magát keresi bennem valaki szédelegve mint kába beteg a fogódzót a kórház folyosóján aki ugyanoda jut nagy erőfeszítéssel mintha el sem indult volna nincs arca neve ott maradt valahol egy felelőtlen nyárban szél kócolta fák alatt engedelmes fűben vakítóan kék ég alatt túldimenzionált részletek rejtik hogy mindenáron megőrizzék a valódi történetet amelynek (fő)szereplője volt vagy ez egy önmagába zárt feltörhetetlen történet ígéret maradt ahogy felém gurította mosolyát nem számolva vagy talán nagyon is a következményekkel
Persze, nyugodtan tedd meg, amit csak akarsz. Jót, rosszat, közönyöst. Lucska rég egybemosódott s örvénylik körülötted. De néz benned valaki nagy türelemmel, kezét szájához kapva ijed, vagy ridegen elválaszt. Ahogyan kint s bent, úgy fehér vagy fekete. Azután magyarázkodhatsz. Elbódíthatod a világot. Végigfut mindeneken a szüntelen szakadás. Jár a finom kerekes át- tétel a csontkoponyában, s becsapódsz, mint egy előszobaajtó a huzatban: eddig ki-be surrant hussanva a hazugság. Most ledobta ruháit. Megroggyant. Magára bizonyított. Végül is kivétel nélkül minden születettnek meg kell vívnia állóháborúját, mint ama Jákóbnak azzal, akit Angyalnak nevezünk. Lesz, aki bámul csak. S ki lehajtja fejét.
Kint alkonyul, a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, lassú homály tölti meg a szobát, és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy, a polcokon porlepte könyvek, az éjjeliszekrényen fényképek, a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, itt ruhadarabok, óra, szemüveg, amott telefon, imakönyv, naptár, és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak, az egyik most felemelkedik, kikeres egy fájdalmas visszeret, megtapintja és visszaszáll –
A CICA A cica szép kis fehér állat, de boszant engem szűntelen. Én csupa illem vagyok nálad: ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni, fülét ő kebledhez feni, s amire nem mernék gondolni: bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok mint az Illem-könyve; ő meg szép nyakadhoz dőlve mormolgat, mint egy vén szerelmes. S amíg a méreg engem csikland, szemed reám édesen pillant, és mondod: "A Micó... úgy-e kedves?"
A dombtetőn, a ház előtt két roskatag fa. Összenőtt, hatalmas kettős korona, mint életünk sok ág-boga...
Milyen szél tűzte őket egy halomra? A csíraébresztő tavaszi pompa ideje véget ért. Ki nő nagyobbra, virít szebben? Vívtak együtt és egymás ellen fényért, esélyért, életért. ...És ág törött, gallyak szakadtak, mikor viharban összecsaptak... ...de mégis támasz, mégis társ az, akit a sorsod melléd választ...
Most mintha azt zúgnák a szélben: - Vigyázz! - Vigyázok... - Érted s értem! - Ha te kidőlsz, nekem is végem..
Szervusztok, szép napot, kellemes hetet kívánok!:-)
********
Rab Zsuzsa
De addig
De addig mennyi elfutó vonat, de addig mennyi vertszárnyú madár, de addig mennyi mázsás virradat, mennyi perzselt, koromszárnyú levél, de addig mennyi testté-lett hiány, és mennyi karrá-nem-lett ölelés, falakról visszapattant nevetés, mennyi sikongó mentőautó, mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró, mennyi nehéz kosár, hány temetés, mennyi betű, mennyi szívpercenés, hány nem és hány miért és hány soha, hány mégis, hány azértsem, hány talán, és mennyi szó, hűvösen cseppenő, és mennyi szó, torokban, szálkaként, és mennyi szó, szendergő ekrazit, és mennyi ékírás a homlokon, hány irgalmatlan, véletlen tükör, és mennyi apró vesztett háború, hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs, mennyi szívetrobbantó csengetés, mennyi hazajövés, hány elmenés. De addig, addig, addig is, de addig, addig is, de addig is…
Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, s mit tétovázik úgy bokád mögött a mozdulat, hogy nem dob már felém, ha elkiáltom neved. „Madár csak – biztatom magam –, madár e föld, mely eltemet, majd elhessentem, s felröpül.” Még visszatartom félénk csontjaid között a lelkedet.
