És olvadni kezdett a jégvirág, szívemen hamuszín virág fakadt, érted kondult a lélekharang, és zúgva visszhangozta áldott neved.
A hajlongó fenyőkön zúzmara remegett, arcomra hűvös könnyként hullt a dér. Hajnalra még egyszer kivirult az égbolt, ez volt a nap, mikor örökre elmentél.
Az Isten küld, testvéreim tinéktek, hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek, sugározzam csendesen szerteszét a testvéreknek, kik az éjben járnak. Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
Nem válaszoltál, s már megszoktam: nem válaszolnak, Te sem tudsz mást, csak szűkölsz, mint a holnap. De egyszer majd te is kimondod, minden elhangzik egyszer, nem lesz, aki kimossa, nem létezik semmiféle vegyszer, mert ember vagy, nemcsak asszony, s új hiteddel a régi hallgatás mind egyszerre felkel, s ha majd szembenézek veled, rövidlátó korunkba, egyszerre robban fel minden régen tartalékolt bomba. Mert nem lehet így büntetlenül élned: vállalnod kell, valaki mindig meghal érted. S ha majd megvénülsz, imára-férfira hitetlen, megérted, nélküled milyen nehéz utat követtem. S ha tetteidben az égi hatalmak fontolóra vesznek, mi mást mutathatsz fel, mint éppen ezt a verset?
Szív – emberszív. Csak olyan, mint a másé. De mégis másnál rokontalanabb. A végzet jegyese, s az elhagyottságé. Szív – magyar szív. Szív-alakú sziget. Körülnyaldossa bánat-óceán. Körültombolja sötét gyűlölet.
Szív – figyeld a rendhagyó verését: néha szinte eláll. Aztán jön egy óriási dobbanás a csillagokig fel, azért sem a halál!
Szív – árva szív, hogy fogták két marokra ezt a szívet vaskesztyűs századok! Hogy szorították irgalmatlanul! És íme: mégis, azért is dobog.
Nézd meg ezt a szívet, immáron teste sincs. Csak csupa szív, kitépett szív, de éppen így lett mérhetetlen kincs!
Ha bűne volt: a testével elmúlt, megsemmisült. A pusztában önmagára talált a szegény szív, s minden vadrózsája megnemesült.
Vedd ma körül áradó szerelemmel ezt a szent, szív-alakú szigetet! Magyar szív az, sokat szenvedett szív : az én szívem, a te szíved.
Ki poéta nevet érdemel, Annak ollyan oszlopot emel Fébus, a poéták atyja, Hogy betűi azon oszlopnak Semmi veszély közt el nem kopnak, Még az idő sem bánthatja. Honorral ennek közepében, Örökkévalóság keblében A századokat számlálja, Mellyek kedve mellett sietve Huhánnak, és ő felmetszetve Nevét azokon találja. Ha hát énreám tekintene Nyájas szemekkel Melpomene, S ha éneklője lehetnék, Mind a halált, mind más veszélyt s kárt, Melly a legnagyobbaknak is árt, Egy bátor szívvel nevetnék.
Ez áldott környéknek termékeny kebele Hány javával van a természetnek tele. Sőt, ami egy kedves tárgya a nézőnek, Hány ékességei vagynak e mezőnek. E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel A madárkák zengő koncertje seregel, E pázsitot, melly zőld köntösét őltözi, Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi. Amott egy lejtős hegy, valamint a deli Cédrus, magoss fejét az égig emeli. Ebben van az arany, a fösvény bálványa, Mellyet a természet mély tömlöcbe hánya. Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak Töviben a játszó báránykák ugrálnak. A juhász köztök áll s hangos furulyáját Elővévén, fújja keserves nótáját. Itt van a szántó is s mély barázdát forgat, Amellynek hantjára örömkönnyet csorgat. E gyors szántóvető főldének mellette Egy gazda virágzó kertjét építette, Mellyben minden táblát a kertésznek keze Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze. Hol a laurusok, a hérósi főnek Ékes címerei, mosolyogva nőnek. Északról sok renddel merész cserfák állnak S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak. És ha észak mérges szelei omolnak, Ellenek kiállván, tüzesenn harcolnak. Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek Remek munkáira itt szemeim néznek.
