a megaláztatás ideje a szégyen ideje a kishitűség és a félelem ideje a hiúságé is talán arra várok hogy szó nélkül értsenek s elfogadjanak úgy ahogy vagyok nem akarok önmagam élő reklámja lenni tudom hogy ki vagyok mennyit érek amit leírtam az vagyok többé-kevésbé azonosítható rögeszme elevenen vergődő lelkiismeret fegyvertelenül is veszélyes álom akit idomítani nem lehet aki hajlik a meggyőző szavakra ha érveit okosan megcáfolják s aki nem nem! nem hisz a szavaknak ha a tettek után bűzleni kezd a valóság ami könnyen ellenőrizhető még ma is csak bele kell szagolni a levegőbe s előbb-utóbb megorrontja bárki a nyilvánvaló igazságot a felemás lavírozgatást a pocsolyában ami most már-már elviselhetetlen
Minekünk nem adatott hatalom Eltréfálkozni a sírok fölött, S a bánatfából kivirágoztatni Ráimádkozással az örömöt. A bánat egyetemes és örök, És mély, mint a világ, - S talán nem is fontos, hogy elvegyed Vigasztalással a föld bánatát, Csak az, hogy együtt bánkódjál vele. Hogy mezítelen, csupasz vállait Irgalom-palásttal borítsad be. Hogy zajlását álommá finomítsd, S éjjelét csillaggal ültesd tele. Hogy néma nyelvét beszédre megoldjad És száraz kínját könnybe kifakaszd.
Piroska Testvér A földben s az égben, Te por a porban, Fény az üdvösségben - Anyámmal együtt ugye megbocsáttok, Hogy nem hintem a sírotokra mind Ágyam mellől e tengersok virágot?
Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem, S imátok Istent közelebb találta Mint bárkié e borús földi téren.
Tudom, gyakran meglátogattatok Ha éjjel zajtalanul nyílt az ajtó, S vigasztalást, enyhülést hoztatok.
Mennyi rózsám van, s hány látogatóm - Csak elmennek s a rózsák hamva hull, De Ti velem maradtok mindörökké, Örök rózsákkal, láthatatlanul.
Ave Halott! Az élet zúg tovább, Sírok fölött nem időzhet a láb, Gyökeret nem ereszthet. A kedves fölé a szív önmagát, Mint eleven keresztet, Mint örök fejfát, nem tűzheti le.
Pedig úgy volna szép. Úgy ottmaradni, mozdulatlanul, Hordozni, mint a márvány, - egy nevet, S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul. De nem lehet. Az élet zúg tovább, S mint egész, nem ér soha-soha véget. Ave Halott! Az élnimenők köszöntenek Téged.
Oly kurta volt az élet. Oly csonka volt a szépség. Oly ritka volt a béke - - S minden fél-boldog percbe Annyi fájdalom s félelem vegyült: E szín-skálának kellene legyen Emberentúli kékje: Valahol egy ősz, hosszú és derült. Ahonnan vissza-látva Szükségszerű minden gondunk-hibánk. Fénylik felénk értelme-felfedetten - - De már többé nem tartozik reánk.
Nem futni, – szép lassan kimenni az időből, és folytatni, napra-nap, a lassu meghalást: igen, csak ez jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan megmondták! – hogy az öröm gyilkosa a lélek és a szellem. Gyötrelem öntudatra ébredni: nincs sehol valóságos cél, hitre érdemes. Ha állat volnék, hegyek és mezők s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt ekék nyomát követném s egyszerű emberek közt pihennék, amikor zsongó méhkas a májusi akác s a föld szivéig ledobog a Nap fullasztó gyönyöre, még csak nem is sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, nem illetnék ajkam a csüggedés és céltalanság fájó szavai s nem érezném, hogy milyen nyomorult a legnagyobb élet is. A robot nehéz, de talán megnyugtat. Nekem üres a lélek s a test alacsony: soha nem fogok igazán örűlni, mert antik romok s modern igéretek között a beteg századok fölé szivárványhidat épitve szavam hitetlenség szava s gondolatom a halál csiráival születik.
A villámütés sose földelődik. Ha barátod volt, nincs helyette más. Szerelmet elveszteni: légszomj. Barátot fulladás.
A szerelmet egy ország figyeli. A barátot mostanság kitalálják. Mítoszokba, századfordulói kocsmagőzbe, gyászbeszédekbe taszíttatik a barátság, mert odakintről fontosabb a közös ól, a közös alkohol, mint a kezdettől egycellába zártság, a szó, amitől felgyullad akár a telefonzsinór;
ha szerelem nélkül elzihálsz magadnak, barát nélkül a hörgőkig átjár a gőz, kamrádból minden ember ismerős – méltóság volt a címered? Testedről a világ lemond. Lelkedbe pókhálónyi gyász: fehér fonálon csüng a hold.
