekkel volna tele az élet és kiáradna belőlük rám a varázs. Szívek telefonálnak egymásnak és kitárt szívem közbeiktatva szűzen áll és átereszti magán a láthatatlan sugarakat s ismeretlen fájdalmakban gyönyörködik.
*
Negyvenöt éves vagyok s ahogy visszanézek, látom, nem éltem.
Mikor fogok élni? Van még valami hátra?
Van Isten, aki pótolja a be nem érkezett örömöket?
Lesz még gyermekkorom, boldog és gondtalan, melyet a szegénység és kín meg nem ölt, mint az enyémet? Lesz drága ifjúságom, amelyben nem kell egy küzdő férfi aszkézisébe és viaskodó mogorvaságába fojtani az ifjúság dús életvágyát, mint nekem kellett? Lesz boldog Munka-korom, mikor az átlászi napokat a kielégítő életöröm zengő muzsikája veszi körül?
Vagy csak egy pillanatnyi hangulat, hogy az én napom mindig feketére volt beállítva: pedig a szívem mindig tele volt kiáradó, föllobogó, ujjongó örömmel: s nem szabadott.
Ennyire nincs ítélete az írónak önnönmagáról? Életemből annyi életet hasítottam ki: hol van az egyetlen és igazi?
Egyszer, sajgó szívvel szánom magam, hogy öt éves koromtól nekem folyton produkálni kellett, ismeretlen erőkkel, ismeretlen lehetőségekből, ismeretlen eredményeket előhozni: Rabszolga, aki kővágó fejszével áll az Élet bazaltja alatt s egyre beljebb-beljebb bányász egy pillanatnyi megállás nélkül s egyre jobban elsötétül körötte, számára az élet, ahogy a bánya mélyül, mélyül a hegy alatt...
Aztán megnyugodva gyönyörködöm, hogy hiszen jó volt: mert az Élet legfőbb öröme a munkaöröm.
És a rabszolga, aki huszonegy évig dolgozik a babiloni fogságban, lenézi a Sorsot, mely őt odaállította s örömöt keres a saját izmai rezgésében s egyre feljebb feszíti erejét, emberen túl, a megszakadásig, hogy a kegyetlen sorstól a nagylelkű meghódolást a Munka előtt: kikényszerítse.
Majd megint imádom e megnyugtató Sorsot, hogy méltót engem kegyére, a tápláló egyensúlytartó, boldogság istennőt, ki megmenti, fölemeli s megváltja a rabszolgát, hogyha az egyszer csak odavágja fejszéjét és vadul elfut a szent Sors elől, hogy zihálva összeessen a rét virágai közt.
*
Óh szegény rabszolga. Nézzétek a szörnyeteget, az egyoldalú munkában agyveleje megnőtt, kiforrt a csontokon, mint a tajték és azt hiszi, semmi élete. És akad pillanat, mikor nem veszi észre az Élet mindennél főbb adományát: negyvenöt év tiszta, becsületes országútját, egy síkban, egy vonalban, egyetlen félrezökkenés nélkül valahova előre, az Igazság felé. És a Természet csodálatos és boldog bőkezűségét: egyetlen életben, egyetlen szívtársban, boldog szenvedéllyel bányászni ki az egész emberiséget, egy férfi életből ezret s egy női szívből másik ezret vetíthetni ki a Létbe... És egyetlen átok s egyetlen szenvedély a Munka... Boldog átok. Boldog áldás: mert ez az egyetlen áldott és hasznos és ártástalan szenvedély, amit meg nem vetnek s meg nem nevetnek s meg nem utálnak.
E szenvedély gyulladt föl a gyermekben és ez izzította az ifjút s a férfit mind e mai napig. Egy lázas, vergődő kis család melegágyában, majd a termékeny szerelem huszonegy éves, zavartalan virágos, bokros, lombos édes kertjében...