Már alélva pislog szép fénye azoknak Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak Felébredésére a piros hajnalnak, Melly már mosolyogván a nagy hegytetőkre, Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre. Az ég alját piros bársonnyal prémezi, S aranyos csipkékkel körűl övedezi. Szép bársony burkokból kihívja azokat Az estve még félig bimbó virágokat, Amellyek kitárván szagos kebeleket, Béfűszerszámozzák az egész vidéket. Mellyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek, A kies völgyeket benyargalják velek, Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak És egy fűszerszámos templomot csinálnak, Amellynek pirosló rózsából rakatott Óltárára hint le a hajnal harmatot, Mellyen asztag temjént gyújtván fel a szelek, Az egész szent helyet béfüstölik velek; Mellynek az ambránál éltetőbb illatja Ártatlan érzéssel a lelket elhatja. Erre a madarak koncerti zengenek, S a lélekben egy szép érzést teremtenek. A szelek is áldó éneket suttognak, S rá tisztelő fővel a füvek hajlognak.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem - hallod-e: zúg... Ugye, a magányost, bármije rebben, figyelik a dolgok: hogy mire jut? Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám, zaj ez is, mire megközelít. Hallod-e, kedves, újra kinyitnám... ...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben ott van a lenyomata; örökre látszik a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen, a messzeség feszülő függönyén. Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek a csillagok. Ajkamra illatok itala árad, és távol angyalok karának csuklói derengenek felém. De akire gondolok: Téged nem látlak.
Akárki vagy: esténként lépj elő szobádból, hol mindent megért az agy; túlról házad a messzeségbe nő: akárki vagy. Alig hagyja el megfáradt szemed az otthonod elhasznált küszöbét, fekete fát emel képzeleted: magában áll és háttere az ég. S világot alkottál. És óriás, akár a szó, amely a csöndben érett. S akaratod amint tudtára ébred, elválik szemedtől a látomás...
Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen. Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél: elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint, szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag, a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb. Véredben él, álmodban ég, egyetlenegy gyönyörüség. S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed...
S mikor fejedre hó szitál s szemed téveszti már a színt s a fényt nem bírja már s a szép már nem dédelgeti: egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll s káprázó tollát kelleti a ragyogó madár!
Kell egy ajtó, kell a kicsivilágnak határa, a küszöb is, átlépve megérezd, valahogy másképp lehetsz itt akár védtelen is. Csupán erre következtess a küszöbből, ne hidd, hogy valaki otthonába lépsz, hogy itt és most önfeledtebben rendelkezne bárki is a dolgok felett, nem, nem, nem, vázlatok csupán: a gyertyafényes terített asztal, a lámpa fénykörében sugárzó mandarinokkal teli ezüsttál, a szelíden kopottas bársony székek, a zene, a szép zene.... lehetőségek, ajánlatok. Így képzelem a megérkezést a szenvtelenül bonyolódó világból, a bátorító, nem elbátortalanító küszöböt, vágyküszöböt, szóküszöböt, érintésküszöböt, az énküszöböt, amin átlépve mondhatom: Rendelkezz velem! A lélegzetelállító határátlépést, ha megteszed.
Meghalt már rég az, ki egykor voltam, tetemét őrzöm, még most is ott van múlt tengerében, mélyre temetve; foszló emlékként, de nem feledve. Néha felbukkan, ha megidézem. Fürdik homályló, fekete fényben – nézem bús árnyát, ám fényruhája elkopik, akár hajdani bája, s én visszaküldöm az enyészetbe, rideg kőszívvel azon merengve, aljas vagyok-e. Szemem lecsukom. Engem is megöl az idő, tudom
Ezernyi idegen szemre Vet naponként képet az arcom S ezer idegen arccal alszom, Kik a szemembe temetvék: Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva. Hűvös szemek légiói, Hiába tüntök messze-messze, Nagy titkokkal bele van edzve Szemünkben, kit egyszer láttunk: Egymással éltünk és háltunk.
