"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Amikor egész testedbõl kivetnéd azt, ki vagy: önmagad s mikor már minden hang belül tapad… Amikor a térdre rogyó zuhanásban már semmit nem remélsz, csak élsz – mert vagy és már nem kergetsz fáradt álmokat… Amikor már nincs benned kérdés, csak érzed, ahogy hull szét az egész, mi testedben valaha egy volt: szív, lélek, erõ, ész…
Jöjj és mártózz meg mosolyomban - én már érted vagyok Jöjj! Pihenj meg szárnyaimon és lebegj egy mozdulaton - hisz én azért vagyok, hogy õrizzem a pillanatod.
Nem arra vagyok kíváncsi, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával, Nem az érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nemcsak az érdekel, hogy milyen bolygók vannak kvadrátban a holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis átjárjon tetőtől-talpig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem az érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha éppen nehéz napod volt, és hogy isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy ”Igen”! Nemcsak az érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket? Nemcsak arra vagyok kíváncsi, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem az érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni akár az üres pillanatokban is.
(Oriah Mountain Dreamer, egy kanadai spirituális tanító, gondolatai)
Csak nézem az elmúlt éveket, Számvetésre megérten lehunyom szemem. Mi voltam, s mi lehettem volna, Mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?
Korán megtanultam én a rendet, Szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel. Szerettem beteget, árvát, elhagyottat, Szerettem örülni az életnek, a pillanatnak. Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket, Öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett. Védtelenül hánykódtam a múlt, s a fájdalmak tengerén, Partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész. Hittem a csodában, Istenben s a mában, Hittem az emberre szabott önzetlen jóságban. Az őszinteségemért mindíg csak botütést kaptam, Balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam. Vágytam, álmodtam, valóra váltottam, Sorsom ezzel elrendeltetett. Hallattam siketet, láttattam vakot. Isten elhagyott. Lelkem a vágyak rabja lett. Nem kellett szerelem szeretet helyett. Megtanultam a bánatban az örömet-, Bűnökben az erényt látni meg. Voltam alázatos, reménnyel teli. Lázadó, boldog és boldogtalan, Szelíd, vad, fogoly és szabad. Gyenge és vasakarat. Fehér és fekete. Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le. Okos és ostoba. Nem, nem! Okos nem voltam soha. Megtanultam a sorsommal békében élni, Elfogadni és soha nem kérni. Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen. Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem. A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes, Egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet ad maga mellett, a tűzként izzó naplementében. Várj. Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját, léted porlepte köntösét, a tested hagyd most magára, el. Pihenj meg itt. Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben, arra könnyből fátyolt teremt. Cserébe a tenger megannyi szikrát, apró csillagot, gyémántot ad. A Nap színekkel, izzó vörössel, sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat. A pillanat nem múlik, az idő megáll. A természet emlékül adja neked legszebbik arcát. A Nap, mint szerelmes kedvesébe, tengerbe úgy merül, fényével takarva be. Búcsúzóul a szél lágy csókot ad. Menj hát tovább. Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek, utadra kísérjen el. Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.
A rózsa vére porba hullt. A csend némán vár, mozdulnia fáj. Pillangó szárnya lebben, árnya sápadtan táncol a haldokló éji kertben. A csillagok büszke fénye mind kihunyt, a telihold titkon megbújik sötét fátyla mögé. Én, az ember, aki kevélyen úrnak hitte magát a természeten, lassan, alázattal ások egy sírt lelkem védett szegletében. Fejfát állítok, mi nem dől le soha, meg nem született gyermekem emlékét temetem oda. E kert csak az enyém, feslő életem tépett szeglete, meg nem élt álmok, vágyak titkos szigete
Ez még a rózsák beszéde melyre ráleltem egy fennkölt parádi pillanat széttört mozaikján És így szólt hozzám a piros rózsa Én a szeretet hordozója vagyok felragyogok a szerelemben szirmaim szikrát röpítenek és felgyújtom a szelíd szívek lelkesedését az életet képviselem a szenvedés ellen győzök színeimmel És így beszélt a fehér rózsa Én békét hirdetek hószín szirmaim apró békezászlók szólok a tisztaságról s vigyázok hogy a földön eluralkodjon meghonosodjon a béke És így beszélte célját a Sárga rózsa Én az arany nap küldötte vagyok tőlem kaphattok Szép ŐSZI metaforát világíthatok lámpásaim csöndes szentjános bogarak hirdetem a Dalt a szent fennmaradást a hitet hogy reméljetek mert Újra tavasz jő És tüllruhásan szólal a rózsaszín Én a szelíd lányok és csupaszív anyák lelke vagyok belőlem ered a bőkezűség a megszületés öröme készüljetek föl virradatra hogy Szép lét ragyogja be a világot mert állandóságot hirdetek színeimmel Ez volt a rózsák beszéde melyre ráleltem egy fennkölt parádi pillanat széttört mozaikján
Tudod arra gondoltam, a valódi boldogság nem harsány, nem feltűnő, talán, hogy ő a boldogok közül való, aki benne van se tud róla, őt is utoléri a fájdalom, de van egy piciny zugocska, ahova hazatérhet a legnagyobb viharban, ahol meleg, biztonságot adó kályha várja, ahol megnyugtató a csönd, talán van egy kényelmes karosszék, hozzá egy jó könyv, a lélek adta boldogság ilyen, vagy ehhez hasonló lehet, de csak míg be nem avatkozik a lélek dolgaiban járatlan ember, míg nem változtat erőszakkal rajta, nem akarja átrendezni, túlzsúfolni, kényelmetlen darabokkal modernizálni, ha nem manipulálja a világ elvárásai szerint, ha a valódi virág helyett nem rak művirágot, ha nem akarja korlátokkal szabályozni, akkor a világ zűrzavarában is megmarad a lélek boldogságot adó menedéknek, az ilyen öröm nem harsány, és nem megfogható, oka sincsen magyarázható , talán kívülről csak annyi észlelhető, hogy abból az irányból szelíd, békességes meleg sugárzik. 2010. márc. 15.
Szerethetlek. Mert a szél ha fúj, nem a fákat nézem már. A hajad fényt vet, táncol, megölel, csikland, elvarázsol. Mert a nap ha süt, nem az árnyékát nézem már. Sima bőröd vakítón izzik, gyönyörű fényben nekem játszik. Mert ha eső ha esik, nem patakjait nézem már. Mosolyod rajzolja lehulló harmat, szemed csillogva árasztja nyugalmad. Mert, ha nem vagy itt, nem emlékeket nézek már. Tudom, hogy nekem vagy, mondod, hallom. Tudd, hogy Neked vagyok, hallod? Mondom.
Felnéztem, És megláttalak a fényben. Káprázat képeden Csorbul szemem éle Könnyhomályba. Mondd, miért e fény, S mitől látom a fehér Minden színeit benned? Talán, mert szeretlek, Mint fecskék röptük ívét, Vagy a halálba nyugvók, Az értük ejtett könnyet. Hidd el, így se könnyebb Elfogadni, Csak álmodott léted. Tudom megérted A lehetetlen vágyat, És rajtad mosoly árad, Mint napsugára, A hajnali nyárnak.
A karod rövid, oly rövid, Hogy csak verést adhat neked, S bármily nagyon óhajtod is, Magad át nem ölelheted. Ha ölelésre vár szived, Ha karmelegre vágy emészt, Hiába nyujtod ki karod, Csak mástól kaphatsz ölelést.
A telet átélt, átvegetált fák ugyan még kopáran állnak. A fenyők és tuják zöldellnek, és az apró leveleket hozó kis rügyek már duzzadnak, pattannak a bokrok, a faágak végein. Érezni a tavaszi friss illatokat, a megújulást, a Kikelet ébredését. A Nap – talán az ünnep tiszteletére – az égbolt császáraként ragyog. Sugarával villogtatva a református templom tornyát, kupoláját. A horizont azúrkékbe virít, de vad szél tépdesi a fákat. Nekifeszül a nemzeti lobogóknak. Ünnepel a város, a belváros, a Városháza, a templomok. Bármerre járunk, körülöttünk történelmünk nagyjainak emléke kel életre. Kossuth Lajos szobra a Szabadság téren ünnepi pompába öltözött. Körülölel bennünket az 1848-as emlékezet.
Vad szél tépdesi a fákat, bokrokat Lengeti a nemzeti lobogókat Térzene zeng az éterben Kossuth szobra bronzosan áll a téren Ki népének haladási irányt mutat Emlékkoszorúk terítik talapzatát A városban életre kel a történelem A templom tornya szikrázik a fényben Harangok zúgnak az emlékezéssel.
Most majd átölellek, most úgy szeretlek, Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak A mélység feletti görgetegben, Hol halk fohászba szakad a sóhaj, És csak ölellek konokul, kétségbe esve, Folyondár erővel körbefonva.
Menedékem lettél akaratlan, Nem tudott, óvó menedékem. Hangtalanul - csak magamnak Megtartalak álmodott szépnek, Nem lebbentem fel a fátylad, Nem nézek mélyen szemedbe, Nem bűvöllek lángoló szóval, Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.
Most majd átölellek, most úgy szeretlek, Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak A mélység feletti görgetegben, Hol halk fohászba szakad a sóhaj, És csak ölellek konokul, kétségbe esve, Folyondár erővel körbefonva.
Fekszem a fûben, nézem, ahogy a szél belekap a szálakba, incselkedik, ... s a fûszálak játszadozva, cinkosan összenevetnek az orrom elõtt: ... bolond ez a világ. Mosolyog a tinta is a papíron: ... kéket mosolyog... ... mert olyan jó eltévedni, aztán csöndesen hazamenni, nevetni, megbánni. szép nagy könnyeket sírni,... ... mert bolonddá tesz e bolond világ, és olyan jó bolondnak lenni. Olyan jó, hogy van nekünk a cseresznyefán pirosszemû elefánt, amitõl nem szakad le az ág, és nem szakad le az ég sem. Nem is kérdem, hogy miért nem.
Ott vársz majd rám, zöld tekintetbe öltözve, ... és szép lassan majd helyére fordul a világ, s állok majd fürkészõn, izgatottan esetleg esetlen, fejem fölött a fû zöldjével, talpam alatt az ég kékjében.
Védtelenek most az álmok Körbefonlak hozzád bújok Ölelj úgy hogy el ne vesszek Ha elvesznék hát keress meg Akarom hogy mindig itt légy Viharokban csak engem védj Szeress nagyon-nagyon szeress Szélzúgásban engem keress Keress engem magas hegyen Hullámzó mély tengerekben Ha nem találsz mégse állj meg Mert ha testem nem leled meg Lelkem akkor is eléred Verseimben tovább élek
Benne valami bűvös láng lobog, egybefonódnak távoli vidékek. Egyedül vele társaloghatok, amikor mások közel lépni félnek. Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el, mikor elhagynak sorra a barátok, mint tavaszi vihar, zeng, énekel, mintha megszólalnának a virágok.
Sokszor valál már életedben Veszendő, oh szegény hazám! Tatár, török és német gyilkolt S haldoklál fényes rabigán: Mi lesz majd sorsod a jövőben? Ki tudja azt; sötét titok; De most, de most, ha rád tekintek, Csak sírok és csak sirhatok. Nem gyáva bú e könnyek anyja, Haragom sirja azokat; Beszélünk hangos, büszke szóval, S hazánk még csak névben szabad. Nem csüggedés e könnyek anyja, Rajtok tettek villáma ég; Versengünk puszta semmiségen, S fölöttünk mind borúsb az ég. Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus Harsog körűlbe mindenütt, S a vértől megszentelt mezőkre Szabadság fényes napja süt. Nekünk e hang tán síri dal lesz, S a szent sugár tán búcsufény, Véres felhőben elhunyó nap, Halottak gyászos mezején. Inkább halál, mint gyáva élet, Igen, vesszünk, ha veszni kell, De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz És vérezzünk dicsően el. Lesz legalább a történetben Rólunk egy nagy emlékezet Egy büszke nép élt meggyalázva, De dicsőn halt, mint született.
Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy, Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled, Fennröpűltedből kegyesen mosolygván, Égi Szabadság! Nékem is forrtak szemeimben égő Könnyek, éreztem haza szent szerelmét, Ints, zajos habként dagadozva várom Lengeni zászlód. Járom a gyáván! ki remegve futja Fenndicsőséged ragyogó világát, S megszokott rabság' kezein tudatlan Csörgeti láncát. Átok a gyáván! ki nevedre borzad, Mert gyakor szélvész kavarog föletted, Mert halálhörgés diadalmi pályád Mennyei bére. Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint Villogó szélvész dörög is körűlem, S zöld borostyánod noha fürteid közt Vérbe füredt is: Kellemed látom, s dobog érte mellem, Csókodat várom szerelemben égve, Csókodat szomjún epedő ajakkal, Jer, ne tagadd meg!
Óh, bennem lobogott el Ama szinte már savós, Tüzetlen és makacs, De jó nedvű ifjuság. Március Idusára Voltak mindig szavaim, Olcsók és rímesek, De akkor az volt igaz. Hadd lássam, óh, hadd lássam Azt a régi Márciust, Midőn az ifju bárd Őszintén s jól hazudott. Óh, Napja Márciusnak, Óh, megroppanó havak, Be jó emlékezés, Ki mostanában esik. Be jó ma ez az Élet, Mikor a Holnap sunyi, Be jó épp ma élni, Mikor Halál s Élet: egy.
Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott. Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyülés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!...- S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Célozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! - Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szivem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjuság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsősége, Teveled sem cserélek!
Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette. Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
Kölcsey Ferenc HYMNUS, a 'Magyar nép' zivataros századaiból. C s e k e, Januar, 22d. 1 8 2 3.
Isten, áldd-meg a' Magyart Jó kedvvel, boséggel, Nyújts feléje védo kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors a' kit régen tép, Hozz rá víg esztendot, Megbünhödte már e' nép A' multat 's jövendot!
Oseinket felhozád Karpat' szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. 'S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád' hos magzatjai Felvirágozának.
Érttünk Kunság' mezejín Ért kalászt lengettél, Tokaj' szolovesszejin Nektárt csepegtettél. Zászlónk' gyakran plántálád Vad Török' sánczára, 'S nyögte Mátyás' bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de buneink miatt Gyúlt harag kebledben, 'S elsújtád villámidat Dörgo fellegedben, Most rabló Mongol' nyilát Zúgattad felettünk, Majd Töröktol rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozman' vad népének Vert hadunk' csonthalmain Gyozedelmi ének? Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre, 'S lettél magzatod miatt Magzatod' hamvvedre?
Bújt az üldözött 's felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett 's nem lelé Honját a' hazában. Bérczre hág és völgybe száll, Bú 's kétség mellette, Vérözön lábainál, 'S lángtenger fölette.
Vár állott, most kohalom. Kedv 's öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. 'S ah szabadság nem virúl A' holtnak véréböl, Kinzó rabság' könye húll Árvánk' ho szemébol!
Szánd meg Isten a' Magyart Kit vészek hányának, Nyujts feléje védo kart, Tengerén kínjának. Bal sors a' kit régen tép Hozz rá vig esztendot, Megbünhödte már e' nép A' múltat 's jövendot!
Kölcsey Ferenc a kéziratlap tanúsága szerint 1823. január 22-re keltezi a Hymnus tisztázatát - sohasem fogjuk megtudni: mikor írta. Az irodalomtörténészek - a korábbiak közül pl. Lukácsy Sándor (lásd idézett tanulmánykötetét), a fiatalabbak közül Taxner-Tóth Erno (Kölcsey és a magyar világ Bp.,1992) - igen kevés adatot találtak a keletkezés körülményeirol. A szövegek közül azért az 1832-es változatot közöltük, mert ez tekintheto a szerzo által utolsóként jóváhagyott változatnak. Kölcseyl Ferenc
Szeretettel köszöntelek Benneteket! Viharos, vad szél száguld, de ragyog a Nap. Kívánok további szép ünnepet!
Régi magyar himnusz Boldogasszony Anyánk
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk, nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Ó Atyaistennek kedves, szép leánya, Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája! Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra, anyai palástod fordítsd oltalmunkra! Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet, segéljed áldásra magyar nemzetedet. Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Sírnak és zokognak árváknak szívei hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei. Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk, nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.
Álomkastélya kilenc küszöbén Kilenc oroszlán hevert már halottan. Kilencszer ásított rám a halál, Kilencszer nevettem mély vak szemébe - És akkor fehér ajtaján kopogtam.
Álomkastély kilincse nesztelen nyílt: Én ott térdeltem hűs márványán lázba. Rózsalevélpapucsát megcsókoltam S ő kilépett a langyos éjszakába.
Csobbant a szökőkutak kék vize. Ezüst ivben pendültek szét a cseppek. Ajkamon sajgott már a csók ize S az éjszakába suttogtam: szeretlek.
Fehér vedrekbe hullottak a rózsák. Fönt járt a Hold, a nagy ezüstöző. Halk hárfák hangját küldték a szelek S hajára halkan hullt a fényeső.
Kéken hajnallott. Utolsó csókra hajlott. Selyem palástját fázva húzta össze. S rózsapapucsa szaladó nyomát Szívem homokján ott hagyta örökre.
Még vártam. S ott a csillogó homokba Ajkam vérével a nevét beróttam. S nevettem: milyen komédia lesz, Ha őrei majd itt találnak holtan.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt. Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit. Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon. Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Álmos komondor kikisér farkcsóválva, A falu alszik. Jó mély a falu álma, S mikorra ébred s megmosakszik rendben, Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem És hol takarnak barna nagy hegyek?...
Egész lelkem kapod a dalban: Megalázott s királyi gőgös, Vérig kinzott és mégis szánó, Magasirató, mást dajkáló, Hivő s pogány egy pillanatban, Vétkes, vágyas és szűzártatlan Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe: Soktitkú fátylad lebbentsd félre! Csak a szemed s az ajkad látom. Szemedre és ajkadra szálljon Titok, kívánság, öröm, álom S amit csak rejt a lelked mélye: Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Fölöttem az árnyak, Nagy, fekete szárnyak Felhőformán verődnek. S én még gyermekmódra, Értük nem aggódva Álmodozom felőled.
Szememet lehúnytam . . . Bíborba borultan Látom újra egemet. Fényes csillagoknak, Fehér tűznapoknak Égő lángja melenget.
Mást se kívánnék én, Csak lehetne békén Álmodoznom felőled, Csak sohase fáznám Árnya borulásán Csúf fekete felhőknek.
Csak képed remegne, Táncolna, nevetne Szemem forró lángjába . . . S nem is venném észre: A szívem verése Egyszerre csak megállna . . . Egyszerre csak megállna.
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön; De elrejtőznek a világ elül. A csacska hír hallgat felőlük, Élnek s meghalnak ismeretlenül.
Éltük szerény, csöndes, magános, Dobszóval, vak lármával nem dicsért. Erényüknek cégére nincsen; Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hühót kerülnek. Nem lökdösődnek lármás útakon. Lelkük zománcát féltve őrzik. A merre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések Között értékük legszebben ragyog. A rózsa is, ha eltiporják: Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön! Vigasztalásul vallom és hiszem. Megtűrve, mint árvák, ugy élnek, És nem irigyli sorsuk' senki sem.
Pogány Zoltán
Ha legközelebb szólsz
Ha legközelebb szólsz ajkadra öltöm vágyam felruházom nyelved szóvirágos ágyban paplant is húzok rá melegedjen meg benne minden apró szavad mintha szavam lenne: hogy mennyire szeretlek...
Ha legközelebb szólsz megfürdök dallamában szólamodba dőlök mély sóhajjá váltan úgy szólok majd vissza mint kit mézbe forgatnak mézes-mázos hangon igémmé fogadlak: hogy mennyire szeretlek...
Ha legközelebb szólsz mást többé meg sem hallok másnak ajakáról bármilyen szó csillog csak a Te szavaddal mondhatom el még szebben mit képtelen voltam ebben az egy versben: hogy mennyire szeretlek...
Nemes Nagy Ágnes
Hóesésben
Szakad a hó nagy csomókban, veréb mászkál lent a hóban. Veréb! Elment az eszed? A hóesés betemet. Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat, ázott pamutgombolyag. Mi kell neked? Fatető! Fatető! Deszka madár-etető.
Nadányi Zoltán
Szeress jobban
Régi fínom mandolínon sír fel a poéta ríme, felgyűlt kínom kell kirínom, tremolázva kezdem íme, „Szeress jobban!” ez a címe.
Nincs édesség a világon, minden mérges és kesernyés, nincs édesség, csak a szádon, édes, mint a mannapergés, köszönöm és százszor áldom
Kosztolányi Dezső Nők
Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek. Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok, nők, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, mint senki más, s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én, zavaros források, melyekből aranyat mostam, igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak a meddő gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál. Hová is futhatnék én, kócos fejemmel, költészetemmel, rettenetesen cikázó tétovaságommal, ha nem volnátok ti, megértők, megbocsátók, elvtelen szentek, jámbor pogányok, bizonytalan jók, valóság hû sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek, kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel, s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok, fölkacagok az örömtől, hogy vagytok, és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet, örökkévalóan, köldökzsinórral, azután a vágyak eleven kötelével, hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé, s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik. Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem. Mindegyik anyám.
Asszonyaink szeme öröm tükörképe kék tavakon tündöklő hajnal
Asszonyaink arca álmaink verete látva látatlanul ott lebeg előttünk hozzánk legközelebb mégis legtávolabb
Ó, szép lehet az epedés; volt benne részem nem kevés, elérhetetlenért; s a teljesülés gyönyörű: vágy hal s születik a derű; íly percet is megért szivem már sűrűn. De talán legszebb, ha játszik fény meg árny s a vágy már visszatért, pedig még el se szállt, s szelíd örökléttől ujjong e szív, mit megkap és nem ért.
Ez a dalom, ahogy elér hozzád, oda repít, ahol semmi és senki nem hallja. Szinte szavak nélkül éneklem neked suttogva; odaér majd, mielőtt elaludnál....
És ha rólam álmodsz, az égből aláhullok. És ha kérdezni fogsz, innen válaszolok. És ha szomorú-üresnek érzed magad, innen vigasztallak.
Álmodj rólam, ha hull a hó. Álmodj rólam, felhő vagyok, a honvágy vagyok és a szél, ott vagyok, ahová mégy.....
És ha rólam álmodsz, újra enyém lesz az arcod. Ne sírj értem soha, soha. Nevess, és enyém leszel újra.
Álmodj rólam, ha hull a hó. Álmodj rólam, felhő vagyok. Én vagyok az idő, a vigaszhozó, bárhová mégy, ott vagyok.....
Rèves de moi amour perdu Rèves moi, s'il neigera Je suis vent et nostalgie Je suis ou' tu vas
Álmodj rólam, hiányzó szerelmem. A házam ott áll a tied mellett, árnyék vagyok, amit te vetsz. Onnan álmodj rólam, onnan álmodj rólam a szívem ott van....
Tudod arra gondoltam, az életben sok minden úgy van, mint amikor a nappalt az éjszaka váltja, nincsen határozott elválasztó vonal, nem látni, nincs jelölve határ, mintha az este cseppenként érkezne, csak egy picit lesz mindig sötétebb, először csak alig láthatón, később már eltűnik a fény teljesen, ilyenek a dolgai is az embernek, a jó és rossz között nincs mindig határ, az egyik nem mindjárt fekete, és a másik nem mindig hófehér, nincsen kiírva egy ponton, hogy eddig hasznos, innen tovább haszontalan, nincs egy látható pont, ahol a romlásba kezd hajlani az addigi egészséges, még az áldott napsütés is ilyen, sehol nincs ott a tábla, eddig engedd magadba, de ne tovább, az már nem használ, az már inkább árt, egy ideig áldás, azután átok a jó bor is, és talán így van minden a világon, a nappalt észrevétlen követi az éjszaka, a jó szándékú építkezés is könnyen átmegy a rombolásba, talán az emberi kapcsolatok is ilyenek, a nap még süt, de már az árnyékok növekszenek, észrevétlen kúszik a világos a sötétbe, háborúba a béke, de ahol ott a szeretet, ott nincsen végső halál, ott mindig eljön a reggel, vele a feltámadás. 2010. márc. 13.
Ó, hogy iramlik, hogy ragad a napok vad vágtája! Nézd mint vonz a lomha áradat, ó, nézd a világ tengerét! Örvény kap el s mint a kitárt mélység fölött az egyetlen igaz cél, úgy int felénk a hű, szilárd sziget, mit éveinkből építettél.
Mint párát, átszakít a fény, oldódom, siklom, mint a hab, de te vagy a part és a héj, hol illó lényem megmarad; a gyökér vagy te, én az ág, mely felsuhant és lágyan ing a szélben, s a gondok vad vércsehadát a te szavad riasztja el felőlem.
Hogy mondjam, mi ködnek az ég, hogy mondjam el, mi vagy nekem, hogy mondjam fényed mély delét, hogy mondjam: ez a szerelem, hogy mondjam el a hű hitet, hogy mondjam el szót nem lelő zavarban, hogy mondjam el az életet, hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?
Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És újra csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok.
A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csendet, két jó szemedből ömlik jó derű, veled vagyok és minden egyszerű, két kezed közt a világ csoda csönd lett, szájamhoz emeled s iszom a csöndet, hűs, jó tüzet két kis melled felönti, fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán, idők, világok, hitek múltán jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed, magyarázat a két kezed, ki léteddel a létet magyarázod, egyszerre hallgatsz és felelsz: szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem hervadó nő, egy világ hervad benned, a te utad a mi utunk, te már megálltál, mi futunk, mosolyogsz napos, halott szemmel, így nevet az ősz, vak leányok kacéran, furcsán, súlyosan, a karod terhesen jár, mit a tenger, ha felhúzza a hold, a telt erő a nappal titkait benned cseréli, az éj föltükröz benned feketén, te hulló csillag vagy és múló ember, isten elsóhajtott lehelete, hullok veled én jón, sűrűn, mélyen, lefele.
II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal. Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves, én sose tudom, e szerelmi kardal nem tréning-e, egy eljövendő vershez? sose tudom, lüktet-e benne élet, hit és erő, benne ver-e vérem? vagy hiú, kapkodó kísérlet emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész, a hallgató növények boldogak, a kutyák üde csaholása boldog - a könnyfecsegők, hülyék, boldogak, akiknek titkos százarcuk a dolgok egy maszkja alatt mutatják meg priméren céltalan királyvíz a gondokat emberen, világon, téren.
III.
Sétánk zenitje ez a domb. Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb sárga zenével. A tó lent: könnycsepp legördült kövér arcán a földnek. Pörköltek a füvek, hervadt a felhő, a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák: mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat te fonnyadt, itatlak belőle, szüretek tikkadt sűrű csöndje e perc, érett és hallgatag, lenn kérdez a világ s felel, sirat, fütyörész, nevet, jajgat: némán súgja egy végső értelem mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz. A perc (s) az idő elpereg, időtlen egy, mi volt s mi lesz még, vagyunk: a föld, a víz, emberek, vagyunk: ez a zenit s betelt öncélját zengi rét s az erdő, az alkonyat kristálya csengő zenét vert és a föld felett: vagyunk: élve és halva, egyre a víz, a fenyők, te meg én, így szabta meg az isten kedve s járunk egy ritmus ütemén - nyújtózik egymáshoz karunk, ez a zenit. A kéj. Telj el vele, ősz összesodrott két falevele egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.
IV.
Meg van még minden egyben: te meg én. Mi átfutottunk sok-sok emberen míg egyen lettünk: te meg én, mondd mi ez a titkos megoldás, egyedül vagyunk, sose volt más ember a földkerekén.
A tagjaid mint kis csodák, tájak vannak benned és naplementék, százarcú változás és emlék a tested, egy szavad, egy szalagod. Tompán nézzük az idegent, ki padunk mellett megy, az ostobát: s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.
