Keresés

Részletes keresés

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.20 0 0 96255

Szabó Éva: Ha majd...

Ha majd mezitláb elmegyek
felhőingben a tér felett,
Az óbudai fák alatt,
ha eltűnik az út velem,
lábam alá, mint fű simul
a tejúton a végtelen,
hogy odaát is jó legyen,
ne szánjatok, hogy ennyi volt,
hogy csak ez volt az életem:
láttam fázni egy csillagot
és boldognak a gyöngyvirágot.

MILU Creative Commons License 2021.01.18 0 0 96254


Weöres Sándor: Öregek

 

Kodály Zoltán mesternek

 

Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé –


vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban –
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen –


nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

 

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
“Jó napot, bácsi.”

 

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

“Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni…”

 

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

 

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

 

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata –
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

 

“No gyere, tedd le.”

 

 

 

Nem, nem, nem! Hetven éves vagyok, de nem vagyok ilyen. Nem, nem, nem!  Én még nem akarom letenni.

 

Lutra Creative Commons License 2021.01.17 0 1 96253

Rékasy Ildikó

Naplóféle

Elsőre

Mindig is tudtam: a halál gyalázat,
megaláztatás. Nincs béke bennem.
Félelmet érzek, s haragot.
Kitörölném magam a létezésből:
a csimpaszkodó halandók közt
ne találj rám! Nem voltam. Nem vagyok.


 
Elegem van

Elegem van. De ez is elmúlik majd.
A semmiből sosem lesz majd elég.


 
Mit szóltok

Mit szóltok, kedves angyalok?
Nevessetek velem:
megsértődtem, mert meghalok.


 
Visszamenekülés

Regresszió? Visszamenekülés?
Hiába, hogy felismerem:
mint gyerek a játékait,
frissen tapétázott szobámat
s a laptopomat sajnálom. Miért
filóztam én végső kérdéseken?


 
Ennyi?

Látom magam a karjaidban,
egy kedves utcán sietni, a páston,
anyám fiatal mosolyát –
s mennyit nevettünk Klárival!
Városok két lüktető félszívét
egybeöltő büszke hidakon álltam
a Szajna, Néva, Duna, Moldva, Arno
tükre fölött, a fények közepén.
Hallottam a homokot énekelni,
érintettem duzzadt kis rügyeket,
és Szymborska, Nemes Nagy Ágnes, Borges,
Apollinaire bizalmasa lehettem.
Ennyi. Hát nem volt gyönyörű?


 
Álmodtam

Álmomban a fehér köpenyes bíró
a pálcaforma vizsgálati eszközt
kettétörte, s a lábam elé dobta.
„Istennél a kegyelem!”
Bár úgy legyen.


 
Méltósággal

Ha nem is telik tőlem
igazi nagylelkűség s alázat,
s szemem a végső percben is
e földi létre szegezem,
legalább méltósággal,
nemes daccal szeretnék
kivégzésemmel szembenézni,
ahogy a bitóval ötödízigleni
nagybátyám Aradon. Bár
a  „Hodie mihi, cras tibi
helyzetemben nem elégtétel.


 
Elalvás előtt

Bal vállon-fekvő helyzetben az ágyon,
a bal kezemmel egy doboztetőt
s egy hozzáfogott papírlapot tartva,
jobbomban egy darabka ceruzát:
így készülök a versre, bárha nincs
kiforrott eszme, se ritmus, se ihlet.
A szörnyű fáradtság s az altató
mindjárt hat, érzem, és a félelem,
mely rohamokban jön, lassan csitul.
Imám, morfinom, végső menedékem
a várakozás, mit e póz jelez:
külön megváltás esélyére, még
az ébrenlét végső perceiben.

MILU Creative Commons License 2021.01.17 0 0 96252

Esterházy Péter

 

Egy nő (20)

 

Van egy nő. Gyűlöl. Apró, akár egy törpe, egy nagyobbacska törpe.Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus, olyan, mintha 70-80 évvel ezelőtti volna. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés.

Ha rám néz, elvörösödöm. Ha ránézek, elvörösödik. Satöbbi.

 

 

Egy nő (34)

 

Van két anyám. Szeretnek. Az egyik szőke, a másik fekete.

A szőke prézsmitál, morog, kiabál, zokog, civakodik, mindenekelőtt a férjével, aki az apám.

Nem megy el vele társaságba, se kisvendéglőbe. Itthon ül.

