. októberben a menny még fiatal ragyog boldog lég sugaraz vad rohanás a vágy vérben nyargal a szív szebb remegőbb a hang testet lélek ölel fényt örökös nap ont
. elhűl ködbe szakad szó szerelem világ reszket kedvtelenül rég hidegült kihunyt egy basszettklarinét sír föl a félhomály mélyén súlyosodik nő zokogásba hull
. sóhajt fölfakad él száll az anyag zilált testében feketén zeng omol áradón egy basszettklarinét sír föl a lelkekért bomlik fulladozón nő a magasba leng . áttetszően a hang tör föl a fény sötét habján női nevet hord visz a semmin át árad hullik a vágy szép neveket jajong néma ária nő menny klarinét ragyog
.
/Kovács András Ferenc, a 2009-es,
Sötét tus, néma tinta című kötetéből/
.
.
.
A fiatalon Mozart-kortárs szerző (1747-1841 ! / versenyművének lassú tétele: largo
Nem sok basszetkürtre (ez is egy klarinét-változat) írt versenyművet játszanak, mert nem is sokat írtak a 18. század második felében elterjedő hangszerre: pl. a Stadlerfivérek, Mozart klarinétversenyét első változatában basszetkürte írta (és egy G-dúr töredéket is írt), Carl Stamitz egyet, aki sok, közel tíz klarinétversenyt írt, a szintén Mozart-kortárs Heinrich Backofen is egyet, aki egy ilyen kvintett szerzője is (vonósnégyessel).
Más kérdés persze, hogy K.A.F. a basszetklarinét elnevezés alatt nem a basszusklarinétra gondolt-e :-)
.
Egy érdekesség:
.
A kb. fél évszázaddal idősebb klarinétirodalom önmagában több mint kétszáz versenyművet ismer, a legtöbbet a szintén Mozart-kortárs, de nála még rövidebb ideig élő Michel Yost (1754-1786) írt, tizenötöt, de mellette harminc klarinétnégyest és számos hasonló kamaradarabot, más hangszerekkel párosítva, közte egy második klarinéttal is.
. Ó, lüktető ház, ahol az esküvő végbement! Néhány összekapaszkodó árnyék imbolyog, a lépést elvéti szüntelen.
. De szedelőzködnek most már a zenészek, a fogadós hiába ígér és fenyeget. Véget kell hogy érjen a zene, beleegyezem.
. A cipőtalpak a széttört üvegen csikorognak. (Annak a városnak a kapui nem záratnak be, nem lép be abba tisztátalan,
. csak akit beirattak az élet könyvébe.) Rettenetes szomjúság gyötör. (Az élet vizének folyója tiszta mint a kristály.)
.
/Takács Zsuzsa, az 1994-ben megjelent
Tárgyak könnye című kötetéből/
Az isteni passzívitásról (is) szóló vers ferdített sorai az Újszövetségből valók: pontosan a János evangélista által írt Jelenések Könyve, vagyis az Apokalipszis (Kinyilatkoztatás) 21. fejezetének 25. és 27. verséből, valamint a 22. fejezet elejéről, az Isten trónjából fakadó kristálytiszta vízzel, a keresztség jelképével; a könyv teljes 21. fejezete több fordításban innen...
A könyv a próféták látomásain is alapulva hirdeti az örök életben való reményt, vagyis a keresztény hit lényegét.
21:25 És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz); 26 És a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik. 27 És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé.
22:1 Az egyik angyal ...megmutatta az élet vizének folyóját, amely kristálytisztán fakadt az Isten és a Bárány trónjából.
.
A kapuk az akkori kor szokása szerint női alakban, mennyasszonyként bemutatott Új Jeruzsálem, Isten hajlékának kapui.
.
.
Ebben a könyvben szerepel az azóta sokszor és alapvetéssel szereplő jövendölés az Isten által küldött angyal szavaival az Úr eljöveteléről: "Hamarosan eljövök, s velem lesz a jutalom, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint, mert én vagyok az alfa és az omega,... a kezdet és a vég."
Korábban is megemlékeztem itt a Holokauszt Emléknapjáról, és mivel az auschwitzi tábor felszabadításához kapcsolták, az alábbi versekkel. Nem árt az ismétlés, a zenét szerető Rónay György érdekes zenei hivatkozásával és a költőtárs szintén szívszorító visszaemlékezésével, siratójával olvastam újra ezeket a hosszú verseket, amelyeknek a zenéjét kiemelem az azonnali meghallgathatóság érdekében. Sajnos a régi zenei illusztrációkat sokszor törlik.
Amikor én jártam Auschwitzban, a táborban szintén láttam kegyeletsértő fotósokat, mint a Fidelio Yolocaust című cikkében olvashattuk (boldogtalan-boldog fiatalok!).
. Kitartón rombol az idő, s torzítja, ami megmaradt; már képed is megváltozott az évek mázsái alatt; a múltnak görbetükre ma groteszkül villantja elém, s gúnyolja benne egykori arcod a furcsa, ferde lény.
. S hallom, míg rút, rekedt zsivaj tolul felém a légen át, összhangzat nélkül játszani az emlékek zenekarát. Fültépően üvölt a kürt, hegedűk gikszere riaszt. Pezsgősüvegben trágyalé; a bánat kotyvasztotta azt.
. Kutatok, nézem, hol maradt a régiből csak egy atom; járom az ismerős utat, a lágy szelet szagolgatom. Más mozdulattal int a táj: tartózkodó, mint hölgy, akit társaságom nem érdekel, s kalandba nem bocsátkozik. . Előttem egy szép, karcsu fa, ága jó volna botnak, és csak állok, mint ki megmeredt, s kezemben is így áll a kés, tanácstalanul, mint sebész a fölnyitott hasú beteg előtt, kinek kórképe új, s tünetei idegenek.
. Valaki észrevétlenül működött, fosztva, rontva itt; lelopták megtorlatlanul az ég s a bokrok színeit. Futnék a rendőrségre, hogy ami menthető, mentsem én, s az ismeretlen tettesek kártevését jelenteném.
. Így forr s apad az áradás, egyre mélyebbre szállva le, s már nemsokára a mohón habzsoló földbe fúl bele. Keringek még hullámain, mint örvényben forgó levél, vakon várva a változást, amely megvált és kicserél.
. Régen megrémített a sors, de most úgy imbolyog felém, mint félkótya, szakadt ruhás, falubolond parasztlegény. Kalapján, melyet ittasan tompult fejével hátravet, viaszrózsa és vadvirág, de kórók is, és gyomfüvek.
. Lenn a földön a szó, december van, esik, hazudni volna jó, röpülni egy kicsit.
. Azt mondani, rigó s lehajolni megint, egy bújó, egy hunyó, és se bent, és se kint.
. Azt gondolni, talán, és hogy akkor mozog, s mert csak nő a hiány, ásítani nagyot.
. Azt hinni, hogy galamb, megsül és berepül, s ami jön, nem harang, csak addigra kihűl.
. Érezni, hogy halál, lesni alóla ki, látni, hogy megtalál, mert nehezebb neki.
. Lebegni, mint pehely, mely akkor is kizár, várni, hogy jöjjön el, mint tavaszi madár. . Dobbal készülni rá, zenét a földbe is, túlélni, mondaná, aki abban se hisz.
. Temetni a csodát, vermelni a jeget, nézni, hogyan megy át fénybe az üzenet.
. Szó nélkül fogni fel, tér nélkül vallani, sohasem múlik el, csak lesz mit mondani.