Olykor az eső cseppjeiben át tudod csempészni a Hold Éjszakáját a Szerelem Sátrába ahol a töménytelen Szomorúságtól és Szerelemtől továbbra is hiszed hogy a Tűz a Vízből születik míg az Évszakok gyökeret vertek a végtelen pillantásában amit gyakran megérinthetünk csak nem tudjuk Mikor…
Ugye tudtad, így nem érhet véget, Csak hosszú volt ez az ősz. Ugye nem veszíthetlek el téged, És holnap majd visszajössz. Csak egy percig tart a sötét, Csak egy árnyék lépett közénk, De mögötte már látjuk a fényt. Ami megtörtént ezen az őszön, Azt nem felejthetjük el.
Minden percét a szívemben őrzöm, És titkolom, hogyha kell. Míg az arcod láthatom én, Míg a kezed nyújtod felém, Ez a hosszú ősz még az enyém. Legyen úgy, Legyen úgy, Ahogy eltalált a sorsunk.
Soha már, Soha már, Ahogy akkor együtt voltunk.
Hát, Legyen úgy, Legyen úgy, Ha máshogy nem, legyen úgy.
Ugye, tudtad, így nem érhet véget, Csak hosszú volt ez az ősz. Ugye nem veszíthetlek el téged, És holnap majd visszajössz. Csak egy percig tart a sötét, Csak egy árnyék lépett közénk, De mögötte már látjuk a fényt.
Lesz talán, Igazán, Még egy fényes, könnyű élet.
Úgy Lesz bizony, Fogadom, Ahogy annyiszor remélted.
Majd Lesz talán, Igazán, Még egy fényes, könnyű élet.
Úgy Lesz bizony, Fogadom, Ahogy annyiszor remélted.
Lesz Őszre tél, Szenvedély, És a rosszat elfelejtjük. És Tavasz nyár, Megtalál, Minden reggel újra kezdjük.
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem, hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
Azt mondom, nevess, (és még le is rajzolom arra a fehér cetlire, amit magam előtt szoktam tartani, hogy rajzolhassak neked) de most mondd te is, vagy ne is, - inkább sercegtesd a papíron tollad hegyét, és görbületébe ültesd mosolyod; egyszer elmúlik a fagy, egyszer kinyílnak a szavak...
Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég, s eső elől futó szél utcánkba reked, és indulok hosszú magányos sétákra, ahol kis nyárutói csend borít szerelmes kerteket. A gyárkémények füstje is visszafelé száll, s ahol lebeg, elborul az érett táj és meddő vadkörtefák várnak késő szerelmeket. A talpfákon kavics koppan, s ha fény remeg a végtelen sín felett, a szívemen átlátok, mert senkim nincs, s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.
Innen gondolok rád. Tudatom legmélyebb kútjának alján játszadozom a lehetőség variációival. Szeretlek, kötöttségek nélkül, szabadon. De felfelé kapaszkodva a kútgyűrűk érdes falán, megcsappannak a változatok, s a külszíni világ szigorú rendje erkölccsé nyesegeti zabolátlan vágyaimat. Elküldi hozzám követét, hogy oktasson: „hazugságokra ne építsd érzelmeid házát, mert bizony megroppan az, ha tükörbe nézel. Ahol álságos a te lakod fundamentuma, ingatag ott a reárakott pompa. Ne szakítsad másra a szomorúság függönyét, mert megöli boldogságodat a lopott öröm” Szégyent éget lelkemre a napfény. Bűntudatot ad őrzőmül az ég. Idekint fegyelmezett, hű szolga vagyok, ám néhanap lustán elheveredek tudatom legmélyebb kútjának alján, hol szerethetlek kötöttségek nélkül, szabadon. S innen gondolok rád.
Kedves nők levelei! Mily sok örömre adtok ti okot! De annál fájóbbak a kínok, ha lelkünk színe megkopott. Amint kihunyt a hév s az óhaj, az ész dönt irgalmatlanul, rászól az érzelemre: "Ó jaj!" S az ember engedni tanul: jobb akkor, ha bele se nézel s visszaadod a levelet, mert felér minden büntetéssel a kínzó lelkiismeret. Előbb csak játszi gúnnyal nézed, mint együgyű fantáziát, féltékeny düh aztán a részed, vagy nappal, éj szenvedni lát. Te, kinek még tárcámban hordom sok levelét, mint egykoron, átfutom őket néha zordan, de tűzbe vetni nem birom. Ámbár az évek megmutatták, hogy kevés bennük az igazság, haszontalan szók csak, buták, szerettem őket; minden írott soruk virág, mely a te sírod halmán fakadt, holt ifjuság! (Gáspár Endre)
Nehéz időben drága társam, meglátogattam sírhelyed, s hogy arcodat most újra látom, minden vonása fényesebb. Megtörten egykor annyi kínban, elhagytam végképp magamat, gyötört, meghajszolt napjaimban komor voltam és hallgatag. A nevetésed hangja sértett, nem könnyítette lelkemet, csak ingerelte víg beszéded túlérzékeny kedélyemet. Azt hittem, hogy ledér szivedben részvétre nem találhatok, s még inkább megnövelte bennem e hit a tartós bánatot. Ó tűnt idő! Az ifjuságnak hibája, hogy nem érti meg, hogy könnyek nélkül is van bánat, s lehet vidám, ki nem nevet. Te meghaltál... És jöttek mások, ismertem nőket s könnyeket, s gyakorta véltem kacagásod hallani, s felidéztelek. És most előttem egyre szebbek, hogy rájuk visszagondolok, nyugodt erővel teljesebbek azok a bánatos napok. Mért nem becsültem? Szemrehányón és bánattal kérdezgetem, s mindent feledve újra látom, hogy jössz felém elevenen. Nevetve mondod: "Légy vidámabb!" Szemed ragyog, lobog hajad. S víg hangodnak visszhangja támad, mely könnyeknél fájdalmasabb. (Lator László)
Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik, de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyítése. Minden megvan a nemben: test és lélek, vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások, énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje, minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei, minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei, minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása. Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfit, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit, és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét. Eltávozom az érzéktelen nőktől, és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégítenek; látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem, látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni. Egy jottával sem kevesebbek nálam, arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete, húsukban a régi istenek teltsége és ereje él, tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni, jogaikban megállapodottak - nyugodtak, tiszták és öntudatosak. Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők, nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni, értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is: belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunnyadnak, és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze fel őket, mint az enyém. Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját, szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket: Nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítlak össze benneteket, hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre, nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem süllyesztettem, ami oly régóta felgyülemlett bennem. Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait, belétek süllyesztek ezer eljövendő évet, belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk: a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok, a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermeket kell majd nemzeniök: tökéletes nőket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból! Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, mint ahogy én és ti áttörjük egymást, számítok nemző borzongásuk gyümölcseire, mint ahogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek. Szerelmi aratásokra számítok a születésből, az életből, a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly szeretettel ültetek belétek. (Babits Mihály)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka? Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka? Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava, ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Amit szavakra bízni átall, ajkamra égeti a szád, s ütőered mély dobbanással egy kedves titkot tudtul ád. Riadt madárka, messze szöknél, s vállad szorítja mellemet, a szerelem prédája lettél, és szavad is már megremeg. Még visszahajlik karcsu tested, míg piros szájad csókot ad, elért egészen már a veszted, s még egyre őriznéd magad. Mi úgyse mondhatunk le, érzed, miért félsz hát, hogy adni kell? Meg kell fizetned az egészet, ne légy adósom semmivel. Így félve és epedve, bárhogy, megtelik végül a pohár. A szép szemérem arra vár, hogy a szerelem megölje már.
Lelkemben nincs többé alázat, nem indít már meg semmi sem: zokszavad vagy szerelmi lázad, - szívünk egymástól idegen. Szabadságomat - ezt feledted - bódulatért el nem dobom, lágy mosolyodnak, hő szemednek áldoztam úgyis szebb korom, ifjúságom minden reménye benned úgyis sokáig élt: egész világ gyűlöletére szoktam forró szerelmedért! Térdednél telt el annyi órám - ha máshol, talán ezalatt szent lelkesülés tüze fú rám... S mit adtál cserébe magad? Elfogott volna égi ihlet, s olyan remeket alkotok, hogy művemért a hír kitűntet, s nevem örökké élni fog... Olyan gyöngéden mért igérted, hogy pótolod a koszorút? Mért tüntetted, lobbanva, szépnek vágyadat, ha a búcsu rút? Álmodj szerelmet, - büszkeségem, hűtlen feledve mást szeress! Bármi sors várjon földön-égen, belőlem rab már sohse lesz. A szív a messzi délre vágyik, hívnak az idegen hegyek. Mért ismertelek, s jaj, sokáig ahhoz, hogy elfelejtselek? Bárkivel most gyönyört gyönyörre! Mindenkinek esküdözöm, forrón, kacajt kacajba öltve, s szememben mindig ott a könny. Ne úgy szeressek, mint szerettem! Csalni fogok könyörtelen! Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem volt hű egy angyal szíve sem. A nagyvilágot harcra hívtam, nem bántam, száz halált ha ont, hogy csak még egyszer megszorítsam fiatal kezed - én bolond! Hűtlenségedről mit se tudva a lelkemet adtam neked, s te ismerted már, mi a titka... Csak én, én nem ismertelek. (Rába György)
A Mindenható nem az égnek vagy angyaloknak alkotott; ha csak szenvedek, minek éljek? Ő tudja, mért élek, halok! Akár démonom, a gonosznak társaként, gőg homlokomon, gondtalanul kell, hogy bolyongjak, égen, földön nincs rokonom! Kutass kicsit emlékeidben, tekintsd együtt sorscsillagunk, s könyörtelen szív, végre hidd el, hogy mi ketten egyek vagyunk. (Rába György)
Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca... Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa. Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem, Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.
Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott? Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok? Kit láncba verve rúgtak a kínzó, sötét napok, s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?
Csak én voltam a por, a boldogság alatt, s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat... S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem. Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"
Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott, S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok? Én vagyok, én? Ki hiába szeretett, csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.
Én, én? Egyedül csak a világon? Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon... S porig zúz minden kiejtett, tehetetlen szót, s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...
és most képe ott ég a lángok között el, s kérdésemre senki nem felel?! Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet. Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek...
Képed hamu már csupán. Nem nevethet rajtam. ---
Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott, S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok? Én vagyok, én? Ki hiába szeretett, csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.
Én, én? Egyedül csak a világon? Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon... S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót, s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...
és most képe ott ég a lángok között el, s kérdésemre senki nem felel?! Síri csend. Meg"orjít! Rajtam nevet az élet. Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek...
Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek. Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik az új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer! Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Mindenre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is. Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.
Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott? Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot! Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted. Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt. Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz. És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten. Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik. Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán. Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát. Az ember alkotott magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette oda a szögeket. Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz. És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett, szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál. Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van. Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben, amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól. Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog. Mélységes mély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja: - Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Ősszel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezőkre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg... Erdélyi fák között, én nem tudom, miért, de kétszer hullanak a falevelek...
Wass Albert Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik. Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.
Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen. A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész. Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek. Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van. Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.
Wass Albert: A könnycsepp álmodott - Vártam reád már ezredévek óta! -
A világ teremtésétől kerestelek! - Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő. Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak, és a mezőkön nem volt több virág. Magában járt a leány a sárga őszi úton, és lába nyomán sírt a rőt avar. Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp, végigszaladt az arcán és a földre hullt. A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott, amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent. A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn. S a könnycsepp álmodott.
Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében fellüktetett az élet. Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott. A margaréta nőtt. És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett, kinyitotta első fehér virágát. Egy fiú s egy leány jöttek az úton. A fiú lehajolt, s letépte a virágot. A leánynak adta. Ott álltak egymással szemben. - Vártam reád már ezredévek óta! - A világ teremtésétől kerestelek! - Szemükből ragyogott a március... A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.
Oly ismerős e táj és fönn az égen a hold, mely most kél alkonyi fehéren, és faggatom magam: hol is, mikor is láttam? - s ujjongva felelek, amikor rálelek a válaszra: tegnap, egy iskolában...
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak, ott kanyargott e cérnaszál patak, ott terelte haza a kecskenyájat egy kisfiú a fehér hold alatt, ott szálltak rá fűszálra és virágra aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanítónő mutatta e tájat... Mint birodalmában, úgy vezetett a bányatelepi új iskolában - oly fiatal, még maga is gyerek, De arcán olyan kedves, szép komolyság, mint aki tudja, rábízva az ország, mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat: egy kislány rajzát a faliújságon... s mit a felnőttek mosolyával néztünk, itt állok most az élő, zúgó tájon...
Mert olyan szép és nagy csudát tehet ceruza és ecset egy kislány kezében, élő kertet ír, élő réteket és füvet és virágot ír a réten és tücsöknótát és alkonyatot - és fehér holdat az alkonyi égen!
Kopognak. Ajtót minek nyitnál? mit hozhat néked, aki kint áll, milyen hírt, milyen üzenetet? Akit te vársz, az nem kopogtat, az hangtalan is jelet adhat s mégis megértheted.
Akit te vársz…Eljő majd hozzád, -s oly mindegy: percek, évek hozzák? jő lágyan, mint hajdan anyád, hogy feloldja sűrű keserved s hogy e világot levethessed magadról, mint a nyűtt ruhát.
Milyen szép nagy ez a tó, megveszem, ha eladó! Meg a nádast, meg a hegyet, meg az esőt, meg a szelet, szélben úszó falevelet, fecskét, rigót, vadludakat, megveszem a napsugarat és a Göncöl-szekerét, rúdját s a négy kerekét!
De ha megveszed a tavat, esőt, szelet, madarakat, szállni indult falevelet meg az erdőt, meg a hegyet, ha talán az egész eget, ha eladják, ha megveszed, hová viszed, hová teszed?
Hova tenném máshova, ahol voltak, csak oda! A tavat a medrébe, Göncölt vissza az égre, hegy csúcsát az ég aljára, a nádast a tó partjára, falevelet őszi szélnek, ahol vannak, csak ott szépek - És aztán az egészet ajándékba adnám néktek!
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem: Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
Arany János Miután a líra érzésen alapul, mindannyiszor sért, valahányszor észrevesszük, hogy ez érzés nem igaz, nem szívből jő, hanem csak komédia. Innen van, hogy az érzelem igazsága egy Himfy v. Petőfiben például , oly helyen is meghat, hol semmi külcicoma nem díszíti a költeményt; ellenben Pájer Antal hideg, bár azt mondja, hogy egyetlen könnycseppje kioltaná a Vezúvot. Tehát jó lírai költemény eléhozására vagy igazi érzelem kell, vagy oly mértékű művészi tárgyiasság, hogy valaki képes legyen magát az érzelmet teljesen utánozni, de sokkal nehezebb, mint az első – Goethe és Béranger kell hozzá.
A vonatok. A vonatok. Az érkezők. Az indulók. Az újságot, vígságot hozók. Égő szemmel az éjben vágta- tók, zakatolók. Világos ablaksorok. Fénylő sínek. Mormogó, meleg, piros, nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok. Vashidak. A szemafor éppen pirosat mutat. Fék nyikorog, zökken, meg- áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár, vesztegel. Órák, napok, századok vesznek el. Rándulva, lódulva indul, füttyent, tolat, sínt vált a vonat. Visz-hoz valakit. Vala- kiket. Indul, megáll. Indul, megáll. Fölszáll, leszáll a tömeg, tolongva a csarnokon áthömpölyög. Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk? Szemünk ki a sötétbe mered. Ellankadunk. Dülöngve bóbis- kolunk. Utunk - örök. Váltókon, végtelen vágányokon kattog a kerék, hidakon átdörög. Meddig? Hová? Melyik állomásra szól a jegy? Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk? Talán nem is mi utazunk? Hisz messzire, jaj, messzire mindig csak mást visz a vonat, s míg végképp nyoma vész túl a kanya- ron, árvultan intünk utána a kiürült peronon.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, -- hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, Édesem!
Tudod arra gondoltam, hogy azt mondják, amíg élet van, remény is van, fény jöhet a legnagyobb szomorúságban, ami kisegít a sötétből, hogy soha se reménytelen, én pedig úgy hiszem, csak az ember külső körülménye, a külső hangulata változékony ilyen nagyon, egyszer sír, máskor meg nevet, egyszer sötét van, másszor pedig ragyogva süt a nap, változik a körülmény, a hangulat, de állandó a valódi állapot, a valódi, a mindentől független, hogy egészséges, vagy beteg a lélek, az ő hangulata, a vagyoni helyzete nem ingadozik, a valódi rossz, vagy a valódi jó nem kívül, hanem a léleknek a legmélyén lakik, amit nem ér el a külső napsütés, de amit a külső vihar se ér, nem érinti a külvilág zaja, az mind csak hol halkuló, hol erősödő hullám az óceánon, hogy milyen az emberben az állandó, talán attól függ, a mélyben mi lakik, ha virágzik a szeretet, akkor semmi nincs, ami végkép elvenné a kilátást, de szeretetlen minden kilátás csak hangulat, a napsütés is csak látszat, az öröm is egy mulandó fodor a kilátástalan életen, de mégis, egy remény mindig van, hogy beköltözik az ürességbe a mindent megszépítő, az állandóan ott lakó, a rosszban is biztonságot adó végtelen szeretet.
Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este, Gyűrött felhők között lopakodva jár. Ezüstös szürke ködruha a teste, Sóvárgó reménnyel valakire vár.
Bolyongok mélán egymagam az úton, Törékeny álmokat vonszolok csupán. Ma este elhalkult minden hang a húron, S én szaladok egyre az álmaim után.
Feléd taszít most minden gondolat, Sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt. Csak a csend suttogja egyre hangodat, S tenyerem üres, mely arcodhoz simult.
Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába, Minden derűs óra bennem megfagyott. Kereslek a hajnal vörös bársonyában, S minden alkonyatban, de te nem vagy ott.
Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom, Melyet a szellő ma nekem suttogott. Most szélfútta jeges hómezőkön járok, S dérlepte emléked régen megkopott.
Néha visszajár még ez a régi ábránd, S rügybontó zsongássá festi át a tájat. S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán - Mint szabad sólyommadár - repülök utánad.
Ha csak várod, hogy jobb lesz a sorsod, Ha a tükörben fáradt az arcod, Ha fáj, amit el kellett engedned, Ha életed álmát nem teremted, Ha múltad sebeit feltéped éppen, Ha elcsüggedtél ebben a létben, Ha nem repít tovább a vágyad, Ha nem érzed hozzá a szárnyad, Ha bűntudat kínoz az útért, Ha könyörögsz további hitért, Ha ítélkeztél magad felett, Ha nem látsz napot a felhők felett,
Akkor tudd, hogy ott vagyunk veled, Akkor gyere, és nyújtsd felénk kezed, Akkor hagyj csak ott minden hibát, Akkor gyere és mondd el, mi bánt, Akkor, ha akarod, hallgathatunk, Akkor nevethetünk és játszhatunk, Akkor öltözz, hogy sétáljunk egyet, Akkor tudd, hogy béke van benned, Akkor lehessünk fény a vállad felett, Akkor lásd meg saját mély gyökeredet, Akkor erős faként az égig nyújtózz, Akkor erőt meríts az újabb úthoz.
Ha a jövőt már nem féled, Ha a pillanatot átéled, Ha belélegzed a fényedet, Ha megéled isteni lényeged, Ha boldogan, magasan szállsz, Ha tükörben ragyogást látsz, Ha örömed az égig ért, Ha elértél egy újabb célt, Ha táncolni, nevetni vágysz, Ha ehhez épp társakra vársz, Ha szárnyalni tudsz a széppel, Ha együtt repülsz épp a léttel,
Akkor gyere és mondd el nekünk, Akkor segíts, hogy együtt legyünk, Akkor fogd át mindkét kezünk, Akkor te mutass példát nekünk, Akkor világíts át a vállunk felett,
Akkor megérthetjük, amit kellett, Akkor hisszük az isteni sorsunkat,
Akkor megérezzük, hogy merre, hová, Akkor együtt repülhetünk tovább. Akkor közösen vagyunk angyalok, Akkor fényünk mindenen átragyog..
Nézd...! rajzoltam neked csillagokat a téli égre... mosolyogj végre úgy, ahogy régen szoktál...! vagy rajzoljak szebbet a csillagoknál? akarsz tündért? lepkét? völgyet? hósipkás hegyet? ..csak mondd: s én rajzolok neked tengert, hajót, szigetet, kagylót, gyöngyöt, mit a kagyló kivetett, ..rajzolok kertet almafával, szép piros almákat rá sokat, csak hagyd a gondokat! . . . rajzolok neked Napot: kiszínezem a holnapot...
Nevessünk! -Szenvedtünk már érte. Rajzoljunk Napot az éjsötétre! Fessünk virágot kövekre, hóra. Felejtsük el, hogy lenne-volna! Van mindenünk ami csak számít! -Szívünk… és könnyünk úgy világít Fekete rögökön, Tócsákban, sáron, Hogy aki keres, Az ránk találjon…
Nézem a tó fodrozó tükrét, a felhők , fények játékát a vízen, szeptemberi fák színesedő levelét... és tanulgatom a csendet.
Nem az üreset , a némát:a beszédeset! Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben. Tó tükrére, sirályok szárnyára, hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem. Ölembe perdül egy őszi levél... üzenetét betűzgetem
Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak! így repül, szerelmem, felettünk az élet. Nézd az őszi kertek hervadozó lombját: pirosló örömünk így fakul meg, hullván.
Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet, nincs már víg majális, messze a madár is, fáradt lombok ölén, futó felhők alatt halkan hull a harmat. Szerelmem, este lesz....
Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni, s szeretnék veled egy ágyban álmodni Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat S elmossa az összes bánatodat Szeretném ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat Szeretném ha tudnád, hogy a sivatagban is nyílik virág, S hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ Szeretném ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad Mert így nincs az a szív mely megszakad Szeretném ha látnád, hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, S kinek néma az élet, az is várja a hangokat Szeretném ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egy csak halogat És végül szeretném ha már ráncok borítják az arcunkat, Azt lássam, hogy életünk nem is lehetett volna boldogabb.
A hold kapujában várlak, némán, szótlanul. Illatomról megismersz, mert szívedben lapul. S onnan el nem illan, bármerre is járnál, Mert bőrödhöz tapad minden mozdulatnál. Csillagokból készítek éjkoszorút neked S belefonok alkonypírból egy kóborló felleget. Formálok hozzá egy fényes üveggömböt, Melynek domború felszíne fényjeleket tükröz. S abban látod majd két szemem könnyeit, Amint a felsóhajtó vágyak harmatként pergetik Hűvös tenyeredbe, hol gyöngyökké válva, Szemedben lesz majd a nap ragyogása.
szeretik egymást s ölelik az éj kapuiban s a járókelők ujjal mutatnak rájuk de kik szeretnek senkinek sem léteznek csak árnyékuk az mely az éjben remeg s kihív haragost megvetőt irigyet kik szeretnek senkinek nem léteznek egyébként is messzebb vannak az éjnél feljebb a napfénynél első szerelmük vakító egénél
Reggel volt. A természet ébredése a fák magasba ringó ágai, a légen szerteröppenő galambok, a pókhálók sokszínű csillogása, a Nap, az ősi Nap folyton növekvő kohója - lelkemben egy mondhatatlan szomorúságnak verte cimbalomját. Ott ültem a szobámban és a könyvek prizmáin át forgattam a világot. Az udvaron édes petúniák tárták ki lányságuk titokzatos álmát a láthatatlan szellemeknek. S az ablakomon át az illatok hullámverése lelkem ostromolta. Kimentem az udvarra és az öt öreg akác mohos tövébe álltam – ők látták játszi gyermekévemet s a balga ifjú büszke szárnyverését. S a szívre gondoltam, az ő nyugodt, lassú szívükre, melynek a mulandó időben nem hallatszik dobbanása.
Úgy gondoltam valamikor, hogy a vakító narancsszínű reggeleken, újraélednek a már eltemetett álmok, vágyak, remények a megvilágosodott emberi agyban, mint ahogy újraélednek a mesebeli hétfejű sárkányok, és a Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban. De ma reggel reménytelen és szomorú vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos fehérségű örök ismeretlenség, folyton elkülönít bennünket egymástól, s az emberektől. Közös múltunk immár, szétszóródott, haldokló gyöngyszemek az időben...
Fenyők fekete lombján már gyantaillat árad. Az alkonyat lilája övezi lent a fákat. Egy kis patak dalolgat… rég nem dalolt már senki. Dalát a fenyves-erdő kacagva visszacsengi.
A nyirkos erdő mélyén ébredni kezd az élet. Az éledő rügyek közt széncinke-had mesélget. Rigók halk füttye szólít a csöndes esti lesre, s halk nyár-illúzióval köszönt a szürke este:
…Lágy csendű lombok alján pásztortűz fénye éget… A tölgy-erdők susognak csodálatos meséket… Leszáll a tarka álom… s míg csöndesen elalszol: fejed felett a fákon csengő poszáta-dal szól…
Fenyők fekete lombján már gyanta-illat árad. Az alkonyat lilája övezi lent a fákat. Egy kis patak dalolgat… rég nem dalolt már senki… dalát a fenyves-erdő kacagva visszacsengi.
Hollósy Tóth Klára
Érkezés
Kertek alatt már
könnyű magasból
érkezik puha
csókjaival,
Kék lobogóján
langyos esőt hoz,
duzzad a rügy már,
gerle kacag.
Tarka virágok
illata árad,
színes füzért fon
csendben a rét,
Sok kismadárka
szól fuvolázva,
új tavasz dalát
zengi a szél.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember meséje talán hasonlít a tücsök, és a hangya meséjére, de ebben a mesében az ember gyűjtöget, csak nem elég előrelátón, sokat sütkérezik a műfényben, és valódi fényt keveset enged magába, talán azért lesz öregségére magányos, mert élete során nem gyűjtött össze annyit, hogy még ki is kisugározzon belőle, egy életet él úgy le, hogy cseppet se gondol a közelítő télre, amikor a meleghez már kevés a külső fény, a kályha melege sem elég, mikor a tartalékoltat kellene elővenni, másra szorul, amikor megszületik, és másra, mielőtt meghalna, mintha közben semmi nem történt volna, de hiába a segítség, ha bentről semmi nem melegít, az élet során sok más összegyűlik, de annyi belső szeretet nem, hogy jusson öreg napjaira, hogy a lélek mécsesét meggyújtva kitartson végig, vagy ki tudja, tán azon is túl, és néha, mint egy jó öreg kályha, másokra is meleget sugározzon 2010. márc. 11.
Március hónapra nem vagyok zavarban: Ibolyadivat lesz a barna avarban, Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.
Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod, De félkézzel már a rügyek selymén kapkod, Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság, S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.
Petőfi hónapja! közibénk suhanva, Bár lennél szabadság új, tündéri anyja, Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még, Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!
Tudod arra gondoltam, hogy talán egymás nélkül, külön, nincsen hit, és szeretet sincsen, egyik a másik nélkül létezhetetlen, szeretetlen nem lehet hinni, hit nélkül képtelenség szeretni, a szeretet elválaszthatatlan része a hitnek, a szeretet hit nélkül csak látszatszeretet, mindkettőhöz kell két ember, kettő, akiben hisznek, és kettő, aki hisz, kettő, akit szeretnek, és kettő, aki szeret, egymást szerető, és egymásban hívő kettő, talán azért mozdul ritkán a hegy, mert a hegy ritkán hisz, és a hegy ritkán szeret, mert a hegyben ritkán hisznek, és mert a hegyet ritkán szeretik, a szeretetteljes hit, a hittel teli szeretet két ember közt az egyetlen járható út, az a híd, amelyiknek szilárd pillére az egymással egyesült két lélek 2010. jan. 23.