És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz megtorpant. Az esők csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, hogy fel ne lazuljon a föld feletted, el ne tömje szád. Nem értem, hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. Hogy tudná összetörni az enyészet szemed gömbölyű tükörét?
Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel mellettem, ha te nem? Te láttad nőni napjaim, s a szőlőt a hegyen. Kelj fel! Magamban nem bírok: veled védekezem, hogy itt lengek kifosztottan, üresen, s mégis akkora súllyal, hogy az ág, mire pihenni szállnék, eltörik. Rád bíztam minden titkomat; az volt az ifjúság.
Másnak ismertél. Igazold a lábam hajdani lépteit, holt tarka macska, Tanúja voltál, tanusítsd, hogy nőttem egykor én is, mint a fák, most dagadok csupán, keleszt a rémület, s egyre szűkebb e század. Úgy szorít.
Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? A tengerek? Nem igaz, hogy kerek e föld. Indultam annyiszor, s mindig eltévedek.
Már rég nem pörlök semmivel semmiért. S lásd, miattad most újra kifenem szavam, pörbeszállok riadtan vele, akiben egyedül hiszek: az elmúlással, s birkóznám a fagyott talajjal, hogy testedet kiássam. Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom megbocsátani nélküled, hogy szerteömlöm jeltelen, mint fiatal vizek, s magába szív e szomjas évtized
Magányos úton a magasba törve Köszöntelek, termékeny álmodó. Bohócsipkáját dobja rád a törpe S vakon ugráljon az örök gödörbe: Nekem Te vagy az utat mutató!
Komor eszméid alpesorma szédít, De a magasból szebb ez a világ, S ki töretlenül törtet fel az égig, Felejti útja meddő meredékit, Melyen véréből nyílhat csak virág!
Ó szép voltál völgy, te szelíd szerelmes, Hová szívem még halkan visszavon, De a magasság egyre kedvesebb lesz, Oly jó közel a kéklő végtelenhez, Nevetni a leküzdött tájakon.
S ha fölzokognak a letűnt szerelmek S fölzokognak az elmúlt tavaszok: Mint tört játékán elméláz a gyermek, Felejtek balgán küzdést, győzedelmet,
Nem indulok feléd többé zarándokútra. A felhőt, mit körül holdfényszalag szegett, felhúzták éjjel a kalózok árbocukra, s tavi ősz lázbeteg freskói kéklenek.
Tétován meg-megáll a szél, ha fölkereng is. Nem a lég árama, de az idő sodor tájat, várost, szobát, miket oly messze elvisz, s arcot, mely félig arc, félig már ködgomoly.
Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen, elúszik céltalan, elúszik mindörökre, és nem üzen neked, és nem üzen nekem.
Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég, s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég: ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.
Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály, a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár: amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg és sirályszó és röpke hab és porló permet.
Megyek, hívnak a tengerek, a cigányélet, a veszély, a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél: s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle, és béke és édes álom a nagy út végére.
A katedrán egy Férfi ül. A két szeme úgy szúr belém, Akár az Írás kettesélű kardja. Úgy átjár, mint a szűz acél, És mégis meleg, mint a mécs: A hűvös eszmén átizzik a Lélek.
Beszél. Az Ige szól az ajkán, És minden szava, mint a mérleg, Amelyen minden egyensúlyban áll: A fogalom, a sejtelem, Az ihlet és az értelem, A véges és a végtelen, Tudás, tapintás, reveláció.
Néz és beszél. Van és vezet. Érzem a végzetes Kezet, Amely lenyúl és kényszerít megállni A húsos földön, mint a fát, És felnyúlni felhőkön át, És hallani a harsonát: ,,Deum docet et a Deo docetur.''