Nem szereti apámat, csak az apám emlékét. A konkrét, jelen idejű apámat nem szereti, azt az elegáns, karcsú fiút szereti, akire emlékezik. Akire emlékezik, az nem független az apámtól, aki a mai napig elegáns és karcsú, de nem is egészen ő. Anyámnak, a szőkének, volt honnan röptetnie képzeletének pillangóit, és röptette is őket.

Ez az apám hidegen hagyja. Szenvtelenül figyeli a férfit; nem segíti, az bizonyos.

A fekete kérdezi ki a leckét. A szüleimnek fontos, hogy jól tanuljak, nekem nem fontos, mert jól tanulok.

Föl kell mondanom például a Himnuszt. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába - ez a rész sok gondot okozott. Leblokkoltam. A fekete anyám széttárta a karját, ő tehetetlen. Ekkor apám szelíden mellém ült, egyik oldalamon a fekete, a másikon ő, és a fejembe verte a memoritert. A hátam mögött a kezük egymásba fonódott.

  Meg kell a szívnek szakadni, sziszegtem.

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.17 0 0 96251

Áprily Lajos:
A csavargó a halálra gondol


Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen –”


Uram, te ezt így nem akarhatod.


Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?


Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.

Lutra Creative Commons License 2021.01.16 0 0 96250

Varga László Edgár

nem úsztak be


velence csatornáiba beúsztak a delfinek
 
ennél szebb apokalipszist
még moziban sem láttunk soha:
az olajfoltok lassan zsugorodnak
távoli szigetek pompás partjain
és az üres utcákon senki se jár
 
ragyogó tavasz van pedig
madarak csiklandják az ég kék köldökét
s az égre itt is ott is slampos libacsordák
vetülnek gyermekkorom emlékeiből
az ózonlyuk ma-holnap befoltozza magát
s greta t.-nek – ha végre felnő
– más hivatás után kell néznie
 
emberek nélkül jobb a világ:
tehát csak a mizantrópok jutottak
a mennybe
 
egy hónapja tart a kijárási tilalom
a vírus mint egy totalitárius rendszer
már a tudatunk is ellenőrzi
befurakszik rendre itt is ott is
két ártatlan futó gondolat közé
a boltba ha nagy ritkán még
kimerészkedünk
nem nézünk a többiek szemébe
mintha megfertőzhetne a puszta tekintet is
s az utcán dagadó szatyrainkkal
nagy ívben kerüljük ki egymást
(hazaérve fáradt bűntudattal mossa kezeit
hét-nyolcmilliárd riadt kis pilátus)
 
kosztolányinak most lett csak igaza:
minden lakás olyan akár a ketrec
mint százkarú polip körülfon mindent
az élni akarás kegyetlen diktatúrája
 
egy hónapja vagyok egyedül
a fejemben lakó bágyadt istenséggel
aki a nevemen szólít ha már épp elaludnék
s ha elalszom mégis makacsul-hitetlenül
templomot épít orvul a néma számba
a hozzá esdeklő gótikus imádságból
– a tornya mélyen a torkomig ér
hányásra ingerel: ebből lesz a vers
 
de nem fedi fel magát: titkon botorkál
fejemben
elvegyül mint az égő csipkebokor
ausztráliában
álruhát húz mint mátyás király
álarcot mint egy mindenható betörő:
hiába is rejtegetném előle kincseim
 
közben persze kiderül hogy a delfinek
mégsem úsztak be velencébe (a rohadtak!)
valaki megint kamuzott a neten
– milyen csodálatos a természet…
viszont a szmog valóban eloszlott
a legzsúfoltabb nagyvárosok fölött is
emberek nélkül jobb a világ
és ma sem lesz alvás hajnalig
 
egyedül járom a márványos termeket
rideg és pompás koponyámban
keresem istent pedig nagy a gyanúm
hogy isten most a vírus
s épp az a jó
ha nincsen

Lutra Creative Commons License 2021.01.16 0 0 96249

Mărcuțiu-Rácz Dóra

reciprocity

„’Til we get reciprocity
How can we stand by?
Yesterday, I turned on the tv
I saw another man down
He was screaming
He can’t breathe no more
He held his hands high
But then he got struck down
Oh, he got struck down…”
grandson: 6:00. a modern tragedy vol. 1, 2018.
 