Előbb olvastam a Budapesti Vonósok meghívóját a Zeneakadémiára, ahol
2017. február 20-án 19:30-kor a Nagyteremben az Akadémiai bérlet 1. előadásán a következő műsort adják:
W. A. Mozart: F-dúr divertimento, K. 247
Dragony Tímea:Estharangok - nőikarra és vonószenekarra Dsida Jenő verseire - ősbemutató
---
W. A. Mozart: Vesperae solennes de confessore, K. 339
Közreműködnek: Szemere Zita - szoprán, Megyesi Schwartz Lúcia – alt, Megyesi Zoltán - tenor, Cser Krisztián - basszus Cantemus vegyeskar, Pro Musica leánykar, karigazgató: Szabó Dénes és Szabó Soma
Vezényel: Szabó Dénes és Szabó Soma
A kiemelt ősbemutató kapcsán olvastam, hogy a fenti esten Szabó Dénest köszöntik 70 éves születésnapja alkalmából, és emiatt is lettem kíváncsi a Dsida-versekre írt új műre és persze a megzenésített versekre. Korábban számtalan Dsida-verset és műfordítást másoltam már be ide.
Addig is egy korábbi Dragony Tímea-alkotás a következő versre, éppen Szabó Soma vezetésével:
.
.
.
Tündérmenet
.
A tücsök cirregve fölneszel. Testem hűs álmokat iszik. Apró csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik.
.
Parányi szekérre fektetik pihék, mohák közé, puhán, befödik zsenge nefelejccsel, s lehelnek rá éjfél után.
.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben, szemükben harmat, áhítat - csigák s iszonyú nagy füvek közt a sárga holdvilág alatt.
Az alábbi verset újból bemásolom, mert a kapcsolt zene már nem érhető el a korábbiról:
.
In modo d'una marcia
A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl, a moszkvai gyors Hazavitte, - hisz ott a lakása. Ez a sors - motyogom -, ez a sors!
Be is ugrom a boltba; ha vodka Van a polcon, a szatyrot elő! Mit üvölt ez a kasszai szotyka? Sose tudta ez itt, mi a nő.
Hazaballagok, és fel a Schumannt! Ez a kvintet olyan csudaszép, Hogy a könny a pohárba lecsurran: Be gyalázatos-édes a lét!
Mibe fogjak a vodka után még? Mit is ír ma a Pravda, a Trud? A világban unalmas a játék: Csak üres fecsegés, csupa rút
Pofa áll komoran a tribünön, Míg alattuk özönlik a tank S a rakéta, - bevallom e bűnöm: Örömet sosem érzek alant.
Ha fölöttem a drága, csak akkor Legyek én az alatta-való! De elúrhodik itten az aggkor: Aki nem szenilis ma, csaló.
A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl a kék síneken Röpíti, - hiszen ott a lakása: Nem a Múlt, se Jövő - a Jelen.
/Styepan Pehotnij,
azaz Baka István testamentumából, 1991/
.
.
.
A cím az örökértékű Schumann-zongoraötös II. tételének tempójelzése (az eleje helyesen: in moto.., nekem gyászindulós hangulatot jelentve, és ha lenne zene a temetésemen, én is ezt választanám :)
.
Most tehát egy, a neten még le nem tiltott videó ugyanarról az esseni koncertről:
a teljes mű (a tárgybani II. tétel a 9: 45 perctől).
Több mint hat évvel ezelőtt már bemásoltam a verset és fordítását, de az ajánlásban szereplő ügyvég-politikus hivatkozása ott nem jó, és közben meg a ballada megzenésítésére is eszembe jutott...
. La luna gira en el cielo sobre las sierras sin agua mientras el verano siembra rumores de tigre y llama. Por encima de los techos nervios de metal sonaban. Aire rizado venía con los balidos de lana. La sierra se ofrece llena de heridas cicatrizadas, o estremecida de agudos cauterios de luces blancas. . Thamar estaba soñando pájaros en su garganta al son de panderos fríos y cítaras enlunadas. Su desnudo en el alero, agudo norte de palma, pide copos a su vientre y granizo a sus espaldas. Thamar estaba cantando desnuda por la terraza.
. Alrededor de sus pies, cinco palomas heladas. Amnón, delgado y concreto, en la torre la miraba, llenas las ingles de espuma y oscilaciones la barba. Su desnudo iluminado se tendía en la terraza, con un rumor entre dientes de flecha recién clavada. Amnón estaba mirando la luna redonda y baja, y vio en la luna los pechos durísimos de su hermana. . Amnón a las tres y media se tendió sobre la cama. Toda la alcoba sufría con sus ojos llenos de alas. La luz, maciza, sepulta pueblos en la arena parda, o descubre transitorio coral de rosas y dalias. Linfa de pozo oprimida brota silencio en las jarras. En el musgo de los troncos la cobra tendida canta. Amnón gime por la tela fresquísima de la cama. Yedra del escalofrío cubre su carne quemada. Thamar entró silenciosa en la alcoba silenciada, color de vena y Danubio, turbia de huellas lejanas. Thamar, bórrame los ojos con tu fija madrugada. Mis hilos de sangre tejen volantes sobre tu falda. Déjame tranquila, hermano. Son tus besos en mi espalda avispas y vientecillos en doble enjambre de flautas. Thamar, en tus pechos altos hay dos peces que me llaman, y en las yemas de tus dedos rumor de rosa encerrada. . Los cien caballos del rey en el patio relinchaban. Sol en cubos resistía la delgadez de la parra. Ya la coge del cabello, ya la camisa le rasga. Corales tibios dibujan arroyos en rubio mapa.
. Oh!, qué gritos se sentían por encima de las casas! Qué espesura de puñales y túnicas desgarradas. Por las escaleras tristes esclavos suben y bajan. Émbolos y muslos juegan bajo las nubes paradas. Alrededor de Thamar gritan vírgenes gitanas y otras recogen las gotas de su flor martirizada. Paños blancos enrojecen en las alcobas cerradas. Rumores de tibia aurora pámpanos y peces cambian. . Violador enfurecido, Amnón huye con su jaca. Negros le dirigen flechas en los muros y atalayas. Y cuando los cuatro cascos eran cuatro resonancias, David con unas tijeras cortó las cuerdas del arpa. .
/Federico García Lorca/
.
.
.
.
. Thámár és Amnón
.
Alfonso García-Valdecasasnak
. Hold gördül a puszta égre, lent fordul a föld aszályba. Tigris-neszt és láng-neszezést vet a nyár az éjszakába. Tetőt verő levegőben peng a fémek idegszála. Gyapjun áttört bégetések s bodorító szelek szállnak. Tele a föld forradással, íme, önmagát kitárta, rettenti a fehér fények éles műszer-villogása.
. Thámár holdas citerák közt, csörgődobok jégzajában heverészve azt álmodta, hogy a torkában madár van. Teraszra dült pőre teste iránytűvé feszült pálma, öle hóhullásért reszket, jégesőért esd a háta. Meztelenül dalol Thámár, vár a terraszon kitárva.
. Fagytól sujtott öt galambhoz Thámár lábait riszálja. Amnon tornya magasából nézi sudáran, szikáran. Dagad ágyéka a habtól, hullámokat vet szakálla, röppen fényesen és pőrén, száll a terasz padlatára fogak-közti szisszenéssel, nyílként, a célt eltalálva. Kerek a hold, leszáll mélyre, növekedik óriásra, Amnon ámul, mert a holdban huga kemény mellét látja.
. Félnégyre jár, jön a hajnal, csak most fekszik Amnon ágyba. Tömik ablakait szárnyak, szenved, remeg a szobája. Tömény a fény, falvakat bont, borít homok-barnaságba, mutat, mint egy tüneményre rózsák, dáliák sorára. Elfojtott mirígyü kútból csend üti a korsót szájba, kobra dalol fa-derékon, elnyulva a zöld mohára. Ágyában nyög Amnon, marja lepedője, hideg vászna, perzselődött pőreségén borostyán fut, hideg rázza. Zajtalanul Thámár eljön, lép a csöndbe-fúlt szobába. Húsán erek Duna-színe s foltok távoli homálya. Thámár, törd be szemem tükrét, döntsd rá feszes hajnal-árnyad, sűrü vérem fonalai fodrozzák a tunikádat. Bátyám, engedj, szádból zúdult csókok raja döngi hátam, darázsdöngés, szellők röpte iker-sípok dallamában. Thámár, Thámár, két halacska hív a melled magasára, szólít ujjaid begyének bezárt rózsa-zsibogása.