Egyszer, vágtató gyöngy hintórul Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett virágok közt egy éjben Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy kéz ... egy csókkal hajolni feléje, Hogy az életet és a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni, Odaveszni, el se búcsúzni ...
***
Járok-kelek, megállok, Nézem a házakat, Nézem a kocsikat, A fáknak rácsait, A lámpák oszlopát, Nézem a boltokat S megnézek minden embert, S nézem a ligetet, Füvét, virágait, Nézem a hidakat És nézem a Dunát, És gyárak füstjeit És a felhőt az égen S mindig gondolkozom, De amit gondolok Úgy elmegy mint a zaj, Úgy elmegy mint a füst, Úgy elmegy mint a víz, Úgy elmegy mint a felhő.
TALÁLNI SZÓT
TO HOLD IN A POEM
Találni szót,
Ropogósan fehéret,
Mint a hó; szárnyalót,
Mint madarak ha repülnek az égnek,
Áttetszőn hideget, Mint itt a jég, szívós törpefenyőnyit, Kontyvirág-zsengét, s ami oly ősöreg, Mint a Lőrinc-hegység végiggyűrűzik,
Csillámlót és illatosat,
Mint üde zápor; s olyat is,
Mely kemény, fehér, sima, mint patak
Medrében hűs, makulátlan kavics.
Felfogni versnyi szóban,
Mint üvegpohárban vizet,
A hegyek madárlelkét szárnyalóban,
S az erdőcsúcsokat, fű-élüket;
Kérlelhetetlen versben, Mely a folyó s a mező tükre, A drága, zord, megvehetetlen: Észak lekötve mindörökre.
Kiss Zsuzsa fordítása
Fa
Tree
Szavak szabnak sebességet irányt nemcsak a gondolatnak a dolgoknak is
Kimondom fa és eső esik és nap munkál és mag sarjad és rügy pattan
és évek múlnak
és újból tavasz köszönt be
Nézd nézd a szó
mit fakasztott a földből -
szürkésfekete görcsös kifacsart -
és egy fiú farag belé nevet szívet.
Kiss Zsuzsa fordítása
ŐRIZNI AKAROM
I SHALL REMEMBER
Őrizni akarom,
Ahogy az az egy fecske szárnyalt
Az alkonyi folyón
Méltóságteljes lassúsággal
Át meg át, semmi nyom
Nyomán a néma vízen:
Ahogy egy mosolyod
Éppilyen álomívben
Kanyart ír elcsitult elméd fölé,
És úgy suhan tovább,
Nem fodrozza azt gondolatnyi szél,
Sem madárnyi vágy.
Kiss Zsuzsa fordításaA RÉT MAGAS FÜVE
FIELD OF LONG GRASS
Mikor a rét magas füve között jár, A fűszálak pici kezei Kinyúlnak simogatni.
A fény, mint a magas fű hintázása. A fény, mikor ruhája libben-lobban. A fény, amint keblében megpihen.
Mikor keble árkában kihunyt, S a rét magas füvét is odahagyta, Ő a sötétben sétál a legelőnél.
Aztán a szívembe kanyarodik, S jár-kel, ereimben ringatózva.
Csuklóim, mint a rét füve Szellő csókjai közt.
Kiss Zsuzsa fordítása
- Írhatnál néha - így beszélt Gustin - kellemesebb dolgokról is... Nem mindig ilyen mocskos az élet... - Bizonyos szempontból igaza van. Rögeszmés vagyok, elfogult. Mutatja ezt, hogy mikor zúgott a fülem, mind a kettő, sokkal jobban, mint most, és óránként felment a lázam, akkor sem voltam ennyire búval bélelt... Gyönyörű álmokat gyártottam... Madame Vitruve, az asszisztensnőm hasonlóan vélekedett. Mindent tudott a keserveimről. Ha az ember olyan nagylelkű, hogy szétszórja kincseit, akkor előbb-utóbb szem elől is veszíti őket...