 
ki fogja megvárni, hogy
a tornasor végére állítottak
is lefussák a három kilométert
hogy villanyt és internetet
húzzanak a nyomortelepre
hogy a vályogpadlón fogantak
nagyra nőjenek a cukros víztől
 
ki fogja megtanítani kezet mosni azokat
akik az ócskapiacon írnak félévit
fakanalat árulnak a lidl előtt és
zárt terekben sem viselnek maszkot
pénz helyett édességet és sajtos kiflit
kapnak ez így korrekt ez így nem lehet
lealacsonyító ez segítség ez jócselekedet
papírral úgysem lakhat jól senki
 
az iskolában sosem kezdtük
csökkenő sorrendben a tornasort
sosem vittük haza a tejet és kiflit
sosem adtuk oda a kéregetőknek
finomabb az étel a büfében
megmikrózott sajtos kifli
forró csoki porból
majd instant kávé és zacskós leves ha
váratlanul ér a függetlenség
ha nem várja meg hogy
lefussad te is a három kilométert
ha alkalmazkodnod kell az új
világrendedhez
 
a kijárási tilalom alatt lenémítod a telefonod
jógazenét hallgatsz és gyakrabban hívod fel nagyanyádat
az online színház jól mutat az értesítések közt
egyetemről így is lóghatsz
a háttérben lenémított könyvbemutatók
irodalmi beszélgetések és felolvasások
legalább ennyi nézettségük legyen
támogatod a művészetet
ki fogja ha még te sem
 
éjjelente fáj a fejed a képernyőktől
vibráló neonkékben és gumibottal
leszáll a hozzád kirendelt
sleep paralysis demon
elnézést kér és cigit
két méterre tőled
a garzon másik végében
azt kérdezi ma mivel
ártottál kevesebbet magatoknak
kinek segítettél a tornasor végéből
van-e elég fakanalad
honnan rendelsz ebédet
 
zseblámpát kapcsolsz a mobilodon
egyedül tüntetsz a sötétben amíg
eltalálsz a mosdóig
enni adsz az algoritmusnak
minden reklám egyenlő de
vannak egyenlőbbek
kezet mosol a félsötétben
ha nem írod le hogy covid
nem tilt le az instagram
maszkban szelfi
vannak nálad nagyobb imposztorok
ezzel nyugtatod magad ha
már a démonod se áll szóba veled
holnap majd csatlakozom én is
várjatok meg
ne fussatok nélkülem
ne hagyjatok a tornasor végén

 

 

Grandson:modern tragedy vol1

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.16 0 0 96248

Ady Endre: Az örök gyermekség


Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.


Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.


Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.


Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.


S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.

Pannika127 Creative Commons License 2021.01.16 0 0 96247

Balla Zsófia

Ameddig élsz

 

Amíg az ősz a sziklavár

amíg a fecske visszajár

Csak addig élsz

csak addig élsz

amíg lerogy a gesztenye

parázs a forró avaron

amíg kihűl a tó vize

hal szeme szűkül kékül

a tó az őszben kifakul

és ringva jár a köd szelíd

kutyák ugatnak tépdesik

az ehetőt rossz lábbelit

szegény rokonok fölveszik

Csak addig élsz míg mondhatod

van házad és van asztalod

mögötted gumitalpú árny

hangodon sókristály sirály

az ablakodban rózsa ég

fehér üvegből vízpalást

hogy átöleld a tornyokat

hogy este betakard anyád -

Csak addig élsz míg van kivel

 

Házadból majd a zaj kiver

hideg tél fogja lábadat

fagy rángatja kabátodat

csókák röpítnek négy kerék

összeráz földdé légy derék

bogáncssűrű vezényszavak

csapdossák szíved Hófalak

Csak addig élsz míg bőrödet

fagy égeti az őrödet

a szégyen mint a hallgatás

húsodba kap a földbe ás

csak addig élsz

csak addig élsz

amíg e földön

míg a félsz

ott suttog minden hajnalon

ősz-vonaton sínhajlaton

 

a szíved bírja bírja még

a megnevezett kisdedé

akit karodban átölelsz

síkos az ősz

csak vele élsz

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.15 0 0 96246

Lator László: Áhitat


Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.


Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.


Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.


Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.


Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.


Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

Lutra Creative Commons License 2021.01.14 0 0 96245

Cseh Katalin

Mi szerelmünk
 
Mert a mi szerelmünk
űzött, hajszolt álom,
fejünk fölött köröz,
várja, hogy leszálljon.
Mert a mi szerelmünk
mintha nem is volna,
csak az árnya lebben,
s poros a porondja.
 