"A világ leghétköznapibb dolgairól beszélgetnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett."
Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.
"Olyan hirtelen repül el. Egy pillantás, és az életünk örökre eltűnik. És csak azt kérdezhetjük magunktól: Hogy hagyhatott el? Mikor halványult el a szépségem? Miért változott meg a barátom? A lehető legjobb anya voltam? Persze van pár ember, aki jól tudja, milyen hamar megy az idő. Talán ezért olyan elszántak, hogy megszerezzék, amit akarnak, mielőtt túl késő lenne."
Szemébe nézni nagyon szerettem mikor arcát kezembe vettem ez járt fejemben itt simul a szerelem a tenyeremben majd felnevettem s ajka széleire csókom terítettem
Ő szorosan átkarolt lágy zene szólt fülembe dalolt hangjának kellemes ritmusa volt dúdoltam én is együtt, hevesen, csakazért is mert mi bennünk fakad elnyomni nem lehet, nem szabad csobog, csilingel, bent az erekben, akár a patak
A semmittevés lován, A semmittevés lován, Ő üget az úton szaporán. Minden köve egy év. Szivének húnyó, bús heve Még néha lobban s egy barát neve Ilyenkor lobban el zsarátnokán.
Nem tudja ő, hogy merre tart S nem emlékezik: - mit akart S nem kérdi többé, hol pihen... Néz felhőt, lombot és kiken Egy hűsebb élet fénye ott világol: A téli csúcsok felé néz a vándor...
És óhajtana lenni téli hó, Vagy vágyna lenni pusztán délibáb És mindaz: mi e földi lét fele,
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... Mi eltünik - s nem mondta: élni jó! S vidáman múlik el s nem éri vád Az Alkotót, hogy mit művelt vele.
Az úton mendegél és egyre jobban - Hogy erről álmodik, - a szíve dobban: Ha nem üldözné többé vér szaga... Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... S ha ő volna az örök éjszaka: Az emberszívekben tanyázna...
Oscar Wilde-ot, az individualizmus sziporkázó elmésségű prófétáját sokan sorozzák az úgynevezett romboló szellemek közé. Ennek az osztályozásnak bizonyára igen tiszteletreméltó, puritán meggyőződésből fakadó erkölcsi indokai vannak, melyeknek hangoztatása mindenkor felbecsülhetetlen szolgálatot tehetett az erkölcsrendészetnek, de annál távolabb maradt az irodalom elhatárolt területeitől. Úgy érzem, ha valamiért haragudni lehet Oscar Wilde-ra, akkor csak azért lehet, mert hosszú évtizedekre a szomorúságot tett a szépség törvényévé. Számtalan változatban hirdette, hogy a kacagás mögött sok minden rejtőzhetik, durvaság vagy akár gonoszság is, a könnyek mögött azonban mindig csak szomorúság van, és szép csak az lehet, ami szomorú. Megszemélyesítette és bíborruhába öltöztette a Bánatot, mely sötét pompával, uszályosan indult el útjára, hogy körüljárja a földgolyót.
Nem merném a nagy művészet-virtuóz tételében kategorikusan felállítani az ellentételt, hogy csak az lehet szép, ami vidám. De valahogyan homályosan él bennem az a meggyőződés, hogy a jövő művészete minden bizonnyal a vidámság, a tiszta és derült mosolygás, a bátor életigenlés művészete lesz.
Világmegváltó fantaszták szájáról gyakran lehet hallani az ellentmondást nem tűrő véleményt, mely szerint a kereszténység megbukott. Nevetséges: hogyan bukhatott volna meg az, ami tulajdonképpen még uralomra sem került? Az úgynevezett keresztény Európa kétezer év alatt még meg sem próbált igazán keresztény lenni. Az európai irodalom legremekebb alkotásain valami állandó pesszimizmus uralkodik, valami hatalmas szomorúságkultusz vonul át. Ez pogány jelenség, mert a kereszténység – az aszketizmus miden sötét látszata ellenére – nagyon derűs, nagyon vidám dolog. Isten gyermekének lenni olyan kiváltság, mely kellőképpen átérezve elegendő arra, hogy derűt és megnyugvást adjon a sötét hatalmaktól háborgatott léleknek. Elég követni a Parancsot, s a többi magától megadatik. A mezők liliomáról szóló példázat sem arra való, hogy unalomig csépelt közhelye legyen meggyőződés nélkül eldarált prédikációknak, hanem hogy a lélek hitévé érve kisarjassza a megnyugvás, bizalom és mosoly virágait. Az igazi keresztény embernek nem lehetnek gondjai, gyötrő aggodalmai, legfeljebb saját erkölcsi tökéletlensége szomoríthatja el, figyelmeztetve arra, hogy jósággal és tettekkel kell megvásárolni a véget nem érő boldogságot. De a kereszténység ujjongóan vidám alaphangulata mellett minden bizonygatásnál erőteljesebben tanúskodik az Assisi Szent alakja, ki évszázadokat zengett tele lelkendező énekével. Az sem véletlen, hogy a legkeresztényibb költő, Dante, a pokol mélységes hetedik körébe süllyeszti azokat, akik életükben szomorúak voltak.
A szomorúság mögött sok minden lehet, pogány aggodalom vagy züllő zuhanás, de a derült mosolygás mögött mindig átlátszóan tiszta szív, kristályos emberi jóság húzódik meg. Sugárzóan mosolyogni, igazán szívből kacagni csak jó ember tud, és jónak lenni: az ember örök célja és ideálja. A sírás talán kifejezi azt, hogy milyenek vagyunk, de a kacagás azt mutatja, milyennek kell lennünk.
Hiszek abban, hogy az irodalom koncertjéből kihalnak lassanként a gyászindulók. El kell jönnie a vidám indulók, táncoló ditirambok és zengő himnuszok korszakának. Valamikor bizonyára megjön az idő, mikor a síró ember egyértelmű lesz a gonosz emberre, s az irodalom nagy mesélői azt mutatják be a legmagasabb rendű művészet igéivel: hogyan győzedelmeskedik a mosoly a sírás fölött. A költemények sem az siratják majd zokogó szóval, ami pusztul, hanem azt üdvözlik harsonák zengésével, ami épül. Az irodalom végleg szakít az ostoba valóságmásolással, ami szükségképpen termeli ki a borulátás mérgei, és ehelyett boldogan álmodja az ideált, a hajnal rózsaszínű hasadását.
Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségben. Hiszek a mindenható mosolygásban.
(Megjelent a Keleti Újság 1935. évi 158. számában.)
Devecseri Gábor
Artemisz
Az ember örökké tanul,
mivel a világ csak csoda,
szabályok nincsenek.
A zöld levelek ezüsthangot adnak;
miért nem zöldet?
Csak.
Te testetlen test, annyi csak, amennyi
ezüstös halk zenére hívja a
mindenséget, te a húr vagy a végtelen
egyhúrú hegedűjén, nádszálkirálykisasszony
a vidám és legalább
viszonylagosan nyugalmas rengetegben,
alig észrevehető de eltörölhetetlen mosolyú,
ki a szomjat
még jelentkezése előtt szomjaddal oltod
s a hold ezüstje villan térdeden.
Babits Mihály
Sugár
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben felszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixír áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.
Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árbóc és a liliom -
az mind nem él, az nem mozog ...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.
Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.
Ady Endre Válasz
Azt, amit más őrülten hajszol Egy hosszú, kínos életen, A kétség átkos órájában A sors megadta én nekem. Nem a nyugalmat. Az én lelkem Megölné a csend, nyugalom, Csak egy intést, biztatást vártam, Ha zokogásba fúl dalom, Szívemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta Ez áldott, édes biztatást, Áldott a szív, mely némán szenved S mégis tud vigasztalni mást. Hát más is érzi azt az átkot, Melytől zokog minden dalom? Óh! akkor nem fog porba sujtni Bús végzetem, a fájdalom, A dalba ömlő fájdalom...
Azt, amit más őrülten hajszol Egy hosszú, hosszú életen, A megértő, biztató hangot A sors megadta én nekem. Tudom, hogy múló pillanatra Enyhült a régi fájdalom, De azért légy ezerszer áldott Te, aki átérzed dalom, Szívemből ömlő, bús dalom.
Judit tizenhat éves volt, Endi négy éves. Judit egy hete tudta meg, hogy van egy féltestvére. Nagyon izgult a találkozástól. Az anyukájától való találkozástól még jobban. Az apjától pedig félt, vajon iszik - e még, milyen lesz ez a tíz nap. A légszomj csaknem megfojtotta..
Jól teszi-e, hogy elmegy? Apja kb. évente négyszer íratott neki levelet a titkárnőjével, még az aláírása is gépelve volt. Öt éve nem látta, karácsonykor üzenet nélkül egy szedett - vedett csomag. nem is írta bele a szülinapot sem.
Az egyszerű, nagy-kontyos őszülő asszony meghagyta, négy órára kell az óvodába menni Endiért. Judit mosogatott apja szigorú utasításai szerint.
Azután megérkezett a rég nem látott nagypapa, apjával beszélgetett, Judit csak ott ült félve, mert a dísztálat használták hamutartónak, ittak, a papa távozása után Judit igyekezett takarítani, szellőztetni, de ekkor már apja őt kérdezgette, oktatta kínosan, és közeledett fél négy. Valahányszor figyelmeztetni merte apját, az durván rászólt. Rettenetes érzések kavarogtak a lányban. Végre elindultak, jó lett volna apjának egy kávé, de nem mert szólni. Endi szép kisfiú volt, szőke és kék szemű, mint Judit, s egymásra meg az apjukra hasonlítottak.
Endike szemeiben ott volt az az állandó készenléti rémület, ami Juditéban.
Nehéz tíz nap jött, a kisfiút minden raccsolásáért leszidták, pedig szegény nem tehetett róla. Szíve szakadt meg, hogy még egy gyermeknek úgy kell felnőnie, mint neki. Minden ez utáni levelében kérdezgette öccséről apját, de semmi válasz. Férjhez ment és kérte, küldjék el hozzájuk nyaralni, semmi válasz. Kérte, hadd írhasson Neki levelet, nem jött válasz. Eltelt húsz év, és véletlen megtudta, édesanyja halála után a fiú felakasztotta magát, meghalt. Egy gyermek fényképe maradt Juditnak, Elképzelte féltestvére serdülőkorát, ifjúkorát, a halálához vezető utat. Rettenetes volt. A fiatalasszony már két gyermeket nevelt, de érezte, neki is ez lesz a sorsa. Hiába húzza-halogatja, a bélyeg rá van sütve, nincs menekvés. Nem tudott szabadulni az elátkozott sorsától, a múlt poklaitól, a jelen súlyától, a jövő rettegéseitől. Félelem és mosolygás volt a sorsa.
1. ...Juttasd kifejezésre érzéseidet! A rejtett, visszafojtott, elnyomott emóciók és érzések megbetegítenek – gyomorhurutot, fekélyt, gerincfájdalmat okoznak. Az érzelmek visszafojtása idővel rákos megbetegedéshez vezet. Nem gondolunk erre, féltve őrizgetjük intimitásunkat, „titkainkat”, tévedéseinket! Pedig a párbeszéd, a beszéd, a szó – nagy erejű gyógyító, kitűnő terápia!
2. ...Hozz döntéseket! A határozatlan ember kétségek között vergődik – aggódó, kétségbeesett. Döntési készség hiányában torlódnak teendői, problémái. Dühös lesz és agresszív. Az emberiség történelmét döntések szövik át. Aki tud dönteni, az képes lemondani előnyökről, értékekről, hogy cserében más hasonlókat elnyerjen. A határozatlan ember viszont gyomorbetegségek, idegfájdalmak és bőrbetegségek áldozatává válik.
3. ...Keresd a megoldást! A negatív emberek nem találnak megoldásra, s ezzel megsokszorozzák problémáikat. Pesszimisták. Panaszkodnak, siránkoznak, pletykálnak. Pedig jobb dolog gyertyát gyújtani, mint félni a sötétben. A méhecske apró, mégis a létező legédesebbet teremti meg. AZ VAGY, AMIT GONDOLSZ! A negatív gondolatok negatív energiát termelnek, amely betegségbe torkollik.
4. ...Ne a külsőségekért élj! Aki rejtegeti az igazságot, az színlel, pózol, és mindig azt a látszatot akarja kelteni, hogy remekül érzi magát. Tökéletesnek, könnyednek akar látszani, miközben tonnás terhet cipel. Bronzszobor – agyaglábakon. Nincs károsabb dolog az egészségre, mint külsőségekért, álarc mögött élni. Az ilyen ember györkértelen, és lényét máz vonja be. Sorsa a gyógyszertár, a kórház és a fájdalom.
5. ...Tanulj meg elfogadni! Az elfogadástól való idegenkedés, és az önbecsülés hiánya önmagunktól is elidegenít bennünket. Az egészséges élet titka az, hogy összhangban legyünk önmagunkkal. Aki ezt nem képes elfogadni, az irígy lesz, féltékeny, megjátssza magát, eszeveszetten vetélkedik, és rombol. Légy elfogadott mások által, értékeld, hogy elfogadnak, és fogadd el a kritikát is! Ez bölcsesség, jószándék, és egyben terápia.
6. ...Élj bizalommal ! Aki nem bízik meg másokban, nem kommunikál, nem nyitott, nem kapcsolódik, nem hoz létre mély és stabil emberi kapcsolatokat, az igaz barátságra sem képes. Bizalom nélkül nincs kapcsolat. A bizalmatlanság nem más, mint hitetlenség, és az önmagunkba vetett hit teljes hiánya, amely megbetegít.
7. ...Gazdagítsd életedet! Jó humor. Nevetés. Kikapcsolódás. Boldogság. Mindezek egészséggel töltenek el, és hosszú élettel ajándékoznak meg. A boldog ember képes boldoggá tenni környezetét, akárhol él. „A jó humor megment az orvostól. A boldogság nem más, mint jó egészség, és a leghatásosabb terápia.”
Ezért a nő -- a legokosabb nő is -- kissé úgy hallgatja a férfit, a legokosabb férfit is, mint egy érdekes és zseniális embert, aki, sajnos, kissé tökéletlen és hülye...
Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelen voltak között a nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik -- a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; -- táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, -- ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek --, lassan tisztul a táj. Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom. De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap -- újrakezdjük.
hazafelé menet szeretnél ilyen otthoni meleget mint a mai éjszakáé egybefonódott testek melege szem melege lásd így kellene tudnunk megérteni ahogy ölelni tudunk mert több vagyunk mint a megkívánás pördül a szél táncol a szél vijjog a szél ne félj ne félj ölelésem boldog erőit tebenned tovább álmodom tebenned tovább érlelem nem suhanhat el nyomtalanul fejünk fölött az értelem szerelmes tüzek táncán ujjong az ég amint elmentél megláttalak egészen
Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól. A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni. Nem akarnak. Nagyon nem akarnak. Rettegnek tőle. Menekülnek előle. Meg kell tanítani őket - így mondják - a "jót akarni." Az indiánok - akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát - azt mondják, hogy nem "betörni" kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig - így mondják az indiánok - kétféle ereje van. Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar "erő"-ből képzett "erély" jobb szó.) A másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz. Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. "Lónyelven" beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó... hóóó... hóóóóó... hóóó... A gondolat a lényeg nem a szó. "Hó... hóóóó... hóóó..." Ez lefordíthatatlan. De a ló érti. Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén. "Te döntesz, nem én!" - üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik - amit nem ismerünk - az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva - a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait - vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. "Nem bánthatsz, mert szeretlek!" - üzeni ilyenkor az emberi tenyér. Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan... egészen lassan följebb-följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!". Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is. Ha csak az Erély működik - így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak "érzi", tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi - mondják az indiánok. Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele. Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet. A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek. Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni - vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember. Ritka manapság. Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él. És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága - mert ura a saját lelkének. Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet. Láttam ilyen embert - csodálatos! Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő. A másik: a derű. A kettő összefügg.
Tudod arra gondoltam, az ember életbevágóan fontosnak nagyon sok dolgot tart, ami olyan, mint a legújabb divat, ami nem időtálló, de a legfontosabb abban a pillanatban, pedig megváltozik minden, változik a cipő, a ruha, a szokások is változnak, az is, hogy mások mit gondolnak róla, divat kérdése még az erkölcs is, az élet nevű bálon nagyon fontos, hogy minden a helyén legyen, hogy mindenkinek tetsszen, próbál az ember a divatnak megfelelni, lépést tartani a kor követelményeivel, mígnem kisétál belőle végképp, ha szerencsés, divattalanná válik, nem pedig ódivatúvá, elvetve a mindenkori módi visszásságát, divattalanná, a divattól szabaddá, szabad az ember csak divattalan lehet, nem a legfontosabb dolog megfelelni, elég tisztába lenni a saját, az őszinte szándékkal, hogy a világ, a divatot hajkurászó milyennek lát, az maradjon a divat kérdése, ahogy múlik az idő sokkal kevesebb a szerepe, vagy, mert lépést tartani nem tud vele, vagy, mert rájön az ember, egyáltalán nem az a fontos, hogy legyen részese egy újabb bolondériának, visszahozhatatlanul szűnnek meg dolgok, mintha megszűnni akarna minden, pedig talán, csak ami szezonális, a szeretet, amelyik nem csak hóbort, amelyik elkísér a sírig, kitartásával azt sejteti, talán van valami, ami örök, ami a divatból nem megy ki, vele, bárhogy is fáj az élet, reménytelen soha sem lehet.
Ott künn hüvös van kikeletkor, Szivünkben tavasz, szerelem. Ott reszket a korán nyílt virág, Itt elhalt már a gyötrelem. Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk, Most csodás meleg fűzi egybe: Tavasz van, remélünk s hiszünk! Künn hűs szellő tép le virágot, Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő, Mesét mondok én is neked. Sivár életről, hosszu télről, Enyészetről beszél regém... De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én! .Bohó gyermek volt; álmodozva, Vágyón kezdé az életet, Szivében vágyak lángja égett... — Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte Karjával a világot át, Megszántad vón' szegény rajongót, Ki semmiért mindent od'ád! Mindent! Hiszen szivének kincse
Volt gazdagsága, mindene!... Dobogott, vágyott, égett e szív, Százhangu dallal volt tele. Óh! de a dal elhangzott árván, A vágy sóhaj lett nemsoká;
Szeretet szárnyán merre szálljon? Nincsen rokonszív, nincs hová! S eljött a tél. Didergő lelke Úgy reszketett, mint kis madár, Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár. Ajkán elhalt már rég az ének, Reménye eltünt, el... tova... S ha visszaszállt egy pillanatra, Egy sejtés űzte el: soha!
Tovább bolyongott fázva, némán, Nem ejtett ajka egy panaszt, De bánat ült a sápadt arcon. Ki látta meg? Ki látta azt?... Egy szép leány volt. Olyan lágyan, Epedve kérdé bánatát... Egy fénysugár tört át az éjen: Van még a földön jó barát?!
Van még. Az ifju hitte, hogy van. Szive megnyílt. Ajkán a dal Felcsendült ismét; forró vágyba Olvadt belé a bús sohaj. A sebzett szív ujult reménye Általragyogta új dalát: Vihar után a nap pazarlóbb, Ragyogva szórja sugarát...
Délibáb volt a lány szerelme, Mely kopár pusztát szánva-szán, Csalóka fényét önti rája, Hogy így enyhítsen bánatán. Elszáll, midőn a nap is tűnik, Ha közeleg az éjszaka, — Elszállt a lány, elűzte tőle Az élet egy kis vihara.
Szegény fiú! Nem sírt. Miért is? A sors kegyetlen zsarnokunk, Haragja akkor sújt le mindig, Amikor boldogok vagyunk. Amikor szerelmet sovárgunk, Egy csontváz karja nyúl felénk... ...Ez a sorsunk... De te miért sírsz, Édes szerelmem? Fáj mesém?
Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább, Ölelő karod fogjon át, Ajkad zárja mesélő ajkam, Mely a te csókodért sovárg. Ujjá teremt, égig emel föl, Felejtet mindent ez a csók... E csók az én bús mesém vége S lehet-e vég, mely csattanóbb?!
Az én útjaimon, nem nőnek virágok, sötétség vesz körül, csillagot nem látok. Virágokat tépnek, napsugárban élnek, milyen sokan mások, engem megfogott, egy ismeretlen átok.
Nem adott az élet, nyugodalmat, békét, feldúlta lelkem, végső menedékét. Nincs már egy reményem, szívemből, már régen, eltűntek az álmok, megfogott, megölt, egy ismeretlen átok.
Rossz vagy ,vagy jó vagy? Nem születtem én kitalálónak S nem is születtem rossznak vagy jónak, De kedves, gyűlölt Hiábavalónak.
Akarsz maradni? Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni Igérni tudok és megfogadni, De beváltani? Inkább elszaladni.
Téged szeretlek, Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos: Két ember s mind a kettő bolondos. Mi lesz velünk, majd, eldönti talán A Sors, e bölcs, gondos.
1. Énekek éneke így énekellek: Nem jött el hozzám soha az én mátkám, Nem jött el hozzám soha, aki kellett, Időben-siker, pénz, háboru, béke S egy teljes asszony szive szivem mellett, Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak, Legjobb köntösim selymei fakultak S legjobb vágyaim a szivembe fultak.
2. Nem jött el az én mátkám bár de vártam, Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó, Hatvan királynő termeit lezártam: Jön az én mátkám, hátha eljön mégis És ime, árva Libánus-fa ágyam, Ezüst, erős oszlopai remegnek, Gyüretlenek a bársony, puha leplek S homálya van az arany-mennyezetnek.
3. Kinek az innye olyan édességes, Nem jött el az én mátkám s esteleg már, A messzi csillag miért olyan fényes? Miért fut el a csillag és a mátka? A hervadt ajak miért olyan éhes? Az én mátkám nem jön, hiába várom, Fussatok nők, termeitek kitárom, Ha ő nem jött, nem lessz már senki párom.
4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak, Pótlásnak és feledésnek ha kaptam S eláltatott hőse az akarásnak Most itt állok akaratlan, dermedtje Ezer, hazug, játékos mátkaságnak, Futó csillagok fényüket rám-szórták, Elkábítottak olcsó mandragórák S az Élet helyett nem jöttek csak órák.
Tudod arra gondoltam, hogy sokaknak fontos a tisztaság, sok mindent megtesz az ember azért, hogy ragyogjon az ablaküveg, a kilátást egy porszem se zavarja, a napsugár is elcsússzon rajta, addig fényezgeti, míg kristálytisztának nem véli, fontos, de talán nem annyira, mint a kristálytiszta gondolat, az általa született szándék, és az átlátható, letisztult kristálytiszta érzés, nincs olyan súrolószer, ami megszabadítaná őket a rárakodott homálytól, a nem odavaló dolgoktól, pedig talán a kristálytiszta gondolatra, érzésre, szándékra lenne a legnagyobb szükség a világon, hogy az ember a dolgokon átlásson, a sok között válogasson, és csak azt engedje legbelülre, ami lényeges, hogy kristálytisztán világítson, amit a feleslegesen befogadott eltakar, a sok minden csak az energiát fogyasztja, és nem látható kristálytisztán az, ami nagyon fontos az élethez, talán a szeretet az egyetlen olyan "szer", amelyik jól megkülönbözteti a szükségest a kevésbé fontostól, aki átveszi azt a hatalmas energiát, ami különben ment volna kárba, se fényt, se meleget nem adott volna, általa talán kitisztulhat, kristálytiszta lehet a gondolat, az érzés, és az emberi szándék is 2010. márc. 08.
Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz, nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat, nem törődsz velem, Istenem, sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant bomba aluvó vizek mélyein.
Tornyosodik a bűn a szívemen, és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn, normáim elmentek veled, nincs már külön a sáros és a tiszta -, elkeveredtek bús hiányodon.
Szorongok, mint vihar előtt a föld: lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe -, minden dörgésnél rémesebb, ijesztőbb minden cifra átkozásnál, - a halott anyák hallgatnak csak így.
Szólalj meg bennem, régen-hallgató! mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer, törődjél velem, Istenem! mindegy: veréssel vagy simogatással, csak érezzem, hogy van hozzám közöd.
Szép és gőgős volt a királylány, rettegték és csodálták, Balatonparton, Tihanynak táján őrizte mindig a nyáját. Kecskéinek sugarat felidéző aranyból volt a gyapja, ám ő rideg volt, mint az ékkő s hold hűse terült el rajta. Nem bírta szóra sem ember, se kecske, hallgatott éjszaka s nappal, nem méltatott senkit feleletre - furakodott a szavakkal. Hullámkirályfi lelke morajlott érte a kínteli vágytól, egyre fülelte a partról a hangot, bízva, hogy egyszer a lány szól. Ám a lány ajka néma maradt, szorosra zárta a gőgje, a Hullámkirályfinak szíve szakadt, bánata lassan megölte. Haragra lobbant Hullámkirály s fiáért bosszút állott, vad áradatát nyögte a táj, dúlta a parti világot. Mélybe ragadta a nyájat a víz, eltűnt, el a sok csudakecske, ámde a körmüket azóta is kiszórja a tó a fövenyre. S a gőgteli pásztor sorsa se másabb: magába zárta egy sziklaüreg s szajkózza azt, amit rákiabálnak azok, akiknek egy szót sem vetett. Szép és gőgős volt a királylány: nagy nyája adta a rangját, Balatonparton, Tihanynak táján hallani most is a hangját.
A régi szép időkben Egy szép királyleány Aranyszőrű kecskéket Őrzött Tihany fokán. Sok kinccsel ért fel a nyáj Mely a hegyen legel. Még többel a leányka Szépsége ékivel. Szemének, éj-hajának, Arcának párja nincs: Csak rózsabimbó ajakán Van néma bús bilincs. "Adj szép leány nyájadból Egy csésze friss tejet Beteg fiam számára S megoldom nyelvedet." Szólt Balaton tündére, Az ősz hullámkirály, Ajkáról térdig érvén A hófehér szakáll. Adott tejet fiának A szép királyleány S a szót a víz királya Megoldotta ajakán. S csengőbb lőn szép (ezüstnél, A méznél édesebb A szép leány beszéde: Meggyógyult a beteg. De büszkeség kapá meg A leánykát a vad negéd Hallván, mi szép, mi (bájos Most ajakán a beszéd. Mint pénzfukar (kincsével Bánt nyelve bájaival; Nem zenge csak (magának E csattogányi dal Isten dicsőségére Meg nem nyitotta azt, Szegénynek panaszára Nem zenge lágy vigaszt Testvérnek és barátnak Irigyen zárta be, Az esdö szerelemnek Nem nyílt meg kőszíve Amily hamar megnyerte Sok ifjúnak szívét, A rózsaláncot gőge Oly rögtön tépte szét. Csak egyet vitt sírjába A mélyebb érezet; Fiát a tókirálynak, Ki érte elepedt. Az aranyszőrű nyájnak Tejéből itt szegény Bűvös varázsszerelmet, Mely méreg lett szívén. A tónak ősz királya Haragra gyúlt ezért A bérctől a leányra S a nyájra átkot kért. A bérc tüzet bocsátott, Sziklája mind kigyúlt; Három nap három éj, (mint Itélet napja dúlt. A nyáj a Balatonba Rohant, de benn (veszett- A tó máig is kihányja A kecskekörmöket. A lányt pedig örökre Bűbáj kötötte meg, Foglyául tartá máig Ki tudja, mely üreg? Szemmel nem látja senki, Kézzel nem fogható- De bárki megszólítja Visszhangja hallható. Mert büntetésül mondta A tündér átka ki: Hogy nyelvével lakoljon. Mellyel vétett neki. S ki csengő szép szavával, Kevélyen visszaélt, Istennel és emberrel Negédből nem beszélt. Most- bárki szóljon hozzá Bár gazdag és szegény: Felelni köteles rá E bércek tetején.
