Én továbbra is azt vélem, hogy a nemzetiségre utaló családnevek valahonnan visszatelepült emberekre aggatódtak. Az Árpád-kori magyarság lényegesen távolabbi területeket is belakott, Karintiát, északon Brno-ig vagy még tovább, etcetera. Amikor a német és szláv telepesek előrenyomultak, a magyarok visszaszorultak, és ők a mai Némethek-Tóthok. Igazában azt látnám érdekesnek, hogy a középkori oklevelekben hol, mikor és milyen arányban bukkannak fel ezek a nevek. A vércsoportvizsgálat szerintem sokat nem mutatna, mert az azóta megélt kb. 20-30 nemzedék alatt a családnév és az eredeti genetikai jellemzők elváltak egymástól.
Sajnos most hosszabb lélegzetű hozzászólásra nem futja tőlem az idő szűkössége miatt, de hamarosan bepótolom.
Egyébként az 5480. hsz.-ban tett felvetésemre, miszerint a Németh családnevűek döntő többsége ezeknek a var-khun uralom alatt álló gepidáknak a leszármazottja, geo13 olvtárs reagált az 5481. és 5482. bejegyzésben. Jobban átgondolva a kérdést, revideálnom kell akkori álláspontomat: most már én is amellett teszem le a voksomat, hogy ezek a Németh vezetéknevű magyarok a Kárpát-medencébe visszatelepülő varkhoniták, akik az éghajlat 820 körüli csapadékosabbá válásával tértek vissza régebbi lakóhelyeikre.
Erre viszont megjegyezném, hogy érdekes lenne a NÉMETH vezetéknevűek vércsoportjának statisztikai ábráját megnézni........
Nem lennék meglepve, ha egészen magas lenne az "A" vércsoportúak aránya......
( ...."...A térbeli eloszlások alapján az kínálkozik, hogy az A vércsoport mutációját a Kaukázusi emberfejlődési területre, a B. csoportét pedig az ázsiaihoz (kínai, jávai, stb.) kössük. Mind a kettő ősi, nem a modern ember korából való, azaz még a Homo erectus idejére tehetjük. Ezeken a területeken Afrika mellett ettől az időtől kezdve folyamatos volt az emberi élet. Kínában a Homo erectus utáni időszakból nincs közvetlen adat, jóllehet, az átfejlődés későbbi időszakokban egyértelműen jelzi a kínai embert, a vékony, hidegövi csontvázával és rövid fejével. Ez az ember jelent meg Ausztráliában 60 évezrede. A nehéz csontú, meleg égövi jávai ember utódjaként értékelhető Ausztrália második bevándorlási hullámában oda érkező ember, aki a jelen előtt kb. 35-40 évezrede él ott és utódai mai is meghatározó mértékűek Ausztráliában. Az AB mutáció gyakorisága az emberiség nagy részénél meglehetősen ritka, ellenben Közép-Európában viszonylagosan feltűnően nagy. A Kárpát-medence és környezete, valamint a világon élő magyarság körében az AB gyakorisága általában többszöröse a világátlaghoz képest. Az AB mutációt ezért a kárpát-medencei emberi őslét idején történő mutációnak lehet tekinteni. Az AB a Kárpát-medence ősi népét jellemző vércsoport, innen terjedhetett el világszerte. Viszonylag fiatal korára utal, hogy a nullás vércsoportnak sincs még ellene antigénje...."
1200 éves leletek – Kohókban olvasztották a vasércet
RTL Híradó
2008-04-21, 18:41
1200 éves késő avar kori vaskohókat találtak a régészek Bátaszék mellett, az M6-os autópálya tervezett nyomvonalán. Eddig összesen 19 égető maradványai kerültek elő a föld alól.
A kohók eredetileg hordó alakúak és nagyságúak voltak. Ezekben olvasztották meg a vasércet. Egy-egy kohóban csaknem 15-20 kilogramm vasat tudtak előállítani a varkhoniták. Ebből aztán kapát, kardot, nyílhegyet, lószerszámokat készítettek.
"Mai beszélt nyelvünk hungár, amelybe beleolvadtak az érkező magyarok."
Éry Kinga összegzése alapján ugyanez a kép bontakozik ki előttünk:
„Az Árpád-kori népesség esetében a leginkább különösnek a honfoglalóktól való nagyfokú különbözőségük minősül, ez ugyanis olyan mértékű, hogy ennek alapján az Árpád-kori népesség nem is tekinthető a honfoglalók leszármazottainak. Sorra véve a jelenség magyarázatának lehetőségeit, a legkevésbé az látszik valózínűnek, hogy ez a népesség a honfoglalás után került az Alföldre. A leginkább valószínű az lehet, hogy ezen Árpád-kori népesség ősei már több nemzedékkel a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében tanyáztak, amire egységes embertani képük, és gyaníthatóan jelentős lélekszámuk is utal.” (Gondolatok az Alföld 9. századi népességéről; in: Lőrinczy Gábor szerk.: Az Alföld a 9. században; Szegedi Nyári Egyetem–TIT, Szeged, 1993, 45–47. o.)
magára a magyarok, manysik és hantik együttélésére sincs bizonyíték.