(..) - fordította: Szávai János
**
A 20. század utolsó harmadának egyik sikeres írójával, Jacques Borellel beszélgettem egyszer olvasmányairól, írói mintáiról. Három író neve marad fenn századunkból, mondta Borel, persze a franciákra gondolva, Proust, Claudel és Céline. Meghökkentem, annyira nem egyezett ez a lista a megszokott értékrenddel, pedig barátom nem meghökkenteni akart. Meg is magyarázta mindjárt, mire gondol. Az igazi irodalom mindig nyelvteremtés. A nagy író saját nyelvet teremt. És az a világ, amit írói nyelve kialakít, megformál, az egyúttal legsajátabb írói világa. (...) - /L.-F. Céline Halál hitelbe - ford. Szávai János - Kalligram, 2006/
Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta. Megszólalni és kimondani, milyen következtetésre jutottunk. Mert lehet, hogy következtetésünk hibátlan, kétségbeesésünk mégis ostoba. És akkor élhettünk volna úgy, mint a fényérzékeny növények: fölfelé törekedve. Élhettünk volna úgy, mintha éltünk volna.
Arany színekben játszó szén szavak, Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok, boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok, zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,
Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, Kormos Vas bongna, izzana a rács, mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,
s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz- J. A. szájából érdes volt az élet, Petri szájából szép volt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal, de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek.
Nevünket mondja a hangosbemondó és mi felpattanunk. Nevünket rosszul írják és rosszul ejtik, de mi készségesen mosolygunk. A szállodákból elhozzuk a szappant, az állomásra túl korán megyünk. Nehéz bőrönddel, bő nadrágban mindenütt ténfereg egy honfitársunk. Velünk mennek a vonatok rossz irányba, és ha fizetünk, szétgurul az apró.
Határainkon félünk, azokon túl eltévedünk, de felismerjük egymást. Felismerjük a világ túlfelén is a kabát alatt átizzadt ruhát. Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le a teli szatyrok füle, és mikor távozunk, megszólal a riasztó. Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer ott a bűntudat mikrochipje.
II.
Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost. Ismerem azt a fekete vízesést. Anyád a tetőre járt napozni, nyáron a bányatóban fürödtetek. Ismerem azt a láb nélküli embert aki a kapualjban lakik, ismerem azt az országot, ismerem vonatait, sírását, klór egét, savas esőit, lassú havazását, túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.
Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol, csonkolt akácok szegélyezte út kísér álmodban, hogyha hazagondolsz. Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz halottat, lábánál fogva vonszolják a fát, megállsz, nézed, ahogy többihez hajítják. Tudom, mit látsz: emberi testek kusza halmát kinyújtott, sárga karjukon egy-egy ottfelejtett ékszerrel: kék-arany kifosztott szaloncukorpapírral.
III.
A nevem Alina Moldova. Kelet-Európából jöttem, magasságom 170 centiméter, várható életkorom 56 év. Fogaimban amalgámtömést, szívemben öröklött szorongást hordok. Angolomat nem értik, franciámat nem értik, akcentus nélkül csak a félelem nyelvét beszélem.
A nevem Alina Moldova. Szívbillentyűm őrizetlen sorompó, ereimben mérgek keringnek, várható életkorom 56 év. Tízéves fiamat elbírom, szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok. Megüthetsz, rázogathatsz, csak a fülbevalóm zörög, mint levált alkatrész a még forgó motorban.