Régi dicsőségünk Tündöklő csillaga Elborult Sajónál, Földön futóvá lett A király is maga. Égetett,pusztított És gyilkolt a tatár Kegyetlensége csak Akkor szünt meg, midőn Nem lelt mit dúlni már. Mi sors üldözte Földön futó királyt? Ő ez idő alatt Segélyért esengve Idegen földön járt. De ki segitette Valaha a magyart? Jó Istenén kívűl Bölcs király,ha volt, S ön kezében a kard. Mikor Magyarország Köröskörül égett, A jó szomszédok honn Reszkettek,- de nem jött Egy is oltás végett. Jó negyedik Béla Nem csüggedt azért el, Visszatért az árva Elhagyott hazához Atyai szivével. Uj életet adni A letiport honnak, Felépiteni Isten Segélyével,amit Ezerek rontottak De mint döbben vissza, A határra lépve! Minden felöl puszták, És fekete romok Gyászolnak eléje. Megy tovább,-és szive Mind inkább elszorul. Hol vannak a népes, A virágzó falvak A hon határirul? Napi járó földön Hire sincs embernek, Úton és útfélen Tört fegyverek mellett Holt testek hevernek. Ragadozó vadak Állják utját sokszor. Utat vág azok között Kardja,-de szemében Fájdalom könyje forr. Igy jut a regényes Balaton partjára, Elandalogni a Természet bájain Egykor ide jára. Most vérázott hantú Pusztaság köszönti, S holt testek,mellyeket Haragos árjával A Balaton önt ki. De mi méla búsdal Hangzik a távolból? El-el kapja a szél - - Élő embernek kell Ott lenni valahol. Arra tart a király, És lát kecske-nyájat. Egy perczig szelided Örömmé változik Lelkében a bánat. Ott hever a pásztor Domb-oldalra dőlve, Fúja bús nótáját, Éppen mint az elmult Békes jobb időbe. Nyájasan üdvözlik Egymást,mint testvérek, Kik hosszas távollét Után véletlenül Egymásra ösmérnek. A király a pásztor Mellé ül a dombra, Beszélgetnek,-a sor Hamar rá-kerül a Szerencsétlen honra. Megered a pásztor Nyelve,s elbeszéli A sajói csatát. (Mert a királyt csak egy Közembernek véli.) A király hallgatja,-- Néha félre fordul, Nem látja a pásztor, Hogy szeméből a könny Arczájára csordul. Végre megakad a Pásztor beszéd-árja, Függesztvén elméjét Egy szomorú képre, Pusztult családjára. Béla csodálkozik, Társa hogy nem kérdi. Hosszú útról jössz-e, Találtál-e embert, Ehetnél-e? földi! Tovább nem állhatja, Szól ilyetén-képpen: „Bús történet bíz az! Hogy elő beszélted, Megköszönöm szépen!” „De én más országból Hosszú utat tettem, Istenemre kérlek! Adj ennem valamit, Mert még ma nem ettem.” És felel a pásztor: „Egy falatom sincsen, Elvitte a tatár, E kis kecske-nyájban Maradt minden kincsem. Magam is régóta Gyökéren rágódom, Pedig-hidd el földi! Nékem is volt egykor A világban módom.” „Nem igaz!-a király Szól határozottan, Hogy nem élsz gyökérrel, Megmutatja arcod, Hiszen majd ki csattan.” De a pásztor felel Szörnyű átkot mondva: „Ha van egy falatom, Vesszen kecske-nyájam A mély Balatonba!” „Veszszen!-riadt a bús Fejedelem,s szavára Neki rohant a nyáj A mély Balatonnak Szemeik láttára. Füttyenget a pásztor, Fut a nyáj elébe, Terelgetné vissza:- De az átok gyorsan Ment teljesülésbe. A szép kecske-nyájnak Sem hire sem hamva! Pedig már gazdája Vendégének mindent Olly szivesen adna! De ki mindezt látja Illetődött szivvel, A nemes vendégnek Előre megsajnált Jótétemény nem kell. Elment a király.Az Embertelen pásztor Későn bánta tettét, Adott ő,ha kértek, A mije volt,másszor. * * * Századok folytak el, És a kecske-nyájnak Körmei csodásan A tó kebelében Kővé változának. Most is hány ki a tó Illyen körmöket még, Intő például,hogy Iszonyu vétek a Könyörtelenség.
A balatoni kecskeköröm a kiédesedő vizű pannóniai beltóban mintegy 5 millió éve élt Congeria ungula caprae nevű kagyló lekoptatott maradványainak népies elnevezése.
Keletkezés
A miocén és pliocén időszakban (25–5 millió évvel ezelőtt) erős volt a kéregmozgás a mai Kárpát-medence területén: a hegyek lesüllyedtek és helyüket sekély vizű tenger borította el. A tenger egyik öble a folyók beömlő hordalékának hatására fokozatosan lefűződött, az így keletkezett beltengert, melynek vizét a beömlő folyók elédesítették nevezzük Pannon-tengernek. A tenger vizében kevés állatfaj élt, de ezek hihetetlen tömegben, leggyakoribb volt közöttük a Congeria ungula caprae nevű kagyló, az úgynevezett kecskeköröm. A kagyló maga a ma található kecskekörömnél jóval nagyobb méretű volt, de mára csak a kemény, állati karomhoz hasonló, háromszög alakú sarka maradt meg.
Lelőhely
A kecskekörömre emlékeztető kagylócsücsköket Tihany környékén az agyagból mossa ki a víz. A Tihanyi-félsziget pliocén kori homok és agyag rétegekből áll, vulkáni eredetű kőzetekkel fedve. Magas vízállás idején a hullámok megtámadták a partokat, alámosták, kimosták a rétegekből a Congeria-kagyló héját, mely a hullámzás koptató hatása révén vette fel a kecskeköröm formát. A pleisztocén korszakban a Balatonnak hosszú ideig sokkal magasabb vízállása volt mint ma. Ekkor a víz rengeteg kövületet mosott ki a partfalból, és turzást épített belőlük a hegy lába elé. A ma előkerülő kecskekörmök ezekből a pleisztocénkori turzásokból származnak. A kagylómaradványok nagy számban kerültek elő a Gödrösben és a Fehérparton, néhány méterrel a mai Balaton vízszintje fölött. Főleg a gödrösi kecskekörömbányák voltak gazdagok, ahol egymást érték a tihanyi gyerekek által vájt gödrök (innen származik a mai elnevezés is). A tihanyi kecskeköröm azonban nem csak Tihanyban, hanem a Balaton déli partján is többfelé megtalálható: például Szántódon és Fonyódon.
Mondák, legendák
A kecskekörmök – a számos változatban elterjedt monda szerint – egy, a gőgjéért megbüntetett királylány Balatonba veszett aranyszőrű kecskenyájának maradványai. A kecskeköröm híressé válásában nagy szerepe lehetett Garay János regéjének (Balatoni kagylókból – Rege a tihanyi visszhangól VIII.), amelyben leírta a tihanyi visszhang és kecskeköröm keletkezésének meseszerű történetét az aranyszőrű kecskéket őrző királyleányról és a Tókirály érte epedő fiáról.
Az aranyszőrü nyájnak Tejéből itt szegény Büvös, varázs szerelmet, Mely méreg lett szivén… A tónak ősz királya Haragra gyult ezért, A bércztől a leányra S a nyájra átkot kért. A bércz tüzet bocsátott, Sziklája mind kigyúlt, Három nap, három éj, mint Itéletnapja dúlt. A nyáj a Balatonba Rohant, de benn veszett - A tó maig kihányja A kecskekörmöket.
Babits Mihály A második ének című négy részes mesedrámája a balatoni kecskekörmökről szóló népmese történetét dolgozza fel és teszi vallomásos lírai drámává.
Érdekességek
Más kagylók és csigák is megmaradtak a pannóniai rétegekben, de ismeretségében messze elmaradtak a kecskeköröm mögött. A két háború között a Fehérparton fellelhető Cardium apertum nevű kagylót úri főkötő, vagy menyasszonyfőkötő néven árulták a tihanyi gyerekek.
Tihany Turizmusáért Egyesület évente rendez Kecskeköröm ünnepet.
Garay János: BALATONI KAGYLÓKBÓL. A BALATON. I Megteremté isten A kerek világot, Közepébe tette Szép Magyarországot. Bérczekkel, folyókkal Feldiszesitette, A malaszt tömlõjét Kiönté felette. S a mi szép s dicsõ volt A kerek világon, Kis tükörben együtt Lõn Magyarországon. És a mint lenézett Csodaszép müvére, Kéje érzetében Köny tolúlt szemére. A könyû lecseppent A legszebb vidéken; A föld meg nem itta, Megtartotta épen. Tükre lõn az égnek, S szép Magyarországnak... Nevezik e könyet Balaton tavának. II. Úszik hajóm feletted, Vitorlám fenn lobog, Keblem feszûl örömtõl, Szívem ver és dobog, Egy új világban állok Magas hullámidon, Hazámnak tókirálya, Tündéri Balaton! Mint gondolat repûlök Vized hullámain, Veszprém, Somogy, Zalának, Merengek partjain; Köszöntnek és köszöntöm E szép hegyek sorát, A várromokkal ékes Csobánczot, Tátikát. S elõttem áll hazámnak Regényes hajdana, Mint vérlepel borul rá A napnak alkonya; Felém csendûl a széllel A költõ éneke, A régi szép idõkbõl Egy régi, szép rege! Uszszál szívem hajója! Ringassatok habok! A Balatonnak tükrén Két ég között vagyok: Majd fölfelé a kék ég Felé kivánkozom; Majd mélyen zöld öledbe, Hullámzó Balaton! III. Messze körben csendes a táj, Fenn a kék ég mosolyog: Mégis zajlik, habzik e viz, «A Balaton háborog!» Mily varázsnak bûv-hatalma Ostorozza e vizet? A nép ezt igy magyarázza: «A szélvész belé veszett!» Ekkép zajlik kebelemnek Néma rejtekén a szív! Mig kivûl az ész, nyugalmat És derût arczomra vív. Csak midõn nehéz tusáját Nem birván meg a kebel, Pilláimmal, egy hivatlan Könyücseppet zúzok el: Riadok fel álmaimból, S hogy mi volt ez? kérdezem... «Reményimhez új halott szállt!» Ettõl mozdúlt meg szivem. IV. Ottan álltam Badacsonnak Lejtõjén a szent helyen, Hol a regék dalnokának Áll hajléka a hegyen. Ittam a forrás vizébõl. Mely csörögve serked itt; Hippokrene bû-vizének Véltem inni cseppjeit. A diófa, mely alatt ült, S melytõl zengett szép dala, Terebélyes sátorával Szent hüsébe csal vala. S széttekinték a vidéken Kéjgyönyörtõl ittason, Lenn, elõttem játszva zúgott A tündéri Balaton. S im, kibukkan sima tükrén Háromszínû lobogó, Mint egy óriási hattyú Tör felém a gõzhajó. Mintha a költõnek lelkét Látnám jõni a vizen... Kél a szellõ s ajkaimról Hozzá üdvözlést viszen. Õ tovább száll, végig úszsza Balatonnak árjait, Megmosolygja partja hosszant Hegyeit, várromjait. Melyeket, mig élt közöttünk, Megdicsõjtett szép dala - Én pedig szívembe irom, A miket láttam vala. V. Két tündér szózata csábít A hold s a kies Balaton; A hold egy ezüsthaju hárfás, A másik egy szép hajadon. Csolnakra, lapátra, barátim! Az est oly tiszta, oly hûs, Hab habbal ölelkezik, a szél Pajkos játékokat ûz. Dalt mondjatok a Balatonnak, Dalt kedvel az éjjeli hold, Dalnok vala õ is a hárfás, Mig ifju s szerelmes volt. Mit suttog e játszi szellõ? Mért olyan csendes az ár? Szerelmet vall Balatonnak Méz ajkival a csapodár. Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás! S te pajkos, hûs fuvalom! Szépen köszönjük a tánczot, Te kékszemü szép hajadon! VI. Gyógyúlni jöttem én ide, A Balaton tavára! Talán megenyhít gyógyvize, Felüdít szép határa. Beteg vagyok, testemnek ír, Balzsam kell a kebelnek; Itt már a lég is, a vidék Enyhületet lehelnek. Adj gyógyvizedbõl egy italt, Fürednek szép tündére! S te ál barát, ejts egy kigyó- Könyût habzó vizére. Adj hozzá csókot, kedvesem; - Mind hárman megcsalátok - Ha ettõl meg nem gyógyulok, Sirom megáshatjátok! TIHANY. VII. Tihanynak bércztetõjén, a Balaton felett, Sötéten és magán áll egy régi épület; Csendes kolostorával az Úrnak temploma, Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma. Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll, Hol álmait aluszsza András magyar király; A sir felett a templom két tornya, a kereszt, Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd. S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon. Mint nyögdelõ sohajtás repûl a légen át, Középen áthasítja a Balaton tavát. S lecsendesül perczekre a háborgó elem, Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen, Oly bûvös, oly csodás lesz egyszerre a harang, Mikéntha fenekérõl csendûlne fel a hang... Visszhang-e ez fölülrõl? vagy lenn a viz alatt A túlvilágból hallni e csoda hangokat? Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!... Belé vegyûl e csepp is, mely szememen rezeg. REGE A TIHANYI VISSZHANGRÓL. VIII. A régi szép idõkben Egy szép királyleány Aranyszõrû kecskéket Õrzött Tihany fokán. Sok kincscsel ért föl a nyáj, Mely a hegyen legel; Még többel a leányka, Szépsége ékivel. Szemének, éjhajának, Arczának párja nincs; Csak rózsabimbó-ajkán Van néma, bús bilincs. «Adj, szép leány, nyájadból Egy csésze fris tejet, Beteg fiam számára, S megoldom nyelvedet.» Szólt Balaton tündére, Az õsz hullámkirály; Ajkáról térdig érvén A hófehér szakáll. Adott tejet fiának A szép királyleány, S a szót a viz királya Megoldta ajakán. S csengõbb lõn szép ezüstnél, A méznél édesebb A szép leány beszéde; Meggyógyult a beteg. De büszkeség kapá meg A lánykát s vad negéd, Hallván, mi szép, mi bájos Most ajkán a beszéd. Mint pénzfukar kincsével, Bánt nyelve bájival; Nem zenge, csak magának E csattogányi dal. Isten dicsõségére Meg nem nyitotta azt, Szegénynek panaszára Nem zenge lágy vigaszt. Testvérnek és barátnak Irígyen zárta be, Az esdõ szerelemnek Nem nyilt meg kõszive. S a mily hamar megnyerte Sok ifjunak szivét, A rózsalánczot gõge Oly rögtön tépte szét. Csak egyet vitt sírjába A mélyebb érezet; Fiát a tókirálynak, Ki érte elepedt. Az aranyszõrü nyájnak Tejébõl itt szegény Büvös, varázs szerelmet, Mely méreg lett szivén... A tónak õsz királya Haragra gyult ezért, A bércztõl a leányra S a nyájra átkot kért. A bércz tüzet bocsátott, Sziklája mind kigyúlt, Három nap, három éj, mint Itéletnapja dúlt. A nyáj a Balatonba Rohant, de benn veszett - A tó maig kihányja A kecskekörmöket. A lányt pedig örökre Bûbáj kötötte meg, Foglyául tartja máig Ki tudja mely üreg? Szemmel nem látja senki, Kézzel nem fogható - De, bár ki megszólítja, Visszhangja hallható. Mert büntetésül mondta A tündér átka ki: Hogy nyelvével lakoljon, Melylyel vétett neki. S ki csengõ, szép szavával Kevélyen visszaélt, Istennel és emberrel Negédbõl nem beszélt: Most - bár ki szóljon hozzá, Bár gazdag és szegény: Felelni köteles rá E bérczek tetején. IX. Tihany szikláin álltam Szép nyári hajnalon; Ketten valánk csak ébren, Én és a Balaton. Kelet felõl az égnek Szép arcza felpirúlt, S a nap elsõ sugára A Balatonba hullt. A szép sugár aranyja Oly szép, oly gyönyörü, A tónak kék szemében Ég mint örömkönyû. A második sugár a Klastrom tornyán rezeg, A hajnali harangszót, S ez õt üdvözli meg. A kis harang fölkelti Távol, közel a tért; S mely ott honol határán, A szózatos tündért. S még egyszer oly regényes, Oly bûvös lesz a hang, Miként ha túlvilágról Csendülne a harang. A nap sugára felszállt, A hang elhallgatott; S midõn magamhoz tértem, Csak szívem dobogott.
"Oh természet, oh dicső temészet Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz Annál többet, annál szebbet mondasz."
Petőfi Sándor
Nagy László:
BALATONPARTON
Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vizicsibéket. Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte. Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a vízpartján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel.
„Mi a nő nekünk? Az egész világ maga, a szüntelen változás, Az anya, akinek testén át e világba léptünk, az első és végtelen önfeláldozás. Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel, Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó, semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható. Ahogy tudatunk lassan a világra nyílik, ő maga is átalakul, megváltozik. Előbb éteri szépség, ideál, trubadúrok álma, költők ihletője, szerelem és őrület forrása, Majd társunk a jóban és rosszban, életünk néma napszámosa, Vetett ágy, vasalt ing, étel és ital, kedvesség, szerelem, a test gyönyöre, az apokalipszis kínja és a mennyország ígérete. Mindez ő, egy személyben, lelkünk másik fele, aki értünk létezik és mi őérte. Köszöntöm hát őket, a nőket, kívánom nekik mindazt a szépet, amit érettünk ma és minden nap önként megtesznek.”
Tudod arra gondoltam, hogy a hang szüli a csendet, és, hogy milyen gyermek a csend, függ attól, hogy milyen a szülő, hogy születése előtt milyen a szó, a közömbös hang után a síri csend elviselhetetlenül közömbös, a harag, a gyűlölet szüli meg a gyilkos csendet, ő képes minden rosszra, a békétlenség szülte csendben találja ki az ember a háborút, a legnagyobb gonoszságot, a legmérgezőbb szót, a csönd nagyon termékeny, elszakadva a világ zajától, minden más befolyástól születhetnek a legnagyobb dolgok, rosszak és jók, ha a végszó a szeretet hangja, a csöndben a szeretet virágzik ki, vele csodálatos a hallgatás is, belőle születik a legszebb szó, a legvirágzóbb gondolat, a legkülönlegesebb gyermek, a szeretet csöndben született gyermeke. 2010. márc. 06.
Visszaadtál magamnak: egy ideje nem éltem és már nem is reméltem, hogy egyszer feltámadhat az, aki régen voltam, ez a víz, izgő-mozgó, füttyös, fecsegő fickó, akit már elhantoltam. A sírból kapartál ki, megtanítottál járni, és dünnyögve-becézve - ahhoz, hogy megszólaljak - elkoptatott szavaknak igazi értelmére.
Leszállt a hideg csillámú este. Indultam gondolatban Feléd. Ismét megtalált az érzés, lelkemen, s szívemen zörgetett be. Akár egy mély habokba szállt csillag, és az esti, hidegen ragyogó holdvilág: a fekete faágak fölött világoltak egy darabot a világodból nekem mutattak.
Lennék már újra a felhők vonulása, belesötétednék a csendes éjszakába és számolnám a percek haladását a harmat friss hajnalhasadásba. Lennék kibomlott tündérvilágom, hegyek és völgyek nyári forróságban. Esendőbb lennék az őszi lombhullásnál és várnám a fehér márványcsillogását.
És hozzád mennék borzongó vággyal, egy teliholdas ragyogó éjszakában. Én lennék az új év minden reménye A megálmodott boldogságnak új jövevénye. Beszélő kezeim simogató mozdulata: egy örökké élő szerelem boldog varázsa.
Borostás utcák rejtenek nyomod hepehupákba veszett elindulok megtaláljalak valahol topogva várjalak vénasszonyok nyarában kérjelek jelöld meg ajtód ablakod ne kocsmákban keresselek s add meg ha megadhatod hogy higgyek még az éjszakának októberem indulatának és magamtól se féltselek beletúrhassak hajadba ne csomózzalak szavakba estétől estig nézzelek karom legyen az otthonod épüljek köréd mint falak örömöm örömöd hozza s ha végül kiérdemeltelek békénk senki el ne orozza.
Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt füszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.
Vártalak.
Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek.
Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna... Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.
És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. a megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jóbarátokként üdvözölhetjük egymást.
Egy tenyérből másikba. Billeg le-fel a fél világ velem. Hát méregess - óvjál te jobban, mint magam megőrizhetem. Tenyeredből a tenyeredbe - alig érinthet bármi más. Ha senki, te tarthatnál vissza egységbe zártan, így vigyázz, így félj, ítélj, emberré rendezz: széthulltam volna védtelen. Maradj meg, óvj annál is jobban, mint magam megőrizhetem.
Borokban ittalak húsokban ettelek kútban kutattalak dalban füleltelek ízleltem ízedet hallgattam hangodat hazudtam szépeket szépen dicsértelek mondtam : szemed olaj! súgtam : nyakad torony! lihegtem : fényeket gyújtsatok, merre jár, de nincs már egy szavam mit adjak még neked? a szegfű elvirult könnyem már elapadt és ha egy éjjelen ahonnan nincs tovább elalszom válladon álmodnom sincs kivel.
"Mikor ébren-álmodásotokban csendben befelé figyeltek, gondolataitok hópehelyként táncolnak, és fehér némaságba öltöztetik ürességetek hangjait. És mi egyebek lennének ébren-álmaitok, mint szívetek égi fáján rügyező és virágzó felhők? És a gondolatok tán nem szirmok serege, 'mit szívetek szele hord széjjel dombokon s mezőkön? És ahogy a békét várjátok, 'míg a bennetek lévő forma nélküli alakot ölt, úgy gyülekeznek és oszlanak szét újfent majd a felhők is, amíg a Legszentebb Ujjak a szürke vágyakat kis kristály-napokká, holdakká és csillagokká gyúrják." Akkor Sarkis, a félig kételkedő szólt: "De amikor eljön a tavasz, álmaink és gondolataink hava elolvad majd, s megszűnik létezni." Ő azt válaszolta, mondván: "Ha eljön a tavasz, hogy fellelje ligetekben és szőlőlugasokban szunnyadó kedvesét, bizton elolvad a hó, és patakként rohan felkeresni a völgyi folyót, hogy mirtusz és babérfák pohárnoka legyen. Épp így olvad el majdan szívetek hava is, és titkotok az élet folyójába ömlik. A folyó magához öleli és átadja majd titkotok' a határtalan tengernek. Minden felolvad, átváltozik és dallá lesz, ha eljön a tavasz. Még a csillagok, ezek a széles mezőkre lassan hulló, hatalmas hópelyhek is beleolvadnak az áramló énekbe. És amikor az isteni arc napja a távoli horizonton felkél, mely rideg szimmetria ne válna szívesen folyékony dallammá? És közületek vajon ki habozna, hogysem mirtusz és babérfák pohárnoka legyen? Csak tegnap még, hogy kint jártatok a messzi tengeren, távol a partoktól s távol magatoktól is. Aztán hátára kapott a szél - az élet lélegzete - fényből szőtt fátyollal arcán, keze megragadott és formát adott, hogy emelt fővel nézhessetek a magasba. De a tenger utánatok jött és még mindig bennetek zengi énekét. És bár elfelejtettétek, honnan jöttetek, a tenger makacs anya és örökké hívni fog. Vándorútjaitokon a hegyekben, vagy sivatagokon át is mindig emlékezni fogtok szívének hűvös mélységére. Még ha gyakran nem is tudjátok, mi után vágytok; mély és határtalan békéje az. Hogy' is lehetne másként? Amikor a dombok ligeteiben és a szőlőskertjeiben az eső a leveleken táncol és hull a hó - mint áldás és szövetség - amikor nyájaitokat a völgyi folyóhoz vezetitek, amikor földjeiteken, 'miket a patakok ezüstös szálakkal hálóznak be, kertjeitekben, ahol a reggeli harmat tükrözi vissza az eget, és amikor a legelőiteken az esti köd féli elfátyolozza ösvényeteket, - mindenhol a tenger van veletek, örökségetek tanújaként, szereteteket követelve. A bennetek lévő hópehely törekszik a tenger felé."
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem - hallod-e: zúg... Ugye, a magányost, bármije rebben, figyelik a dolgok: hogy mire jut? Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám, zaj ez is, mire megközelít. Hallod-e, kedves, újra kinyitnám... ...de mért nem vagy itt? Moccanok épp csak - a selymes csendben ott van a lenyomata; örökre látszik a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen, a messzeség feszülő függönyén. Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek a csillagok. Ajkamra illatok itala árad, és távol angyalok karának csuklói derengenek felém. De akire gondolok: Téged nem látlak.
Mi történt? Csoda történt! A két kezem virágzik. Minden ujjam hegyén rózsa, rózsavirág nyit. Szeretőm csókja érte kezemet és a csókra csillagként hullt belőle a rózsa, rózsa, rózsa. S hirdetve a csodát bejárok minden ösvényt, mosolyként ég a könnyem, s mosolyom drága könnyként, és nő a bűvölet, szálltában bűvölődve már rózsaillatú lett a szellő szárnya tőle. S hogy szembejön velem, a nép susogja csendben: Nem látjátok? Bolond! Vigyétek haza menten. Azt mondja, hogy kezét rózsák rajai lepték, s úgy lebegteti őket, akár egy rajnyi lepkét. Ó, szegény emberek, kikben sosem világol efajta bűvölet, s azt tudják a világról, hogy csak a rózsakertben terem rózsát a pázsit, s hogy búzamag csakis búzaföldben csírázik! Kiknek kell a vonal, a forma, hathatós szín, és csakis a szabályt értik ők a valódin. S ha azt mondom nekik: megyek a kedvesemhez, ők azt mondják nekem, hogy nyilván gyermekem lesz. Hadd hirdessék: bolond; s ha majd cellába zárnak, zárják hét-tollú kulccsal azt a hétféle zárat, ültessenek az ajtóm elé agárkutyákat, s hűséges porkolábot szigorú porkolábnak. Csak ezt énekelem:-A két kezem virágzik, minden ujjam hegyén rózsa, rózsavirág nyit. S illatos lesz a cellám, színültig illatozza édes, francia rózsák roppant nyalábnyi csokra.
Monostori Márton: Szibilla kútján
Honnan? Ez kintről hullott a szívedbe;
Tárgyak, törvények, sejtelmek vetették
És százszor elmosták a hajnalok
És százszor ujra elhozták az esték.
Honnan? Mély kút a mult, s ha szemmel éred
A messze csillanó víz hűs színét,
Csak addig ér, ameddig ér az élet,
Alatta véghetetlen semmiség.
A legmesszebb fény benne csak magad vagy
Nem látod a szikrát verő kezet;
A képzeletnek holt ösvény a tegnap,
S titkot feltárni, - nincs emlékezet.
1931.
Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött Ördöngasszonnyal együtt. Mikor a föld teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR. Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velök a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat. Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR-ISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen. Így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere. Így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra. ÚR-ISTEN úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt. Miután a föld így szépen elkészült volt, ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát. Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta "édesanyám", az embernek pedig azt, hogy "édesapám". Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához, s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat, hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek. Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert saját erejére és leleményességére. Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit. Mélyen lent, a föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket. Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol ÚR-ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban. Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat. Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő. Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó gondolatokat. Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot. Így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen. Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.
És megint rózsák. És megint nyár. Még észreveszed?