Érdemes lenne megjegyezned, a magyar az egy turk/türk nép volt, akinek a nyelve is a török egyik dialektusa volt. Tőlem tehát akár élhettek is a manysikkal együtt, sőt vica verza manusnak is szólíthatták egymást.
Mai beszélt nyelvünk hungár, amelybe beleolvadtak az érkező magyarok.
Az egyik legelvakultabb, legerőszakosabb finnugorista, Zsirai Miklós el is ismerte:
"...az ugor népnevezet magyart-vogult-osztyákot összefoglaló értelemben csakugyan nyilvánvaló tudós műszó, mert a legcsekélyebb bizonyítékunk sincs arra, hogy a vele jelölt népek hajdani együttélésük idején ismerték volna, vagy akár a szomszédaik akkoriban reájuk alkalmazták volna".
Lásd: Finnugor rokonságunk; MTA, Bp., 1937, 144. o.
Ezzel a kijelentéssel már csak az az "aprócska" gond adódik, hogy magára a magyarok, manysik és hantik együttélésére sincs bizonyíték.
De hát ez – ismerve a finnugrisztika eszköztárát és módszereit – már igazán csekélység... :)
Én mindenesetre arra szerettem volna csak célozni, hogy a manysikra és a hantikra hogyan ragadt rá ez az elnevezés... Hát úgy, hogy Budenzék kitalálták, hogy ha a magyarság sztyeppei elődeinek a neveként gyakorta fordul elő az ugor név, akkor miért ne lehetnének a manysik és a hantik is ugorok. Mert hát szerintük a nyelvrokonság annak tudható be, hogy mi valaha ővelük összekeveredve, testvérnépekként éltünk. Ezért hát szép csöndben, igen sunyi módon belopták a köztudatba az obi-ugor terminust, amelyből a vogulokra és az osztyákokra csak az előtagban foglalt állítás igaz: arról ugyanis nem szól a fáma, helyesebben nem beszél egy forrás sem, hogy a manysikat-hantikat valaha az életben ugoroknak nevezték volna...
Azt már korábban megválaszoltuk, hogy később hogyan keletkeznek ún. nazális formák: A bizánci "Ungri" szolgai fordításából. Túlságosan hosszan rágódunk ezen az "ungri" idegenek által adományozott népnevünkön, de talán nem érdektelen az olvasónak, kinek a fejéből pattant ki először? Király Péter tanulmányának 60. oldaláról megtudhatjuk, hogy egy bizonyos múlt századi Grot orosz tudós volt az atyja, aki szerint "e névvel az oroszok nevezték a magyarokat, akik aztán ezt a nevet továbbadták a nyugati népeknek."(134) Ilyen egyszerű!
Ez nagyon érdekelne. Úgy emlékeztem, hogy letöltöttem az Anti-Kristót is szkennelt PDF-ben, de nem találom... Írnál kicsit bővebben erről a Grot-ügyről?
Vannak érdekes megállapításai (pl. az isi-pisiből és hasonlókból, illetve közösülésre hívó hangokból vezet le különféle magyar kifejezéseket). Másfelől viszont a szabályos hangfejlődés elméletét nagyon éleslátóan bírálja...
Egyébként az 5480. hsz.-ban tett felvetésemre, miszerint a Németh családnevűek döntő többsége ezeknek a var-khun uralom alatt álló gepidáknak a leszármazottja, geo13 olvtárs reagált az 5481. és 5482. bejegyzésben. Jobban átgondolva a kérdést, revideálnom kell akkori álláspontomat: most már én is amellett teszem le a voksomat, hogy ezek a Németh vezetéknevű magyarok a Kárpát-medencébe visszatelepülő varkhoniták, akik az éghajlat 820 körüli csapadékosabbá válásával tértek vissza régebbi lakóhelyeikre.
S hogy a visszaérkezők nem lehettek kis létszámúak, arra az antropológiai vizsgálatok szolgáltatnak bizonyságot. Éry Kinga írja: „Az Árpád-kori népesség esetében a leginkább különösnek a honfoglalóktól való nagyfokú különbözőségük minősül, ez ugyanis olyan mértékű, hogy ennek alapján az Árpád-kori népesség nem is tekinthető a honfoglalók leszármazottainak. Sorra véve a jelenség magyarázatának lehetőségeit, a legkevésbé az látszik valózínűnek, hogy ez a népesség a honfoglalás után került az Alföldre. A leginkább valószínű az lehet, hogy ezen Árpád-kori népesség ősei már több nemzedékkel a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében tanyáztak, amire egységes embertani képük, és gyaníthatóan jelentős lélekszámuk is utal.” (Gondolatok az Alföld 9. századi népességéről; in: Lőrinczy Gábor szerk.: Az Alföld a 9. században; Szegedi Nyári Egyetem–TIT, Szeged, 1993, 45–47. o.)