Mennyire csak vendég az éjszaka! Újra itt a nap, meghinti arannyal a földet, vakító fényességben áll ismét a világ. A szorgos kezek művelte ágyásokon túl, a málnabokrok mentén eléggé széles, füves terület húzódik. Bőven elég, hogy a nyugágy elférjen rajta. Méhek döngicsélnek a levegőben, fáradt pillangók a melegtől elpilledten fellebbennek a káposzták, karalábék között. – Ez bizony már csak öreges foglalatoskodás – mondta a gróf. – Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük. – Érdekes játék… – Ugyan! Kártevők, nem szeretem őket! Rágyújtottam: – Miért nem fog egy ásót, és miért nem próbálja meg kifordítani az egész bolyt a helyéből? – Mert semmit nem érek el vele! Megpróbáltam. Aztán hol itt, hol ott bukkannak elő újra. Leöntöttem őket forró vízzel, de pár nap múlva kezdhettem elölről az egészet a kert túlsó végén… – Hát akkor ez bizony reménytelen kísérlet… – Úgy gondolja? – Úgy hiszem… – Lehet! De amíg élünk, reménylünk… Nevetett: – Tudja: program nélkül nem lehet élni. Oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének. Hit dolga mindössze. Hogy más ostobaságnak tartja? Nem mindegy? A fontos, hogy magunk érdemesnek tartsuk… – Valami konzervdoboz volt ez valamikor? – Igen! Ma már nemesebb hivatást tölt be… Hű bajtárs, ragaszkodom hozzá! Tanúm – ha úgy tetszik. Eszköz és tanú! – Hány hangyát szokott egyszerre belerakni? – Húsz-harminc darabot… Attól függ! Aztán elviszem őket, fordulok, és újra kezdem… Rám pillant: – Egyébként az ötlet maga nem rossz, ismerje el… – Készséggel… Beszélgetés közben értünk oda a hangyákhoz. A fű gyér volt errefelé, apró lyukak sötétlettek a földön, kis ösvénykék vezettek egyiktől a másikhoz. – Istenem… mennyire ismerem már őket! – Ez lesz ma az első akciója? – Nem! Ez lesz az utolsó forduló… A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze. – Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét. – Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni? – Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez… – Mióta folyik ez a játék? – Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés. Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult: – Illúzió, kedvesem… minden illúzió! Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte. – Nem nyomja agyon? – Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó… Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban. – Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből… Felpillantott, és magasra tartotta az ujját: – A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára… Mosolyogva nézett rám: – Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi? – Ugyan! – Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk… Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk… Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk. – Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett… Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton. – Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat… A bokrok mellett megállt. – Megérkeztünk! Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák. – Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák. Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat: – Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték… Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám: – Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál… A nyugágy mellett – most hozhatták – kis széken, fehér szalvétán két csésze, pirított kenyér, teáskanna, vaj, méz, felvágott. Az asszony, a gyermekszemű Terus most ment vissza a ház felé. – Velem tart? – Köszönöm… csak teát kérek! Az asszony ment a ház felé, útközben hajtotta a tyúkokat, csirkéket előre, ki a veteményesből. - /Sánta Ferenc Húsz óra - Magvető Zsebkönyvek, 1976/
Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra – de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek.
De nemcsak az ismereteinket őrzi és nyújtja át korról korra, emberről emberre, hanem ő maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal.
Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot. A
legértékesebb minden lehetséges között, mert értelmét is minden csupán akkor tárja fel, ha szavakkal kezdjük felruházni.
A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk.
Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, s sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.
Gondoljátok el: ha arról akarunk beszélni, hogy elmúlik az éjszaka, és helyébe nagy
fényességű reggel következik, nem jó-e így mondanunk: először éjszaka volt, aztán derengeni kezdett, majd virradni és pitymallani később, hogy utána pirkadni kezdjen, s rögtön rá hajnalodjon is az érkező reggel elé.
Mennyi szín van ezekben a szavakban a feketétől az égővörösig és a mindent megérintő világosságig. De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít, fölé is emel.
Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy
jellemezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal,
jelenségekkel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében – paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve.
Mert ez ad lehetőséget képességeinek kibontására, s annak a gyakorlására is, ami leginkább különbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.
Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi nem korlátozhatja gondolatainkat.
S még van valami a nyelv csodái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Őáltala él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.
