Láttátok a filmet, hogy hogy készült a "Sorstalanság"? Én láttam és fantasztikus lesz a film!
Alig várom a bemutatót. Kiváncsi vagyok a filmre és nagyon drukkolok Koltayéknak, hogy jó kritikát - és elismerést kapjanak. Óriási erőfeszítés, igényesség, kitűnő és fegyelmezett szakmai munka áll a film mögött. Mindemellett a forgatáson baráti és családias hangvétellel rendezett a rendező. Hajrá!
ŐRIZZ ÉS VÉDJ
Álmomban fú a szél már éjjelente s a hófehéren villanó vitorlák csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt, mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét, s ezentúl bottal írja verseit szálló homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is borzalmas sírás hallik; rémitő gyermekét szoptatja nappal, éjjel szederjes mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között, s mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa, hogyha ostobán bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull az égi fényjelekből olvasó, fájdalom kerít körül fehéren, akár apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!
Sziasztok!
Egy vidám vers Kányáditól:-))
Az okos kos
Lucskos, latyakos ösz vége volt-akárcsak most-, mikor vásárra vittek egy kost.
Szép nagy állat volt, fajtiszta racka-sajnálta is nagyon a gazda-, de nem volt mit tenni, mivel a kos nem tudott viselkedni.
Mindig tilosban járt, s volt úgy, hogy hetekig odahált, máskor meg naphosszatt tekergett kedvére, mint akinek nincs mega leckéje, s mikor már rosszat gondolhattak volna, hogy most aztán vége, farkas vagy medve valami megette, csak előállt, mintha mi sem történt volna..-
Türt, türt a pásztor, aki egyébként, jámbár ember hírében állott, és még olykor büszke is volt a kosára, egyszercsak megelégelte a dolgot, tarisznyát vett a vállára, szarvon fogta a kost, s elvitte a szóban forgó öszi vásárra...
Tetszett a kosnak a vásár, s hogy annnyi mindent láthat, kíváncsiságból szarvára is vett egy mázeskalácsos sátrat...
Lett erre riadalom, lárma!
-Vigyázzon ember a kosára, ha már nem tudta megnevelni!
Erre pásztor a kosnak, kos a kalácsosnak, a kalácsok meg a földre estek.Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek...
Aztán meg a garázda kos egy kofa kosarára vetett szemet, s dézsmálni kezdte, mint egy mihaszna kecske..
-Hogy kerülne már rúdra a bőröd!-ekképen zsörtölődött, a most már csöppet sem jámbor pásztor.
-Hogy lenne belőled pörkölt, te ördög, te átok!-s nyomatékul botjával reávágott...
Módfelett mulattatta a népet e látvány.Most valaki hozzájuk lépett.
-Pörköltet mondott bátyám! Úgy legyen!A kost ezennel megveszem!
Meg is vette, sokat nem alkudoztak, indulni kellett már is a kosnak, és indult a pásztor is megkönnyebbülten.
Na végre, hogy Töled is megmenekültem!
Haza is ért még délre.S ki jön szembe véle az udvaron? Ki az ördög?
-Kos ez nem pörkölt!
-Neem bizony gazdáám, volt eszed de nekem is volt áám, mit eddig sose tetteem, ezenneel megjelenteem, meghalnii nem volt kedveem, s mikor észrevetteem a hentes késéét, mentem a hátuljának, s a késével, mit megfeent, szépen a sárba nyekeent, talán még most is ott van a pocsban...
-Hol van az elöírva, hogy minden birka buta?
-A vásár különben szép volt, én szeretem a cécót...
Próbált mág néhányszor túladni rajta a pásztor, vitte vásárról- vásárra, de hiába.
A kosból nem lett pörkölt, a pásztor meg csak zsörtölt...
S hüséges barátok lettek, mire megöregedtek...