. Nyerít száz királyi csődör, dobog ura udvarába. Vödrök napja nyúlánk fallal vív, a venyigét bukálja. Elkapja a lány sörényét, huzza, ingét is lerántja. Most rajzol be piros mappát meleg gyöngysor patakzása.
. Ó, micsoda kiáltások! Belereszketnek a házak. Ó, micsoda sűrüsége tőrnek, tépett tunikának! Rabszolgák a szomorúság lépcsein föl s alá járnak. Combokat és dugattyúkat rejt az álló felleg sátra. Thámárt sötét cigányszűzek sikongása körbe zárja, kendőket borítnak gyötrött virágának harmatára. Piros kendők zárt szobában. Lágy hajnali zene támad, s tüneményként váltakoznak halak és venyige-szálak.
. Ím, a vad liliomtipró Amnon pattan kancájára, kíséri az őrtoronyból néger-nyilak suhogása. Négy visszhangban mire elhal négy robogó pata-lárma, Dávid ollót fog a húrra, vágja, elvérzik a hárfa.
Folytatása egészen a 18. fejezettel bezáróan, ahol Absolont (Absalom) is megölik: erőszak, gyikosság, mint végig az egész történetben.
.
.
A verset a most 61 éves amerikaiIan Krouse fordította angolra; majd 1991-ben megzenésítette: fuvola, brácsa és hárfa vagy zongora összeállítással. Mindkét változatban bemutatták (1991-ben, illetve 1997-ben). Felvételt nem találtam róla.
Érdekesség viszont, hogy az ősbemutatón közreműködő Debussy Trio névadója is írt egy fuvola-brácsa-hárfa darabot, egy szonátát (L 137, 1915-ben).
Ezt beemelem, mert ezen a felvételen a talán 25 éves Kiss Zsófia hárfázik :)
. a zsúfolt teremből, a tapsvihar tetőfokán, amikor villám- tréfájukat előadják a világszomorú
. bohócok, a számtalan fortélynak nem felülni, áttörni a lelkes sorfalon, kabátot, kalapot, esernyőt a révült
. ruhatárostól bagóért visszavenni, akkor vágni át a városon, amikor kulisszáit épp cserélik, de még a váltás nem érkezett
. meg, az órák is állnak, és egyetlen kísérőnk a fertőtlenítő szaga, mely belengi a dögvész tarkította város utolsó utcáit.
.
/Takács Zsuzsa, az 1992-ben megjelent
Viszonyok könnye című kötetéből/
.
.
Erről a versről írta többek között a költő a következőket:
"A zenével verseim csaknem olyan mélyen összefüggenek, mint álmaimmal. Negyedik kötetemben, a Tükörfolyosóban két verscím utal a zenére (Brahms - helyesen: Kalbeck - a kertbenés Dvořák: Romantické hry - helyesen ... kusy, azaz: ...darabok); későbbi kötetem, a Viszonyok könnye hangverseny-látogatásokról beszél, de hallgat magáról a zenéről. Egy depressziós januári héten, Schubert Esz-dúr triójának és C-dúr kvintettjének szüntelen hallgatása közben írtam a nyolc cikluszáró verset.
A modern vers megértése néha a zenehallgatás figyelmét kívánja meg. Az említett nyolc vers egyike például, bár érthető és értelmezhető szöveg, másról beszél, mint amiről szól: „Kimenni a teremből, a tapsvihar tetőfokán, amikor . . .”
A villámtréfa és a bohócok itt (a szerzőn kívül aligha tudná bárki) a fenti két tragikus Schubert-zenére és az előadóművészekre vonatkozik, és annak átéléséből fakad, hogy a felhangzó zene – a Figyelő Szem vagy Hallgató Fül előtt – bohóctréfaszámba megy, csakúgy, mint egész életünk."
.
.
Én is csak most tudtam meg a magyarázatot, így a hivatkozott zenékkel próbálom közelebb hozni a kapcsolatot:
Ha égek, elégek . Bach Esz-dúr szvit triójára . Ne szólj, ne közelíts! Nem hó hull, tűz esik. Elfúlok, meggyúlok, fölgyújtnak szemeid. . Ha szó, majd elakad, ha hó, majd elapad, elhulló, lehulló csillag a derekad. . Oly jó, hogy újra vagy. Forró szavaidtól kigyullad a nap. Hajnal, hajnalj! És soha el ne hagyj! . Ha hó volt, leesett. Ha szó, a közeled. Ha égek, elégek, éljek: nézzem a szemed.
.
/Bella István/
.
.
J. S. Bach két Esz-dúr szvitet írt (francia szvit csembalóra: BWV 819, szólócsellóra: BWV 1010; a zenekariak közt nincs Esz-dúr), közülük valószínűleg a francia szvit volt a vers alapja. Legtöbbször zongorán játsszák.
.
.
.
A teljes szvit meghallgatható az előzőről keresve!
. Csak szeressenek, akármerre vagy. Négyzet formájú kertek rejtélyes ágbogán, harkálykopogásos erdők napvillogása közt, Bach-zenében, ha egy másodpercre kihagy a cembalo pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen messze van, szünetjelnek képzellek el, kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek. Olyan áttekinthetetlen körülöttünk a rengeteg, oly sok benne a dísz, a hang, a felesleges gőzölgés, a figyelem szétszóratása hasztalanra. Amíg érezlek, bennem csend van. De hagyjanak romokban engem: nem több, mint látvány. Csak fölüled ne távozzék s ne múljék el az az árnyékos nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen, napjaim ellenében áthatolható, valódi fény vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden ösvény ismerjen rád, és nyomodban nyugodjék meg a por, az átforrósult kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt ágáló, hatalomvágy verte részegek. Zuhantában torpanjon meg a sérült meteor. És váljék újra műhely a világból. Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed. Csak szeressenek, akármerre vagy.
.
/Gergely Ágnes, 1989;
A barbárság éveiből című kötetéből/
.
.
.
.
A példának beemelt felvétel (BWV 951, 1712-ből) alapja
Tomaso Albinoni op. 1-es - két hegedűre és basso continuóra írt -
1694 előtti 12 triószonátájának 4-tételes 8. darabjából a II. tétel.
. Kürtök, tubák se, Trombiták se bántanak – Kezed nyugodtabb,
. S tán hibátlanabb Náladnál – cum resurget Creatura . . . Írd
. Már: Liber scriptus Proferetur, ami csak Lappang, kipattan . . .
. Írd: Quid sum miser. Ne félj, jegyezz le mindent! Majd megfizet az
.
. Rex tremendae A vérdilettáns Úr – megvált, szinte
ingyen, Műveddel együtt.
.
. Recordare Megemlékezik Rólad a bősz amatőr, A Nagy, Névtelen
. Műkedvelő bő Keggyel – veszni nem
enged, Munkád sem éri
.
. Confutatis Kárhozat, áldott Talentum – tán leesik Valamicske plusz
. Tiszteletdíj a Bécsi Gipszlerakattól, S bevégzed ezt is,
.
. Lacrimosa Azt is . . . Így juthatsz Földi örömhöz, szentült, Több szeretethez.
.
.
/Kovács András Ferenc, a 2009. évi
Sötét tus, néma tinta című kötetéből/
.
.
.
Sophie Haibel (született Sophie Weber), Mozart sogórnője, Constanze húga, aki 1763 és 1846 között élő énekesnő volt. A két nővér visszaemlékezései is befolyásolták a zeneszerző halálának körülményeiről kialakított számos-számtalan feltételezést, amelyekből teljes biztonsággal nem tudható meg a halál meghatározó oka.