S ki rám tekint, kit megnézek, Akármilyen undorral tettük, Egymást örökre elszerettük, Mert az utolsó látásig Álmunk: a másik, a másik.
Másokból oly sok van, belőlem csak egy - ne kérd, hogy kedvedért én is más legyek! Sosem idomultam, és most sem fogok, nem érdekelnek rég a tömeg-tanok.
Másoknak oly sok van, s nekem ez kevés - szememben nem érdem vagyon, törtetés. A játszi aranyfény sötétben delej, ám varázsa nappal gyorsan olvad el.
Másokért oly sok van, értem semmi sem - nem is szorulok rá, viszont úgy hiszem, folyton adni s adni másnak nem tudok, nem vagyok jó ember. Én is más vagyok
Ezt el is tudta játszani és énekelni, s most is ezt dúdolta magában, miközben kihajtott erről a helyről, ...
*
Robert Kincaid hallgatott. Értette, amit Francesca az útról és felelősségről mondott, s arról, mint változtatná meg a bűntudat. Tudta, hogy az asszonynak a maga módján igaza van. Kinézett az ablakon. Belsejében harc dúlt Meg akarta érteni a nő érzéseit. Francesca sírva fakadt.
Hosszan ölelték egymást. – El kell mondanom valamit – suttogta végül a férfi. – Egyetlen dolgot, amit soha többé, senkinek nem mondok, és kérlek, ne feledd.
A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe
az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá.
Fönn a merev gallyon Ázott, fekete varjú kuporog, Tollászkodik hosszan az esőben. Nem várok csodát, Nem várok véletlent, Hogy szememben e látvány kigyúljon, Rendszert sem kutatok A szeszélyeskedő időben: Hulljon a foltos levél, ahogy az ág Veti, nem szertartás ez, nem jelent Semmi mást. Bár olykor, bevallom, Várnám: a néma ég eltársalog Velem, de ezt tényleg nem panaszképpen Mondom; mert kis glóriák Izzhatnak hirtelen Egy konyhaszéken-asztalon, Mintha égi dolog Lenne a legtompább tárgy is hébe- Hóba - így lényegül át A másképp jelentéktelen Időköz; nagyság, tisztesség, mondjam: Szerelem által. Így haladok Óvatosan (mert bármi holt vidéken Megeshet); kis ravaszság, Kis kétkedés; persze, sejtelmem Sincs, miféle lángoló angyalom Támadna. Egy varjú, ennyit tudok, Tollászkodván nagy fényben Állhat, fogadva látványát Mintha kinyílna a szemem, S egy pillanatra nem kell szoronganom: Nem teljes a kívülállás. Ahogy Járom makacsul az erőtlen Évszakot, legalább Valami megnyugvás nekem Is kijut. Csodák esnek folyton, Ha íly tündöklő trükköket csodálnod Lehet. Kezdődhet újra a türelem- Játék, az angyalvárás. Ritkán, Vaktában, megjön.
Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja, Melly érző szívemet annyira meghatja, Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére Múló élteteknek a természet mére. Tám azért buzog ki szátokból az átok, Hogy roskadt házatok vinni meguntátok? Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek? Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek. Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak Ősz kalászi főldre függesztetve állnak? Semmi, hogy kezetek tágult markolatja A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja, Csak tartson a haza őrző csillagának Titeket, mert sokak már leballagának, Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek, Tiszteletetekre seregestűl mennek, Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze A ránk omló veszély ellen védelmeze: "Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad. Te, aki hajódat az omló hab között Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött, E koronát, mellyet a háládás keze A tisztaszívűség gyöngyével hímeze, Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére, Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon. Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hivő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kivánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nékem, végtelen s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem.
-
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös inye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszu út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő s a boldogságtól elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szallag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajit a ködnek és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt menyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is, jaj hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret s az ámulattól szinte égig érek.
-
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak s mint a kisíkált sárgaréz-edények a konyha délutánján mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló? Miért hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos?
-
Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.
*