Egyre sűrűbben. Fut az év. És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből. Kifogyok. No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval eltűröd? Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá? Semmivel. Most is mi van a kezedben? Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol, A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod, És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, A domb tetejére. Minek? Addig ősz lesz újra, És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad, Hideg eső veri az árvalányhajat, És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver, És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel, És kihullanak belőled az arcok és adatok, És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod hová. Nem akarok Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok, És nem megyek föl a csupasz dombra. Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít, És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig. Tudom, kifogyok az időből. de nem akarok kifogymi Abból, ami hideg esőben is fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket Szabnál? Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el, És aminek nem én kellek, az énnekem se kell. Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis. Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár. És mi lesz addig? Megint rózsák és megint nyár.
Ruhástul úsztunk át a tengeren, szárny-rejtve kúsztunk át a dzsungelen; eszünk elől szökött az értelem, kemény utunk volt, már-már végtelen. mégis elértél s elértem ide hol együtt vagyunk- itt a Világ Szíve! Test - lélek végre meztelen; veled szállok ha felrepülsz velem, súly, kín, gond, mind- mind a tűzé legyen!
Tudod arra gondoltam, ahogy az ember a fekete földből fokról fokra sudár fává növekszik, úgy megy szépen lassan visszafelé, először egyenesen tart az ég felé, majd a lehetősége csúcsát elérve, mint aki magát meggondolja, lefelé kezd görbülni, mint egy jelezve, a kirándulásnak lassan vége, ennyi adatott, így a természetes, de van az emberben valami, mert kell lenni, ami nem csupán a földből van, ami jó esetben nem visszafelé igyekszik, aminek folyamatosan felfelé kéne törekedni, talán segítségével a tudatnak, mindig feljebb kellene jutnia, bebocsátásért nem a földet, az eget kéne ostromolnia, az ember élete során okosodik, de a bölcsességben nem igen fejlődik, talán, mert én középpontú a tudata, kívülről a történéseket nem látja, ha messziről gondol vissza a múltra, nem tud építkezni belőle, csak a pofont látja, és nem emlékszik az ahhoz vezető útra, hogy belőle okulhatna, nem tud elszakadni a saját igazától, a saját tévedésétől, pedig talán lehetne mindegyik egy külön tananyag, lecke, hogy az ember általa, a kívülről töpörödő egyre magasabbra kerüljön belülről, a pici emberben óriás is lakhatna, de ha eltéved a tudat, az ember végképp rossz úton halad, de talán, ha a szeretet segíti kilépni önmagából, ha nem az énben toporog szerencsétlenül, messziről talán látni jobban, el hol is rontotta, és ha javítani nem is tud a múlton, talán tanulhat belőle, és legközelebb, idő híján talán egy másik életben, ugyan azt a hibát el nem követi.
Tavaszi vihar Az első égi lárma, - dübörög az égen. Zeng az égbolt. Haragos! A hegyről fut a völgy felé a fürge patak. Futamok Tavaszi reggel - fényzápor. Csipke-zöld a világ. Kék varázs az ég. A sok hang - a madárcsicsergés, fütty. A fűz - a zöld gyep. A pillangók, a bogarak, a méhek, a darazsak. Az esőcseppek, mint kristálygyöngyök. Eső után kisütő, ragyogó nap. Friss, üde falombok. Rügyek pattanása minden ágon. Virágfakadás. A madarak dallama. Alkonyat A lemenő, vöröslő napkorong. A Hold, - a csillagok ezreinek ragyogása. Az esti árnyak.
szomjazva rovom lépteim mint aki sivatagba tévedt verejtékben úszik a reggel de jó, hogy felébredtem
kezemben remeg a toll nem tudja még sírjon- e vagy ordítson vagy csak betűt véssen a papíron talán kottát egy új dalhoz szerelmest bánatost
netán himnuszt nemzet vérző szívéhez mitől a harangok útra kelnének átkot-e, vagy áldást bűnösnek megbocsájtást
nem szóljon e vers tehozzád kedvesem te ifjú göndör tavasz szerelmem tehozzád orgona illatú rózsás kertjeidhez zöld réten táncoló gólya szívedhez végtelen rónádhoz hol megbújva az élet susogó falombok közt reggeltől estig zengik dalos ajkú madaraid az élet vidám muzsikáját
szóljon e vers tehozzád kedvesem te örök nyár szerelmem tiéd aranyló napsugár forró kezeid között barnára pörkölődik a vasárnap délután Balaton, Szoboszló mennyi csinos lány hullámok ölelése gyönyör akár egy nász egyszer tudom, eljön hiába sóhajtok a mólón magával visz egy vöröslő alkony
Gondolatok és álmok útjába állok, Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok. Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér, Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él.
Álmomban egy angyalt láttam, Sötét, de csillagokkal teli éjszakában, Magával vitt egy pillanatra, Folyóparton leültünk egy üres padra.
Térdelek előtted szemedet nézem, Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem. Megfogom kezed, lágy csókkal illetem, Boldog vagyok, értelmet nyert életem.
Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva, De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva. Égi dallam kisér minden gondolatom, Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom.
Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben, Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben. Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz, Boldogság fut végig azon, ki reád néz.
Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem, Millió gondolat repül, mint színpadi színen, Ahol a közönség vért látni óhajt, Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt.
Százszor jutva el legmélyebbre, Ezerszer is veled a mennybe, Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez, Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez.
Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat, Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat. Várom, hogy újra elnyomjon az álom, Addig helyem nem találom, e világon...
Ha jönnél most halvány holdsugáron, hullámzó éjben, ezüst szálakon, vagy langyos széltől sodrott pókfonálon, vagy illat könnyű szárnyán szótlanon… Most: hogy százéves fák alatt várlak árván. Most: hogy az áradó folyót nézem csendesen. Most: hogy szívem már teljesen kitártam. Most: mikor lelked már eggyé vált velem. Most, ha jönnél, a hullámzó éjben… Most… Szótlanul Szeretnélek Szeretni.
Valakitől én azt tanultam, a szeretetnek nincs határa, nagy kék kabátban volt, hajára hó hullt a sál mellett csokorban s kiment a ház nagy udvarába. Ment lefelé a hóesésbe a lépés örök ütemével, mint aki tudja, sose ér el a tájba csúszó feledésbe, de az ablakba mégse néz fel. A sárgakockás sál világít a szürkületben, mint lámpa, lebeg a szélbe kék kabátja s úgy halad tovább fától-fáig, amíg a szem még visszarántja.
Tavasszal aztán mit sem értve figyeltem a virágokat kint, hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint ahogy valaki megígérte, ki vállalta a legnagyobb kínt. Azt mondta, hogy a szeretetnek szabálya nincs, de mint a rózsa kinyílik egyszer s elborítja az utakat, a fát, a kertet s levelét az ajtóba dobja. Még óvni sem lehet a kíntól, tövisek közt fog vágyakozni, a földben nyugszik, százezernyi kapától, daltól meg nem indul, – egyszerűen fog fölfakadni.
A nyár úgy fekszik, mint a róka a kert végében összegyűrve, leégve aranyra, vörösre, prémmé és szőrré kunkorodva, a kertbe feküdt, mint egy ölbe. A méz pedig öblös pohárban áll a verandán tétovázva, szilárdan s könnyen, mint egy ábra, melyben jövő és elmúlás van ikrás anyaggá összezárva. Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg? A teljesült virág sem édes? Az ember hitvány életéhez kapott kölcsönbe kis szerelmet, amit aztán holtáig érez?
Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva mint egy kapu, a távoli mezőkre és utakra ki, a szeretetnek nincs határa, ezt mondta egyszer valaki. Virágok borítják a kertet és azután a hóesés, ott megy valaki. Lépked és nagy ára van a szeretetnek, nemcsak könny, nemcsak szenvedés. Az udvarból az útra érünk, ahol a kertek vége van, mit meg kell tennünk, bárhogyan, míg arra az ösvényre lépünk, ahonnan már határtalan.
"Néha, megáll egy pillanatra az idő... egy-egy jelenet... úgy marad meg bennünk... mint egy kimerevített kép, elhalkuló hangok, lelassult mozdulatok... semmi sem változik, aztán elmúlik a pillanat."
Tudod arra gondoltam, talán az életben a legfontosabb, hogy az ember érezze biztonsággal, elvehetetlen otthona van a világban, de hogy az egész legyen az otthona, sok kis biztos pont kell hozzá, az otthon talán az, ahol kibújik a merevítőkből, ahol a púdert lemossa magáról, ha nem kell félnie attól, elveszítheti, amit a magáénak tud, mert a gyomorban görccsel, a bizonytalanságban, nincs otthon az ember sehol, az egész világ otthon, ha otthon az, ahol az ember a fejét álomra hajtja éjszaka, ha nem gondol arra, majd a többiek mit szólnak, ha reggelre kelve kócos a haja, ha meggyűrődött az arca, otthon talán az, ahol az ember lehet önmaga, ahol önmagának lenni nem bátorság, amikor tudja, mert megtapasztalta, akkor is szeretve van, ha nincsen rajta az álca, és minél több helyen érez így, annál nagyobb a boldogsága, hogy a helyét megtalálta, hogy otthona van a világban, otthon lehet egy kapcsolat, és abban is maradhatnak hontalanok, ha az ember nem érzi azt, hogy önmagáért szeretik, ha az elvárások mások, igazán akkor érzi jól magát a világban, ha otthon érzi magát a lakásban, mindenféle kapcsolatában, a szerelemben, és a barátságban, vagy akár a versben, ha otthona van bennük, akkor, mint a kincset, szeretettel óvja, mert mindenki vigyáz az otthonára, ha nem csak bérlő, ha tulajdonostárs, mert nincs a világon jobb annál, mint otthon lenni lakásban, kapcsolatban, szeretetben, barátságban, vagy akár a versben, vagyis mindenben, ami kapcsolódik az emberhez. 2010. márc. 04.
Némán és szerelmesen bámulom az arcodat, Az életem eddig nem volt más... Csak egy alkonyat. A szemedben könny ragyog, és a karjaid hívnak, S érzem, ha léteznek... Az istenek sírnak. Gyengéden olvasom szívednek csókjait, És nem vagyok már egyedül... Sem odabent, sem idekint. Fekszem melletted, és a világ eltörpül, Mert Te leszel a világ... A szívemen belül. Szemedben könny ragyog, rám visszamosolyognak, Hűséged töretlen... Lelked halhatatlan. A szívem boldog már, ha látom a szemeit, A lányét, ki örökölte... Az istenek könnyeit."
Ha virág lehetnék csak egy napra, biztosan nagyon sok dolgom volna. Égőpiros lennék, vagy esetleg kék, világító sárga, de semmiképp sem szeretném a szomorút, a feketét.
Aznap én nem egy virágot nyitnék, hanem tízet, húszat, vagy százat. Mosolyom csupa derű lenne s alázat befutnám titokban az egész házat. Megkérném a napot már előző este, hogy a színeket, csak virágokra fesse.
Illatommal csábítanám a méheket, kikeverni újabb és újabb színeket. És megigéznék majd minden embert, s kinevetném a didergő decembert Lámpás lennék a sötét éjszakában, vidámság a szomorúság udvarában.
Ha virág lehetnék csak egy napra, a szomorúság is biztos mosolyogna s az ármány reszketve bujdokolna. Még színesebbé tenném a világot, ajándékba adnám a legszebb virágot.
Amikor elolvad a hó, amikor megújul a kikelet, amikor megnőnek a füvek a dértől csípett földeken harmatos reggelek fénye fakad a napsugarak felragyognak az ég vásznára feszülnek a szelek kései alkony csiholja a tüzet.
Ha nem táplálod a két misztikus centrumodban felgyújtott hajnali örömlángot, egyeden indulat, szélroham elfújhatja. S amint a Fény kialszik benned, nemcsak te vakultál meg lélekben, hanem a körvonaltalan homály rémült ámokfutói is beléd ütköznek sorra.
a pillanat az amelyért élünk a megmondhatatlan melyet féltünk az ölelést ahogy nézünk egymás szemébe hogy szavak nélkül is tisztán beszélve ezt érzem én hogy hozzám köt valami láthatatlan selyem hogy benned burkolózom, s te betakaródzol velem hogy azt kapom ami nagyon kell nekem és boldogan adom e kevés mindenem ezt érzem én hogy féltem ami az enyém lett hogy nincs oly idézet és kevesek a szavak mennyire magamba zártalak ezt érzem én hogy szeretve és ellökve hogy csókokkal felröpve most már felismerem a szív micsoda rejtelem hát ezt érzem én
De az élet nehéznek tűnik azoknak, akik békésen igyekeznek a tökéletesség felé, akikben nincs önzés és tolakodás, akik tisztán élnek, akik látják a fényt.
Ha kiskoromban, nyári estelente Kicsalt kunyhónk elé a naplemente, Gyerekszemem ráfüggesztvén mohón, Elbámészkodtam az aranygolyón S együgyűn eltűnődtem afelett, Hogy túl a jegenyéken mi lehet?
Amikor aztán nagyobbacska lettem És a barázdán átalmenni mertem A fügefészkes nádasig, ahol A fátylas ég a földre ráhajol, Jaj Istenem, ott újra beszegék Látómezőmet újabb jegenyék.
Az év-madarak halkan elsuhannak, Idestova már vége lesz nyaramnak, Utam közel végébe suttog a Temetőszéli jegenyék sora, - Kapok-e végre rá feleletet, Hogy túl a jegenyéken mi lehet?
Néma sikolyok szaggatták lelkemet. Végeztem a dolgomat, miközben őrjítő kínokon mentem át. Néha leírtam, ezekből szedtem össze párat az imént. Némelyik vers az érzéseimről, a többi pedig valóban átélt pokol. Egyre több és súlyosabb betegség kínozott. Derekam állandóan és nagyon fájt, de akkor még csak azt derítették ki, hogy nyitott hátgerinccel születtem, és rendkívül ronda "S" alakú gerincferdülésem van, a forgómnál megcsavarodva. Gyomorsavam visszaáramlik nyelőcsövembe. És súlyos depresszió, melyet hipnózissal, csoportos és egyéni pszichoterápiával kezeltek. Volt két gyógy-kaparásom vérömlések miatt, és méhszájseb miatt plasztikai műtétem. Közben kiderült, hogy az állandó ülőmunkát sem bírom, ezért a csipeszek gyártását abbahagytam, s részben anyósomat ápoltam, és apósomat haláláig, részben napi négy órán át kávét főztem, amit kivittem a trolivégállomásra, ahol férjem eladta. Már nem volt munkaviszonyom. Más munkakörbe került férjem, s így elhatároztam, kipróbálom, hogy bejárónő leszek, az változatos a gerincemnek. Napi négy órát takarítottam, és még a saját lakásunk, meg anyósomé. Nagyon kemény három év volt. A harmadik évben szűnni nem akaró erős köhögéses nátha kezdődött nálam, de csak akkor mentem orvoshoz, amikor már egy-egy munkaidő alatt száz papírzsebkendőt elhasználva nem láttam könnyeimtől. Kiderült, minden pollenre, ételekre, gyógyszerekre, házipor-atkára, stb.-re allergiám négy keresztes. Ez mellé krónikus hólyaghurut is kínozott, a munkát abba kellett hagynom. Kilencvenkettőben befektettek gerincfestésre a neurológiára, ahol kiderült, két csúnya és nagy gerincsérvem, és egyéb elváltozások vannak. Megtiltották a hajolást, emelést, cipelést, futást, STB:-t. A gerincfestés annyira rosszul sikerült, hogy az embertelen fejfájásból, szédülésből kilenc hét alatt épültem fel. Sérveim nem voltak operálhatóak. Tehát most már a lehetséges bénulás tudatában, rokkantnyugdíjasan továbbra is saját lakásunkat én láttam el, s a családot. Rendkívül rossz anyagi helyzetben éltünk továbbra is. Küzdöttünk a gyerekek középiskolájáért. Rettenetesen féltettem gyermekeimet a betegségektől, hiszen mialatt férjem távol volt, kisfiamat háromszor operálták a fülével, kislányom pedig élet-halál közt volt az intenzív osztályon gégefedő gyulladással. Nagyon aggódtam, csak ki ne újuljon betegségük, mert azt a kínt ellenségemnek sem kívánom!
Nagyon komoly nőgyógyászati problémákkal küszködtem, szinte állandóan nagyon erősen véreztem, többször volt egészségügyi küretem csecsemőfejnyi myoma miatt. Ez erősen korlátozta, beszűkítette életemet.
Negyven éves koromban hasműtéttel eltávolították méhemet.
Két éve megtudtam, gyógyíthatatlan rákos vagyok, tumor áttétekkel. Hosszú, nehéz küzdelem vár reánk. Morfium legerősebb dózisával élek. Nagy boldogságban a már végre nyugdíjas párommal.
KETTEN MARADTUNK.
Tizenhét évesek voltunk párommal, esküvőre készültünk három év együtt-járás után, amit közös megegyezéssel szüzességben töltöttünk. Párom azt mondta, sokkal jobban szeret annál, semmint egy becsúszott terhességgel, bujkálással, hazudozással, félelemmel elrontsa. Ha először együtt leszünk, akkor úgy legyünk együtt, hogy boldogan várhassuk akár a babát is.
Mégis elhatároztuk, hogy számtalan okból, és mert változik a világ, gyermekeinknek megmondjuk hasonló esetben, hogy a mi lakásunkban nyugodtan együtt lehetnek, ha jól meggondolták, igazán szeretik egymást, és védekeznek.
Bizony a tizenötödik házassági évfordulónkon, húsvét szombatján tiszteletét tette az első udvarló. Természetesen ez leánykámnál még csak rövid tiniszerelem volt, de mi sokat beszélgettünk párommal, s megtartva elhatározásunkat, elmondtuk a gyermekeinknek, mi az álláspontunk. Nagyon örültek annak, hogy ilyen páratlanul modern szülők vagyunk.
Megígérték, mindent ezután is meg fogunk beszélni, és azonnal szólnak, ha fogamzásgátló kell. Betartották ígéretüket, minden szerelmüket megismerhettük, nagyon boldogok voltunk. A vigasz mellett együtt sírtam velük a szakításoknál. Megszakadt a szívem nagy fájdalmuk láttán, hallatán. Nagyon jól esett, hogy fiam barátnője külön hozzám is eljött bizalmasan beszélgetni, és ha kórházban voltam, ott is mind meglátogattak.
Lányom tizenhét éves volt, amikor a nagy szerelem beteljesedni készült. Elmentünk orvoshoz, írt gyógyszert, mindent alaposan még egyszer átbeszéltünk, és magamra maradtam gondolataimmal. Kibővült családunk. Hamarosan reggel hálóingben találkozni fogok az előszobában egy fiúval. Este későn ketten jönnek haza. És még mennyi minden!
Néha pedig lányom aludt náluk, üres volt szobája. Tizennyolcadik szülinapján megengedtük, hogy a fiú ideköltözzön. Akkor még nem éreztük a búcsú szelét, csak próbáltunk hozzászokni, hogy öten vagyunk, ötre mosok - vasalok, főzök és mosogatok, pakolok és takarítok.
Nos, egyszerre csak elérkezett a napja, bejelentették, elköltöznek. Megbeszéltük, mikor akarnak menni, mit szeretnének magukkal vinni. Az első napok elteltek tervezgetéssel, hogyan is rendezkedünk be azután, fiamnak miképpen alakítjuk át új szobáját. Azután a költözködés, pakolászás félelme, majd megtörténte vette el fájó gondolatainkat, akkor még az öröm bujkált bennünk, hogy új életet kezdenek, és adja Isten, hogy jó döntés legyen, boldogok legyenek! Az érettségin túl volt lányom, sőt, az ötödéven is, és munkahelyét szerette, őt is megbecsülték. Amikor megpihentünk, s láttuk, jól élnek, jó helyük van, fiam is boldog volt velünk az új szobájában, akkor kezdtünk el szomorkodni. Este van, de a lány már nem jön haza. Vasárnapi ebéd kislányom nélkül. Mikulás. Karácsony lányom nélkül. Húsvét.
És születésnapok, névnapok, amikor csak felugranak látogatóba. A boltban mindig vettem kínálni valót, elvinni valót nekik, hogy ha váratlanul jönnek, legyen itthon. Legyen a kávéba tejpor. Tervezgetni próbáltunk, hogy majd este sétálunk, hétvégén kirándulunk, szabadság alatt elutazunk, milyen jó lesz, de betegségem miatt ezek a tervek dugába dőltek. Anyagilag sem ment volna. Nagyon nehezen jutottunk túl a bujkáló keserű hiányérzeten. Gondoltuk, talán majd eljegyzés lesz, esetleg esküvő, unoka, de egyik sem jött.
Hanem egy kislány jött, fiam párja. Egyre gyakrabban, egyre komolyabb lett a kapcsolat .
Hamarosan ők is bejelentették, elköltözik fiam is. Nagyon bíztunk benne, hogy boldogok lesznek. Elment végleg mindkét gyermekünk, mert sajnos időközben a három éves kapcsolata lányomnak megszakadt, sok szenvedés után véglegesen, és azt mondta, többé nem költözik haza, önálló életet él egyedül.
Eljött a szomorúság és a reménykedés ideje. S eljött az ideje annak, hogy kettesben sétáljunk, beszélgessünk, álmodozzunk és tervezgessünk, kialakítsuk jövendő életünket. Elérkezett az egymásnak szóló meglepik, a szeretet kimutatásának ideje. Napról - napra közelebb kerültünk egymáshoz, eggyé váltunk. Kimondtuk egymás szavait, gondolatait. Ismét fény és hit, öröm és boldogság lopódzott nehéz életünkbe. Érezzük azóta is, már tíz éve, hogy házasságunk örök összetartozás, ahogyan azt harminchét éve megéreztük, s három év múlva esküt tettünk rá, hogy jóban - rosszban együtt leszünk. Ha gyermekeink így boldogok, elfogadjuk a gyűrűs menyasszonyt kilenc éve, elfogadjuk, hogy nem lesz unokánk.
Hálával befogadjuk a fényt, ami a szeretettől beragyogja életünket, mert ez a legnagyobb ajándék, mit ember kaphat.
Bizonyos vagyok abban, hogy valamit megéreztek, mert hazajöttek a munkából, hogy engem megnézzenek. Szégyenlősségem nem engedte, hogy megmondjam, miből tudom, de szóltam, hogy ma szülni fogok, és két órakor kezd rendelni a nőgyógyász, egy órára megyek oda, hogy ne kelljen sokat várnom. Visszamentek, de éreztem, hogy nemsokára jön anyósom, mert apósom szól neki. Úgy is lett. Mindenáron azonnal a kórházba akart vinni, de én makacs voltam. Így hát várakoztunk a tömegben az orvosnál, nem szóltam, hogy sürgős. Végre bejutottam, s az orvos négy ujjnyira nyitott méhszájam miatt azonnal mentőt akart hívni, de én a férjemmel, taxival akartam menni. Mire hazaértünk négykor, párom is otthon idegeskedett, még egyszer lemosakodtam, és jött a taxi, csak kézbe kellett venni a régóta előkészített táskát, s lehetett indulni. A kórházban burokrepesztést végeztek, azonnal jöttek az erős, görcsös fájások, de még sétálhattam, letusolhattam a beöntések végeztével. Kértem férjemet, sétálgasson velem, amíg engedik, de ő nem bírta látni szenvedésem, s elment.
Leborotváltak, s felkészítettek, hogy lehet császármetszés, mert eklampszia fenyeget.
Amikor hánytam, megvizsgáltak, s azt mondták, eltünt a méhszáj, már késő lenne a császármetszéshez. Este huszonkét órakor vákumos műtéttel megszületett Ria lányom.
Érzéstelenítés nélkül rengeteg orvostanhallgató jelenlétében a gátmetszést és repedést összevarrták. Pokoli hosszú szenvedés volt. Mivel nem tudták, honnan vérzek még, felpányvázott lábakkal szétterpesztve otthagytak, az orvos elment vacsorázni. Mivel nem volt gumilepedő, egy csörgős, ragadós nejlondarabot tettek alám, s mert lepedő sem volt, egy végig-gombos hálóinget tettek rá, és mert vatta sem volt, egy durva barna köntöst tettek lábaim közé. Így feküdtem sokáig, s a visszatért orvos végre leakasztotta lábaimat, s mert nem volt vérnyomáscsökkentő, vízhajtót adtak. Legalább háromszor elmondták, hogy csoda, hogy élünk, és hogy ez nagyobb műtét lett, mint egy császár. Később villanyoltás volt, s a szülésznő keményen megkért hármunkat, hogy hagyjuk őt aludni, ne beszélgessünk. Az átvirrasztott nehéz éjszaka után nem találtak ágyat, s egy sodronyos hordágyon kitoltak a folyosóra, ott mindenki előtt kellett ágytálat kérnem, hiszen dolgozott a vízhajtó. Végre kaptam ágyat, letérdelve bepakoltam szekrényembe, majd kicsit később elindultam tusolni. A tusoló ajtaját kinyitva megcsapott a forró fehér gőz, és elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy egy nővér rám kiáltott: Mikor szült?! - este tízkor - Akkor ne fetrengjen itt a földön!
Otthagyott. Hamarosan megkaptam az én kicsikémet, de nem akart szopni. Szidtak, hogy éhen akarom halatni kislányomat, ordítoztak velem. Fények és árnyak: az én kincsem, és a szörnyűség, ami körülvett. Alig tudtam fejni, begyulladt a mellem, csupa vérző seb volt a bimbója, és mindenért csak szidtak a nővérek. Hazamenetelkor késett a férjem, mert a lakásban csőrepedés miatt térdig állt a víz, azt takarította, de nekem is vissza kellett két óráig feküdnöm, mert kiderült, azért voltak olyan nagy fájdalmaim, mert egy bennfelejtett varrat begyulladt, s azt tépték ki. Otthon végre minden csodálatos volt, állandóan sírtam a boldogságtól, pedig amikor kijött a gyermekorvos a védőnővel, mondta, hogy a két kulcs-csontja eltörött a babának, de ne ijedjek meg, csak tornáztatni kell. Lassan felszívódott fején a vákuum okozta hatalmas daganatféle is, már kerekedett fejecskéje, csodás kék szemű, szőke, ötvenöt centis, három és fél kilós újszülött volt. Nem volt könnyű az első két hónap, de mi nagyon boldogok voltunk! Férjem mindenben segített, és egyre könnyebb lett, de én még sokat sírdogáltam, azt hittem, a gyengeségtől - fáradtságtól. Kis Riácskánk egész éjjel aludt, nappal is sokat, ha ébren volt, sohasem sírt, nem ázott át pelenkája, nem böfizte le magát, tökéletes kisbaba volt, és egy évig beteg sem lett soha. Egyre erősebb, ügyesebb, okosabb lett, ahogyan az lenni szokott. Anyósoméknak nem tetszett, hogy az akkori gyermeknevelési könyvek szerint nem engedtem délelőtt kikapkodni az ágyból, délután volt a játék, a fürdetés ideje, amikor apa hazajött. Mindent együtt csináltunk a férjemmel, sétát, fürösztést, játékot, tornáztatást, pelenkázást, etetést, stb. Napközben kitettem aludni a dohos lakásból az udvarra, ha esett, a gangra. Anyagilag nagyon nehezen éltünk, de a napi gyümölcs és zöldség a kislánynak mindig megvolt. Szépen cseperedett, már kilenc hónaposan állt és beszélt, másfél évesen szobatiszta volt, szaladgált, és rövid versikéket mondott teljesen tisztán. Nagyon boldogok voltunk, és beterveztük második kisbabánkat, akire nem is sokat kellett várni, öthetes terhesen már fenyegető vetéléssel, nyitott méhszájjal vitt a mentő.
