Piroska Testvér A földben s az égben, Te por a porban, Fény az üdvösségben - Anyámmal együtt ugye megbocsáttok, Hogy nem hintem a sírotokra mind Ágyam mellől e tengersok virágot?
Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem, S imátok Istent közelebb találta Mint bárkié e borús földi téren.
Tudom, gyakran meglátogattatok Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó, S vigasztalást, enyhülést hoztatok.
Mennyi rózsám van, s hány látogatóm - Csak elmennek s a rózsák hamva hull, De Ti velem maradtok mindörökké, Örök rózsákkal, láthatatlanul.
Ave Halott! Az élet zúg tovább, Sírok fölött nem időzhet a láb, Gyökeret nem ereszthet. A kedves fölé a szív önmagát, Mint eleven keresztet, Mint örök fejfát, nem tűzheti le.
Pedig úgy volna szép. Úgy ottmaradni, mozdulatlanul, Hordozni, mint a márvány, - egy nevet, S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul. De nem lehet. Az élet zúg tovább, S mint egész, nem ér soha-soha véget. Ave Halott! Az élnimenők köszöntenek Téged.
Oly kurta volt az élet. Oly csonka volt a szépség. Oly ritka volt a béke - - S minden fél-boldog percbe Annyi fájdalom s félelem vegyült: E szín-skálának kellene legyen Emberentúli kékje: Valahol egy ősz, hosszú és derült. Ahonnan vissza-látva Szükségszerű minden gondunk-hibánk. Fénylik felénk értelme-felfedetten - - De már többé nem tartozik reánk.
Nem futni, – szép lassan kimenni az időből, és folytatni, napra-nap, a lassu meghalást: igen, csak ez jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan megmondták! – hogy az öröm gyilkosa a lélek és a szellem. Gyötrelem öntudatra ébredni: nincs sehol valóságos cél, hitre érdemes. Ha állat volnék, hegyek és mezők s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt ekék nyomát követném s egyszerű emberek közt pihennék, amikor zsongó méhkas a májusi akác s a föld szivéig ledobog a Nap fullasztó gyönyöre, még csak nem is sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, nem illetnék ajkam a csüggedés és céltalanság fájó szavai s nem érezném, hogy milyen nyomorult a legnagyobb élet is. A robot nehéz, de talán megnyugtat. Nekem üres a lélek s a test alacsony: soha nem fogok igazán örűlni, mert antik romok s modern igéretek között a beteg századok fölé szivárványhidat épitve szavam hitetlenség szava s gondolatom a halál csiráival születik.
A villámütés sose földelődik. Ha barátod volt, nincs helyette más. Szerelmet elveszteni: légszomj. Barátot fulladás.
A szerelmet egy ország figyeli. A barátot mostanság kitalálják. Mítoszokba, századfordulói kocsmagőzbe, gyászbeszédekbe taszíttatik a barátság, mert odakintről fontosabb a közös ól, a közös alkohol, mint a kezdettől egycellába zártság, a szó, amitől felgyullad akár a telefonzsinór;
ha szerelem nélkül elzihálsz magadnak, barát nélkül a hörgőkig átjár a gőz, kamrádból minden ember ismerős –
méltóság volt a címered? Testedről a világ lemond. Lelkedbe pókhálónyi gyász: fehér fonálon csüng a hold.
Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét, aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad a többibe.. Azt a három-négy másodpercet (percet?), amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben… Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott vonatablakot, amit nem sikerült lehúznod már, de amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon (tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet… Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik (átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot, amikor a nap mintha egy könnycsepptől villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb, távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú madarat?), amitől a kettéhasadt ég ugyanúgy csapkod a bordáink között.
Templomod bárhol felállíthatod. De a vétket is bárhol elkövetheted. S ateistává torzul a csillagos templomkupola, kidőlnek az oszlopok, s mert gonoszságnak mondtad, ami csak önzés, mert konok diktátumnak, ami a saját gyengeséged visszfénye: rád dőlnek az oszlopok, megállnak ferdén, függésben, a fejed fölött, s te hiába futkározol bezárt háromszögükben, ezentúl egymást fogják támasztani. S te megmaradsz, de nincs számodra többé geometria, hogy halálodig fölmérd, fölmérni próbáld a távolodó eget.
Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk, Rettentőn megnövünk! Ha szertehullott földi börtönünk... A sok belénkfojtott szépségcsíra Kiszabadul, Termőbb talajba hull, És mind kihajt, Ha majd a végtelenben alkonyul, S ott hajnalodik majd. És akkor könnyedén megyünk A tűfokán is által, És festünk, írunk üstökösuszállyal! Ez lesz a toll!