.
.
A rengeteg kitűnő előadásból egy:
.
.
Az alábbi metszet a Mozart elhunyta előtti napon (1791. december 4-én) még megtartott énekes próbáról készült, amikor a Rekviemet gyakorolták. Több más kép is ismert a szomorú esemény kapcsán, valamennyi persze nem "helyszínrajz", jóval későbbiek.
As the scent of a violet withered up, Which grew by the brink of a silver lake, When the hot noon has drained its dewy cup, And mist there was none its thirst to slake-- And the violet lay dead while the odour flew On the wings of the wind o'er the waters blue-- .
As one who drinks from a charmed cup Of foaming, and sparkling, and murmuring wine Whom, a mighty Enchantress filling up, Invites to love with her kiss divine . . .
.
/Percy Bysshe Shelley (1792-1822);
in the posthumous poems, 1824/
.
.
.
A dőlt betűs szakaszok Zene címmel is ismertek: 1960-ban Michael Tippett zenésítette meg, és ennek egy olasz szövegű változatát megtaláltam:
.
.
.
.
A zenéről
.
Epedek isteni zene után, holt virág szívem a szomjúságtól: ömölj bűvös bor, tárd ki reám hangjaid árját színezüst zápor, míg a lágy eső ébreszteni jő, lihegek, mint elaszott mező. . Édes zene szelleme, hadd igyalak, hajt, szüntelen űz a szomjam. Enged a kígyó, mi szívemre tapadt s megfojtaná titokban. Oltó muzsikád hallatja szavát elmémig a szívemen át. . Ha szagát elveszti a kék ibolya, elhervad ezüst tó partjainál, kelyhét kirabolja a nap sugara harmat köde sem lepi már, - elhull a virág, szaga száll csak a szél szárnyán míg a kékszínű vízre alél.
. Úgy mintha kupából ízleled szikrázva pezsgő bor bájitalát, s a varázslónő, aki tölt neked, szerelemre hív, isteni csókot ád.. . /Fodor András fordítása /
Sylvan meant savage in those primal woods Piero di Cosimo so loved to draw, Where nudes, bears, lions, sows with women's heads, Mounted and murdered and ate each other raw, Nor thought the lightning-kindled bush to tame But, flabbergasted, fled the useful flame. . Reduced to patches owned by hunting squires Of villages with ovens and a stocks, They whispered still of most unsocial fires, Though Crown and Mitre warned their silly flocks The pasture’s humdrum rhythms to approve And to abhor the license of the grove. . Guilty intention still looks for a hotel That wants no details and surrenders none; A wood is that, and throws in charm as well, And many a semi-innocent, undone, Has blamed its nightingales who round the deed Sang with such sweetness of a happy greed. . Those birds, of course, did nothing of the sort, And, as for sylvan nature, if you take A snapshot at a picnic, O how short And lower-ordersy the Gang will look By those vast lives that never took another And are not scared of gods, ghosts, or stepmother. . Among these coffins of its by-and-by The Public can (it cannot on a coast) Bridle its skirt-and-bargain-chasing eye, And where should an austere philologist Relax but in the very world of shade From which the matter of his field was made. . Old sounds re-educate an ear grown coarse, As Pan’s green father suddenly raps out A burst of undecipherable Morse, And cuckoos mock in Welsh, and doves create In rustic English over all they do To rear their modern family of two. . Now here, now there, some loosened element, A fruit in vigor or a dying leaf, Utters its private idiom for descent, And late man, listening through his latter grief, Hears, close or far, the oldest of his joys, Exactly as it was, the water noise. . A well-kempt forest begs Our Lady's grace; Someone is not disgusted, or at least Is laying bets upon the human race Retaining enough decency to last; The trees encountered on a country stroll Reveal a lot about a country's soul. . A small grove massacred to the last ash, An oak with heart-rot, give away the show: This great society is going to smash; They cannot fool us with how fast they go, How much they cost each other and the gods. A culture is no better than its woods.
.
/Whystan Hugh Auden, 1953/
.
.
Nicolas Nobokovot, az orosz születésű amerikai zenszerzőt, írót stb. a II. vh.-ban ismerte meg Auden, és barátságuk következménye pl. az azonos című korai (cca 1597) Shakespeare-vígjáték alapján 1971-ben készült Nabokov-opera, a Love's Labour's Lost, azaz a Lóvátett lovagok, máshol Felsült szerelmesek), amelynek szövegkönyvéhez Auden is hozzájárult.
.
.
.
.
.
.
.
.
Bukolikák, II. ERDŐK
.
Vadonnak mondták, mit úgy szeretett rajzolni rég Piero di Cosimo, hol egymást hágta, ölte, ette meg tigris, bocs, emse, csupasz őslakó; nem óvták ott bokor villám-tüzét, hasznos lángtól futottak szanaszét.
.
Az úri irtovány, a maradék a kalodás, kemencés faluba susogta még nomád tüzek hírét, ám bamba nyáját Mitra, Korona rét lomha ritmusára bízta csak, gyűlöltetvén mi erdei-szabad.
.
Oly szállodát a bűn ma is keres, mely adatot nem kér, és nem is ád; im az erdő! s hozzá mily kellemes; nem egy ál-szűz átkozta tanuját, a csalogányt, ki közben odafent mohó vágyról édes dalt énekelt.
.
A madár gondja persze másmilyen - s ha már az erdő hű természetét lesed, csinálj fényképet pikniken, mily törpe banda ül a sok derék lény közt, ki mind sértő gúny nélkül ád, s nem fél eget, lidércet, mostohát.
.
E jövendő koporsók közt a nép fékezheti (mint tengernél sose) szoknyákon, árun kapkodó szemét; zord filológushoz mi illene jobb nyughelyül, mint épp ez árnyvilág, mely adta mestersége anyagát.
.
Ős hangokon tanul a durva fül, mig Pán zöld atyja sebtében kopog megfejthetetlen morzét; walesiül csufolkodnak a pajkos kakukok, nyers-angolul galambok hírlelik két-gyerekes modern ház gondjait.
.
Néhány elem lazul, hol ott, hol itt, pompás gyümölcs, haldokló falevél közli bukása kellő érveit, késett ember, kit késő bánat ér, ős örömet hall távol és közel, s mint rég, a víz neszére fölfigyel.
.
Egy jólfésült erdő Miasszonyunk kegyelmét kéri; tán mégis akad, ki még fogadni mer, hogy nyomorult fajunk tisztességéből fönnmarad. Egy-egy fa, mit sétán az ember ér, a táj lelkéről sokat elbeszél.
.
A kőrisfáig irtott kis liget, a korhadt szívű tölgy leleplezi: nagy társadalmunk széthull, tönkremegy, nem csaphatnak be gyors győzelmei, s nem, hogy közért s az Égért mit adott! Erdőinél egy kultura se jobb.
. Nagy ember a tenger, nagyon nagy. Minden gondolat súlya, mélye súlyosul, mélyül hozzá mérve.
. Emberként él, emberként érez: nincsen fogható erejéhez. Láttam, hajnalban a napot égre emelte. Izzott az óriás kerék, szinte sisteregve hányta tüzét a hullámokra, s ő, a tenger-ember, higgadtan a horizontra pászította. S aztán, mint egy nagyapó fecsegett, magyarázott, mikor ölébe hulltak a hálás, ujjongó sirálysikoltások.
. Van derűje, van humora. Hangja némelykor nagydob, máskor fuvola. Nyugalma is emberi, szelíd nyugtalanság; bőszült ember, hogyha felbosszantják.
. Ó mennyire ember!
. Nem békül, csak a magaszabta renddel. A partja, milyennek ő akarja. – Nem a hajókért van, a hajók születtek érte, s belevész, ki másképpen remélte.