Nagyon megijedtünk, hogy őt is elveszítjük. Szigorúan feküdtem a kórházban, és azután otthon is nagyon vigyáztam magamra és pontosan szedtem a gyógyszereket. Nagyon nehéz volt, hogy kislányomat nem emelhettem fel. Férjem mindent megtett, amit nekem nem volt szabad. Nagyon nehéz volt a pokoli derékfájás, a forró nyár, a nagy súlyom, de nagyon boldogok voltunk, annak ellenére, hogy minden várandósságom alatt szextilalom volt.
Hetvennyolc nyolcadik hó nyolcadikán a klinikán megszületett kisfiam, Gyuri.
Ria lányom boldog volt velünk együtt, segített nekem már ilyen kicsi korban, Gyuri pedig éjjel - nappal sírt. Örökké éhes volt, pedig rengeteget evett, ivott, pelenkája rendre átázott, felesleges ételt mindig kihányta, állandóan öltöztettük. Hulla fáradtak voltunk, már ülve is aludtunk. Kisfiam gyarapodott, semmi testvéri féltékenység, lassan belerázódtunk abba, hogy fiunk teljesen más egyéniség. Másfél évig még abban a penészes lukban éltünk négyen, de megoldottunk minden gondot valahogyan. Egyszer csak mondja férjem, hogy neki minden álma, hogy trolivezető legyen, és fel akar menni Pestre négy hónapra, hogy elvégezze a tanfolyamot, ami január másodikán kezdődik majd. Rettenetes döbbenet fogott el, őrült félelem. Azt hittem, soha egy napra sem válunk el egymástól, de nem akartam útját állni.
Sajnos depresszióm nagyon súlyossá vált, alig tudtam a családot ellátni. Decemberben kaptunk lakáskiutalást egy másfél szoba étkezős panel lakásba a kilencedik emeleten, és tíz napot kaptunk a beköltözésre és a régi lakás felújítására. Pénzt kölcsön kérve, két beteg gyerekkel, jégen - hóviharban egyetlen segítséggel költözködtünk, majd gyalog, babakocsit tolva, Riát cipelve naponta visszajártunk festeni - mázolni. A használt babakocsi összeszakadt egyszer, egy kedves ember behívott meglátván, s megjavította. A karácsonyt az új lakásban nagyon betegen, becsípődött derékkal, félelemben töltöttem. Anyósomék kitalálták, hogy ( mivel Sógorom is ugyanoda utazik, amelyik tanfolyamra férjem ) költözzek össze sógornőmmel az ő lakásukban, ketten könnyebb lesz talán, bár ott is volt egy négy éves kisfiú és egy két éves kislány. Akkor anyósomék is naponta egy helyen mindannyiunkat meg tudnak látogatni, és ha baj van, segíteni. Bizony sógornőm aludt tízig, s mivel hálás voltam a befogadásért, hajnalban mostam fel helyette a lépcsőházakat, mert ő házfelügyelő volt, és gyermekeit vittem óvodába megetetve, felöltöztetve, saját gyerekeimet ellátva. Délben mentem az ebédért, délután pedig minden második napon hazacipeltem a hat személy szennyesét, s míg kimosta a gép, kiszellőztettem, port töröltem, felmostam, postát átnéztem, azután visszacipeltem a vizes tiszta ruhákat, és a kádban pelenkát mostam. Este tizenegy lett, mire ágyba kerültünk kimerülve. Kéthetente hétvégére hazajöttek a férfiak, újra bevásárlás, mosások, főzés, és Gyurikám csak sírt , hogy " ÉN NEM LAKOK ITT! " . Éjszakai orvosi ügyeletek a gyerekekkel, és rosszabbodó szex gondok, és az érzés, hogy én ezt nem bírom ki.
Amikor eltelt ez az idő is, még két hónapig bírtam, azután kórházba kerültem százhárom napra. Szörnyűek voltak a gyógyszerek, alig láttam gyerekeimet, és ugyanabban az állapotban hazaküldtek.
Otthon kín-keservesen elláttam a családot és a lakást, és mivel letelt a gyes, hamarosan ki kellett találni, mi legyen velem. Nem bírtam volna a gyári munkát, a gyerekeket óvodába hordani, a házimunka terheit. Apósom szerzett bedolgozói munkát, otthon fémcsipeszeket szereltem össze. Nagyon keveset kerestem nagyon sok munkával. Állandóan rosszul voltam, fájt derekam, nyakam-vállam, pokoli nehéz volt minden. Gyerekeim nagyon okosak voltak, bennük leltem sok örömöt. Rengeteget meséltem nekik, játszottam velük, kislányomat készítettem fel az iskolára.
Időközönként verseket és novellákat írtam életem részleteiből, álneves szereplőkkel.
Rendbontó évszak, megzavarsz egészen! - Ki önnön szívem faggattam a külső kopárság gyászos hónapjain át az arasz napokban, hosszú éjszakákon, s a test és lélek félelmeivel meg álmaival bajlódtam, bíbelődtem, - ó, nem kedvemre, mert reávetődött árnyékom ételemre s italomra, s meddő magánbeszédre kényszerültem - itt állok most földúlva és riadtan ezer idegen bámulnivaló közt, tanácstalan szívvel. - Győzelmesen elárasztotta a kertet a zöld. Térdem verik az elvadult gazok, bújkálnom kell a földig bókoló fák, útmenti orgonák és jázminok szertelen ágbogai közt, s ha olykor a fűbe dőlök, rajban lepnek el hangyák, legyek, pókok, katóbogárkák, s a zsúfolt lomb ölén a hars madárnép boldog trilláit hasztalan kísérlem szétszűrni. - Meggyúlt a világ, s lobogva csap össze ég és föld, és könny tolul szemembe, oly sajgón hasít belém az annyiszor feledt és annyiszor kicsinylett és most tündökölve újra föltámadó igazság: élni, élni, hogy élni kell s nem töprenkedni rajta!
Tudod arra gondoltam, az ember élete során sok kicsi csecsebecsét kap, amit azután őrizget sokáig, de jön egy nagytakarítás, akkor szelektál azon dolgok között, amit az idő időközben már megszitál, a feleslegest hajítja ki, olyan ajándékok ezek, amikre talán rá van írva, tőlem, neked, ami akkor biztosnak, egyértelműnek tűnt, de ma már a feledés homályába merült, ha a szemétbe bekerül, nem sért az már senkit, az ember dobál addig, míg nem marad más, mint ami dísze a két ember közötti szeretetkönyvnek, az idő mondja meg, melyik volt képes az életre, de nem csak csecsebecsét kap az ember, amit azután sokáig megőriz, hanem pofonokat is, ezeket is sokáig rakosgatja, ha nem is a fiókban, de a gondolatban, a lelkében, de ha időnként csinálna ott is egy nagyobb takarítást, ha azokat kidobná, amit szeretetlenségből kapott, és megtartaná azokat, amikről az idő bebizonyította, hogy részei a szeretetkönyvnek, akkor az ember hamar rájönne, hogy ami fontos az életben, az mind a szeretet gyermeke, az olyan pofonról kiderülhet az idővel, hogy nem is pofon, de simogatás volt, fontos a része a szeretetkönyvnek. 2010. márc. 02.
"Ha visszamehetnél és megváltoztathatnál valamit az életedben, Megtennéd? És ha igen… Jobbá tennéd az a változás az életedet? Vagy összetörné a szívedet? Esetleg másét? Teljesen más utat választanál? Vagy csak egyetlen dolgon változtatnál? Csak egy pillanaton? Amit mindig is vissza akartál kapni?"
"Mindenhonnan, ezerfelől, vakít a fény. Megtépve, loholva a havas pusztán, Váratlanul ér a tény: Egyedül maradtál. Fut, keres, kétségbeesett a vad, És társakat nem talál. Rohan, s mikor halálra fárad, megáll. Torkaszakadtából ordít, s az állára gyűlt nyál Mutatja, mennyire nem bír már. Nem fogja fel, amit lát: Nincs falka, nincs társ, nincs semmi már, Csak a vakítón tükröződő hó éget Szemébe felfoghatatlan emléket. Nincs ember és nincs isten, Hogy neki segítsen...Tajgák ura, Magadra maradtál. ...Ami mindörökre árnyékod marad, S utadon kísér az önmegismerés ijesztő völgyébe. Tiszta tudat, igaz érzés legyenek kísérőid Magányos fenevad. Ródd tovább szüntelen megkezdett utadat, Időnként tekints vissza s lásd, Mennyi minden van, amit kezed alkothat."
A fény társa vagyok, Kinek neve árnyék, Ha ő nem lenne, Sötétségbe járnék. Élete lelke vagyok, Csakis érte élek, Követem őt a halálig, Mint hűséges kísértet. A háborúk zajában is Ott voltunk mindketten, Mutogattuk magunkat Csillagfényes esten. A mi frigyünk örök Nem tudjuk meddig még, Engem a földön láthatsz, A fényt, ha tiszta az ég.
,,Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket."
Mamukám egyszer fekvőbeteg lett. Na, megállt az élet. Mi lesz most velünk, ha nem segít senki? Mert, hogy anyám nem segít, az biztos. Szegény kis mama tüdőgyulladást kapott, magas lázzal, és anyám persze nem segített.
Ahhoz, hogy egy kislány, egy csecsemő, egy féllábú idős ember, egy beteg asszony, és egy nagybeteg valahogy meglegyen, Csabára kellett levelet írni haza, ki tudna feljönni segíteni.
Mariska nagynéném jött, lelkesen. Igen ám! De két hetes csecsemővel, s hat éves kisfiával együtt. Ugyan, hová is tette volna? De jó lelkével nem nézhette a mi kínlódásunkat. Így aztán jött a két kolonccal. Sajnos csecsemőjét Kati nagynéném leejtette a padlóra, két hétig feküdt a pici a klinikán. Megrázó esemény volt, bár kislányként felfogni ezt igazán nem tudtam. Mi Öcsivel néha nagyon jót játszottunk, de a pici lakásban mindig idegesítően útban voltunk. S én, a világtól való félelmeim miatt nem voltam egy könnyű eset. Így visszagondolva bizony sok kemény percet szerezhettem a családnak a folytonos nyafogásaimmal. De moziba elengedtek, a Csipkerózsikára. Óriási élmény volt! Voltunk a vidámparkban is. De az valahogy nem érdekelt engem. Nem teljesen fogtuk fel az otthoni helyzet súlyosságát, akkoriban még bele is lehetett könnyen halni kétoldali tenyérnyi tüdőgyulladásba, és mellhártya is. A csöppség is lehetett volna örökre agy-sérült. De aztán mamukám felépült, a kisbaba meggyógyult, tata leutazott Csabára nyaralni testvéréhez, nyugodtabb lett kicsit az élet. Kati is sokat volt kórházban. Miután a másodikat kijártam, anyám rögeszméje lett, hogy télen-nyáron szakszervezeti gyerek üdülőbe küldjön üdülni két-két hétre. Nekem nagy bűnöm volt, hogy nem örültem, sőt, féltem nagyon. De ugyan, mitől is nem féltem én akkoriban?
De nem volt mese, mennem kellett. Én is azt mondtam, amit mamikám szokott, amikor nagyon el van keseredve: " mennék én inkább lé a fődrű, ki a világbú."
Az első hely, ahol üdültem, szülinapomat, karácsonyt, szilvesztert is magába foglalta. Hatalmas hó, hózivatarok. Nagy hideg, és én nem mertem szánkózni sem. Se jégen csúszkálni, semmit, rendes meleg ruhám nem volt, jó magas hócsizmám se. Vacogva dideregtem, és ámultam a csodás tájon. Szidtak félelmeimért, kinevettek, hogy a hógolyótól is rettegek, de jobb volt álldogálni toporogva, és csodálni a havas fenyőket, melyek időről időre leráztak magukról egy adag havat, hogy férjen az újabb adag a helyükre. Az óriási hegyek fehér csúcsa nézett rám mindenünnen, ahogy forogtam önmagam körül. Fák, fehér bokrok néztek rám kikukkantva hófehér bundájuk alól. Csikorgott lábaim alatt a hótakaró. Jégcsapok csillogtak és könnyeztek a déli napsütésben a fenyők ki-kibukkanó zöldjéről függve, bizony foga volt a napnak. Szinte látom magam, az elhízott, ügyetlen, örökké rettegő kislányt. (Mamikám azt mondta mindig: "Az a tiéd, amit megeszel, majd ha beteg leszel, lesz mibű léadni, né törődjél te séhová" ) Nagyon vártam naponta a levelet, mi van otthon mamáékkal, ki segít? Hiányzott reggel a cikóriakávés tejbe aprított száraz kenyér, délelőtt a pirított cukor tea. Kenyérhéjat aprítottunk bele, hogy barnább legyen, kesernyésen édes. Délután forró zsírban megmártott kenyeret ettünk vöröshagymával, este meg zsíros kenyeret fokhagymával. Hát emiatt a szegénység-szülte ételek miatt híztam én el jó kövérré, százhetvenkét centihez hetvenöt kiló.
Itt az üdülőben azt sem tudtam sokszor, mit tettek elém, s hogyan kell megenni. A vasárnapi kakaóhoz tejszínhabot adtak külön kis tányéron, és azt hittem én tudatlan, hogy vaj, rákentem a kalácsra. Mindenki fetrengve röhögött rajtam. Vacsorára spenót volt első este, s a mellettem fekvő lánynak nem hitték el, hogy nem bírja megenni, belé kényszerítették. Az egészet az én ágyamra hányta. Nagyon sajnáltam szegényt, és féltemben, nehogy velem is ez történjen, mindent megettem. Szegény kislány sírt akkor éjjel, de leszidtak minket, amikor vigasztaltam.
Otthonról azt írták, mamika nem bírta egyedül, tata leutazott a testvéréhez. Ott ápolták az ishiászát. Csoda érdekesnek találtam, hogy bátyjának olyan baja is volt, hogy ha vérzett az orra, kórházban tudták csak elállítani.
Rettenetesen sajnáltam tatát, mert minden nap kiment a nővér oltást adni, és számomra ez borzalmas volt akkor.
Ott az üdülőben egyszer sírtam, és a pszichológusnő azt mondta, örüljek, mert családom van, ő nevelőotthonban dolgozik, és tudja, milyen borzalmas, ha egy gyereknek nincs családja. Hát ezután nagy nehezen visszafojtottam könnyeimet és panasz se hagyta el a számat.
Kötelező éneklés, rajzolás, torna, tánc, és sok- sok gúnyos kiröhögés. Nos, ezek voltak az én ünnepi ajándékaim. Micsoda félelmetes világ vett körül! Csak innen látom, ebből a távolságból, hogy nem a világ volt az oka. Kizárólag az én bezárt gyerekkorom.
Kötelező volt bugyi nélkül aludni, ezt iszonyú csapásként éltem meg. A mi családunkban nagy volt a szigor. Ilyen szégyenteljes viselkedést szinte el se tudtam addig képzelni. A közös tusolás is rémálom volt, vágytam tisztálkodni, de igyekeztem elbújni, hogy ne kelljen mások előtt meztelenkednem. Jaj, nagyon szégyenlős kislány voltam!
Mikor hazaértem, mamika a hófehér hajával, fekete, foltozott házi ruháinak egyikében, a belészúrt elmaradhatatlan ziherejsztűvel, egészen összeaszott. Hatvan évével nyolcvannak látszott. Három elemit járt, de rengeteget olvasott, mert már alig bírta a munkát.
Hoztuk a gyári könyvtárból a sok könyvet, mert én is sokat olvastam. Katin szegénykén úgy lógott a gönce, hogy rossz volt nézni, kezei nem engedelmeskedtek, de nem nagyon engedett segíteni. Tata hazajött, ő erős, magas ember volt, a lakásban is sapkát hordott kopasz fején.
Szobánkba az öt ágyon kívül csak az asztal a székekkel, egy sifonér, és a varrógép fért, nem is volt más egyebünk. Ha jött családtag, én a földön aludtam. Inkább, mint bekéretődzek anyámékhoz. Egyszer ott volt két nagybátyám, s a kemény föld miatti pityergésem miatt egyik szállodába ment aludni éjnek évadján, másikuk azt mondta, soha be ne tegyem lábamat hozzájuk. Mama szomorú volt, sírt is, és én ezt soha el nem felejtettem. Nem szóltam, nem ettem, és amikor legközelebb lementünk vonattal, én kint leültem az árokparton, úgy kellett berángatni. Már a vonaton is csak ettem egyenként a csomag mazsolát, fájlaltam derekamat a négy órás úton, és mindenáron ki akartam hajolni a nyitott ablakon. Kikönyörögtem ugyanolyan hálóinget, mint mamáé, és sajnos leejtettem a táskát, mamika csodás sötétzöld -imakönyv- alakú kulacsa eltörött, pedig ajándékpálinka volt benne, és elázott minden, a szép hálóingek is csupa bűz. Mamikám hálóingén sárga alapon voltak a piros rózsák, enyémen fehéren, és mindenáron cserélni akartam. Csodálatos -őszibarack formájú hamvas, gesztenyével töltött-süteménnyel vártak. Furcsa volt, hogy nagybátyám evés közben is ivott vizet, és azonnal evés után is.
Időközben tíz éves elmúltam, és anyám egyszer azzal jött, aludjak náluk egy este, Béla bácsi nem lesz otthon. Szomorúan mentem. Mondta anyám, üljek be egy kád vízbe, s bejön beszélgetni. Féltem, ugyan mi sül ki ebből? Hát elmagyarázta, hogy hamarosan nő leszek, mi vár havonta, hogyan kell vattát használni, naptárba írni, és ha érintkezek fiúval, akkor gyerekem lesz. Nem mertem én kérdezgetni, le voltam sújtva. Bizony három hónap múlva piros lett az alsóneműm. Kati vattájából téptem, odatettem, és imádkoztam, ne AZ legyen még, valami más betegség legyen. Sajnos AZ volt, és én ügyetlen voltam, mégis másik fehérneműm is foltos lett, hálóingem is, és engedtem rá a forró vizet, de nem jött ki, akkoriban a vastag pamut rózsaszín bugyikat nehéz volt mosni, vízhólyagos lett kezem, majd kifakadt, égett, vérzett. Mit tudhattam én, hogy hideg vízbe kell áztatni. Kínomban odatettem vizesen a szennyesek közé. Mama észrevette, s ő is elmondta, vattát kell a bugyiba tenni. Annyira szégyelltem magamat, hogy ráordítottam: "hamarabb tudtam, mint te!" Nem tudtam, baj-e, hogy nagy alvadékok is jönnek, és mellette csorog ki a sok vér.
Kati szidott, mire kell nekem az ő vattája, mondtam:" arra, amire neked " Azt is szégyelltem, hogy mama "dicsekedett" rokonoknak fejlettségemmel. Tata megunta, hogy torna alóli felmentéseket írjon megfázás miatt, s rám kiabált:" tizenegy éves nagy szőrös picsájú, menj anyádhoz íratni, és vetetni vattát" Hát mentem, anyám meg nem adott csak egy csomagra, mondtam, hogy ez kevés nekem, és rám kiabált:" eszed te a vattát?" Az üdülőkben is piszkos lett ruhám, a szék alattam, és rengeteget kínlódtam, hogy én állhassak az utolsó sorban, ne lássák meg, ha mosok, ne kelljen közös tusolás, sokat kínlódtam emiatt, és görcsoldóról, fejfájás csillapítóról még csak nem is hallottam. A suli WC- ben is vigyáztam, ne lássák, amikor a becsomagol szemetemet a badellába dobom, ne üljek szoknyámra, ne lássák a csomagot zsebemben. Nem fürödhettem a Balatonban, nem tudtam igazán a csodás tájat sem élvezni. Volt a szavalószakkörben egy fiú barátom, és nem tudtam, a kézfogástól lehet-e gyerekem, hát így amikor késett a ciklus, nyomorgattam fájós hasamat, hogy jöjjön meg a menses.
Nagyon sokat szenvedtem már akkor is menstruációs gondok miatt. Női mivoltomat nem akartam elfogadni, ezt is büntetésnek éltem meg. A nőiség számomra annyira kegyetlen lét volt, hogy férfi szerettem volna lenni. Végtelenül nehéz erről írnom, félek, olvasóim szívesen kihagynák ezeket az oldalakat, de ez egész életemen végigkísér, és őszinte szeretnék lenni, amit naplómba akkor hevenyészve bekörmöltem, úgy érzem, nekem, Juditnak, nagyon fontos. Ma is meglévő szégyenérzetem, s akkori szégyenkezésem miatt még így is csak töredékét mondom el gondjaimnak, amivel egyedül maradtam egy szigorú családban, barátok nélkül. Egy tanár néni nagyon szeretett, elmondtam neki néhány családi dolgot, de női gondokról neki sem mertem. Egyszer két hónap kimaradás miatt anyám nőgyógyászhoz vitt, hogy terhes vagyok-e, és bejött, sőt: bent maradt a vizsgálat alatt is. Iszonyúan megalázó volt! Megkérdezésem nélkül, mintha csak egy állat lennék, egy tárgy, egy gép, átbeszéltek fejem fölött, azt tettek velem, amit akartak.
Kezdtem megérteni, mi a fekete és a fehér, : a jó, és a rossz.
Gyakran szavaltam ünnepségeken, beválasztottak színjátszó szakkörbe is. Én játszottam tizenhárom évesen Pegotti-dajkát a Copperfield Dávidban. Nagyon szerettem Dickens-t. A fiú, akit itt megszerettem, szintén ide járt. Nagyon sokat beszélgettünk versekről, színjátszásról.
Egy könyvtár felolvasó estjén mi adtuk a saját duónkat elő, nagy sikerrel. Óriási élmény volt ez nekem, kikapcsoltam a világot, mások bőrébe bújtam. Csak az a rémítő izgulás ne lett volna mindig úrrá rajtam!
Ezenközben tata egyre betegebb lett, le kellett vágni tövig a csonkját, de az már nem gyógyult be. Nem volt ideje. Tata meghalt a kórházban. Rettenetes volt! Azt kérte, Csabán temessék el, s mamám keresni kezdett a gyerekei segítségével csabai lakást, hogy járhasson a temetőbe, és segítsék a gyermekei. Engem nem vihetett magával, bele voltunk betegedve a bánatba. Anyámékhoz kellett költöznöm, sivár élet várt rám. Rideg anyám, és hallgatag párja. Ekkor már titokban jártam mostani férjemmel, gimnázium első osztályában. Nyárra hazaengedtek mamához, és meglátogatott szerelmem. Mariska nagynéném, aki gondozta mamát, elengedett egész napra azon a csodás négy napon este tizenegyig, csak azt kérte, ne ott csináljunk gyereket. Egész nap sétáltunk és beszélgettünk, mint Debrecenben is egész délután, bujkálva, sosem veszekedtünk, és soha nem fogytunk ki a szóból. Akkor ment fel a Holdra az első ember, de mama azt mondta, ez csalás, mert ezt Isten nem engedné meg. Ekkor volt az első táncdalfesztivál, de TV nem volt, s amúgy sem érdekelt minket. Mariskának ekkor már négy gyermeke volt, s Katival, Öcsikével, velem, Sadrival tízen laktunk egy szoba-konyhában, de nem törődtem a nehézségekkel, nekem nem volt kellemetlen, jó volt minden, úgy ahogyan volt.
Tudtam, hogy mindenki azt hiszi, szex is van már közöttünk , de mi három évig kitartottunk szüzességben mert azt akartuk. Amikor először együtt leszünk, ne kelljen védekezni, gyerekeket akartunk sóvárgó szeretettel. Másodikos voltam a gimiben, amikor mamikám meghalt. Vele akartam halni. Elhittem, hogy megszakadhat a szív, és én a temetésen beleesem a sírgödörbe holtan. Anyám a hajamba tett fekete szalagra gúnyos megjegyzést tett. Vége volt a világnak, ha szerelmem nem lett volna, biztosan belepusztulok. Így is annyira tönkrementem, hogy anyósom bíztatott, kérjünk szaporán gyámhatósági engedélyt, s házasodjunk össze, mielőtt megbolondulok. Egy iszonyú karácsony után január ötödikén beadtuk a kérelmet sebtiben. Ezerkilencszázhetven, a nagy-árvíz idején volt első randink, azóta három év telt el. Ezen a Karácsonyon anyám akarata szerint meghívtuk Pétert, szerelmemet, hogy délután jöjjön. Engem, legnagyobb megdöbbenésemre elküldtek otthonról, és párom utólagos elmesélése szerint anyám elmondta neki, ugyanolyan büdös, lusta, hazug, kurva, gyilkos leszek, mint az apám, és ha elvesz feleségül, megy még panaszra anyámhoz.
Ezek után Szilveszterkor előbb szobafogság volt ígérve, majd az utolsó pillanatban közölték, kettesben akarnak szilveszterezni. Az utolsó percben kellet elrohanni Péter nagymamájáékhoz, ahol tradíció volt a családi ünneplés, hogy egy személlyel többen lehetünk-e?? Amikor hazaértem, csak szidás fogadott, s egy másolattal írt szerződés, hogy házimunkáért kapok reggelit, amit találok, és minden ügyemet intézzek ott, ahol pénzért kitart egy kurafi, mert amilyen vagyok, úgy nem szerethet önmagamért senki. Enyém a gyerektartás, a családi pótlékért ott aludhatok, némán.
Így éltem április tizenkilencedike Húsvét szombatig, mert ekkorra kaptuk meg a gyámhatóságtól a korkedvezményes házasságkötési engedélyt. Az egész esküvőből csupán a rettegésre emlékszem, hiszen ott volt apám, anyám, anyám második férje is.
Csak úgy adták meg az engedélyt, ha van lakás, tehát apósom intézett házfelügyelői lakást, földszint, salétrom, penészbogarak, dohszag, de nekünk a PARADICSOM volt!
Sikáltam térdelve a padlót, a követ, pucoltam az ajtókat, ablakokat, berendeztük használt bútorokkal, legtöbbjét kézben cipeltük oda, hogy még a házasság előtt rendben legyen minden. Akkor már dolgoztam gyárban három műszakban, és a lakásba jártam, hogy ellássam a házfelügyelői teendőket. Rettenetes fájdalmaimra mondta anyósom, egy asszonynak mindig fáj a dereka. Anyám lakását takarítottam, azután anyósoméknak segítettem, és a leendő lakásban, ahol csak míg házmesterek vagyunk, addig lakhatunk, ott várt a rettenetes munka.
Három ház volt a körzetünk, az egyik sarokház, nagy utcafront, egy-egy emelet tető nélkül, három udvar, három függőfolyosó, mosókonyhák, udvarok, hat közös WC, kilenc darab rozsdás kuka, amiket ki kellett hordani a sarokra hasamhoz fogva cipelve, és az udvari kútnál kimosni klórmésszel, azután a kutat is kimosni, el sem tudom így egyszerre mondani, mi minden. Öreg nénik laktak ott, lenéztek engem, tizenhét éves lányt, kioktattak, de nem bántam én semmit, csak el anyámtól. Ha mindent elsöprő szerelmünk, szeretetünk egymás iránt vőlegényemmel nem lett volna, nem tudom, hogyan bírtam volna ki. Olyan boldogok voltunk, ha együtt sétálhattunk, beszélgethettünk, náluk lehettem családjával, akikről úgy éreztem, szeretnek. Néha kártyáztunk, TV-t néztünk, nagyon jó volt velük lenni. A várakozás a boldogság közeledésére nagyon csodálatos érzés volt. Már enni is tudtam, pedig ( hála az égnek) lefogytam hatvan kilóra.
Az esküvő után a taxi csupán a sarokig tudott a sártól bejönni, onnan este nyolckor gyalog evickéltünk esküvői ruha-fátyolban új otthonunkig. Biztosan sok ablakból figyeltek.
Megálmodott Édenkertünkben levetkőztünk, s nászéjszaka nélkül lefeküdtünk aludni.