Mert a mi szerelmünk
esti mese, ábránd,
ott felejtett csöndváz
a magány tornácán…

Lutra Creative Commons License 2021.01.13 0 0 96244

Oláh András

ami maradt
 
lakhatatlanná váltál mióta nincs bejárásom
az emlékeidbe… mindent elmos az eső
az ablaktörlő monoton metronómja méri
a szűkmarkú időt… átrendezett életünk
már nem képes befogadni a megfáradt
tegnapot… s ami maradt csupa árverezhető
kacat… suhanó autók alatt sistereg
a nedves aszfalt… nincs más lehetőség
mint szabadulni elszakadni veszni hagyni
és nem cipelni tovább a tévedéseket
mégsem tudunk tovább lépni mert itt rekedtél
a könyörtelen távolságtartás árnyékában
fölriadok rád koromsötétben és tiltott
helyeken és elindulok remegve visszafelé
hogy egyszer majd újra elfelejthesselek

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.13 0 0 96243

Petőfi Sándor: A puszta télen


Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.


Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.


Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.


Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.


Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?


De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.


Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.


Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.


Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.


Pest, 1848. január

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.12 0 0 96242

Tóth Árpád: Arany tó az égen


Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet... ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett.

Lutra Creative Commons License 2021.01.12 0 0 96241

Boda Edit

Hortenzia
 
Kétéves hortenziám maréknyi földben áttelelt,
gyöngyzöld leveleivel ékesen gázolt a tavaszba.
Virágot még idén sem hozott volna,
viszont szép reményeket ébresztett a kertészben,
ki országhatáron is áthozta száznál több cserepes növényét.
Ez a pesti bérház nem kedvez nekik, bár van pár ellenálló.
A gyöngyike, a muskotályzsálya és az orvosi.
Ternye, levendula, sásliliom, illatos szegfű, kétféle lonc.
Macskamenta, oroszlánszáj és a ginkgo. Aranyvessző.
Kasvirág, margaréta, csodabogyó. Kőtörőfű. Egy tő eper.
Fenyőcske, borostyán, eper-, ananász-, banán- meg marokkói menta.
Leander, mexikói petúnia. A hortenziám. És a többiek.
 
Nagyszombat volt. Öntözni szinte már naponta kellett.
Lenka segített, kivitte a vizet, hogy rossz porcaim ne lázadozzanak.
És hogy velem jött, ez volt szerencsém.
Nekiláttam, az összezsúfolt növények közé be se néztem.
Feldúlt, hogy a kis hortenzia majd’ minden levelét lerágták.
Valami hernyó, gondoltam, bár zsebkertünket
ez évben egy sem dézsmálta még. Morgolódva öntöztem.
Az ott mi, kérdezte irtózattal Lenka, mi lenne, mondom,
hát mi is lehetne, mi az, hogy mi, mégis, miről beszélsz te.
A sarokban furcsán elnyúló, hosszú, tar farok.
 
A gang kovácsolt vas korlátja alatt kifelé fordult.
Ilyen farkat már láttam. Ugyancsak fényes nappal.
Egy udvar közepén. Egy másik országban.
Egyáltalán nem jellemző rájuk a nappali élet.
Most déli fényben itt. Ez inkább barna, süldő.
Ama régi hatalmas volt, öreg és szürkés-fekete.
Az is gubbasztott napvilágnál.
 
2020. április 11-dikén, ezen a költői Nagyszombaton,
alig két lépésre tőlem ünnepi gyászba dermedve
pisszenés nélkül ült a hortenziadézsmáló.
 
A kovid19 miatt kihalt a máskor zajos környék,
se dübörgő zene a lebujokban, se non-stop dühöngő külföldiek.
A zsúfolt Király utcán kínlódva mindig azt kívántam,
bárcsak pucolnának már el valahova ezek a tülekedők.
És most meglett, ám valahogy mégsem tudtam örülni.
Az emberek eltűntek, az állatok keresztül-kasul
szaladgálhattak a városban. A város alatt.
 
Seprűvel kell távozásra sarkallni, vélte a férjem,
repüljön le a hullámlemezzel fedett udvarra,
alattunk senki sem lakik. Ellenkeztem.
Rohantam a szembeszomszédhoz, kopogtam az ajtaján, semmi,
kopogtam az ablakán, semmi, kopogtam egy másik ajtón,
onnan végre segítőkész ember dugta ki a fejét.
Majzik úr éppen nyitott ablaknál hallgatta Bach orgonaműveit.
Nagyon régóta lakik ebben a házban. Hogy látott-e itt már ilyet?
Utoljára gyerekkorában, mondta, az 1950-es években.
Ad egy telefonszámot, hívjam az ügyeletet.
Az illetékes óriásit röhögött, kérem szépen,
hát most már jön a húsvét, persze a régi bérházak,
intézzék el, dehogy harap, igen, seprűzzék csak meg,
hogyne szólnék a közösképviselőnek, rendes ember.
 