Ez a kedvenc versem, remélem, nektek is tetszik:-))
Anya bejön a konyhából, ránéz apára, leveti a kötényét, és elkezdi az esti rakodást. Az ágyazásnál segítenem kell. Összehajtogatom a porszagú csipkés takarót, szétosztom anyával a hűvös ágyneműt. A szoba képe megváltozik. Ági körülöttem botorkál, de rám se néz. Mutatja, hogy haragszik, s várja a békítést. Hang nélkül térünk aludni. Nem dobáljuk a kispárnát sem, az esti mosdásnál sem fröcskölünk. Fekszem a homályban, egy utcai lámba kicsit bevilágít. A dívány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra. .... Alszol? - hallom most Ági hangját, és rögtön utána meleg lehelet ér, nedveset érzek a fülem mögött. Ági csókját. - Gyere játszani! - súgja, s én felülök. Kis kék ingében áll a dívány mellett, feje aránytalanul nagy a homályban, nem látom a szemét, de érzem, hogy kérlelve mosolyog. - Mit játsszunk? - hajolok felé. - Amit akarsz - lélegzi engedékenyen. A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre, és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is. - Minden ötödik legyen egy gomb - suttogom, s Ági elégedetten pityeg. - Négy kavics, egy gomb - boldogan számol, hozzányúlhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyúlnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy, s az ágy fölött kigyúl a lámpa. - Ő borította fel! - sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehét ingében olyan, mint egy haragos szobor. - Te a fásládára mégy - nyugtatja rajtam kicsit a tekintetét anya -, te pedig lefekszel, egy szisszenést se halljak! Holnap számolunk! - Ági nem mozdul, szemébe nagy gyöngyök gyűlnek lassan. Hónom alá veszem a paplant és a párnát, s kimegyek a konyhába. Ez a legsúlyosabb nyári büntetés. A nagy, kemény fásládán aludni az ételszagú konyhában, ahol folyton és félelmetesen szortyog a vízvezeték, és svábbogarak is vannak. Ritkán fordul elő, és reggelre mindig benn a díványon ébredek, apa vagy anya bevisz, mikor elalszom. De mégis rémes. Felmászok a ládára, magam köré tekerem a paplant, és a falnak fordulok. Egy foltot félve megérintek, nem szalad-e el. Inkább ijedt vagyok, mint dühös. - Mars lefeküdni! - kiált odabent anya. - Nem! - hangzik Ági sírásba fulladó tiltakozása. Az ajtó nyílik, s én a hátamra fordulok. Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félig nyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja. Érzem a teste melegét. Bent leoltják a villanyt. - Összetartanak a gazok - hallom félálomban a meghatott hangot. - Össze - vélem hallani nagy sokára a halk feleletet is, de lehet, hogy ezt már csak álmodom.
- Hogy halt meg anya? - kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit. - Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt! - Hogy halt meg? miért halt meg? - A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét. - A szíve nem bírta, ikerszülés volt. - Ikerszülés volt? - mondtam ámulva utána. - Mi mindent rejtegetnek ezek még! - csikordítottam össze a fogam, s a kezem ökölbe szaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél! - Hol az ikertestvérem? - támadtam a nénire gyanakodva. - Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt. - És? - Mit és? - És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek? - Azért - törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni -, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad! - Dehogyis nem való! - dühöngtem - és apa! - Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj, és hagyj békén! Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet. - Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona - sírta hirtelen a néni, és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. - Tanulj, és hagyj békén - kiabálta nedves hangon. - Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át. - Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó. - Engem - sziszegtem összeszorított szájjal -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni ?! - Megbolondultál? - akadtak el a néni könnyei - gyere, elmegyünk a moziba! - Nem megyek a moziba! - tomboltam - nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! - rúgtam bele a dívány sarkába, és az utcára rohantam. S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni... akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket - beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő...
....... Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
A hajnali csillag fölkacag! Egy korsóka tutajról a vízbe lefordul ijedten! Fűz alatt, faragottképű legény ébreszti alvó kedvesét. Azt hiszi, hogy zajjal most támad a nap! Pedig csak életükért harcol manó a cserfák tetején! Éjjel van. Kacag a hajnali csillag s a Tiszaparton ujra már elaludtak a rózsák!
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed,
ki kétfelé nyílik fektében előtted
és mégis körülzár s őrzi életedet
kemény karikában; úgy őrzi, hogyha nősz,
csak fölfele nőhetsz, mint fölfele nő itt
ez az erdő s köszönt napos kalappal!
S olyan kedvesed is, mint itt ez az erdő,
hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta,
de mégis dalolós ragyogás vonul át,
ha fölébred a szél s megfujja a lombot;
a szerelem téged is így ragyog által
s vigyázó keze óv sűrü bajoktól!
A hajnali csillag fölkacag! Egy korsóka tutajról a vízbe lefordul ijedten! Fűz alatt, faragottképű legény ébreszti alvó kedvesét. Azt hiszi, hogy zajjal most támad a nap! Pedig csak életükért harcol manó a cserfák tetején! Éjjel van. Kacag a hajnali csillag s a Tiszaparton ujra már elaludtak a rózsák!
A vonaton a lámpa haldokolt, a lengő ablakokra néha rátapadt a hold, szemközt katona ült, szivén egy szőke lány világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.
(Versailles) Felforr a tó és tükre pattan, kövér halakból dől az ikra, karcsu lányok nézik mozdulatlan, arany csöppek hullnak lábaikra.
(Jardin du Luxembourg) A gyermekek turkáló ujjain még vígan perg a friss homok, de hívogatják őket már kötéseik mögül a tűkkel dolgos asszonyok.
(Quai de Montebello) Kislány futott el épen, almát tartott kezében. piros, nagy alma volt, a kislány ráhajolt. Lehellet még az égen, olyan halvány a hold.
(Place de la Notre-Dame) Dobd el a rémes ujságot, vidám, fehér felhőt lenget a Notre-Dame; ne gondolj másra, ülj le nézelődj, figyelj! mert holnap úgyis nélküled bomlik a tér fölött a szürkület.
A fájdalommal újra egyedül élek, mert elmaradtál most mellőlem lányom nagy, szőke fejeddel és kacagva tapsoló, törpe bokrokat ölelsz;
Nem tudod, hogy a szűz is asszonnyá örülve öleli magát, csak utána rejti énekesen titkát sikoltó, vérdíszes ingét az anyja elől és csak fájó ölét babrálva érik teherré benne a figyelő szomorúság.
Látod, nehéz ez egyedül: kulcsoljuk össze az ujjainkat lányom, jó némasággal épül fölöttünk fénnyel az ég: így nagylombú fa alatt árnyék és megáldozott öröm festi a tájat, nézz körül!
Föléd kívánkozik a szél s gyertyásan csak a jegenye áll és egy öregember éretten ott csak ráhajlik az útra, ahol szitálva leng a szomorúság; imádkozz lányom most zengő imákkal értem!
A fájdalommal újra egyedül élek, mert elmaradtál most mellőlem lányom nagy, szőke fejeddel és kacagva tapsoló, törpe bokrokat ölelesz;
Nem tudod, hogy a szűz is asszonnyá örülve öleli magát, csakt utána rejti énekesen titkát sikoltó, vérdíszes ingét az anyja elől és csak fájó ölét babrálva érik teherré benne a figyelő szomorúság.
Látod, nehéz ez egyedül: kulcsoljuk össze az ujjainkat lányom, jó némasággal épül fölöttünk fénnyel az ég: így nagylombú fa alatt árnyék és megáldozott öröm festi a tájat, nézz körül!
Föléd kívánkozik a szél s gyetyásan csak a jegenye áll és egy öregember éretten ott csak ráhajlik az útra, ahol szitálva leng a szomorúság; imádkozz lányom most zengő imákkal értem!
