Az adás tényezõjén kívül a szeretet cselekvõ jellegét az is nyilvánvalóvá teszi, hogy mindig, minden formájában tartalmaz bizonyos alapelemeket. Ezek a törõdés, felelõsség, a tisztelet és az ismeret.
"Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz.
Ki elindult, s még nem érkezett meg, biztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál. Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni. Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.
Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért a szeretetért.
Tanulj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.
...."A te kerted rózsa-kerted.... Ezerszer bejárja vágyam. Lábaidnál elmerengek Szemed, ajkad mosolyában. Kezem a tiédben reszket, S némaság a vallomásom; Mintha én is rózsa volnék, És te volnál a rózsa-párom...."
Amit el lehet tőled venni, az meg sem érdemli, hogy megtartsd. Amit pedig nem lehet tőled elvenni, azért miért aggódnál? A valódi kincset nem veszítheted el. (Osho)
A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránt való tisztelet, és a benne lelt öröm. Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.
A halogatás ostobaság. Holnap ugyanúgy döntened kell, miért ne tennéd meg már ma? Azt hiszed, holnap bölcsebb leszel? Holnap csak öregebb leszel. (Osho)
A felhő nem tudja, miért éppen erre száll. S miért épp ily sebesen. Érzi a késztetést: most erre van az út. De ég tudja az okot és a célt, minden felhő mögött, s tudni fogod te is, ha elég magasra szállsz, hogy túlláss a láthatáron.
"Kay felnézett rá; olyan szép volt! Mintha most nem is jégből lett volna az arca, mint akkor, amikor az ablakból beintett hozzá; tökéletes lénynek látta, s egy cseppet sem félt tőle. Eldicsekedett neki, hogy milyen jó fejszámoló, még törtekkel is tud fejben osztani, szorozni; tudja, hány négyzetmérföld az ország területe, s hány lakosa van. A Hókirálynő csak nézte és mosolygott. Kaynak egyszerre úgy rémlett, hogy nagyon keveset tud, s fölnézett a végtelen, magas égre. A Hókirálynő akkor felkapta és vitte, röpítette a nagy, fekete felhők közé. Vihar zúgott-tombolt körülöttük, úgy zengett, mintha régi-régi dalokat énekelt volna. Erdők és tavak, tengerek és szárazföldek fölött repültek, mélyen alattuk orkán bömbölt, farkasok üvöltöttek, hó sziporkázott, felettük pedig nagy hangú, fekete varjak szálltak csúnya károgással. De a magasban tisztán fénylett a hold nagy tányérja, s azt nézte Kay a hosszú, hosszú téli éjszakában, mindig csak a holdat; nappal a Hókirálynő lába előtt feküdt, és mélyen aludt."
"Ismeretes, hogy semmit sem próbálunk, akarunk, kívánunk vagy óhajtunk azért, mert jónak ítéljük, hanem fordítva: azért ítélünk valamit jónak, mert arra törekszünk, azt akarjuk, kívánjuk és óhajtjuk."