Megfordulva várt. Kába volt a ciános levelektől.
Feketén csillogó gombszemét nehéz felejteni.
 
Gondoltam, megkérdezem közvetlen szomszédainkat,
az ukrán vendégmunkásokat, találkoztak-e már vele,
szólok, vigyázzanak, az ajtót tartsák csukva.
Egyikük épp indult. Mutogattam a sarok felé.
Se magyarul, se angolul nem értett,
nyakát nyújtogatta, belépett a növények közé,
mire az állat beiszkolt egy fapolc alá.
A fiatalember szinte elmosolyodott,
és mire lakótársát felvilágosította,
már tényleg mindketten mosolyogtak.
Fényes fémrudat hoztak, talán egy porszívó csövét.
Párat visított. Bach zenéje búgott.
 
Vér sem maradt utána. Csak exkrementum.
Néhány nap múlva az ukránok elköltöztek. Üres a szomszéd lakás.
Ajtajánál ázsiai fazekas darázs bölcsőt épített a falra.
A bérházban csapdákat helyeztek ki. Elszaporodtak a pókok.
Most éppen egy galamb sétálgat a gangon.
Hortenziám is elpusztult azóta, mintha bűn terhelné.
Holott.

MILU Creative Commons License 2021.01.12 0 0 96240

Parti Nagy Lajos

 

Rókatárgy alkonyatkor

 

A rókatárgy, hogy menekülsz, 
a luftod és a laufod, 
zsombékra ülsz vagy lóra ülsz, 
a rókatárgy az az, hogy

"egy rókatárgyban mennyi vér, 
egy rókatárgyban meghalok, 
mit ér a nyurga, könnyü prém, 
mit ér a bordalok?"

 

A rókatárgy egy frakkzakó, 
nehéz étrend a mellén, 
a rókatárgy faggyas, fakó 
felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu, 
hanyag lukaktól ékes, 
eléggé rongyolt állagu, 
éppenhogy partiképes.

 

Egy rókatárgy mit is mutat, 
mellényzsebében óra, 
méri a szőlőpartokat 
és vér csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap, 
idő és tér tudója, 
a pontos, lomha alkonyat 
órása és szabója.

 

A rókatárgy az őszi ég 
lomposka lobbanása csak, 
kopott reverje zsírral ég, 
mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt, 
szélseprett sonkanadrág, 
mint durrezüst, csizmára tolt 
üleppel rogy le majd rád.

 

A rókatárgy alant repül, 
kötésig csizmaszárba, 
s ha éji vad vértóba gyűl, 
vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál, 
köhögve és zokogva 
a csókos száj két oldalán 
lecsorgó rézborotva.

 

A rókatárgy, hogy frakkot ölt, 
és ritka már, ha nyelvet, 
hogy fél ahányszor újratölt, 
sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán 
kárpáló körme, karma, 
a frakk alól kinő a mál, 
akarja, nem akarja.

 

A rókatárgyban mennyi bor 
és mennyi másnapos vörös, 
a rókatárgy a férfikor, 
s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz, 
mikorra könnyü volna, 
hiába némi elmeméz, 
ha lomha, lomha, lomha.

 

A rókatárgy apró kacsók 
csontroppanása muffban, 
hogy már a lusta puskacső 
elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók 
a föld meleg hasára, 
a rókatárgy szőlőkacsok 
szempillavakkanása.

 

A rókatárgy, hogy megvakul, 
sarlóból sajttá már sose, 
szembogara a ravaszul 
kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás, 
egy puskacsővel írt tükör, 
a látványt rakja össze más, 
a szél söpörje föl.

 

A rókatárgy a csönd, a must, 
gerezna és vidéke, 
bor és hamu, muslincafüst, 
a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat, 
ha dolgavégez, lóra száll, 
porban a gyöngy, piros fogak, 
vércsík és rókaszáj.