Egy pici ráadást csak… Azt a két szem cseresznyét, aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad a többibe.. Azt a három-négy másodpercet (percet?), amíg még úgysem indul el a vonat… Azt a lassuló simogatást, ami már benne maradt a tenyeredben… Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől hullámot vet a levegő… Azt a hajszálnyi nyílást az ajtón, amelyen átfér a hallgatás… Azt a csukott vonatablakot, amit nem sikerült lehúznod már, de amelyen keresztül elszánt próbálkozásaidon (tétova ügyetlenkedéseden?) még mosolyogni lehet… Azt a hirtelen elindulást (-szakadást?), amihez látszólag semmi közöd már, de amelyen átlökődik (átölelkezik?) még az esendőség… Azt a pillanatot, amikor a nap mintha egy könnycsepptől villanna föl a szemedben… Azt az egyre sebesebb, távolba vesző (spontán?) integetést (félszárnyú madarat?), amitől a kettéhasadt ég ugyanúgy csapkod a bordáink között.
Templomod bárhol felállíthatod. De a vétket is bárhol elkövetheted. S ateistává torzul a csillagos templomkupola, kidőlnek az oszlopok, s mert gonoszságnak mondtad, ami csak önzés, mert konok diktátumnak, ami a saját gyengeséged visszfénye: rád dőlnek az oszlopok, megállnak ferdén, függésben, a fejed fölött, s te hiába futkározol bezárt háromszögükben, ezentúl egymást fogják támasztani. S te megmaradsz, de nincs számodra többé geometria, hogy halálodig fölmérd, fölmérni próbáld a távolodó eget.
Te mondtad Kiplinggel: ha meghalunk, Rettentőn megnövünk! Ha szertehullott földi börtönünk... A sok belénkfojtott szépségcsíra Kiszabadul, Termőbb talajba hull, És mind kihajt, Ha majd a végtelenben alkonyul, S ott hajnalodik majd. És akkor könnyedén megyünk A tűfokán is által, És festünk, írunk üstökösuszállyal! Ez lesz a toll!
És ez lesz az ecset! Amit majd nem remegő földi kéz, De túlvilági hatalom vezet. Egyszer csak azon Vesszük észre mi testvérek magunk, Hogy kiválasztott művészek vagyunk, Akiknek minden, minden sikerül, - S csak a jó Isten a kritikusunk. Nem zavar semmi se. Akkor a szemünk könnyel lesz tele, S megkérdjük a Te jó Kiplingedet: Hogy így képzelte-e?
Az éjszaka röntgenképét figyelem a halk meg a hangos fehérén-feketéjén. A legnagyobb homály a hajnal előtti: csont ez a csend, mely óránként végigvonul az erdők egészségén. Előtte-utána- körülötte a sok csilló csivitelés: az idegek, s egyszerre csak a szív távoli lüktetése: a kakukk.
A test mulandósága jut eszembe. Téli beszélgetéseim a biztos halálról a biztos halottal, ki éppen a kórházi ágy és a nemsokára hóval megvetett halom közt még meghallgat, kikérdez, várja a biztatást s titkon a bizonyosságot, melyet megsejt bármennyi kegyes hazudozásból.
A test maradandósága jár eszemben. Személy szerint már mindegy, mit tudok róla, rólam, az emberi sorsról és anatómiáról, az egysejtűekről s a sejtburjánzásról a soksejtűekben, a sok-sejtésűekben – valamivel többet éppen a semminél – ülök vele, velük, velünk, itt, vagy már fenn a hegyoldal valamelyik korhadó padján, mint valami csendesen kocogó személyvonaton, tudván-tudva, hogy születésünkkel meg is kezdődik a szent szembeutazás.
Nehéz időben drága társam, meglátogattam sirhelyed, s hogy arcodat most újra látom, minden vonásod fényesebb. Megtörten egykor annyi kinban, elhagytam végképp magamat, gyötört, meghajszolt napjaimban komor voltam és hallgatag. A nevetésed hangja sértett, nem könnyitette lelkemet, csak ingerelte vig beszéded túlérzékeny kedélyemet. Azt hittem, hogy ledér szivedben részvétre nem talélhatok, s még inkább megnövelte bennem e hit a tartós bánatot. Ó tünt idő! Az ifjúságnak hibája, hogy nem érti meg, hogy könnyek nélkül is van bánat s lehet vidám, ki nem nevet. Te meghaltál...És jöttek mások, ismertem nőket s könnyeket, s gyakorta véltem kacagásod hallani, s felidéztelek. És most elöttem egyre szebbek, hogy rájuk visszagondolok, nyugodt erővel teljesebbek azok a bánatos napok. Miért nem becsültem? Szemrehányón és bánattal kérdezgetem, s mindent feledve újra látom, hogy jössz felém elevenen. Nevetve mondod: "Légy vidámabb!" Szemed ragyog, lobog hajad, s vig hangodnak visszhangja támad, mely könnyeknél fájdalmasabb.
RIP! † 