És ez lesz az ecset! Amit majd nem remegő földi kéz, De túlvilági hatalom vezet. Egyszer csak azon Vesszük észre mi testvérek magunk, Hogy kiválasztott művészek vagyunk, Akiknek minden, minden sikerül, - S csak a jó Isten a kritikusunk. Nem zavar semmi se. Akkor a szemünk könnyel lesz tele, S megkérdjük a Te jó Kiplingedet: Hogy így képzelte-e?
Az éjszaka röntgenképét figyelem a halk meg a hangos fehérén-feketéjén. A legnagyobb homály a hajnal előtti: csont ez a csend, mely óránként végigvonul az erdők egészségén. Előtte-utána- körülötte a sok csilló csivitelés: az idegek, s egyszerre csak a szív távoli lüktetése: a kakukk.
A test mulandósága jut eszembe. Téli beszélgetéseim a biztos halálról a biztos halottal, ki éppen a kórházi ágy és a nemsokára hóval megvetett halom közt még meghallgat, kikérdez, várja a biztatást s titkon a bizonyosságot, melyet megsejt bármennyi kegyes hazudozásból.
A test maradandósága jár eszemben. Személy szerint már mindegy, mit tudok róla, rólam, az emberi sorsról és anatómiáról, az egysejtűekről s a sejtburjánzásról a soksejtűekben, a sok-sejtésűekben – valamivel többet éppen a semminél – ülök vele, velük, velünk, itt, vagy már fenn a hegyoldal valamelyik korhadó padján, mint valami csendesen kocogó személyvonaton, tudván-tudva, hogy születésünkkel meg is kezdődik a szent szembeutazás.
Nehéz időben drága társam, meglátogattam sirhelyed, s hogy arcodat most újra látom, minden vonásod fényesebb. Megtörten egykor annyi kinban, elhagytam végképp magamat, gyötört, meghajszolt napjaimban komor voltam és hallgatag. A nevetésed hangja sértett, nem könnyitette lelkemet, csak ingerelte vig beszéded túlérzékeny kedélyemet. Azt hittem, hogy ledér szivedben részvétre nem talélhatok, s még inkább megnövelte bennem e hit a tartós bánatot. Ó tünt idő! Az ifjúságnak hibája, hogy nem érti meg, hogy könnyek nélkül is van bánat s lehet vidám, ki nem nevet. Te meghaltál...És jöttek mások, ismertem nőket s könnyeket, s gyakorta véltem kacagásod hallani, s felidéztelek. És most elöttem egyre szebbek, hogy rájuk visszagondolok, nyugodt erővel teljesebbek azok a bánatos napok. Miért nem becsültem? Szemrehányón és bánattal kérdezgetem, s mindent feledve újra látom, hogy jössz felém elevenen. Nevetve mondod: "Légy vidámabb!" Szemed ragyog, lobog hajad, s vig hangodnak visszhangja támad, mely könnyeknél fájdalmasabb.
magát keresi bennem valaki szédelegve mint kába beteg a fogódzót a kórház folyosóján aki ugyanoda jut nagy erőfeszítéssel mintha el sem indult volna nincs arca neve ott maradt valahol egy felelőtlen nyárban szél kócolta fák alatt engedelmes fűben vakítóan kék ég alatt túldimenzionált részletek rejtik hogy mindenáron megőrizzék a valódi történetet amelynek (fő)szereplője volt vagy ez egy önmagába zárt feltörhetetlen történet ígéret maradt ahogy felém gurította mosolyát nem számolva vagy talán nagyon is a következményekkel
Persze, nyugodtan tedd meg, amit csak akarsz. Jót, rosszat, közönyöst. Lucska rég egybemosódott s örvénylik körülötted. De néz benned valaki nagy türelemmel, kezét szájához kapva ijed, vagy ridegen elválaszt. Ahogyan kint s bent, úgy fehér vagy fekete. Azután magyarázkodhatsz. Elbódíthatod a világot. Végigfut mindeneken a szüntelen szakadás. Jár a finom kerekes át- tétel a csontkoponyában, s becsapódsz, mint egy előszobaajtó a huzatban: eddig ki-be surrant hussanva a hazugság. Most ledobta ruháit. Megroggyant. Magára bizonyított. Végül is kivétel nélkül minden születettnek meg kell vívnia állóháborúját, mint ama Jákóbnak azzal, akit Angyalnak nevezünk. Lesz, aki bámul csak. S ki lehajtja fejét.
Kint alkonyul, a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, lassú homály tölti meg a szobát, és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy, a polcokon porlepte könyvek, az éjjeliszekrényen fényképek, a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, itt ruhadarabok, óra, szemüveg, amott telefon, imakönyv, naptár, és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak, az egyik most felemelkedik, kikeres egy fájdalmas visszeret, megtapintja és visszaszáll –