Húsvét vasárnapjának reggelén apósom ébresztett, hozott enni, és segített a hátunk mögé akasztott lepedő előtt fényképeszkedni. Férjem fotózott akkoriban, ő hívta elő a képeket is a sötétkamrának berendezett spájzban. Pénztelenségünk miatt nem volt nászút sem, húsvét után mentünk dolgozni, hiszen mint fiatal munkaerők, csak tizenegy nap szabadság járt, az kellett a nyári festés-mázolásra. Fények és árnyak váltakoztak szerény életünkben. Már a kezdet kezdetén voltak a szex-szel gondjaink, de szégyenünk nem engedte, hogy segítséget keressünk.
Vártuk havonta a kisbabát, de csak a polc hátulján vasalódobozban rejtegetett vatta volt szükséges rossz. Minden-de minden munkát, a legapróbbtól a legnagyobbig egyedül végeztem. Bejött novemberben az igazi tél, hajnali négykor már a havat hánytam, utána ágyba vittem páromnak a reggelit és kávét, majd tízórait és tiszta ruhát, termoszba kávét s teát csináltam neki, és kínkeservesen emelgetve a lavórt, lemosakodtam, mentem a gyárba.
Hatkor már munkaruhában kellett a gép mellett állni, nem volt mese. Munkatársaim szidtak, mert a szalagon lassú voltam, nem tudtak miattam haladni, keresni. Nehéz munka volt nagyon. Születésnapomon, a tizennyolcadikon, december huszonharmadikán, egész délelőtt a bűzös-hideg potyogtatós WC mellé térdepelve hánytam és hánytam. Vérezni kezdtem két hét cikluskésés után. Hazaengedtek. Anyósom azt mondta, ez terhesség esetén is előfordulhat. Ezért végigcsináltam az ünnepi munkálatokat, s mert férjem negyven fokos lázas tüdőgyulladásban feküdt, hordtam a jégen a kukákat, és mindent egyedül végeztem nagykorúságom első Karácsonyán is. December huszonhetedikén elindultam az udvari közös WC-re, lehajoltam a szekrényből kardigánért, s úgy maradtam a fájdalomtól. Kértem férjemet, próbáljon úgy lehajolva segíteni arccal az ajtó felé fordulni, s már amikor a földön fekve magamhoz tértem, párom törölte alattam fel a vizeletet, mosta ki bugyimat, felsegített nagy kínok között az ágyra, odahozott egy vödröt, s arra fordítva ráhúzta fenekemet, mert hasmenés is rám jött. Pokoli szégyen volt ez nekem, elmondhatatlan! Kihívtuk a doktornőt, aki mentővel vitetett a női klinikára. Húszhetes terhesség fenyegető vetéléssel, s gerincbecsípődés, ishiász és ülőidegzsába. Hormoninjekciókat, nyugtatókat, hormontablettákat, szigorú fekvést szabtak ki rám. Állva ettem, ülni nem tudtam, négykézláb másztam fel ágyamba, de boldog voltam a kisbaba miatt, nem hittem én, hogy elvetélem, azt sem tudtam, mit jelent az. Rettenetes élmények voltak az én szégyenérzetemnek a női klinikán kiszolgáltatva, fehérnemű nélkül szorítani lábaink között a papírvattát, sőt, gyűjteni hánytálban az éjjeliszekrényen mások előtt, s viziten az orvosok nézegették és szagolgatták. Iszonyú volt!! Szilveszter hajnalán pokoli altesti görcsökre, rettenetes gerincfájdalomra ébredtem, melyek időről időre hullámokban borítottak el, egyre sűrűbben és erősebben, hosszabban. Mire férjem jött látogatásidőben, már csak szorítottam kezét, mozdulni sem bírtam, majd erős székelésérzést érezve megkértem páromat, menjen haza, és boldog új évet mindenkinek. Ő szót fogadott, én lemásztam az ágyról, mely csupa vér volt, elindultam a mellékhelyiségbe, a toaletten kínlódtam verejtékezve, hatalmas alvadékok estek ki belőlem, majd próbáltam a mosdóban kimosni titokban felvett bugyimat. Jött a nővér, akit riasztottak tapasztalt szobatársaim, akik már férjemet nem érték utol a hírrel: ne menjen el, biztosan műtenek, mert biztosan elvetéltem. A nővér leszidott, mért húztam le a WC-t, mért dobtam ki a vattát, kereste a badellában a kisbabát az alvadt rögben, s mondta, nem találja, visszakísért
az ágyamba, s elment orvost keresni. Mivel szilvesztereztek, csak január másodikán vizsgáltak meg. Addig feküdtem halálra rémülten, csökkentek fájdalmaim és alig véreztem, de rettegtem. Amikor egy orvos megvizsgált, undorodva fogott meg s mutatott fel egy kis szelet papírvattát, mi véletlenül rám ragadt, és kérdezte: "ez itt micsoda? "De hisz nem adott időt lemosakodni. Pokoli szégyen öntött el, s félelem. Az orvos éppen-csak futólag megvizsgált gyorsan, alig éreztem, és azt mondta, vaklárma volt, feküdjek tovább, szedjem a gyógyszereket. Két hét múlva szivárgó vérzéssel, kis fájdalmakkal - hazaengedtek, feküdni és gyógyszert szedni. Így tettem, állandó félelemben, mert állapotom nem javult. Férjem mindent elvégzett. Kitaláltuk, legyen a kisbaba Tom. A legközelebbi vizsgálat február hatodikán volt, a körzeti nőgyógyász szerint a baba nem fejlődött, békavizsgálatot kell végezni. Megtörtént, s kimutatta: nem vagyok állapotos. Nyolcadikán beutaltak a kórházba, kilencedikén kikapartak, s megállapították, halott magzati darabok, és méhlepénydarabok üszkösödtek bennem, csoda hogy élek a hullamérgezéstől. Másnap, pénteken hazaengedtek, s hétfőre munkaképesnek nyilvánítottak. A munkahelyen még nehezebben álltam meg a helyemet, kivérezve, legyengülve, állandó mély szomorúságban szédelegtem, gyakran elájultam. Iszonyúan féltem, hogy soha többé nem lesz gyermekem. Sokat sírtam, s anyám átkára gondoltam akaratlan, hiszen nem vagyok babonás. Az orvos által kiszabott három hónap védekezés után ismét vágyakozva vártunk várandósságra. Türelmetlen voltam, nem tudtam másra gondolni. Nyáron végre felcsillant a reménysugár. Hathetesen már mentő vitt.
Ismét a rettegő várakozás elhagyatottan a klinikán, fekve, keserűen. Hála Istennek, megállították a folyamatot, és Ria lányomat megmentették. Végig feküdni kellett, orvosságokat szedni, s rettenetes gerincfájdalommal, de már egyre jobban reménykedve várni, hogy ez a baba már életben marad. Olvastam, kézimunkáztam, aludtam, és egyre jobban próbáltam hinni, hogy életünk jobbra fordul. Párom elvégzett mindent, s biztatott. Néha kiültem a gangra, az udvarra, ahogyan az időjárás engedte, és gyönyörködtem az eperfában, a szőlőlugasában szomszédunknak, a zsenge fűben, a kék égben, kis világomban. Az utolsó hónapban felszabadított az orvos, és én ezt úgy értelmeztem, mindent lehet. Elvégeztem a házimunkákat, főztem, mosogattam, takarítottam, sétáltunk, s hála az égnek : már házmesterség nem volt, jóhiszemű jogtalan lakáshasználók lettünk. Ezért férjemre semmi munka a nagymosáson kívül nem maradt. Vasaltam a pelenkákat, pici ingecskéket, berendeztem a kiságyat, a kölcsön - babakocsit jól kimostam. Már volt egy rezsónk, nem kellett a sparheldba begyújtani, kályhába sem, mert olajkályha is volt, s lett kis hűtő, minicentrifuga, használt mosógép. Bizományiban vettünk matracot a kiságyba, akciósan az ágyacskát. Örököltünk babaruhákat is, férjem készített kis szekrényt, én a kiságyra horgoltam - kötöttem pelenkatartót, kaptunk ajándékba kicsi edénykéket. Tervezgettünk, álmodoztunk, hittünk a szép jövőben, de a félelem ott volt bennem. No, nem a szüléstől, azt a vetélés kínjai kiölték belőlem, de a rám szabott hormonoktól, vérnyomáscsökkentőktől, nyugtatóktól nem csak elhíztam, de depressziós lettem, a sok kín is biztosan közrejátszott. A magány egész nap, amikor a derékfájástól lefeküdtem kicsit, s jöttek sötét gondolatok, elborított a rettegés mindentől. De csodás volt sárga, halványzöld, fehér holmikat venni, hiszen nem tudhattuk, kisleányunk lesz-e, vagy kisfiunk. Elterveztük álomjövőnket, bíztunk megvalósulásában, ha sokat dolgozunk és szeretjük egymást. Részletes terveket készítettünk hozzá.
Párom szúnyoghálót szerelt az ablakokra, és szúnyoghálós ajtót a konyhaajtóra, mert onnan jött napocska, a szoba felől csak a por - zaj - bekukucskáló emberek. Elérkezett kilencszázhetvenöt ötödik hó ötödike. Éppen hogy csak elment párom dolgozni, elment a nyákdugó. Nekiálltam kitakarítani, főzni, mosogatni, kávét feltenni, virágokat öntözni, hiszen az állandó erős gerinc - alhas fájdalmon kívül csak pici rózsaszín váladék jött. Meg akartam felelni anyósomék szigorú elvárásainak, és vártam, közben tettem-vettem, mindent előkészítettem a babástól való hazatéréshez is, pelenkával letakart kifőzött edények, a gyenge orosz tea leírása, a piszkos - pelenkás vödör előkészítésének leírása, s egyszer csak ott volt férjem, s apósom.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember hol reménnyel, hol meg reménytelenül, egész életében keresi az otthonát, de valódira kevésszer talál, van úgy, hogy első pillanatban beleszeret egy annak látszó tárgyba, minek jó az elrendezése, jó a kilátása, látszólag vele minden rendben van, de a hirtelen boldogság után kiderül szép lassan, valahogy semmi nincs a helyén, hiába a legjobb, a legszebb bútor, hiába a tökély, valami hiányzik az otthonhoz, valami, ami nem beszerezhető boltban, minden más megvan, de még hiányzik belőle az otthon, talán, mert a rideg falak otthonná csak akkor válnak, ha átjárja őket a lakókból kiáradó szeretet, az otthonhoz minden más csak a külsőség, mintegy csomagolópapír, a legkülönlegesebb papírban is lehet gagyi, és a legegyszerűbben is lehet kincs, így van az ember a másik emberrel is, a legszebbet, a legjobbat szeretné kitulajdonítani, benne otthonára találni, de hiába minden, ha a kettőt nem járja át tetőtől talpig a szeretet, jól is érezhetik magukat együtt, de otthonai soha nem lesznek egymásnak, a legszebb bútor is kárba megy, szeretet nélkül hiába minden szépség, a tulajdoni lap is hiába, magáénak érezni soha nem fogja, a legszebb lakás is otthontalan, ha a szeretet nem járja át a falakat . 2010. március 02.
Köszönöm NEKED ezt a csodálatosan szép gondolatot.
Drága Ágika! Nagyon örülök, amikor látlak közöttünk. Kívánok erőt, egészséget - kellemes, szép napot!
A lélek zenéje...
Biztos tapasztaltad már, hogy jó beszélgetésnek, egy meghitt együttlétnek, egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne! Szinte hallani lehet. Nem füllel. Lélekkel. Ahol nincs harmónia, összevissza fecsegnek. Rumli van, zűrzavar. Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha; hallgasd meg, milyen hangzavarban élünk, ha nincs közöttünk szeretet. Mint egy majomházban: mindenki fújja, rikoltja, darálja a magáét.
De ha ez egy baráti beszélgetés! Hallgasd vissza! Az egymásra figyelő emberek csendjét, jókor megszólaló mondatait. A nevetéseket. A hang erejét. Amikor van miről beszélni-megtelik lélekkel a levegő. Zenéje van egy jó beszélgetésnek. És jó összerezgése van minden valódi találkozásnak. Ezért van az, hogy egy meghitt beszélgetést, egy társalgást, amelyekben lélek volt,de még egy jó könyvet sem felejtesz el, mert a zenéje megérintett, benne marad a füledben, és vissza tudod idézni,sok év múlva is. És ilyenkor ez a csikorgó, zűrzavaros, őrült életünk egyszerre csak megszépül, és értelmet kap minden. és észrevétlenül suhan az idő. Ez a "jó együtt lenni" élménye. Szóljon hát a zene! Hallod? és most lassan ....lassan és türelmesen....szavakról szavakra, fejezetről fejezetre próbáljunk meg táncolni....együtt.
DRÁGA Mousot!!!!!!!! Végtelen hálával és szeretettel, nagyon meghatottan köszönöm ezt az ajándékot, hogy itt lehetek!!!!!!! Remélem, méltó vagyok erre... Ági
Mostanában állapotom írni sem enged, de véletlenül rábukkantam egy KB. két éve írott kisregényfélémre. Életem története, mely regénynek készült, de betegségem abbahagyatta velem. Remélem, ez a rövidítés nem megy az egész rovására. Már használhatom saját nevemet, de akkor még álnéven kellett írnom... Ábrahámné Ági
Áné Ági: LÉLEKVESZTŐ (kisregény)
1.. FEJEZET: RÖGÖS UTAK
1. RÉSZ: ÚTTALAN ÚT
Sokak biztatására úgy éreztem, viszontagságos életemet megírom, Gyepes Judit néven, s álnevekkel, ál-helységnevekkel, de ennek már nincs jelentősége. Nagy regényt akartam írni, de fogytán az erőm...
Célom, hogy megmutassam, a poklok legmélyéről is fel lehet jönni. Hiszem, hogy a szeretet ereje felemel a gödörből, amikor már te is tudsz segíteni, s mászni próbálsz kifelé! Ez a regény azoknak szól, akik adnak még egy esélyt a boldogságnak.
Ám addig hosszú, nehéz utakat kell megjárni, elviselni szörnyűségeket, túlélni a halált is.
Reményem, hogy sikerül elbeszélnem könyvemet, szeretettel mindazoknak, akik velem tartanak ezen a szenvedéssel, megaláztatással, kilátástalansággal, könnyekkel teli úton a végső megnyugvásig, sok fellángoló reményen és buktatókon keresztül.
Előre is köszönöm velem tartó olvasóimnak a kitartást. -------
Koraszülöttként, nagyon betegesen jöttem világra, éppen-hogy csak életben maradtam. Voltam torokgyíkban, szamárköhögésben, himlőkben, rengeteg tüdőgyulladásban és sok-sok fülfelszúráson estem át. Anyám odaadott csecsemőként nagymamámnak, hogy vigyen le Csabára az "ellenforradalom" elől, mert apám ávós tiszt volt. Öt kiló voltam, és öt hónapos. Mesélték, hogy féltett engem talán anyám alkoholista apámtól, aki elette előlem a bébipapit is, az ő apja pedig fejre-ejtett, s nálunk lakott még apám TBC- s nővére is. Talán valóban szeretett a maga módján anyám.
Vagy csak azért születtem, hogy otthagyhassa a soproni egyetemet, ahol titokban bukásra állt, pedig a tíz testvér közül csak őt tudták taníttatni. A terhességgel kicsikart esküvő jól jött. 1956.-ban láttam meg a napvilágot. De mi-végre?
Három éves korom körül már vannak emlékeim. Rettegtem az ószeres, a jeges ordítozásától, hiszen azt mondták, ha rossz leszek, elvisz. Féltem a rossz emberektől, mert azt mondták, félni kell. A száradni felakasztott ruháktól az ajtóra, este a sötétben nagyon féltem, embernek hittem, árnyékuk borzasztó volt. Iszonyodtam az ágy alól majd kibújó rossz embertől, a csótánytól, hogy belém mászik. Tata csaknem mindig betegen feküdt jajgatva, idegzsábája volt, amikor jól volt, kivitt a határba, mert lovas finánc volt. Rengeteg élmény volt, pipacsot és búzavirágot szedtem, ültem tata nyakában is. Egyszer találtam egy birkafejet, és haza akartam vinni. Máskor fenékbe döfött egy kecske, átestem a kerítésen. Másszor pedig megkergetett egy dühös gúnár. Attól is viszolyogtam, hogy a potyogtatós WC.-ből kimásznak rám a nyűvek, kukacok. Mamikával meg eső után gombászni mentünk az erdőbe. Tapostuk a sarat, cuppogó, zöld füvet, lila lóherék és sárga pitypangok vettek körül bennünket úttalan utakon, néhány kutyatej már fehér csillagos gömböcskét viselt, ha óvatosan téptem ki, elfújhattam. Szárából fűztünk láncot, és a szarkalábakon ha minden kis szívecskét óvatosan lejjebb húztál, csörgött, ha megráztad. A kutyatejtől fehér-nedves keserű lett a kezed. Keserű lett a szájam is, ha rettegve arra gondoltam, hogy én is úttalan út mezsgyéjén járok, ha meghal mamikám, mi lesz velem?.A pipacsot megnyálaztam, és számra ragasztottam. Egy nap katicabogarat gyűjtöttem gyufaskatulyába, este az ágyban nézegetni akartam, kimásztak, és alvás közben sokat belenyomtam az ágyneműbe, új párnacihát kellett felhúzni, dunnahajat, lepedőt, nagyon összeszidtak érte! Húsvét előtt tehénlepényt szedtünk, mert nagytakarításkor azzal kentük fel a konyha földjét gyönyörű szürke simára, ezt aztán lehetett sikálni is.
-Kislyányom, ne kóricálj itt össze-vissza, mert meglásd, beleesel a szép nedves padlóba, öltöztethetlek át, megütöd magad, és kezdhetjük újra a mázolást! -Nem esek én el, vigyázok!
Persze, hogy elestem, és nekem kellett ügyesen, puszta kézzel újrakenni. A gyönyörű mama-varrta új ruhácskám csupa kosz lett, másikat kellett felvenni, ezt kimosni gyorsan szegény mamikának.
A szobában kicseréltük a szalmát a szalmazsákokban, hogy friss ágyban aludjunk. Én mama és tata mellett aludtam egy ágyban, mert még ott lakott Kati nagynéném, aki nagybeteg volt, hatalmas szívműtéten és több agyi embólián esett át. Mátyás nagybátyám, aki inasiskolába járt, hogy lakatos lehessen, és mindig egy tankönyvvel a kezében le-s föl sétált a szobában, és a lámpa alatt lehúzta a fejét. Velünk élt még Marika nagynéném, aki tizenhat éves volt, három műszakban dolgozott a szövőgyárban, és terhes lett valakitől.
-Édes lyányom- szólt hozzá mamukám:- amikor megjött az első piros betűs ünneped, Klári nővéred adott felkötőket, és elmondott mindent, igaz? -Igen, mama. -Azt is megmondtuk ezerszer, vigyázzál a férfiakkal, így van?! a.. Igen, mama. b.. Mariskám, ha mán megestél, aranyom, mé nem mégy férjhőn az apjához? c.. Nem szeretem mán, mama. d.. A Sadri elvesz majd akkó? e.. Igen, mama. f.. Na, addig itten lakhatol, senki se bánt, de kell a fizetésed. Majd én varrok néked ruhát. g.. Igen, mama- és mind a ketten sírva megölelték egymást, azután megtörülték arcukat a kötőjük aljába, és dolgoztak tovább.
Ma is emlékszem a dunna szagára, a kandliból kitöltött tej illatára a csuporban, a szövött rongyszőnyegek csíkjaira, Pannika nénire, aki Panni robogón járt ki oltást adni nekem hason fekve az ágyon. Nem bírtam enni, mama óránként, kanalanként etetett lisztlevessel. Emlékszem, ahogy tatukám reggelente pödörte nikotintól sárga bajuszát, ilyenkor nem volt szabad hozzászólni. Ahogyan koppasztottuk a tyúkot az udvaron forró vízben, amitől én rettegtem, és a szagát sem szerettem. Hogyan eresztettük ki vérét egy tányérba, ahogy mamukám lábai közé szorította a tyúk hátrafeszített testét. Emlékszem a hagymás vér sülő illatára és finom ízére. Mama megtanított levestésztát gyúrni, a gyúródeszkát beliszteztük, ráöntöttük közepére kúposan a lisztet, közepébe mélyedést nyomtunk, és beleütöttük a tojásokat. Nagyon gondosan gyönyörű két félgömböt gyúrtunk belőle, beliszteztük, és konyharuhával letakartuk kicsit pihenni. Azután az elsőt elkezdtük vékonyra nyújtani a nyújtófával, finoman, el ne szakadjon, ki ne lukadjon. Ha mégis megszakadt, befoltoztuk. A nagy karika tészta utána pihent az abrosszal letakart Zinger varrógépen. Mikor a második karika meglett, az elsőt újból rátekertük a nyújtófára, s kettévágtuk, majd elkezdtük hajszálvékonyra szeletelni. Ezt csak bekötött fejjel és fehér kötényben szabad volt csinálni. Nehéz volt ám, de jó! Gyakran sütöttünk lekváros papucsot is, töpörtős pogácsa tésztájából kockákat kell vágni, és közepére az a kemény szilvalekvár, amit mamu nyáron eltett agyagedényben a hűvös spájzba. A tésztakocka két sarkát ráhajtani, s már sülhet is! Mama is már akkor is nagyon beteg volt, cukorbaj, ízületi gyulladás begörbült, göbös ujjakkal, néha megcsapkodta-dörzsölte vizes csalánnal, hogy ne fájjon annyira.
Karácsonykor elővettük a féltve őrzött díszeket, a picuri gömböket és a piros pöttyös-kalapos gombákat. Na és a fenyőillat!! Biztosan elragadott a fantáziám, mert határozottan emlékezem, hogy láttam a Jézuskát, aki egy fiatal néni volt barna fejkendőben, és összeszidtak, hogy ne hazudjak.
-Judit, ha hazudsz, megver az Istenke, de ezt nem szabad apádéknak elmondani, mert elvesznek tőlünk! -Hol van a Jézuska? -mindenütt. Ő lélek, és mindent tud, mindent lát. -és hogy ver meg? a.. lásd, most is elesté, csupa seb a lábad.- Okítgatott mamikám.egy napon Mariska halkan nyögdécselve, két kézzel fogva nagy, kerek hasát, elindult szenvedő arccal mamikával a kórházba. Nagy- sokára jött haza mama, mondta, Öcsike megszületett, nemsoká hazahozzák, és akkor hat hétig Mariska lesz velünk, mert mamának be kell járni a TSZCS-be normába dolgozni, zárszámadáskor legyen munkaegység, mert kell a pénz. Később, mikor már meg voltam magam is, anyámék felvittek hozzájuk vissza.
Ezalatt mama konyhalányként keresett pénzt.
De mindig beteg voltam, hát mamukámék eladták a házat, és felköltöztek Debrecenbe, hozzánk, hogy rám vigyázzanak. Tatukám vitt mindig a városkertbe sétálni, s egyszer nagy vihar jött. Dörgött az ég, villámlott, rettenetesen féltem, hogy belém csap. Szakadt az eső, sötét lett, csurom egy víz lettem. Az úton letört faágak hevertek. Bementünk a zöld WC-be, és a WC-s nénivel beszélgettünk, megtanított, hogy kézmosás után minden egyes ujjamat külön alaposan meg kell törölni. Tatukámnak megszúrta egy rozsdás esernyőnyél a lábát, egyre rosszabbodott, mígnem levágták combközépnél a lába szárát.
Én akkor csak azt tudtam, hogy nincs több séta, de a mesék megmaradtak, csak most én ültem az ő ágya szélén. Fából kis állatokat is faragott nekem. Amíg kórházban volt nagyon rossz volt, a nagybeteg Kati nagynéném vigyázott rám, amíg mamukám takarítónőként dolgozott, és én csak sírtam és sírtam egész nap, ő bezárt sötét pincébe, féltem tőle nagyon. Ha elvitt mama munkahelyére,- nem tudtam, hogy nem szabad- a zárakon a pecsétet gyurmának nézvén, összenyomorgattam, nagy baja lett belőle mamukámnak. Hazafelé sírtam a hídon, mert éreztem, hogy le fog szakadni alattam, sírtam a fehér ajtóknál, mert azt hittem orvosi szoba, a fehér ruhás nőknél, mert azt hittem, orvos, és mindig kikaptam Katitól. Apámtól is rettegtem, részegen szörnyű volt. Józanul is olyan iszonyú szemekkel nézett rám ő is, és nagynéném is, hogy nem mertem rájuk nézni. Anyám is sokszor nagyon megkínzott, mert nehezen tanultam meg nevünk, címünket, telefonszámot, és egyszer későn jöttek értem, s bölcsődebusz körözött velem a dadussal késő estig, utána éjfélig ismételgetnem kellett az adatainkat. Anyám a fürdőszobából kiabált ki, és ha rosszul mondtam, hozzám vágott valamit.
Az asztal alatt szerettem elbújni. Egyszer Kati vitt sétálni, és találkozott egy bácsival, akinek otthonról vitt ételt, bevittek a moziba, és annyira féltem a borzasztó gyilkosságos filmtől, hogy befogtam a szemeimet, a bácsi meg úgy puszilt meg, hogy nyelvét a szájamba dugta.
Egy nap Kati bevette az összes gyógyszerét. Jöttek a mentők, ő úgy feküdt az ágyán, hogy kezei lelógtak a földig, sírt, és kimosták a gyomrát egy hatalmas gumicsővel. Iszonyatos volt! Megint nagybeteg lettem, és mama levitt vissza Csabára, egyik gyerekéhez, de a vonaton végig sírva sikoltoztam nagy lázasan, hogy "ugye apu nem jön utánunk, ugye nem?!! mindenki haragudott rám, hisztisnek mondtak, hogy jól el kéne verni, hol azért sírtam, oltsák el a lámpát, fáj a szemem is, hol azért, gyújtsák meg, félek a sötétben, és egy bácsi megfojtott egy nénit, láttam!!
Szörnyű belegondolni, milyen lehetett az az érzés anyám kilenc testvérének, hogy én vagyok a kedvenc unoka, miattam költöztek mamáék hozzánk, de ha baj van, ők segítenek.
Anyáméknak le kellett költözniük Szőregre, mert apámat az alkohol miatt oda helyezték a TSZ-be főkönyvelőnek. Sajnos engem is levittek magukkal, pedig betegre sírtam magamat.
Szőregen először albérletben laktunk egy idős házaspárnál, én nagycsoportos óvodás voltam.
Egyszer nagyon beteg lettem, belém kényszerítették a szalonnát, és éjjel összehánytam az ágyat, amiben hárman aludtunk apámmal, anyámmal. Reggel nem hitték el hogy nem kakáltam be. Nagyon kikaptam, és büntetésből kidobták azt a húsvéti tojást, amit nagymamám nekem festett világoskékre, és volt rajta egy kis ház. Borzasztó volt. Később egy udvar közepén álló omladozó, gerendákkal kitámasztott szoba-konyhában éltünk. Én kétszer jártam a nagycsoportot, mert év-vesztes voltam. Az óvodában is nagyon rossz volt, és az óvodába-járás is, mert időre haza kellett érnem, gyakran eltévedtem, és kérdezgetni kellett az embereket, hány óra van, és hol vagyok. Az első osztályban mindig szidott a tanítónő, mert hosszú hajammal levertem a mögöttem ülő ceruzáit a padról. Egyedül nem tudtam befonni, ezért anyám fejemre rakott egy fazekat, és körbevágta a hajamat. Iszonyú volt, de a legrosszabb az volt, hogy az ünnepségen verset kellett szavalnom, és anyám a forró nyárban matrózkabátban küldött el, elájultam, és a tanítónő levette rólam, egy szál kombinéban kellett elmondanom a verset. Egyszer anyám sebtében felöltöztetett, kézenfogva elrohantunk a TSZ-irodába, és két napig ott voltunk bezárkózva, a szeneskannába pisiltünk, ott volt az elnök, apám, és a feleségek, gyerekek. Kint az egész falu vasvillával, kaszával, mert nem kaptak pénzt.