. Hátán a háza, keblén hegedűje, oly árva, mint minden csodatevő, se lombja, se füve, se lábához hízelgő patakja, felhők takarják a tájat ha útra kel: veszett iramú gépek viszik az égen, rimánkodva várják a világvárosok hajótöröttjei: a köznap hangjaira süketek, a nemes zene tébolyultjai – el nem hagyhatja őket, mert ki tudja, ez a kihaló fajta meddig él még, hát menekíti a Szigetre, ha csak másfélórányi életre is: nézd! álla alá szorítva szerszámát hogy áll, hogy feszül a reflektorok számumtüzében, hogyan tűri a pimasz darazsaknál is pimaszabb fényképezőgépek fullánkjait – csupa verejték arca, s szíve is, a gordonka, a fuvola, a kürt, a hárfa, a cintányér és az üstdob arcodba csapja a Szimfónia diadalmas halálhörgéseit – – –
. aztán a felhőkarcoló hotel elegáns menhelye, egy jó zuhany, egy altató tabletta, és aztán? aztán lassún földereng a muzsika vizére épült város, a gyermekkor heringszagú szobája, hol a kottalapok rejtjelei között motoz egy vézna kisfiú, de ujjai alatt a húrokon már Chagall színei csillámlanak, s Bábel még meg se született, még csak a lélek méhében kuporgó reménytelen győzelmű szavai – – –
. lift ne zúgjon, te meg lábujjhegyen járj a folyosón! hagyd álmodni őt, és hagyd álmodni hű halottait, a pogromok öklétől repedt lelkü apát, s a Gödörben is fekete imákat mormogó anyát, akik földdel betömött szemüreggel csak fényt látnak fiuk feje fölött, lábánál tenger dorombol, mögötte tengernél nagyobb kertek ágain üstökös tollú madarak számlálhatatlan serege ragyog.
. Utoljára a fény a fény hagy el a töprengés tölcsére vékonyul ahogy a zsíros füst fölé borul egy vízi kép a végső akvarell
. a kósza gyom közt szétlebeg a mell a csípőre egy kéz emléke hull az elveszett ég hosszan alkonyul göröngyök bénult reflexeivel
. mert mostantól csak ők csak az övék a régi sutból egy szó felnyilall s az emlékezet vakfoltjaival átnyomul értük minden ami ép
. át fog nyomulni minden ami holt s hogy az a fény nem máglya fénye volt
.
. 2
. S hogy az a fény nem máglya fénye volt nem érti senki csak a fuvola mert villámsújtott ágból újra fa mert a sejtés a testébe hatolt
. s ez volt az élet ez a sejtelem a nedvekben a villám él tovább éli tovább a fát a fuvolát vágyból a hangba forrad meztelen
. a fatetőre hág testetlenül a földbe száradt gyökérre hasal a tölgy üreges árnyékaival a némaságot őrzi legbelül
. s a némaságot az rendelte el ki tigrist ugrat és bárányt terel .
. 3
. Ki tigrist ugrat és bárányt terel útjára lelt-e végül Berzsenyi vagy Blake amint tüskébe térdepel és megpróbál óhajtva sejteni
. s nem forgolódik benn a szellemi baljóslatok álversenyeiben s akár a seregély elcsettegi hogy minden ágköz veszélyes üzem
. a tigris ugrik a bárány riad a rendet a hit nem fordítja meg aki fontos a halottainak elbírja hogy nem fontos senkinek
. s az éjszakát mely lámpást is kiolt ő látja át mert fényt csak ő csiholt
.
. 4
. Ő látja át mert fényt csak ő csiholt hol van Rouen és Kamenyec-Podolszk Segesvártól Buchenwaldig mi volt mit tervelsz míg egy test fölé omolsz
. gyilkos-e aki újrakezdi holt életét melyben nincs már ott a torz lelkiismeret a kidőlt kobold pedig ötvenhét árkot felkotorsz
. de ha a versed nem hideglelés ha a lépcsőn nem rángat a remény viaszpecsét a tárgyi feledés a lélek dinoszaurusz-érzetén
. s a végső fázist kinevetik-e Johanna visszagondol nincs mire
.
. 5
. Johanna visszagondol nincs mire az alvó kert kilép a hold alól egy tikfának vadalma válaszol a lajtorját szűrt fény teríti be
. kinn tűzeres a temetők köve a pincegádor kékesen kering dülöng a hordó a szőlő töve csak veszélyt hagytak ránk az eleink
. légszomj parázslik a dűnék alatt hátranéznek nyakizmuk megfeszül a Teremtés is belerészegül nászindulót zúg egy kabócahad
. két kéz két láb és köztük egy világ a kút mélyén felizzik Gileád
.
. 6
. A kút mélyén felizzik Gileád az esemény kialvó lámpasor nem bűvöli fel sem jeremiád sem mítosz mely a pusztán áthatol
. s hegyet rak össze tengeri csatát lángoló várost a kapuk mögött hajsátor alatt izzó félhomályt hőst aki múltat hódítani jött
. szent barátságot megrontó tusát otthonra lelt és otthonból kivert imbolygó lények labirintusát falovat tüskét és Mene-Tekelt
. csupa hamu a fal felülete nem álmodhat nem alhat nélküle
.
. 7
. Nem álmodhat nem alhat nélküle emléksugárzás mások azt hiszik fürdőkád széle telefon füle ahogy álmában csönget egy picit
. barna cipőn a hosszú út pora egy főhadnagy aztán egy felkelő bűnös parcella itt nem volt soha itt vallomás sosem volt terhelő
. édes jó csontok exkavátorok csöndbe burkolva a kövek szive három nemzedék vágya elforog léte át nem élt emlékeibe
. itt hagyta még a cipőkanalát és erre nincsen balzsam ideát
.
. 8
. És erre nincsen balzsam ideát a kéz nyoma egy idegsejtbe tűnt ha felszívódik a tárgyi világ ha kezünk nyoma nem hal meg velünk
. s egy bolognai oltárkép előtt ha érvényes még a férfiharag Anch’io sono pittore s a rőt arc nem szívroham jelbeszéde csak
. a vágyé mely a mesterségbe ránt eláradva és embertelenül hogy elvész erkölcs család és barát Cecíliának angyal hegedül
. Anch’io hiszen vígasztalni jött angyalmagány és ólmeleg között
.
. 9
. Angyalmagány és ólmeleg között egyszercsak megáll a vagonkerék a padlón akit kiöklendezett s följebb akit még fogva tart az ég
. a fűben szellőrózsa tántorog szél húz el itt vagy valaki fütyül bogár figyel a csizma rátapos a vaskályhán a pótkávé kihül
. a síneken egy kéz könyvet lapoz különben csend van nagyobb mint elébb Vörösmarty mint ékszert tartja most Szerb Antal összetört szemüvegét
. és városszerte felvilágol a nagy hallgatású ablakok sora .
. 10
. Nagy hallgatású ablakok sora falhoz verődik egy ballonkabát a kardinális felfröccsent bora csorogja be a pince ablakát
. a sikátorban Tudor stílusú megroggyant ház a kémény felremeg Temze Szajna Spree Arno-parti zug csak az a könyvesbolt maradna meg
. O’Connell Street a Főposta előtt angol nyelven szid angolt a tömeg ki lőtt előbb a felkelők vagy ők akikből egy a tömegbe lövet
. és köztük áll a kétpólusú köd a könyvesboltig vagy csak üldözött
.
. 11
. A könyvesboltig vagy csak üldözött a fotográfus majd aknára lép a svéd színésznő lenn a dóm mögött a csepp kávéház nem ez volt a kép
. a kép az éppen meghaló spanyol a roncsolt gép a pilóta dühe a szövetséges flotta felhatol Normandia elzárt kertjeibe
. és a veszély és majd az aknazár elébe futsz de folytonos jelen Dalí Stravinsky Ballet Russe Chagall a ravatal a dóm a fenn s a lenn
. a kóbor létet el kell bírni ha a szakadék is lehet tétova
.