Forrás: Kritika, 1970. szeptember /én a Digitális Irodalmi Akadémiáról hoztam./
Az igazi Ravaruszkánál maradt. Huszonnégy éves volt akkor. Bajtársa beszélte nekem, hogy esett, ő is vele volt, mikor a srapnel elpukkant; neki a karját vitte el. Kasszián még az eszméletét se vesztette el. Együtt vitték el őket. – Hát veled mi történt? – kérdezte Kasszián vígan, mikor magához tért. – Mert ami engem illet, az én lábamnak, úgy látszik, kámpec.
A kórházban se hallotta panaszkodni emberi fül. Elaltatni se hagyta magát, helyi érzéstelenítéssel fűrészelték le az összeroncsolt lábat. Cigarettázott, és viccelt a dolgozó sebésszel: „Vigyázzon, doktor úr, ha ügyesen csinálja, a legközelebbi lábamat megint magánál vágatom.” Felépülése után pirosan és hetykén jelent meg, két mankón, régi társaságában. Enyelegve csúfolta a kétlábúakat: „Vidd odább, girhes, azt a két bal lábadat, hadd ülök le ezzel az egy jobbal.” „Engem ne sajnálj, öcsém, magadat sajnáld, nekem csak egy fél lábam van, neked kettő.” Sok éven át nem hallottam Kassziánról. Az utóbbi időben, úgy látszik, elég rosszul ment a sora, a gazdasági válság nem kímélte meg, tönkrement a virágzó üzlet, amit még apjától örökölt. A napokban, ahogy a vidéki város utcáján átmegyek, csődület vonja magára a figyelmem. Elütött valakit a villamos.
Nem ismertem meg első pillanatban, ahogy halálsápadt arccal kihúzták a kerekek alól. – Kasszián! – kiáltottam aztán rémülten. – Te vagy az? Az istenért, csak nem a lábad… – De igen – suttogta, és nehéz veríték lepte el homlokát –, a műlábam… Úgy látszik, teljesen tönkrement… Rettenetes… Németországban csináltattam… Képtelenség még egy ilyet kapni… a transzferrendelet… és ha lehetne is… soha nem lesz annyi pénzem többé… ó, én szerencsétlen… És Kasszián, életében először, hangosan sírva fakadt. Hallom, a rokkanttörvény revíziójára készül a kormány.
Egyedül van: akár egy hiányos ige. Olykor nagyon is megtelik szögletekkel és oszlopfőkkel, számokkal és ábrándokkal.
Ölébe ülteti a szavakat,
akár a kiskutyákat,
és simogatja őket.
Vár rá a május.
Fut a lombok között
és lerogy kimerülten.
Minden tudása csempészáru.
Az egész étkezés alatt sértegeti a rózsát. És elalvás előtt
azt mondja neki: „Csúf bogár." Este, amikor minden alakot vált, meg szeretné simogatni, de nem találja többé. Ódát írna tiszteletére. Ezel az egy rózsával együtt a föld minden rózsája meghalt. De tolla nem hajlandó leírni a nevét.
Mit van mit tennie, ő maga lesz a rózsa.
Mért is választana hold és keselyű közt.
A békítés a tiszte.
A láthatáron
a felfoghatatlan
olykor megölné
minden formáját a valónak.
Vérpelyhek: balra tartanak?
Hócseppek
a szellem-hajó árboca előtt.
a napot óva inti,
amely holdkórosan
hitelét rontja a szűz éjszakának.
Szeretné,
ha egy gazella
írná meg sírfeliratát.
Makacskodik:
mért ne mondhatna
gyászbeszédet fölötte
a legbolondabb harmat?
Nem mond le semmiről:
ezernyi királytölgy siratja el majd,
míg kétszeresére dagad a tenger.
Elfelejti a különbséget
élet s halál között.
Gyűjt még néhány szemet.
Minden fiókja tele van kezekkel,
harminc, negyven, miket éjszaka megszorít,
hogy ne legyen oly egyedül.
Már hány hónapja is halmozódnak az ajkak,
szelíd és isteni szókat súgván neki?
Térdből talán van több tucatja is,
mindet magával hordja:
készen áll majd, ha szólítja a hit.
