"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Ica rica, kukorica haj, A szerelem szörnyen kutya baj, Édesít is, keserít is haj! Ica rica, kukorica haj! Tündérország ez a szerelem, Minden szívben mindig megterem, Pokol is, ha megesett a baj, Ica, rica, kukorica haj! Férfi, asszony, kettőből lesz egy, Mert egyedül semmire se megy, Mert egyedül csak óhaj, sóhaj, baj, Ica rica kukorica haj. Ica, rica, kukorica haj. Élni kettesben se csupa vaj, Napsütésre gyakran száll ború És kitör az égi háború! Ica, rica, kukorica haj, Ha haragszol, megbékülsz hamar, És utána édesebb a csók, Hogyha durcás ajkaddal adod!
Ó, álmaimnak tündérkirálynője,
Uralkodjál örökké lelkemen,
Engedd, hogy szívem álmát rólad szőjje,
Habár ez álom lenne szemfedője
És hervadása ez a szerelem!
Te csak ragyogj tündéri szépségedben,
Míg én a szürkeségbe olvadok,
Míg egyre szebben, egyre ékesebben,
A te örök bájadtól ihletetten,
Fényt szórnak rád e lángoló dalok.
Illat száll a szél szárnyán,
A szívem őrli a vágy...
Fecske madár az égen,
Vígy el egy vallomást.
Mondd meg annak, akiért
A szív dobog, remél:
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél...
Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár.
Borba fojtom bánatom,
Mert nem jön a madár,
Tavasz múlik, elmúl a nyár,
Az élet oly sivár.
Szeress babám engemet:
A szív aranyszekér.
Nem hiába vár még rám,
Ki szeret, hisz, remél.
Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat, Aki egész szívvel méltóan imádhat, Azt te vaskezeddel durván eltaszítod, Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod. Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva, Cédán veti testét hiú forgatagba, Azt te lágy szelíden simogatod szépen, Örömek virágát kelted a szívében, Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva, Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra, Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed, Örvényekbe dobva álmodom a szépet, Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet?
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak, Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak, Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon, Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van? Ti maradtatok csak örök virulóan. Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek, Néma hirdetői örök Szerelemnek.
Hegy oldalán feküdni,
Ha május napja jár át,
S szívedbe hegedülni
Hallod tavasz varázsát,
Ifjú szemekbe nézni,
S kékségre a magasban;
A percet megigézni,
Hogy szárnya mozdulatlan
Ragyogjon még a fényben,
S valami régi dalban
Haljon meg észrevétlen,
Ez a boldogság, szépem!
JUHÁSZ GYULA: MINDEN ROHAN
Minden rohan. Szegény magányos,
Hiába nézed a kék csillagot,
Az élet nem bús, nem talányos,
Az élet harcol: züllik és ragyog.
Minden rohan. S a nagy talányok
Meddőn virulnak fönn a kék ürön,
S míg lelkeden ül méla átok,
Mások gyönyörbe hullnak szédülőn.
Minden rohan. S rohan az élet,
S reád mi vár, te kérdő s álmodó?
Mély óceánja semmiségnek
S az alvilági, hallgatag folyó.
Minden rohan. Rohanj te is már,
Hisz úgy is későn indulsz, balgatag,
Leszüreteltek mindent itt már,
Tiéd tűnt őszök holt pompája csak!
