Bármerre indulok, bármerre fordulok az úton friss nyomok, elúszó illatok. Távoli, elhaló dobogás csalogat. Hívogató hangok lengenek körül és nem tágítanak. Mintha várna rám az előlem menekülő, mintha várna rám az előlem elfutó tündöklő áradás, hömpölygő vihar. Mintha várna rám az aranykékben úszó, égi gálya.
nem az vagyok, aki vagyok, most ez a baj, nem tudom, hogy ki lehetnék, folyton elcsúszkálok, magam helyett porhüvelyemet küldözgetem ide-oda, és helyt áll ő úgy-ahogy, teszi a dolgát, pénzt keres, de én nem vagyok sehol, már nem érdekelnek a dolgok, egyszer így, másszor úgy gondolom, ám újabban semmit sem teszek, mintha nem is élnék, valahogy úgy, csak tengődöm, magamtól távol, s kicsit furcsálkodva nézem, hogy mit csinál az a szerencsétlen, aki valaha tényleg hozzám tartozott, húsa a húsom volt, vére a vérem, de egymáshoz már alig van közünk, mégis a nevemben él és cselekszik, s ha visszatérni hozzá nincs erőm, hitem és kedvem, úgy mindennek vége, egymagában ő gyönge és veszendő, s örökre elveszítheti helyettem, amiért eddig közösen éltünk
ez egy olyan nap, amikor semmi sem sikerül, amikor gonoszakká válnak a tárgyak, amikor eltávolodnak a dolgok, amikor a szomszédaidat se érted, amikor a barátaid is zavarnak, amikor már a jó bor se ízlik, amikor mindenütt fölösleges vagy, amikor a legjobb volna bezárkózni egy félreeső, sötét szobába, és e rémséges órákat átaludni, amikor a fejed búbjáig elborít a nyugtalanság, s nem kímél, amikor hiába vársz a föloldásra, igen, ez egy olyan nap
a megaláztatás ideje a szégyen ideje a kishitűség és a félelem ideje a hiúságé is talán arra várok hogy szó nélkül értsenek s elfogadjanak úgy ahogy vagyok nem akarok önmagam élő reklámja lenni tudom hogy ki vagyok mennyit érek amit leírtam az vagyok többé-kevésbé azonosítható rögeszme elevenen vergődő lelkiismeret fegyvertelenül is veszélyes álom akit idomítani nem lehet aki hajlik a meggyőző szavakra ha érveit okosan megcáfolják s aki nem nem! nem hisz a szavaknak ha a tettek után bűzleni kezd a valóság ami könnyen ellenőrizhető még ma is csak bele kell szagolni a levegőbe s előbb-utóbb megorrontja bárki a nyilvánvaló igazságot a felemás lavírozgatást a pocsolyában ami most már-már elviselhetetlen
Minekünk nem adatott hatalom Eltréfálkozni a sírok fölött, S a bánatfából kivirágoztatni Ráimádkozással az örömöt. A bánat egyetemes és örök, És mély, mint a világ, - S talán nem is fontos, hogy elvegyed Vigasztalással a föld bánatát, Csak az, hogy együtt bánkódjál vele. Hogy mezítelen, csupasz vállait Irgalom-palásttal borítsad be. Hogy zajlását álommá finomítsd, S éjjelét csillaggal ültesd tele. Hogy néma nyelvét beszédre megoldjad És száraz kínját könnybe kifakaszd.
Piroska Testvér A földben s az égben, Te por a porban, Fény az üdvösségben - Anyámmal együtt ugye megbocsáttok, Hogy nem hintem a sírotokra mind Ágyam mellől e tengersok virágot?
Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem, S imátok Istent közelebb találta Mint bárkié e borús földi téren.
Tudom, gyakran meglátogattatok Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó, S vigasztalást, enyhülést hoztatok.
Mennyi rózsám van, s hány látogatóm - Csak elmennek s a rózsák hamva hull, De Ti velem maradtok mindörökké, Örök rózsákkal, láthatatlanul.
Ave Halott! Az élet zúg tovább, Sírok fölött nem időzhet a láb, Gyökeret nem ereszthet. A kedves fölé a szív önmagát, Mint eleven keresztet, Mint örök fejfát, nem tűzheti le.
Pedig úgy volna szép. Úgy ottmaradni, mozdulatlanul, Hordozni, mint a márvány, - egy nevet, S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul. De nem lehet. Az élet zúg tovább, S mint egész, nem ér soha-soha véget. Ave Halott! Az élnimenők köszöntenek Téged.
Oly kurta volt az élet. Oly csonka volt a szépség. Oly ritka volt a béke - - S minden fél-boldog percbe Annyi fájdalom s félelem vegyült: E szín-skálának kellene legyen Emberentúli kékje: Valahol egy ősz, hosszú és derült. Ahonnan vissza-látva Szükségszerű minden gondunk-hibánk. Fénylik felénk értelme-felfedetten - - De már többé nem tartozik reánk.