Elejt még néhány vérző szívet is:
vagy százat,
hogy egész éven át
legyen majd mitől meghatódnia.
A hétfőknek miért kell letaglózni a
vasárnapokat;
s az ősznek a nyarat;
s a felnőtt órának az ifjú órát?
Kertek alá
más kertek temetődnek. A nap mögött napok roskadnak össze, mint szekrényben avítt ruhák. Semmit se kérdez többé: egy dallamot szeret.
(fordította Somlyó György)
---------------------------------------------
Egy anya halálára
Meghaltál hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem. Harminc esztendeig viaskodtál velem, a durcás kisfiút akartad látni bennem, ki katicákat hoz, hamisan énekel,
aki jobban figyel kezedre a hajában, mint a latinra. Persze, vétek volt háborúba mennem, s aztán a felnőtt-létet elfogadnom. Hogy asszonyt hoztam, az még szörnyűbb árulás volt.
Majd írtam egy regényt és ettől még nagyobb lett a távolság közöttünk. Hány szereplőt találtam, ki tőled elszakít? Sírásod, vissszered,
végül megtervezett öngyilkosságod: mennyi eltékozolt erő, hogy újra rád figyeljek! De múmiája mélyén is él szeretetem.
(fordította Tóth Krisztina)
„Meghaltál, hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem." „Ez a borzalommal és mé- reggel telített verssor akkor jutott egyszer eszembe, mikor tőled jöttem el egy értelmetlen jelenet után, melyben száz félreértés tolult fel torkunkból az ajkunkra, egyszerre szándékosan és öntu- datlanul, akár egy kőzuhatag. Hideg volt, a párizsi szél egyhangú szürkesége; a rozsdás avar és a felhők között, melyek úgy lökdös- tek egymást ott fönt az égi bizonytalanságban, akár a félig részeg barmok. A rue de Grenelle-en, majd a rue Saint-Dominique-ban a kirakatokat éppolyan szűkösnek láttam, mint a végsőkig elkese- redett anya és a türelmetlen fiú viszonyát, amely a mi kettőnké volt. Ezen a nedves járdán kedvem lett volna eltaposni egy pultról lopott gyümölcsöt: egy narancsot vagy egy angolkóros almát vagy egy hülye banánt; vagy vásárolni valamit, akármit, talán egy minden báj nélküli játékszert: igen, egy babát, amely nem méltó egy olyan gyerekhez, akit szeretnek, hogy a járókelők szeme láttára kinyomjam műanyag szemét és kiszedjem fehér bolyhok- ból készült belsőrészeit. Ahhoz is kedvem lett volna, hogy min- denkit felpofozzak, akit magamnál gyengébbnek vagy öregebb- nek látok: a kudarc végtelen nagy büntetést követelt, a gyöngesé- get megbocsájthatatlannák éreztem. Kétségbeesésemre nem ke- restem mentséget: tudtam, hogy igazságtalan vagyok, és az is akartam maradni minél tovább, legalábbis az Invalidusok hídjáig. A belőled és magamból való kiábrándulásra nem volt más kárpót- lás, mint kiábrándulni Párizsból. ízlelgetve, tökéletesnek találtam kis mondatomat: pontos cezúra, hibátlan csengés, óhatatlan kihí- vás, olyan fájdalom, amely ezernyi visszhangra találhat mások- ban. Hogy túlságosan irodalmias? Létem körülményei elől volt-e más menedékem, mint az irodalom? Alighogy megformáltam, máris minden erőmmel igyekeztem elfelejteni ezt a végzetes kis mondatot: ez a feszültség véglegesen belém fészkelte magát."
A gyermek elkap egy pillangót: most megeszlek! A cápa gyermeket fog: ehető az is. Isten kifogja a cápát, mert arra támadt étvágya - bár lehet, hogy csak elvből teszi.
