"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
"Csak az az ember, aki tudja, hogyan kell egyedül és örömmel létezni, telik meg olyannyira szeretettel, hogy képes legyen megosztani. Akár idegenekkel is."
"Amilyen önmagadhoz vagy, olyan leszel másokhoz is. Ha szereted önmagad, másokat is szeretni fogsz. Ha képes vagy áradni a saját lényeddel, a kapcsolataidban is képes leszel áradni. Ha belül megfagytál, kívül is fagyott leszel."
Ha egy szép élet vágyát őrzöd, a múlttal nem szabad törődnöd. S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mint hogyha újjászületetten élnél. Mit akar? - kérd meg minden naptól, és minden nap felel majd akkor. Tetteidnek tudjál örülni, más tetteit tud megbecsülni! Főként ne gyűlölj egy embert se, s a többit hagyd az Úristenre!
Sóhajok csendességében megjelenő álom vagy, emlékképek csodája, nyugtató árny e világban, Te nyúlsz felém kezeddel.
Szellemednek igazsága szabadító esti csók, mely békésen körbefon, s újjáéled, mint az alkony, szerelmes érintéssel.
Vadvizeknek evezőse, oktalan látomása vezeti napjaimat, de az est várja csókodat, s megbékél a hontalan.
És bármerre is vinne el megzavarodott elmém, hűen követne múltad, bennem ez mutat már utat, mert reményt talált a vad.
Oh, ha adhatnék cserébe vajmi keveset, többet, olyan ajándékot, mit más nem, csak egyet, valamit, táncoló boldogságot.
De nekem nincs gazdagságom, természetes szépségem, csak a szavak jutottak, s nem támasztok fel holtakat, beszélnek a sóhajok.
Ám nézz mélyen a szívembe, egy virág nyílik benne, érezd színes tavaszom, ennyim van, de neked adom, mert én fentről látok rád.
És az a fény, mely rám ragyog, éltet ad, sok-sok napot, az is a Tied lehet, szívesen adnám át neked, s értelem, értelmetlen.
Kell nekem a szív szépsége, kivel megosszam létem, életem egész legyen. Isten! Kérlek, add meg nekem, álmok, amit a reggel oszlat szét, de a nappal tovább álmodja...
Szép napot kívánok, Kedves Sárkányka, Kedves Gyöngykeresők!
Jocc36
Üres kottalap
Lenyugszik már a nap, színes az alkonyat, a bogarak táncolnak. Nyíló esti virág ontja az illatát, felsóhajt a gondolat: Ha itt lennél velem, ha fognád a kezem, érezném illatodat.
A hangod a csenddel, beszélő szemeddel szívembe súgnák a szót: Szeretlek, szeretlek, hűséggel kedvesem, örökre Tied vagyok. Kezed a kezemben, szavad a szívemben, mily boldog pillanatok.
Az idő elillant, helyében csend maradt, a hiányod átkarol. Reggel ébreszt a fény, szívemben a remény bánatosan zakatol. Üres lett minden nap, üres a kottalap, Te távol vagy valahol.
Így éneklem a dalt, azt mit lényed sugallt, bennem zeng, hisz rám talált. Erdők s mezők nyílnak, csak rólunk dalolnak a madarak és a fák. A csillagok éjjel, a mosolygós éggel, sírják az álmom dalát.
száraz levelet lök odébb néha az őszi szél fordul egyet-kettőt, majd billenve megáll a kis levél nyárutó-fénye pihen meg bágyadtan rajta tudja, hogy vége már mindennek, de elfogadni nem akarja
még zöld-mosolyú tavaszra emlékezik még ereiben áramlani érzi az erőt még tagadni próbálja a hideg szeleket de már magába szívja a nyirkos levegőt
nedves lesz és szinte elfolyik az esőben nem tehet már semmit, a Tél van születőben igyekszik a földre simulni és feloldódni benne úgy érzi, mintha az új tavasz az Ő újjászületése is lenne
Szép napot kívánok mindnyájatoknak még a nagy szürkeségben is.
* * *
Szabó Lőrinc: ŐSZI FÁK
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
"Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet."
Tegnap még szégyenlős növendéklányként szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas szilvák, barackok, riadt-kicsi almák, hajladozó búzatáblák alig sejtették szőkeségük élet-adó hatalmát, a napok tüzes-arany csöndjébe bele-belecsattant egy zápor, a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág, és látod, kedves: ma, a kert egyik zugában, orgonabokrok szoknyája alatt fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát. Remegtek, mikor tetten értem őket, hogy szirmaikon cipelik már az őszt, hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak, de csak hallgattak makacsul, és benne volt e hallgatásban, hogy maholnap a faleveleken dérré kegyetlenkedik a harmat, hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka, az utcák megtelnek lebarnult emberekkel, s a siető, álmos arcokat piros-vidámra csipkedi a reggel; a sétatéren fiók-festő-gigászok lesik el a fáktól a pazar színkeverést, s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek; lomhán csurognak a méz sugarak s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek, és szemed parazsában föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság. Szerettem volna neked adni a virágokat. De aztán csak ez a vers maradt. Mert mire hozzád érnek: elhervadnak a remegő őszirózsák.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rám talált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Meoi,Gabi,Pannika - köszönöm szépen a születésnapi köszöntéseket! Szép napot mindnyájatoknak!
* * *
Szilágyi Domokos: ŐSZI SÉTA
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök. Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak: borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a napsugarak. - Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled, roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a megszületendő, ring-izmú élet-erőnek. S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost. Nyári napok heve, érett élet-illatú fények elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben; minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.
Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából, rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon: ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés- sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek: sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam, mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ. Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását, mely a nyári remények dús kiteljesedését hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt: van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk: jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította országában átveszi-é az uralmat, avagy még hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod: béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...
...Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz. - Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó kis patakok gyors habja után futamodva, megállni nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...
- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd: küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!