Ezek szerint a visszaözönlő var-khun tömegek zömmel elfogadták a sztyeppéről beköltözők uralmát. A jelenség magyarázata a szervezetlenségben keresendő: az Árpád nevével fémjelzett honfoglalás későbbi krónikásai azért nem tudnak különösebb harcokról a belső területeken, mert a visszaköltözködő családok-nagycsaládok a keletről érkezőkkel szemben kellő organizáció híján nem vehették fel a harcot. A hazatelepülő hunugurok örültek régi földjeiknek vagy éppen annak, ami a régi birodalom területén most éppen osztályrészül jutott a számukra; az, hogy a régi dinasztia uralkodott-e fölöttük, vagy pedig egy újabb sztyeppei uralkodócsalád, valószínűleg jóval kevésbé foglalkoztatta őket.
Egészen más volt a helyzet a peremvidékeken. Itt kemény fegyveres összetűzések kísérték a IX. század végi államszervezéseket, éppen azért, mert a perifériákon az előző század közepétől a 820-as évekig tartó hihetetlen méretű aszály idején is tovább virágzott az államiság. Nemhogy a civilizáció haldoklásával nem kell számolnunk errefelé, hanem éppen ellenkezőleg: a Kárpát-medence peremterületein váratlanul és hihetetlen mértékben felduzzadt a lakosság a VIII. század közepétől. Míg az Alföldön örült az ember, ha elvegetált a több generációt érintő szárazság idején, és a pusztákon mindennapossá vált a tífuszjárvány, a mai Szlovákia, Erdély vagy a déli Horvátország zónájában szlávosodó kagán-dinasztiák uralkodtak; azok az erdős, nagyállattartásra kevésbé alkalmas vidékek voltak ezek, amelyeken a várkonyok nem szívesen gazdálkodtak korábban, s ezért átengedték azokat szláv alattvalóiknak. A természeti katasztrófától sújtott alföldi lakosság most ezekre a peremterületekre szóródott szét, ahol valódi életfeltételeit feladva elindult a szlavizáció útján. Aligha véletlen, hogy itteni uralkodóik is szláv nevet viseltek: Szvjatopolk kán, Prokuj gyula stb.
Hogy mikor csillapodott le a közbülső térségek irányába tartó migráció, a hun-avar visszaköltözés, azt pontosan nem tudni. Felhívjuk ugyanakkor a figyelmet arra az eddig nem méltányolt körülményre, miszerint Szent László drákói szigorúságú törvényeinek a vándorlást érintő egyes passzusaira kielégítő magyarázat nem született eddig még. Miért tilalmazta például a szent király oly buzgón a templomelhagyást és a lakosság tovaköltözését? Az I. törvénykönyv 19. paragrafusa előírja: „Ha valamely falu népe elhagyván az ő templomát, más helyre költöznék, a püspök hatalma és király parancsolatja kényszerítse visszaszállani oda, ahonnan eltávozott.” Véleményem szerint sem a „vándorló-nomád” életmód továbbélésének, sem a jobbágy-bérlői jogviszony előli menekülésnek a teóriája nem állja ki a szigorú kritika próbáját. Ugyanez vonatkozik a tolvajlást érintő, feltűnően szigorú retorziókra: az államhatalom feltehetően ekkorra elégelte meg az országban uralkodó fejetlenséget, a hunugur tömegek szüntelen ide-oda költözködését, illetve a Kárpát-medence teljes meghódítása és a külső ellenségekkel vívott harcok lezárultával ekkor jutott abba a cselekvési helyzetbe, hogy elérkezettnek láthatta az időt a letelepedés ügyének teljes és kizárólagos állami mederbe terelésére. Ekkoriban, Szent László alatt zárulhatott le tehát a var-khunok immáron majd’ három évszázada tartó visszaáramlása az alföldi területekre, hogy aztán hatszáz évig ne is történjék a magyar Nagyalföldön hasonló léptékű területrendezés.
Valóban, ez egy gyakran emlegetett és nem is túlságosan merész ötlet a részéről.
Györffy pedig arra mutatott rá, hogy a gepidák teuton neve átszármazott egyes fel- és délviéki szlávokra, akiket egyaránt tótokként emlegettek a középkori magyar források.
Az 5479.-ben idéztük erről Bóna Istvánt: „Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan »keserves szolgaságba« jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen. Ennél későbbi említésük azonban nincs, azok a német/szász elméletek, amelyek erdélyi gepida–szász találkozást és »kontinuitást« bizonygatnak, nem egyebek túlfűtött nemzeti hiedelmeknél.”
Láncra vert avar fogoly ábrázolása Septimius Severus császár római diadalívén
Fiatal férfi parthus öltözékben
1200 éves leletek – Kohókban olvasztották a vasércet