. 12
. A szakadék is lehet tétova Mozartot csak egy eb kíséri el Swift aggastyán lett és ágybavizel furunkulusát nézi és oda
. kápráztató vad szelleme veri az ápolója Babitsot kanül köti ide és véget vet Camus a megkötésnek s Paszternakra mi
. vár egy másik díj s kap majd Bulgakov írógépet meg párizsi utat és Babel minden évet visszalop Ahmatova mindenkit visszakap
. s a tükörből ép arc ép ész figyel elhagynak mind mert mindent hagyni kell
.
. 13
. Elhagynak mind mert mindent hagyni kell a Balkánból kiégett éjszakát az ingoványt mely sosem tűnhet el a vésőt mely csak a modellbe vág
. Chicagóban a szellemvasutat hintaszék üres erkély hull a gipsz az óvárosi cégérek alatt Bach h-moll szvitje leng Retouch your lips
. Széchényi Könyvtár zöld lámpás a tér magyar Dubliners a város sehol szeretni foglak akkor is mikor az orrod meg az állad összeér
. Contessa Észak fészeknyi hotel csak az a fény csak az ne hagyjon el
.
. 14
. Csak az a fény csak az ne hagyjon el csak az a tálcán hozott reggeli az írógép ahogy a kéz veri s a tükörből a roncsolt arc figyel
. és hallgatnak a keskeny házkapuk kinn csikorog az év a síneken és férfiharag nélkül képtelen a hóba döngölt véres gyalogút
. és a történet labirintusa mint alvó kert kilép a hold alól s kilép aki egy test fölé omol a villámnak nincs többé státusa
. és a göröngy vak reflexeivel utoljára a fény a fény hagy el
.
. 15
. Utoljára a fény a fény hagy el s hogy az a fény nem máglya fénye volt ki tigrist ugrat és bárányt terel Ő látja át mert fényt csak Ő csiholt
. Johanna visszagondol nincs mire a kút mélyén felizzik Gileád nem álmodhat nem alhat Nélküle és erre nincsen balzsam ideát
. angyalmagány és ólmeleg között nagy hallgatású ablakok sora a könyvesboltig vagy csak üldözött a Szakadék is lehet tétova
. elhagynak mind mert mindent hagyni kell csak az a Fény csak az ne hagyjon el
.
. /Gergely Ágnes, 2002. május–augusztus/
.
.
Az igen összetett és súlyos vers számos utalásából csak egyet emelek ki: Szent Cecília képét, amit Raffaello Sanzio festett 1514-ben, és amiről Coreggio mondta (volna) Bolognában, a festményt látva, hogy "Én is festő vagyok" (Anch" io sono pittore). Az olajkép 220 x 136 cm, jelenleg az ottani nemzeti képtárban látható.
. Hanglemez ez a Föld, zeng a ráénekelt madárdal, emberi kín, anyaüvöltés, ciripelnek a tücskök, cinke pityeg, haldoklók nyögnek, hörren a beteg harmonika, a tüdő, nagydob a tenger, ütögeti villám, villog a karmesteri pálca, zenél az ember homloka, megszólal a vének ránca, jajgat a mikrobarázda, szél serceg, hallani a tű fordulását, fordul a tű Európára, Afrikára, hanglemez ez a Föld, szól a kizöldült fuvola, a nyárfa, jegenye melléhez szorítva peng az elektromos gitár, a villanyfa húrja, a gumifa lukai eldugultak, megteltek keserű nyállal, fémlő leveleit hiába billegteti a vihar, elreked, hegyével a földbe fúródva fölbrummog a halál nagybőgője, a bomba, kíséri sírás, koloratúr sikoltás, aztán gyanútlanul és kíváncsian dalolni kezd a gyermek: gólya gólya gilice mitől véres a lábad mitől véres a lábad mitől véres a lábad – így énekel a kicsi költő, s elöregszik a hangja, elhallgat a nádi hegedű, nincs válasz, ki válaszolhatna néki, két szólamban az élők és holtak feleselnek. Belejajdul, anyját, gyerekét kiabálja a kiskatona, Isten álla alá szorított halott hegedű, kard a vonója, tapogatják sietős asszonyi ujjak, ó, nem ad az már, nem ad az már emberi hangot! Hanglemez ez a Föld, fordul fáival, eltaposott sírjaival, összezúzott kitinszárnyak a kőlapok, alattuk ember-maradék, ember-váz, ember-szív, elporló okarina, rég nem búg, régen nem énekel már, hangja belenyomódott, belekarcolódott a földbe, mint a madáré, mint a kiáltozó fáké. Mert régtől készül, régtől hullámzik ez a zene; hallom, mintha eleven nádsíp szólna, az őshüllő sziszegését, a szomszéd picijének szipogását, aki szájába veszi ujját, nyála kicsordul, ő maga is kicsi hangszer, nincs fölhangolva még a kínra, az öröm gyors futamaira – selypeg: bújj bújj zöld ág zöld levelecske nyitva van az aranykapu – s tényleg nyílik a halál aranykapuja, bújnak, bújdosnak a drágák, mayák, aztékok, alemánok, sumérok, inkák, s bújnak az én halottaim is a gyermeki szóra, avarok, hunok, a ferdeszeműek, apám részegen eltéveszti, még énekel egyet. Hanglemez ez a Föld, hangzik madárszó, virágok vonítanak, eső zeng fölhúrozva a faragott szivárvány íve alatt, tó rezdül, árva cintányér, jaj, a tű meg-megakad, ugrál egyhelyben, ismétli a leforgott dallamokat: a halál kórusa rendben fölállt vala rendben fölállt vala tízmillió ágyú tízmillió ágyú egyszerre kiáltott az ég madarára a föld fiaira az ég madarai sorban elhullának a föld fiacskái vérbe borulának vérbe borulának meg is meghalának . És már csak ez hallatszik, ez a romlás, növény kapkod a füstben, búvik az állat, hallgat az ember, csak a fegyverek rettentő szája beszél. Hol van az Isten, a híres, az élet Szentháromságában lakozó, hogy a tűt kiigazítsa? Bujkálva az idő tárnáiban az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan. Bomba ha hozzáérne, tetteti magát halottnak, belesimul a földbe. . Hanglemez ez a Föld. Ráénekelek én is.
FOR MIDAS OF AKRAGAS, WINNER IN THE FLUTE-PLAYING MATCH
.
I PRAY thee, lover of splendour, most beautiful among the cities of men, haunt of Persephone, thou who by the banks of Akragas' stream that nourisheth thy flocks, inhabitest a citadel builded pleasantly--O queen, graciously and with goodwill of gods and men welcome this crown that is come forth from Pytho for Midas' fair renown; and him too welcome therewithal who hath overcome all Hellas in the art which once on a time Pallas Athene devised, when she made music of the fierce Gorgon's death-lament.
.
That heard she pouring from the maiden heads and heads of serpents unapproachable amidst the anguish of their pains, when Perseus had stricken the third sister, and to the isle Seriphos and its folk bare thence their doom.
.
Yea also he struck with blindness the wondrous brood of Phorkos, and to Polydektes' bridal brought a grievous gift, and grievous eternally he made for that man his mother's slavery and ravished bed: for this he won the fair-faced Medusa's head, he who was the son of Danae, and sprung, they say, from a living stream of gold.
.
But the Maiden, when that she had delivered her well-beloved from these toils, contrived the manifold music of the flute, that with such instrument she might repeat the shrill lament that reached her from Euryale's ravening jaws.
.
A goddess was the deviser thereof, but having created it for a possession of mortal men, she named that air she played the many-headed air, that speaketh gloriously of folk-stirring games, as it issueth through the thin-beat bronze and the reeds which grow by the Graces' city of goodly dancing-ground in the precinct of Kephisos' nymph, the dancers' faithful witnesses.
.