Nem futni, – szép lassan kimenni az időből, és folytatni, napra-nap, a lassu meghalást: igen, csak ez jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan megmondták! – hogy az öröm gyilkosa a lélek és a szellem. Gyötrelem öntudatra ébredni: nincs sehol valóságos cél, hitre érdemes. Ha állat volnék, hegyek és mezők s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt ekék nyomát követném s egyszerű emberek közt pihennék, amikor zsongó méhkas a májusi akác s a föld szivéig ledobog a Nap fullasztó gyönyöre, még csak nem is sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, nem illetnék ajkam a csüggedés és céltalanság fájó szavai s nem érezném, hogy milyen nyomorult a legnagyobb élet is. A robot nehéz, de talán megnyugtat. Nekem üres a lélek s a test alacsony: soha nem fogok igazán örűlni, mert antik romok s modern igéretek között a beteg századok fölé szivárványhidat épitve szavam hitetlenség szava s gondolatom a halál csiráival születik.
A villámütés sose földelődik. Ha barátod volt, nincs helyette más. Szerelmet elveszteni: légszomj. Barátot fulladás.
A szerelmet egy ország figyeli. A barátot mostanság kitalálják. Mítoszokba, századfordulói kocsmagőzbe, gyászbeszédekbe taszíttatik a barátság, mert odakintről fontosabb a közös ól, a közös alkohol, mint a kezdettől egycellába zártság, a szó, amitől felgyullad akár a telefonzsinór;
ha szerelem nélkül elzihálsz magadnak, barát nélkül a hörgőkig átjár a gőz, kamrádból minden ember ismerős – méltóság volt a címered? Testedről a világ lemond. Lelkedbe pókhálónyi gyász: fehér fonálon csüng a hold.
Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét, aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad a többibe.. Azt a három-négy másodpercet (percet?), amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben… Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott vonatablakot, amit nem sikerült lehúznod már, de amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon (tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet… Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik (átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot, amikor a nap mintha egy könnycsepptől villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb, távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú madarat?), amitől a kettéhasadt ég ugyanúgy csapkod a bordáink között.
Templomod bárhol felállíthatod. De a vétket is bárhol elkövetheted. S ateistává torzul a csillagos templomkupola, kidőlnek az oszlopok, s mert gonoszságnak mondtad, ami csak önzés, mert konok diktátumnak, ami a saját gyengeséged visszfénye: rád dőlnek az oszlopok, megállnak ferdén, függésben, a fejed fölött, s te hiába futkározol bezárt háromszögükben, ezentúl egymást fogják támasztani. S te megmaradsz, de nincs számodra többé geometria, hogy halálodig fölmérd, fölmérni próbáld a távolodó eget.
Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk, Rettentőn megnövünk! Ha szertehullott földi börtönünk... A sok belénkfojtott szépségcsíra Kiszabadul, Termőbb talajba hull, És mind kihajt, Ha majd a végtelenben alkonyul, S ott hajnalodik majd. És akkor könnyedén megyünk A tűfokán is által, És festünk, írunk üstökösuszállyal! Ez lesz a toll!
És ez lesz az ecset! Amit majd nem remegő földi kéz, De túlvilági hatalom vezet. Egyszer csak azon Vesszük észre mi testvérek magunk, Hogy kiválasztott művészek vagyunk, Akiknek minden, minden sikerül, - S csak a jó Isten a kritikusunk. Nem zavar semmi se. Akkor a szemünk könnyel lesz tele, S megkérdjük a Te jó Kiplingedet: Hogy így képzelte-e?
Az éjszaka röntgenképét figyelem a halk meg a hangos fehérén-feketéjén. A legnagyobb homály a hajnal előtti: csont ez a csend, mely óránként végigvonul az erdők egészségén. Előtte-utána- körülötte a sok csilló csivitelés: az idegek, s egyszerre csak a szív távoli lüktetése: a kakukk.
A test mulandósága jut eszembe. Téli beszélgetéseim a biztos halálról a biztos halottal, ki éppen a kórházi ágy és a nemsokára hóval megvetett halom közt még meghallgat, kikérdez, várja a biztatást s titkon a bizonyosságot, melyet megsejt bármennyi kegyes hazudozásból.
A test maradandósága jár eszemben. Személy szerint már mindegy, mit tudok róla, rólam, az emberi sorsról és anatómiáról, az egysejtűekről s a sejtburjánzásról a soksejtűekben, a sok-sejtésűekben – valamivel többet éppen a semminél – ülök vele, velük, velünk, itt, vagy már fenn a hegyoldal valamelyik korhadó padján, mint valami csendesen kocogó személyvonaton, tudván-tudva, hogy születésünkkel meg is kezdődik a szent szembeutazás.
RIP! † 