Joggal kérdezhetik, ki fogja akkor istent bekapni, hogy a lánc folytatódjék, s hogy a költő ne álljon itt egy félig írott verssel. De a vers óvatos: időben visszafordul,
isten nem kéri már a harapós halat,
a cápa félni kezd a gyermek szigonyától,
s a gyermek látja, hogy nem is lepkét fogott,
hanem egy mérgező virágot - így maradnak mind éhesek, kivált a hülye olvasó, aki nem tudja, hogy a versek ehetőek.
(fordította Tóth Krisztina)
A költő meghatározása
Hogy költővé lehess, legyél csak ostoba, mint ez a buta hajnal, mely azt hiszi, ragyog, s miként tökkelütött az az ócska kavics, amely a vágtató lónak útját elállna.
Hogy költővé lehess, ó, de milyen okosnak kell lenned: mint ez a hajnal, mely tudja, hogy miként kell kelnie, vagy a gőgös kova, amikor a csikót bukásra készteti.
Hogy költővé lehess, először is szeresd
- kiművelt, olykor ám együgyű szeretettel -
a követ, a csikót, a napfényt, a ködöt,
holdat és végtelent, a tömeget s a csöndet,
aztán egyszerűen mondd el, ahogyan itt,
tudva, hogy minden szó szemenszedett hazugság.
(fordította Somlyó György)
A költészet története 82 szóban
Elevenen kellett volna megnyúzni Villont, első bűne után. S a negédes Racine-t, lesz-e vagy sem belőle mérgezési ügy, bürökkel megétetni. A degenerált
Gérard de Nervalt meg felkötni - nem megadni
azt a luxust neki, hogy felkösse magát.
S ez a Verlaine, aki fiúkat szeretett,
csak dögölt volna meg ott a börtönben. Rimbaud-t,
ezt a hadköteles katonaszökevényt lőtték volna agyon. Kostrowitzkyt pedig, nyelvünk kártevőjét, e piszkos idegent
agyonverni, akár azt a vén cinkosát,
a zsidó Jacobot, az avangard buzit.
Költő, száműzd magad: tönkreteszed a prózánk.
TÁNC
"Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet. Villon nemcsak gyenge, befolyásolható, nagy megbánások után megint elzüllő lélek, mint Verlaine - sokkal rosszabb. Szőröstül-bőröstül abba a másik világba tartozott, amely az irodalomban mint rémregények témája nagy szerepet játszik, de szerzőket nemigen küld fel a napvilágra; csak róla írnak, ő nem ír. A szerzők általában a "jó fiúk" közül kerülnek ki, Villon közöttük magányos és ijesztő figura. Villon az Alvilág költője. Kecses verseiből zsebmetszők, kövér prostituáltak, elvadult iszákosok ütik ki olykor torz arcukat; olvasása közben az ember rossz társaságba keveredik; akármiről ír, nyelvének mindig kissé pokoli mellékzöreje van; jólnevelt korokban éppen ez adja meg idegesítő varázsát. Verseinek egy részét ma már érthetetlen zsargonban írta, az alvilág nyelvén, tolvajnyelven, a szó szoros értelmében, nemcsak úgy, ahogy nehezen érthető modern költők stílusát nevezik tolvajnyelvnek."
És persze még sok minden és sok mindenki.
"A költészet -
Majakovszkij (1893. 07.07./07.19. - 1930)
A 20. század utolsó harmadának egyik sikeres írójával, Jacques Borellel beszélgettem egyszer olvasmányairól, írói mintáiról. Három író neve marad fenn századunkból, mondta Borel, persze a franciákra gondolva, Proust, Claudel és Céline. Meghökkentem, annyira nem egyezett ez a lista a megszokott értékrenddel, pedig barátom nem meghökkenteni akart. Meg is magyarázta mindjárt, mire gondol. Az igazi irodalom mindig nyelvteremtés. A nagy író saját nyelvet teremt. És az a világ, amit írói nyelve kialakít, megformál, az egyúttal legsajátabb írói világa.