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.01.11 0 0 96239

Végh Attila

Homok, kő
 
Szellemed barokk templom,
a homlokzat romos, galambszaros,
de az oltártérben meghitt csönd lakik.
Imádkozni járnak ide a napok az
idők urához, aki kitalálta ezt a repülést,
minden reggel elemelkedni, szállni,
megkezdve egy újabb öröklétet,
egészen az esti beletörődéséig.
Az idők urának minden terve levegő,
értelmetlen kifutópálya az emlékezete,
de utálja, ha levegőnek nézik,
vagy ha nem övé az utolsó szó.
Barokk templomok járkálnak közöttünk,
napok imádkozták be mindet,
hogy legyen valami a kibaszott életben,
ami ablakot nyit az időfalon.
Panasz, remény áztatja a bomló épületet.
Végül már csak a földből kimeredő hír:
volt ilyen építészet valaha.
De ma még áll, amit magadra alapoztál.
És aki önmagában hisz, annak
nincs szüksége semmilyen istenre.
Munka, bevásárlás, teendők ködén
néha átvillámlik egy érthetetlen érzés,
hogy van egy túli kőbánya, ahonnan
a téglákat ide hordták, de aztán
kisimul a táj, a gondterhelt tenger
már nem ráncolja homokját,
esteledik, már elég a tény, hogy élsz.
Hálisten ma se történt semmi.

Lutra Creative Commons License 2021.01.11 0 0 96238

Szőcs Margit

Akciónév: Halál

                   Marius Tabacu emlékére


Most aztán csodálkozhatnak,
hová tűntél,
- tudod, kikről beszélek
tegnap még lehallgatták
szívverésed,
kottába rendeződtek
a szívhangok a dossziédban;
ha egyszer kikéred,
lejátszhatod,
ott a közeledben
egy gazdátlan filharmónium.

Acţiunea „Moarte",
mi ez már megint?!
— üvöltött az ezredes
kicsúszik a markunkból,
azonnal állítsatok rá
egy túlvilági ügynököt!

Azóta, mint kozmikus vérerek
burjánzanak
a nemlét falán átcsápoló
lehallgató kábelek.
Nem törődsz velük,
csak mosolyogsz,
különben is
rengeteg a dolgod,
köt megbízatásod:
életed fordítod máslétre.
De ha néha szünetet tartasz,
velünk vagy megint,
nagyokat konspirálunk a hiány
lüktető morzejelein.

Lutra Creative Commons License 2021.01.10 0 0 96237

Oszip Mandelstam

Silentium

Most, hogy még meg se született,
elegye szónak és zenének,
erős kötelék is ezért lett,
Összeköt minden elevent,

A tenger csöndesen pihen, de
eszeveszetten ég a nap,
fehér orgonafürt a hab
bágyadt-kék porcelánra festve.

Tudom, a szám majd rátalál
az eredendő némaságra,
a hangra, mely fogantatása
percében kristálytiszta már.

Maradj meg habnak, Aphrodité,
zenévé változz vissza, szó,
szív, ősforrással áradó,
homályló szív, ne légy te szívvé.

/Pór Judit ford./

Lutra Creative Commons License 2021.01.10 0 0 96236

Geoffrey Hill

Tristia 1891-1938

                      Búcsú Oszip Mandelstamtól

Nehéz barátom, jobban szerettelek volna
Téged, mint őket. A holtak őrzik lepecsételt életük
S én megint elkéstem. Túl kései
A tisztelgés, a porfelhők, meg az érces kiáltozás.

A sivárságból képek sarjadoznak
Nézd... egy mezőn romok, romok...
Néhányan kezüket bámulják, míg mások
Élelmet keresgélnek az út menti földeken.

A tragédia mindnyájunknak közös.
Bár nem érint minket, megtörtént akkor is -
Hiánytalan, és telhetetlen - kőkemény nyári ég
Fogyasztja, míg önvégéhez nem ér.

/Gömöri György ford./

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.10 0 0 96235

Lucian Blaga: Fölirat

 

(Inscriptie)


Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.


(Fordította: Lengyel Ferenc)

MILU Creative Commons License 2021.01.09 0 0 96234

Petri György

 

A séta

 

Lassú sétánk kifelé az életből,

ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,

ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,

előresietünk és félreállunk– érdemes figyelmünkre.

 

Épp mivel tanulságmentes és kimondhatatlan,

önnön teljesültébe vesző:fullánk és cukor.

„Az édes szúrás diszpozíciója."

Mondotta volna az ifjúkor, rég,logikai örömök idejében.

 

Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.

Csak ami elemzetlenül is valami– egy jó mondat,

egy hibátlan kavics –,az számít.

Persze, mi az, hogy „jó”; persze,mi az, hogy „hibátlan”?

 

Felvethető, hogyne.Csak éppenséggel nem vetem fel.

Az utánunk jövő tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.

De azért megőrizhető némi méltóság.

Irány és tempószabadságának több mint látszata.

 

Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga gyakorolható

(még ha mint jogot nem opportunus is emlegetni).

Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.

Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk.