Hány tavaszon küldtem bárhonnan Nektek a sok hitető verset, A Jövőt prédikáltam nektek S most a jelen be másként lobban, Másként gondoltam, szebben, jobban. Jaj, golyózáporba áztattátok Üstökötöket és fejemet. Fejem, fejem, bús felelős, te, Miért adtál ifjaknak hiteket, Mikor a világ csak hiteget S én nem láttam, hogy a Föld por és rongy. Drágáim, árváim, fiaim, Tik, Kikkel, jaj, hogy most sem lehetek, Hol jártok vén bolond fejemmel S ama nagyszerű kegyelemmel, Hogy a Halált ifjan éritek. Drágáim, árváim, fiaim, Tik, Az Élet csakugyan menekül? Hol jártok, vagytok s kik - éltek - még?
Ha van lelked a szakításhoz, Ha van erőd a feledéshez: Szakíts, feledj!... Úgy sem volt az szerelmi mámor, Csak egy szeszély, mit szít a távol. - Isten veled!...
Bolondság volt ez is, mint minden, Silányság volt ez is, mint minden, Álom csupán... S én, aki mindent elvesztettem, Hogy' rohantam e lehetetlen Álom után!...
Befejeztük kis regényünket, Bevégeztem már minden álmom: - Isten veled!... Hogy ki vagyok, tudod Te, édes S ha van erőd a feledéshez, Szakíts, feledj!...
Szép estét Nektek Kedves AnnKa, Tereska és Mindenkinek aki erre jár!:)
—————-
Dsida Jenö
Sajnálom öt...
S néha messzebbről látom őt, aki most hozzátok beszél. Látom, amint a hűvös szalonban lassan cigarettára gyújt s fáradtan csöppen ajkáról a szó. Látom arcán a kora ráncokat, látom kusza erőtlen haját. Látom, amint lemegy a lépcsőn, s a kövezeten kong a lépte, s a háta csüggedten előre hajlik, s a két karját lóbálja szerencsétlenül. Látom, amint egyedül baktat keresztül a sötétedő sétatéren. Felöltőjét nyitogatja a szél, s kajla kalapja ereszként csurgatja az egyhangú, tavaszi esőt - -
Megváltozik, de nem múlik múlik, de meg nem változik a változás nem elmúlás az elmúlás nem-változás ilyen a szobor levegőből folyton újuló felhő-alakban a változó változhatatlan a mulandó elmúlhatatlan.
Nem ad halasztást az idő, nem írja az üres lapot, mágus fut, döng az égmező, óvatos vándor éjben tántorog.
Fogj tollat, fogj szemet, kivésni a zord időről látomásodat; az arc futó, a tett teljét nem éri, csupán a reflex és a rím marad.
Most kezdd, ne mindjárt; elveszett perceid átka visszacsap rád. Nicolo, Martin, bolygó szellemek hirdetik az idő kudarcát.
Donne rettegésben lelte meg a békét, bár kerubok közt jelzi égi térkép, ő nem félt félni. Úgy karolta át Rilke az őszt, mint mélygyökerű fát. De minden jó nap rémület nekem, hogy fordul, roppan, széthull életem.
Mi már soha egy űrkabinban soha együtt egy csigaház fölött soha együtt lövészárokban mi már nem öntözünk közös virágot pedig itt áll Justitia billeg a mérleg lebegünk kidobált homokzsákok felett egyikünk fölemelkedik aztán fordítva így vagyunk le-föl kinek van igaza? ki tud a régi bajnokok páncélingébe belenőni? ki tud hamarább belefogyni? nem lenne jobb saját gúnyánk? nem a sziklát kellene inkább közösen megmozdítani amíg a nagy ívben kilőtt tüzes golyó szét nem lapít?
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Köszöntelek a folyók zúgásával, a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel, a gong-alakú csillagokkal, köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével, és végül az ámulatos nap-ragyogással: mind a tiéd! valamennyiben itt vagy, akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket, egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében, miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szüntelenül feledünk.