But if there be any bliss among mortal men, without labour it is not made manifest: it may be that God will accomplish it even to-day, yet the thing ordained is not avoidable: yea, there shall be a time that shall lay hold on a man unaware, and shall give him one thing beyond his hope, but another it shall bestow not yet.
.
/Pindar (c. Kr.e. 522 - 438); ez a verseny Kr. e. 490-ben volt.
a görög eredetiből fordította: Ernest Myers/
.
.
.
AZ AKRAGASZI MIDÁSZRA (Fuvolajátékban nyert diadalára)
.
Ó víg derü városa, földünkön Te a legragyogóbb, Perszephoné hona, nyájban dús, gyönyörű Akragasz, ki fenn lakozol - patakod partján - a várhegy oldalán, isteni s emberi nem szent asszonya, kérlek, anyánk: jer: s vedd e füzért, melyet átnyújt itt a jóhirü Midász és áldd meg, amiért ime Pűthóban ma győzött Hellaszon sípja zenéje, mit egykor hajdanán szörnyü Gorgók gyászdalából szőtt Athéné; . még hallva a dalt, mely a gyötrő gyász iszonyú jaja közt tört fel a két szüzi, kigyókkal teli homlok alól: hogy Perszeusz által im elhullott a harmadik leány, s tengerölelt Perszeusz népére a sors vele szállt; mert nem csak az isteni Phorküsz-fajra vont e hős homályt, ám bosszut is állt: s Polüdeiktésznek lezárta víg torát, anyja sorát meg a kényszer-szülte nászt, felmutatva szép Medúsza véres arcát; . így tett ez a hős, akit - azt mondják - arany árral ölén szült Danaé; s hogy e kedvenc már ime megmenekült, a sípnak a Szűz maga akkor adta százszavú dalát: vad zokogása szava áradt Eurüalé ajakán, az Ő fuvolája meg átformálta búgó jajszavát. A mű a Szüzé, de az embereknek adta nyomban át, s megtanitotta a "sokfejű" szabályt, népetajzó versenyekre csábitásul: . mer úgy dalol ott az a hajlékony, finom érc meg a nád: nád, mely a szép Khariszoknak lakja királyi honát, s mint hű tanu őrzi a Képhiszoszra szálló dal szavát... S lám, noha fáradozása nélkül soha emberi jó meg nem születik s ha a döntő szót a daimón mondja is: a sorsszerüség soha el nem évül s csak megjő a nap, s ím, aki kételye közt épp másra vár, van, mit elnyer, mást meg elveszt mindörökre. . /Marticskó József fordítása/
In the Place of a Passage 22 . That freedom and the Law are identical and are the nature of Man---Paradise. . The seed I am knows only the green law of the tree into which it sends out its roots, life and branches, . unhinderd, the vast universe showing only its boundaries we imagine. . Grant me passages from winter's way, and in the cold let me enclose my self in sleep. The tree is as if dead each naked twig shakes in the wind. . Gulls come in from the sea out there
. . wheel above the cold roofs . dark days . the incessant rain the ground . waterlogged. . It is as if I were moving towards the wastes of water all living things remember the world to be, . the law of me going under the wave. . O grievous sea! wide spulcher where everything seems living! These two combatants! made up of fury and of wind--. the pitching to and fro that slavers, the rolling round that fumes up---wrestling upon this funereal raft in the fog without truce, each second tear away some fragment of the keel or bridge in their black contest. . At times, at the zenith a cloud breaks up, for a while ominous in crumbling, and on the pow, a glimmer, that trembles in the breath of the South Wind grows dimly, half-lighting the name Leviathan--- then the apparition is lost in the profound waters, everything goes out! . Leviathan! all the ancient world is there, harsh, enormous in his wild ugliness, his stupidity, his heaviness . . . . Leviathan! all the future we know is there---grandeur, horror . . . . Grand Mother of Images, matrix genetrix, quickening in rays from the first days of the cosmos, . turning my poet's mind in tides of solitude, seductive reveries fears, resolves, outrage yet having this certain specific agent I am, . the shadow of a tree wavering and yet staying . deep in it, . the certain number of his days rendered uncertain, . gathering, . animal and mammal, drawing such milk . from the mother of stars. . . /Robert Duncan (1919-1988); 1964/ . . .
A SOROK 22 HELYÉRE . Hogy szabadság és Törvény ugyanaz és ők az Ember természete - a Paradicsom. . A mag, aki vagyok, csak zöld törvényt ismer, a fáét, melyben szétküldi gyökerét, életét, ágait, . gáttalan, a hatalmas mindenség határt csak ott mutat, ahova képzelünk. . Sorom hadd legyen felmentés a tél kényétől, s hidegben hadd burkoljam en magam álomba. A fa mint halott a szélben minden meztelen ág remeg. . Sirályok érkeznek odakintről, a tengerről . keringenek a hideg tetők fölött . sötét napok . a szüntelen eső a föld . vízzár alatt. . Mintha sodródnék ki a víz pusztaságaira, aminek emlékeiben a világot ismeri mind az élő, . hullám alá bukok süllyedésem törvénye. . Ó iszonyú tenger! minden élő tágas sírboltja! S ezek viaskodnak ketten, tébolyult düh az egyik, a másik szél - habzó acsarkodás, egymásba csapó, felhővé porzó hömpölygés - birkóznak e gyászbárkán a ködben, békíthetetlenül, fekete viadaluk minden pillanata új szilánkot szakít le hajógernicből vagy hídból. Olykor az ég csúcsán felhő törik szét, szétfoszlik baljósan, aztán a hajóorron halvány fény villan föl, negremeg a Déli Szél leheletében, növekszik, olvasható lesz a név homályosan: Leviathán - akkor a jelenés eltűnik a méylséges vizekben, minden kihuny! . Leviathán! Íme itt az egész ősi világ, nyers és irdatlan, vad otrombaságában, ostobaságában, súlyosságában . . . . Leviathán! Íme itt az egész jövő, melyet ismerünk - fenségesség iszonyat . . . . Képek Hatalmas Anyja, matrix genetrix, kinek sugárzása egyre sűrűsödő a kozmosz kezdete óta, . költő-elmém forgatod árján magánynak, elragadó révületnek, félelemnek, akarásnak, szennynek mégis bizonnyal vagyok különös megbízottad fa árnyéka, ingatag, de mégis a tőből, . mélyről induló, napjaim biztos száma lett bizonytalan, . gyarapszom, . vagyok testi, emlős-állat, e tejet szívom . csillagok anyjától. . /Kodolányi Gyula fordítása/ . .
A tenger megidézésekor az alábbi zene ugrott be (eredetileg zongorára írta a szerző):
.
.
A vers utolsó szavai a kb. 1575-ben festett Tintoretto-képre (A Tejút eredete) utalnak; a vászonra festett olajkép 148 x 165 cm, Londonban a Nemzeti Galériában látható
Zenére ébredsz, bongó muzsika bizsergeti a tested, mint a kék megrebbenő szél a hajósokét és vékony takaróval fedi a tagjaidat a fátyolos ütem, ringatózol a végtelen vizen.
. Hajón pihensz, a lassú ébredés fölveri sátrát süppedő szívedben, majd egyre szebben és értelmesebben tekintetedbe gyűlik össze és az árva lencsén át a nagy világba ocsudik fel, mint sárgafényű lámpa.
. Megrázkódik a test a zátonyon, az elmúlás vize se hidegebb, ahogy betódul a merev, kerek erek csapdáin át a monoton hangszereken és magának utat keres a fokozatos öntudat.
. Egy fény rivall fejedbe, mint a kürt, idegeid felszöknek a higany hirtelenségével mindannyian mint vad kígyófejek és az elült zene helyébe ajkadon a szó lerakódik, mint partokon a só.
.
/Gyurkovics Tibor, a Cantata aquilarum,
azaz a Sasok éneke c. kötetéből/
.