 

Namármost a legvége, a pont,

ahol az esővíz lesz vízeséssé,a gömbölyű átbukás pillanata – – –

Csak a gránitkáva abszolút síkossága megfogható.

Jól mondom: csak az – amennyire.

 

Térjünk vissza az útra.

Ha szórakozottságunk szóra bírja

a szóra nem érdemest – nem az út hibája.

Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.08 0 0 96233

Juhász Gyula: Az élet szonettje


...És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!


És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.


És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed.


S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

Lutra Creative Commons License 2021.01.08 0 0 96232

Taizs Gergő

Megriadni

azt mondta
mióta pár éve ráeszmélt
az elmúlás tényére
sokszor semmibe révedő tekintettel
próbál értelmet verni a pillanatba

erre ő azt mondta
hosszú őszülő szakállán végigfuttatva
dohányfüstös ujjait hogy mindezt már
gyerekkora óta tudja és viseli
senkinek sem könnyű ez fiú

látod a buszmegállóba költöző ködöt?
a hajnali órákban kopott közöny
rángatja az utcalámpák piszkos fényét
újabb éjjel nehezedett ránk most
kifújjuk szánkon
a megfáradt álmokat
s akár rozsdás zsanérra fűzött
ablakot feszegeti a hátakat
néhány megfejtésre váró miegymás és izé
ezt leszámítva minden ugyanaz marad
polcon felejtett mesekönyvek összefirkált lapjai
huszonöt évnyi porcelánba csorgatott porszem
élet-ereklyék egy-egy kimerevített képen
látod
összekarcsúsodik egy négyzetméteren az egész élet

halkabb_on Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96231

Reményik Sándor: Jóakarat


"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!


"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam"


Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96230

Hervay Gizella

Előszó

Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,
az hülye.
Világos.
Ez a könyv nem könyv.
Íme:
Ma reggel kedvem volt énekelni
és énekeltem egész délelőtt.
Énekeltem és mosakodtam,
énekeltem és vertem a párnát,
énekeltem és papírt fűztem az írógépbe.
Nem ment az írás.
Gyötörni kezdett,
hogy mért nem tudtam élni eddig,
mért jöttem zavarba, ha telefonálni kellett,
mért féltem, hogy a manikűröslányok kinevetnek,
mért szégyellem repedezett ujjaimat,
mért hallgatok estéken át a barátaim között,
mi ez a görcs, ez a gombóc, ami elviselhetetlen,
ami miatt szájhúzva hívnak a barátok magukkal
– könnyen elronthatom a hangulatot –,
mért nem maradt mellettem senki?
Hát igen, hát igen, elviselhetetlen vagyok.
 
Mire ideértem, hol volt már a jókedv, az éneklés!
– Minek ez az egész? – vertem a gépet. –
Mit tudok még valakinek is mondani?
 
S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok,
ez a csupa-félelem, csupa-gátlás
a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye,
s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön,
mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.
Itt vagyunk, mi gyengék és kiszolgáltatottak
öröklött nyavalyáinkkal, a történelem mocskos ujjnyomaival.
 
Én a szabadságot cafatonként tépem ki magamnak.
Semmim sincs, ami eleve adott.
Szülőföldet, hazát, mindent magamnak kellett megszereznem,
míg más beleszületett.
 
És minden pillanatomat –
a jó szót, amiért leülök a parkban a padra,
és megcsodálom a ronda kézimunkákat,
a bögre vizet, amire rászolgáltam Gyímesközéplokon,
a barátaimat,
mindent, mindent,
és mindennap újra meg újra mindent ki kell csikarnom,
nincs, aki segíthetne,
ne is segítsen – konok vagyok,
csak teszem magam, hogy nem bírom,
mindig csak majdnem esek össze,
aztán újból és újból...
 
Ó, de hiába!
Látják a védtelenséget szemeden,
hallják hangodon,
látják zavarodon,
esett mozdulataidon.
Tudják, hova üssenek,
minden előző ütés cinkosuk.
Visszavágnak:
– Mért hagyod magad? –
 
Mért hagyod magad, kiszolgáltatottak menete,
gyűrű a föld körül?
Védd magad a földdel,
védd magad magaddal,
védd magad kicsikart szabadságoddal,
védd magad szerelemmel!
 
Ez a könyv nem könyv.
Egyetlen lehetőségem immár,
hogy szabadságom megteremtsem,
s minden ízét megízleljem.
 
Ebben a könyvben tehát mindenkit szembeköpök,
aki csak megalázott,
az élettől eltanácsolt,
sajnált,
ellökött,
becsapott.
 
Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés
mindazokért, akiket valaha is megaláztak,
és megaláznak.
És aki azt mondja, hogy van fontosabb ennél,
az nem tudja, hogy az irodalom nem irodalom,
az tehát hülye.

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96229

Markó Béla

Maszkok


                                      Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom,  az hülye.
                                                                          (Hervay Gizella: Előszó)
 
Igen, így van, az irodalom nem irodalom.
Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget
a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre.
A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt,
a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e
ennek az egésznek logikája. Vagy olyan
a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra
helyezett maszkok, és végül nincsen arc?
Értem én, és nem csupán értem, hanem
megértem, vagyis nyilván én is megértem
azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom.
Kiért nem volt az irodalom irodalom?
Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon
valahova? De ennél is sokkal fontosabb,
hogy persze a vers nem vers, nem is volt az
soha, és a szabadság sem szabadság, de
a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy
repedés valahol. A hazugság hazugság-e
tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk
ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz
minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis
ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó.
A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak.
Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten.
Egy hét alatt kétszer is összefutottunk
az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból,
én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk
egy pillanatra. Váltottunk néhány szót.
Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt,
ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas
magány összefutni valakivel egy nyüzsgő
metropoliszban kétszer is. Másodszor
talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most
nem magány a magány sem? Nem szerelem
a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet?
Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is
próbálkozunk? Minden másképpen van?
Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék
az arcon? Sötét árkok közt napsütötte
fűcsomók? Találni kellene egy verset,
ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen.
A választás nem választás. Bármit választasz,
úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden.
A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál.
Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé.
Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.

Lutra Creative Commons License 2021.01.06 0 0 96228

Bánki Éva

Utószó

Most már elmondom.
Látni sem bírom a szenvedést.
Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba,
külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol
igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen:
túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső,
ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak
a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt,
látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek
a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni:
gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít,
ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el?
Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni
egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha
nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is
gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi
a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett.
No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze…
De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam
a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára
hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem
úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira,
mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe?
És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel.
Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes.
 
Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók!
Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni!
Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem
bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok.
Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba,
aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak.
 
Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves!
Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel,
zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr!
Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom!
Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve!
És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében
óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom.
Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye.
Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el
sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben.
 
A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok.
A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.

Lutra Creative Commons License 2021.01.05 0 0 96227

Lázár Bence András

Anya, kilencvenhat

Anyám aztán elfelejtett visszafelé
számolni, naptárt sem vett többet.
A kinőtt ruhákat egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett
rájuk, csak egy pár cipő maradt, jelképnek.

Ezt te hordtad fiam, magyarázta.
„Ezt te hordtad, amikor még kék volt az ég,
amikor még épp, hogy csak, a lábadat, mint
kezdő egy billentyűt a zongorán, úgy tudtad
mozgatni.” Azóta itt lóg a kilincsen.

Kilencvenhat lehetett, téli ősz, november vége,
az ég szürke, mint az a pianínó, amin anyám tanult
meg játszani. Ő a harmadik emeleten, méhében
a húgommal. A klinikakertben vödrökbe szedték a diót.

Én apámmal a nappaliban, otthon. Elmesélte, hogy
anyám, mennyire finoman, mint két lepedő elcsúszása
egymáson, tudott játszani, és hogy két kis balettcipőt
tartogat a szekrényben.

Kilencvenhat lehetett, a levegő nyirkos, mint
két összeszorult test, anyám a harmadik emeleten.
Csak hat és félhónapos volt, sajnálom. A kertben tovább
szedték a diót.

A kinőtt ruhákat aztán egytől egyig odaadta
valakinek, akinek még szüksége lehetett rájuk,
csak egy pár cipő maradt. Az ég megszűnt kék lenni,
és eltűntek a dátumok.

A nappaliba aztán visszahozatta
a pianínót, azóta rendszeresen félreüti
a billentyűket.

Lutra Creative Commons License 2021.01.05 0 0 96226

Mrena Julianna

Ágon ülő

mintha fújna még a szél
ágon ülve didereg
zajos kelet jeges dél
hűlt helyében szendereg
nincsen észak vagy nyugat
még az ég is nagybeteg
meglelve egy új utat
minden innen elszökött
s Ágon Ülő sem kutat
a fák fölött a csend mögött
hogy hol lehet a szép világ
mit lúdvérc titkon elkötött
elég neki az az ág
az ülni jó a tűzre jó
ő van ott s a pusztaság
a megszülő a felfaló
Ágon Ülő szendereg
ő az egyedülvaló

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!