.
A verset hét évvel ezelőtt már bemásoltam ide, illetve oda, az akkori Fidelio-fórumba, de a tördelt verset ma már egybe tömörítve tartalmazza ez az indexre (részben tönkre) tett régi fórum. Emiatt sokat beírást meg fogok ismételni.
Aranylanak a halvány ablakok . . . Küzd a sugár a hamvazó sötéttel, fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel, a hósík messze selymesen ragyog.
.
Beszélget a kályhánál a család, a téli alkony nesztelen leszállott. Mint áldozásra készülő leányok, csipkés ruhába állanak a fák.
.
A hazatérő félve, csöndesen lép, retteg zavarni az út szűzi csendjét, az ébredő nesz álmos, elhaló.
.
S az ónszin égből a halk éjszakában táncolva, zengve és zenélve lágyan, fehér rózsákként hull alá a hó.
.
/Kosztolányi Dezső/
.
.
A vers a költő első kötetében /Négy fal között, 1907/ jelent meg, a Pasztellek (nem passz telek) ciklusban.
.
.
Ugyanebből:
.
ÜNNEPNAPON
.
Az emberár künn küszködik, tolong, s a ronda pénzért vásárolt mulatság híg kéje eltorzítja lomha arcát, kocsikra kap föl, fut, mint a bolond. . Erdőkbe bújik, mássza a hegyet, iszik, erőlködik, fáradva izzad, a kürt rotyog, döng és porzik a színpad, a kába lármán dőzsöl és nevet. . Én benn ülök, a légbe bámulok, száz kép tolong föl, én vagyok urok, egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz. . Incselkedik velem kéj, félelem, aztán lehúnyom szótlanul szemem, s lelkembe játszik a tündéri színház.
.
/Kosztolányi Dezső/
.
.
.
S végül egy korábban már beírt vers, amely eredetileg a fenti kötetben jelent meg Clementi-szonáta címmel, de később már - címét elhagyva - az újabb kötetbe sorolták (A szegény kisgyermek panaszai, 1910).
.
.
Miért zokogsz fel oly fájón, busan csöndes szonáta, álmodó szonáta? A kert mögül mostan felém suhan az évek árnya, tűnt idők halála.
.
Egyszerre látok. Látom az anyám. Némán ül a szűz, hófehér szobába. A gyertya ég és vár a párna rám, és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.
.
Kis ujjaim alatt zokog a dal. Sok régi ábránd újra visszaszáll ma. Anyám nevet és újra fiatal, s csak zeng az édes, illatos szonáta.
.
Az éjszakába suttogón beszél, és sírdogál fáradtan meg-megállva. Ma álmom elviszi az enyhe szél, az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.
.
Olyan, akár egy kisgyerekkacaj, akár a holdas jegenyéknek árnya, akár haló ajkon a tompa jaj, hogy egyre halkul, meghal a szonáta.
.
.
Az 1752-1832 közt élt Clementi több mint 80 szonátájából pontosan nem tudom azonosítani a versben megidézettet :-)
. Burkolózz barna kabátba, de ha hó jön, vedd föl a zöldet, öltözködj havazásba, a havak, mint fára ömölnek, nem kopasz ágra, de karácsonyfára, csöndíts, lehelj rám örökzöldet!
. Legyél egy pillanatra, mint a fa mozdulatlan, aztán egy kedves mozdulattal indulj el kedves, mintha gyökered lábad volna, mintha a lábad földanolna az első emelethez.
. Karácsony este van. Manók és mókusok csöngetyüznek ezüst dióval. Te itt állsz álmaim között diszítve aranyozott utravalóval. Jagellók kivénhedt jegenyéihez, Dubrovnik cédrus-illatába menjünk, vagy a Keleti-pályaudvar langyos forralt borával legyünk együtt?
. Karácsony este, másnapi, másnap másnapja ez az élet, fölnyitom szememet, foszló díszeid között mégis csak engem nézlek, meg azt, hogy hullik belőled, belőlem, ami szép volt. Vizkereszt nem csordít ereszt, jéghegy az égbolt.
. Nincs erdő nélküled, nélkülünk nincs Magyarország, tűleveleid illegesd, injekciózd az ország sorsát valami szépre, ami nincs, burkolózz barna gyümölcsbe, de ha hó lesz, vedd föl a zöldet, öltözködj havazásba, lehelj rám örökzöldet.
. Nem, nem üres az ég. Tele szárnnyal, viharral. Bevonja lassan, mint a tyúk szemét alulról fölfelé, a hártya jég. Markolja ötujjú, parkinzonos levélke. Forog az ég szemvizében a földgolyó.
. Pörög, tolul a sűrített zene. A halványuló holdalak anya csupán fogyó eszköz az úr kezében: betakarja öregség szégyene. Egyetlenegy születésre szorítkozunk.
. A házak közül kiszáll a test, kiszakad. A lélek vedlik itt időt s lélegezne havat. A föld szemén kicsurran életünk. Csak a Duna csomózza, vas selyemszalag. Énekelsz, de átkozott embereknek átkozott szavakkal. Futásodat megőrzi a vonósnégyes magánya. A tél rókacsendjét tördelik hajtók s kutyák. Földig hajol a szél. Nyomok után szalad.
. Karácsonyok jég torkolattüzében kis füstbe megy anyám, világgá gyermekem. A légüres tér kiszippant életemből – csak a Duna csomóz, a vas selyemszalag.
. Útvesztő az igazság, égő szavanna, ahol istenül, hol túlél a bűn. Természetfölötti cápa. Az emlékek ventillátorában tettek füstmérgezése kékül: világot vet mindenre a rózsahomály.
. Elszállt velünk a Föld, repül az űrön át. Már rég az égben élünk.
. Ez már az öröklétünk. A lét rohadt és fűszeres, boldog alkímiája.
Gyurkovics Tibor verseit különleges színek szerinti csoportosításban is lehet olvasni. Nem tudom, ki állította így össze ezeket a fejezeteket: napsárga, vércsevörös, grafitszürke, zabzöld, istenfehér, égkék, jégnarancs, hófekete, óarany.
Némelyik szokványos, másik meghökkentő, valamelyik érthetetlen.
.
.
Áldás, békesség
. Légüres térbe kerültem. Finoman szól a zene. Megint Vivaldi. Nem tudom, Mari miért nem vette le.
. Tönkrementem, mondhatni azt is. Barátom nem érti a vicceimet. S amit halálos komolyan mondok, azon nevet.
. Bejár hozzám, mint egy szobába, sört iszik, dúdol, aztán kimegy. Mosakszik valahol.
. Bántom a szeretőmet. Pedig a légynek sem ártott. A folyosón, én a folyosón fel-le járok.
. Félnek tőlem, és néha már én is félek magamtól, pedig még bírom. Mindig ugyanaz a lemez szól.
. S ugyanaz vagyok én is lényegében. Az asztalon betört-fejű diók. Szép este van. Könyörgök, oltsd el a rádiót.
.
/Gy.T. hófekete versei közül/
.
.
Gyurkovics Extázisaiból már többet megidéztem:
.
.
Nocturne szürkében és aranyban –
hó Chelsea-ben
. Mindenki el akar érni az épületbe mi ablakaival hívogat éjjelente amikor a vihar karjával beterelve hótorlaszaival süvit fülébe: tente
. A barna város él szürkében és aranyban itt-ott sok kicsi fény muzsikál mint a dallam amit előidéz Deborah zongorája a fekete-fehér billenytükön cikázva
. Halljátok a havat? A hó fehér futását ahogy az alkonyat futtatja mint a skálát zenél és elmarad föltámad mintha várnák a szakadt ég alatt apánk föltámadását
. Pedig egy idegen botorkál kinn a szélben kapkodja mereven a lábait a gyéren világított teren hogy egyszer hazaérjen hozzánk a végtelen békével észrevétlen.
.