Az első osztály elejét két iskolában kezdtem, mert a régi megszűnt, újat építettek, de félévkor visszaköltöztünk Debrecenbe, s így sok viszontagság után a harmadik iskolában fejeztem be az első osztályt.
A költözködés napján is nagyon beteg voltam, az új lakás házmestere megengedte, hogy náluk feküdjek, aludjak, felutazni meg két férfi között a teherautón utaztam. Ettek, nekem nem készített anyám, hát nekem is adtak. Alig voltam túl egy kórházban töltött kanyaró,(anyám nem látogatott, és nem is jött csak két nap késéssel értem, már úgy nézett ki, visznek állami gondozásba, a vonaton meg aludt, s nagyon féltem, hogy túlmegyünk.) már középfül és tüdőgyulladásom volt, és elő voltam jegyezve ÉBREN mandulaműtétre. Boldogság volt, hogy nagymamámék is abban a lakásban laktak, két nagy szoba nekik,( én is velük lakhattam) és két nagy szoba erkéllyel anyáméknak, cselédszoba, spájz, konyha, előszoba, fürdőszoba, wc, hosszú gang, telefon. Apám párt fejes, ávó-s, munkásőr volt. még kettő pincénk is volt, és óvóhely a pincében. Egy este az apám rettenetes részegen jött haza, nekem tüdőgyulladásom volt, és köhögtem nagyon.
-Ki az ágyból, egyáltalán, mit keresel itthon, mért nem vagy kórházban?!- -Én csak.- -Ide leülsz - mutatott a kirántott székre. -Ha köhögni mersz, lelőlek!- és rám fogta két kézzel munkásőrpisztolyát. Rettegve, fulladozva, zokogva vártam, mi lesz..Anyám sírva, szótlanul állt. Arra nem emlékszem, hogy leájultam a földre. Az iskolában reggel megkérdezték, ki kér kiflit.
Én nem tudtam, hogy negyven fillér, kértem. Szerettem az egyik kiflit úgy enni, hogy óvatosan lefejtettem a külsejét, és előbb megettem a héját, azután a belsejét. Év végén azután nem adták ide a bizonyítványt, mert tartozásom volt. Sírtam, nem mertem otthon elmondani. Összevissza hazudoztam, de csak kiderült az igazság, és jól kikaptam. Egyszer meg megtetszett hogy láttam leírva, Néhai Nagy Pál, és az iskolában is volt több gyereknek három neve, hát minden füzetemre, könyvemre ráírtam: Néhai Gyepes Judit. Mikor meglátták, sírva-nevettek, és elmagyarázták, nem úgy van az, de pénz kellett új vignettákra. Évközben megvolt a szörnyű mandulaműtét is, és mégis 4.5-re végeztem. Nagyon-nagyon fájt az operáció, előbb becsaptak, hogy nézzem meg, csak bespriccelnek a számba orvosságot a tűvel, hogy ne fájjon a műtét, azután várnak amíg elzsibbad a torkom, és csak akkor kezdik el a mandulámat kivenni. Mégis nagyon megszúrták a torkomat sok helyen, és mégis nagyon fájt minden, sírtam nagyon, ne hisztizzek, azt mondták. Kedvenc játékom az volt, hogy nyomtatott betűkkel kimásoltam a meséket a mesekönyvemből, és álmodoztam, egyszer én is írok mesekönyvet. Felolvasni is nagyon szerettem. Egyszer nagyon rossz voltam, hisztiztem, hogy reszelt kekszet kérek reszelt almával, és nem csinálom meg magamnak, és szegény mamám sírt, elmondta anyámnak, és akkor eltiltottak tőlük, egy idegen családhoz kellett járnom ebédelni, és hazaküldtek amikor már anyámék otthon voltak, borzasztó volt. Titokban találkoztam mamával, adott enni, és kávészemeket kellett elrágnom, hogy ne érezzék meg a leheletemen a kolbászt. Adott pénzt, de anyám megtalálta, és be kellett dobnom a levélládán. Vendégségek voltak este, és ha túl sok kekszet ettem, kikaptam, már azt sem tudtam, mit szabad, és mit nem. Másnap a sok edényt el kellett mosogatnom hideg vízben, mosogatószer nélkül.
Volt, hogy mama megsajnált, és titokban kiadogattam a szennyes edényt, meg a szennyes tornaruhámat, és kimosta helyettem, és visszaadta a kis-ablakon. Egyszer a tornaruha mosóvizébe kölnit öntöttem, mert a dorkó szaga benne maradt, észrevették, és százszor le kellett írnom, hogy többé nem leszek rossz. Németóra helyett néha beszöktem mamukáékhoz. Rájöttek, hogy az a család templomba visz, és ezért újra megengedték, hogy mamáéknál lakhassak. Végtelenül örültem! Nagyon-nagyon jó akartam lenni! Mindent jól csinálni, hogy soha többé ne válasszanak el.Ne legyen több sikoly! Ne kelljen többé úttalan utak rögös emelkedőit taposnom lukas cipőmben, köröznöm csak céltalan, minél később érjek haza.
Haza? Hát mi volt nekem az otthon?
Kati nagynéném egyszer ki akart ugrani az ablakon, ezt elmondani is lehetetlen.
Nem tudtam folytatni az emlékezést a borzalomtól. Ahogy ott lógott két lába fennakadva az ablakpárkányon, teste kívül, és én lebénulva álltam, mamát hívtam azután , amikor végre meg tudtam szólalni úgy, hogy hang is jöjjön ki a torkomon. Tata odamankózott, mami is, én is, és húztuk vissza, húztuk és húztuk, mígnem bent volt már egészen. Sírtunk csak mindnyájan.
Kati lehülyézte édesapját, ő pedig meg akarta ütni a mankóval.
Megpróbáltam visszaemlékezni szép dolgokra, PL: amikor hanyatt feküdtem régi pici házunk kis kertjében a fűben, s a frissen leszakított illatos paradicsomba haraptam, csorgott leve az arcomon. Egyszer kékítőt tettem a töltőtollamba, egyszer meg haj-hamvasítót, hogy szépen írjon.(Nagymamámnak gyönyörű hófehér haja volt, arra kellet egy-egy pici hamvasító néhanapján.) A Nap belesütött szemeimbe, szikrázó színes képeket láttam, mint a kaleidoszkópban, ami máig kedvenc játékom gyermekeknek. Ahogyan sétáltunk mamu testvéréhez mamukával a" Körözs alatt", szomorúfűzek hajtották ránk fejüket, levelükkel simogattak. A pici vályogház kemencéje és az almárium, rajta illatos birsalmák sorakoztak. Élt még mamikám kilencven éves anyukája, és én hittem, mama száz évig fog élni, és én-nálam fog lakni, férjemmel mindenben kiszolgáljuk, és ő csak pihen, és sétálni visszük erdőbe, és mindent megkap, amit csak kíván. Az unokáimnak pedig ugyanolyan jó nagymamájuk lesz, mint ő, és gyermekeimnek nagyon jó édesanyja leszek.
A fal felé fordulva heverőmön fekve csillogó "aranyakat" kapartam ki a falból, a beázás foltjaiban állatokat láttam. Elterveztem, milyen ruhákat adok gyerekeimre, ha az Északi - sarkon dolgozunk, a trikótól a bundáig, sorra vettem minden ruhadarabot, még színüket is elképzeltem, mintájukat, anyagukat, mindent.
Tatukámmal néha lementünk a templom előtti térre, s ott lestük, vagy az erkélyen, hogy apu részegen dülöngél haza, lámpavasakba kapaszkodva, ki-kiesve az úttestre, s egy este megint szörnyűség történt: apu ordítva betörte a vitrinablakot, üvegcseréppel felvágta anyu és az én csuklómon az eret, az ablakon kiabáltunk ki segítségért, rendőrért, mentőért, elvitték aput, de hamar visszaengedték. Még aznap éjjel leíratta anyuval, hogy hajnal háromkor lelövi tatát, mamát, Katit, anyut, engem, és önmagát. Elaludt, s mi óvatosan átszöktünk a munkásőrségre segítséget kérni, befogadtak, de reggel visszaküldtek, csak a pisztolyt vették el. Apu rálépett tatu egyetlen lábára, ágyban nyögött szegény, s nekem kellett vigyázni rá.
-Tata, ne halj meg, ugye nem halsz meg- sírva hajtogattam, rettenetesen féltem. -De meghalok, kisonokám, nem akarom már ezt. -Mi lesz velem, én szeretlek, tatukám!
Úgy hittem, én egy szörnyszülött vagyok, mert esténként elképzeltem, hogy egyszer apám és anyám utaznak együtt vonaton, a vonat kisiklik, ők meghalnak, én intézetbe kerülök, és ott jó leszek, és mindenki nagyon szeretni fog, és a tanítónéni örökbe fogad, és jobban fog szeretni, mint a saját lányait, mert én jobb leszek, és minden munkát elvégzek rendesen.
Nehéz a múltidézés. Mondták sokan, ne írd azt a naplót, Judit, belebetegszel! Viszont én úgy érzem, ha meg tudom írni, el tudom fogadni, akkor túljutok a nehezén, előre szeretnék menni, s óriási kövek állják utamat, nem látok mögéjük, megtorpanok, átmászni nagyon nehéz lenne, de ha kis darabokat hasítok le belőlük, elhordom őket, nyitott utam lesz jelenhez, s kissé később: jövőhöz is! Bár öreg, beteg vagyok, tanulok, írok, az élethez kell többek között ez is.
Visszatérek gyermekkoromhoz.
Nemsokára ismét költöznünk kellett. Az új lakások egymás mellett voltak, mamáékkal mi az egyszobásba, anyámék ketten a kétszobásba. Általában egy héten egyszer jött anyám látogatni, leszidni mindenért. Nagyon féltem szüleimtől, és attól, hogy ha rossz leszek, át kell költöznöm hozzájuk, hiszen nagyon kevés volt mamáék pénze. Ezért cipekedtem boltból, piacról, ahol már alkudni is megtanultam. Mostam is, a teknőbe a ruhákon a mosófazékban felforralt víz gőzölgött, leöntve barna káliszappannal, lúggal, és legvégül az öblítővízbe a fehér ruhákat kékítővel tettük hófehérré. Nem szerettem mosószappanra cserélni a gyűjtögetett avas zsírt, féltem attól a bácsitól ott lent a büdös, zsíros pincében a félhomályban. Mosó-szapannal mostunk hajat és lábat, szódabikarbónával fogat, és ecetes vízzel öblítettük le hajunkat hajmosás után, hogy fényes selymes legyen és kimenjen belőle minden szappan.
Hajat mosni mama segített, és egyszer ő azt mondta, hajtsam előre a fejemet, de én hátravetettem, és belefolyt nyitott számba a feloldott szappan, szegény mamukám úgy megijedt, hogy megehettem ott a kádban az egész tepsi épp kihűlt túróslepényt. Több agyi embólián átesett Kati nagynénémet megerőszakolták, és nem szólt, egy kisleányt és egy kisfiút szült, a kisleány meghalt. Ettől kezdve még több munkám lett, babapelenkázás, öltöztetés, fürdetés, orvoshoz vinni, nehéz volt nagyon. Azt hittem, most már mama őt szereti jobban. Tatával lejártunk a sarki padra, és ő gyakran odaszalajtott emberekhez, kérdezzem meg, nem bajai véletlenül? Így tett szert beszélgetőtársra. Sohasem zártuk az ajtót, így esett meg az a történet, hogy a fölöttünk lakó véletlenül benyitott, és tata éppen a bejárat előtt nyomott el mankóval egy szúnyogot a mennyezeten, szegény ember meg azt hitte, le akarja ütni, és úgy elkezdett ordítva rohanni fel a lépcsőn, hogy a két kanna szén csak úgy dőlt kifelé kannáiból. Hiába volt mamámnak a sok szép szava, tata csak gyártotta a mennyezeten a véres szúnyogtetemeket. Szipka szurkálót meg a söprűből kellett kihúzni, ez volt az én feladatom.
Amikor anyám megint egy büntetésből eltiltott mamukáéktól, náluk kellett laknom. Szörnyű volt! Át akartam mászni az erkélyen, vagy kibontani a falat a cserépkályha mögött, a kis-ablakon pedig ki is másztam. Egy gumibaba lófarkával kopogtam át a falon, meglátszott a helye, ezért is nagyon kikaptam. Egyszer egy ismerősével anyámnak boltba kellett mennem, jött szembe mamikám, és én ijedtemben lehülyéztem. Soha nem bocsájtom meg magamnak! Ez borzasztó!! Féltem nagyon a sötét kukatárolóban, ezért, az első emeleti pihenő aljában kiöntöttem a szemetet a földre. Anyám ehetetlen ételeit pedig kiöntöttem az ablakon.
Csavarogni kezdtem egy lánnyal, és azt hittem, ha kabátot cserélünk, nem ismer meg senki.
Elkaptak, és megint büntetésből százszor leírni, hogy jó leszek.
-Judit, te vagy a legrosszabb lány a világon! Mit csináljak veled??? Kövér disznó vagy, mulya, semmirevaló, az életben soha nem leszel jó semmire, mint az apád, csaló, hazug, gyilkos leszel, kígyót melengettem a keblemen!!! Lusta dög vagy, soha nem lesz férjed, soha ne verjen meg az Isten egy gyerekkel!!!-
Rettenetes átok volt ez. Soha nem hevertem ki! Melyik keblén melengetett ő? Mikor? Én soha nem hívhattam fel barátnőt, engem sem engedtek fel játszani valakihez, nem volt szabad az utcán beszélgetni senkivel. De mamáékhoz végül visszaengedtek, előtte még ajtókat kellett lemosni, és játékom egy kaucsukbaba volt, és könyvek. Egyszer apám a kedves könyvem kemény hátlapjából kivágott karikákat a villanykapcsolók köré, pedig én nagyon vigyáztam a könyveimre, kincseimre.
Ha előbb port töröltem, s utána söprögettem, az volt a baj, de ha fordított sorrendben csináltam, az volt a baj.
Szegény beteg Kati nagynéném is egyszer könyveimet a szennyes-vizes vödörbe dobta, pokoli volt az az érzés.
Nyolc éves voltam, amikor apámék elváltak, és apám Kecskemétre költözött. Anyám elcserélte kisebbre a lakást jó távol a mamáéktól, ez jó volt! Néha mama rám parancsolt, látogassam meg anyámat, és volt, hogy be sem engedett, a kis-ablakon át szidott, hogy hogyan nézek ki, stb, és hazaküldött, hogy dolga van. Elcsábította egy házaspár férj tagját, és hiába írtak neki a nagylányai esedező levelet, hogy engedje vissza apukájukat, ő még azt sem hagyta, hogy meglátogassák egymást. Abbahagytam a csavargást, otthon dolgoztam és tanultam, tatával sakkoztunk, kártyáztunk. Mindig tata nyert, de csalt is, és én mindig elhittem. Ha esetleg mégis nyertem, százszor utánaszámolt, magyarázott, káromkodott, azután fütyülve játszott tovább. Leengedtek az udvarra, elébe jártam mamának a gyárhoz, hazafelé cipeltem amit vettünk, tatával jártunk a ház melletti padra. Éles fehér törmelékkővel volt felszórva a fű melletti kicsike tér a paddal, ha elestem az elkuncsorgott mankókkal féllábon ugrándozva, bizony nagyon komoly sebeket kaptam. Egyszer mama diannával leöntötte, elájultam.
Nagyon vágytam egy gumiból készült kicsike néger babára, hosszú fekete hajjal, hogy fésülgethessem, nagy fogadkozásokra mama megvette. Volt hát egy kicsi nyugalmasabb időszak, hogy tanulgassam: mi a jó és a rossz, a fekete és a fehér.
Szeretnék bemutatni egy EMBERT. Egy csodálatos embert, akit már Ti is ismertek a topicból, az írásain, a versein keresztül. Aki fájdalmai, szenvedései közepette tele van szeretettel - családja, barátai, embertársai iránt. Szeretném bemutatni, de méltóbban hogyan is tudnám, mint versén keresztül.
Ábrahámné Ági Kezet nyújtani
Szeretnék szerényen szóbaállani akiknek ajándékokat adhatok , segíteni akiknek csak tudhatok legmélyebb poklokból talpraállani.
Írásaim által utat mutatni, együtt keresni az élhető létet, engem gyermekeim s a párom éltet, a szeretet tudja a jövőt adni.
Ez a szó tud lelkemben zengni - bongni, szálai fonják be nehéz életet, megtanultam kínnal együtt létezni.
Ötven év kellett mindezt kimondani s megbékélni azzal , ami még jöhet, minden apró örömöt elfogadni.
A mai naptól - részletekben - olvashatjátok egy kisregényét, - élete részletes leírását. Fogadjátok nagy-nagy szeretettel.
Tavaszi felhők közt hirtelenül Megvillant valami - cikázó harangnyelv S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána. Egyet ütött csak És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom: Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél! Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t! Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem, Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki: Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.
Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.
Tudod arra gondoltam, hogy az „azon túl” vajon mi van, és hogy mi lenne más, mint maga a mennyország, csak a végső halál után nincs az azon túl, a mennyországhoz joga csak az élőnek van, aminek egyszer vége, arra már nem vár többé semmi, ha a gondolat halandó, akkor annak el kell pusztulni, de élnie kell a halhatatlannak, lehet, hogy más alakban, más környezetben, de a fejét újra, meg újra kidugja, legyen mégoly fájó az érzés, ha nem éli túl a nehézségeket, ha az elmúláshoz köti magát, ha létéhez az ember szab határt, ha az életét feltételekhez köti, ha nem tudja kihordani, ha már a vajúdás közben megöli, mielőtt megszületne, eltemeti, mert magában eléggé nem bízik, ha a süllyedő hajón legnagyobb kincseként magához nem azt szorítaná, mert nem bízik eléggé benne, nem hisz megváltó halhatatlanságában, ha mérlegel, hogyan lenne jobb neki, amennyit még elbír, az mennyi, ha fél a bizonytalan jövőtől, mert még nem érett meg arra, hogy a szeretetet minden nehézségével életre hozza, a szenvedéssel együtt felvállalja, akkor nem fog átlépni azon a határon soha, ahol már semmi sem fontos annyira, ahol a mennyország az érzés maga, már nem a szenvedés célért vállalása, sokszor az elérhetetlenért, hanem a szeretetbe való végső megérkezés.
A műtét után azt mondták az orvosok, meghal a gyerek, mégis életben maradt. Aztán meg azt, hogy nem halt meg ugyan, de a veszély továbbra is fenyeget, kövessen el mindent, utazzon el vele, történtek már csodálatos gyógyulások. Készüljön fel azonban a legrosszabbra: a kisfiú állapota nemhogy súlyos, de reménytelen.
Most kint vannak a pályaudvaron, a szeles, nagy üvegcsarnokban. Mindketten izgatottak és bátortalanok. A kisfiú a bőröndökön ül, törékenyen és távolian a tolongásban, az asszony meg mellette áll, s valahányszor a gyerek fölé hajol, szétnyílik rajta a kabát. Mikor beáll a vonat, ők is megindulnak, de nem mint a többi utas, nyugodtan vagy tolakodóan, inkább olyanféle erőtlen mohósággal, akár a menekülők.
Párnás kocsiban utaznak, a kisfiú az ablak mellé kerül, az asszony meg melléje, miután sikerült felraknia a bőröndöket. Mikor a vonat elindult, a gyerek fölragyog, s az asszony is fölragyog mellette. Mindketten sápadtak és álmatlanok, s mindketten tündökölnek a boldogságban.
Az ablaküvegben megindulnak a sínpárok, a salakos utak, a vöröstéglás házfalak. Föltűnnek az első kertecskék, s a kifosztott és színes őszi kertecskékben az első kutyaólak. Alagúton futnak át, s fellélegeznek, amikor ismét kiérnek a napfényre: utaznak, hát végre mégis utaznak! Milyen hihetetlen!
A gyerek szótlanul az asszony vállára hajtja a fejét. Ő nem tudja, amit az anyjának egyszerre lehetetlen tudnia és nem tudnia, hogy egy halálraítélttel utazik. Fegyverszünet ez, amiből nem lehet béke. A napfény egyre vakítóbban tűz be az ablakon.
Az asszony arca most akár egy halotté. Fehér és telve mozdulatlan repedésekkel. Magához húzza a kisfiút, s nem tudja, mellette van-e még, vagy már csak emlékszik rá talán?
A kertecskék után mezők és tarlók következnek, aztán megint házak és kertecskék. A földeken emberek dolgoznak, magányos parasztnők egyenesednek fel és integetnek az eltűnő vonat után. Vajon visszajön vele, a gyerekkel, vajon van visszafelé egyáltalán?
Képeslapokat nézegetnek, megeszik a sonkás zsemlyét, úgy tesznek, mintha bóbiskolnának. A kisfiú az ablakba áll, aztán elfárad, s végigfekszik az ülésen. Az asszony betakarja, s a gyerek el is alszik kis idő múltán.
Az asszony most egyedül van. Kimegy a folyosóra, és az ablakba áll. Itt is ugyanazok a képek, mint a túloldalon. Nagy mezők, füvek, és köztük apró, részletekig kirajzolt, éles árnyékocskák. Beleszédül a mező forgóiba. Alig tudja megtalálni, föltépni visszafelé az ajtót. Egy pillanatra azt érezte, a folyosón állva, hogy máris elvesztette, hogy meg se találja többé az üres fülkében!
Föl kellene sírnia a boldogságtól, hiszen itt van, itt lélegzik szép szabályosan a feje alá gyűrt kispárnán, az asszony mégsem érez boldogságot! Leül a gyereke mellé, legszívesebben felébresztené, de csak a kezét teszi oda végtelen gyengédséggel az alvó közelébe. Védekezni próbál, s mégis végig kell gondolnia, újra és újra át kell élnie az egészet. Élet? – kérdezi magától öregesen és tompán, de csak szeretetet érez. Halál? – de csak a szeretet az, mely még mélyebben hatol beléje. Viszontlátás, örökkévalóság? – egyedül a szeretet szorongatja megfélemlített szívét.
Hanyatt dől, mint egy sebesült. Elviselhetetlen, amit érez, s még sincs elege belőle. A kisfiú is felébred, felkönyököl a párnáról, s apró mozdulattal megfogja az anyja vértelenül lüktető kezét. Most minden a valószínűtlenségig van: a fülke békéje, a kinti sugárzó táj, a fák ablakig futó koronája. És semmi sincs: se a fülke, se a táj, se az ablak a vágtató fákkal. Se reménység, se félelem nincsen. Semmi sincs, egyedül a szeretet halhatatlan szorítása.
Csókot adjon
Azért mert a lépcső alján várlak
nem gondolhatok másra
ha valamit elrontottam velünk
talán megoldjuk majd másnap.
Azért mert a lépcső alján várlak
nem is tudom, hogy merre jársz
haza jössz-e vagy csak úgy
gondolatban foghatom a vállad.
Azért mert a lépcső alján várlak
minden ajtócsapkodás egy ütés
egyre remegő, borostás államra
hideg falak csevegő viszhangjára.
Azért mert a lépcső alján várlak
jönnek-mennek komor árnyak
csiga-órák óta a fényt várok
sötétben éjfél csókot adjon.
Tudod arra gondoltam, hogy a világ a megfogható és a megfoghatatlan dolgok összessége, a látszólag ugyan az is lehet különböző nagyon, a gondolat lehet a szóban, a cselekedetben tetten érhető, de van úgy, hogy elérni lehetetlen, köddé válik, amikor nyúlna érte az ember, talán, mert ő nem a gondolat csupán, hanem az érzés is a gondolatban, amit megfogalmazni szinte lehetetlen, ami túl van a fogalmazáson, a szó mindig megfogható, ami azon túl van, a megfoghatatlan elérhetetlen a számára, egy kapcsolatnak, akár egy barátságnak, akár egy szerelemnek, vagy egy vérszerintinek, van egyértelműn látható része, de lehet olyan is, ami a lélekben lakik, törékeny, sérülékeny az egyik, a másikra nincs jobb szó, mint a megfoghatatlan, talán az, ami mindennek ellenére, már-már csodaként összetart, a lélek összefonó, kibogozhatatlan ereje, kibogozhatatlan, hisz megfoghatatlan, van barátság, szerelem, kapcsolat vérszerinti, ami ezt a mélységet nélkülözi, amire azért áldását pap nyugodtan adhatja, hiszen a halandó, halandónak adja a halandóra, és talán olyan is van, amit ez a különleges kapocs végérvényesen összefűz, rá talán nem az ember adja az áldását, hanem valamiféle istenség, talán a szeretetnek a halhatatlan uralkodója.
“A szerelem önszeretet révén férkőzik közelünkbe. Hogyan is lehetne ellenállnunk, mikor széppé teszi azt, amink van, visszaadja, amit elvesztettünk, sőt azzal is megajándékoz, ami eddig nem volt a miénk?”
A délutáni nap a nyitott ablakon tűzött be. Fénye finoman melegített, simogatott, mintha egy égő fáklya lenne. A fák ágain keresztül táncoltak a fények, zizegésük olyan volt, mint egy lágy zene . A lemenő nap vörösen izzó gömbként színesítette be a horizontot. A leszálló este már langyos. Friss, tavaszias – fák és fű illata lebegett az ablakon, és a hűs fuvallat apró csillagok sokaságát – fényszikráit szórta a földre. Az éjszaka sejtelmes árnyékként borított be mindent. A kósza szellő meg-meglebbentette a függöny fodrait. Lassan megjelent a Hold, gömbölyded, ezüstös fényével. Ráült a háztetőre, - világítva kukucskált a tető pereméről az ablakon át. Magányomban – szomorú szemeim könnyfátylán át figyeltem szelíd huncutságát. Szerelmes álmodozásomban hallgattam az éjszakai neszeket. Emlékeimben parázsló – fénylő szemeid jelentek meg, melyeket talán a holdsugár igézete vetített elém. Figyelted már az éjben susogó sejtelmes hangokat? A fákon fészkelő madarak éjszakai neszét? – csivitelő hangocskáikat? – mintha álmukban mesélnének. A Hold is – mintha szelíden mosolyogna rajtuk. Tejszínfényű ragyogásával szívem összeolvadt, majd az égen, a tető fölött továbbvonult, míg az éjben szemem elől elnyelte a horizont. Lelkem beitta az édes illatokat, szívembe a bánat, - a szomorúság pihent meg és karcosan marta be hiányodat.
Sziklámon ülök a megszokott parton és ujjaim közt a képedet tartom s hagyom, hogy a sós víz csak fröccsenjen rám Gyerünk nem kell már engedd el, vigye a víz, hiszen néma és fakó és nincs benne íz, de a kép oly görcsösen tartja kezem Ó nnem, el nem eresztemem, nem ereszt el.
Próbáltalak százszor is elfeledni levegőnek nézni, de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni.
Próbáltam úgy tenni, ahogy mások talán jobb, ha tovább állok, de nem tudok, mert közös a szívünk és közös az álmunk.
Próbáltalak százszor is elfeledni levegőnek nézni, de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni
Próbáltam úgy tenni, ahogy mások talán jobb, ha tovább állok, de nem tudok, mert közös a szívünk és közös az álmunk.
Azt hittem elillant a lelke mélyéről illata, nyála a szám széléről, de nem csak bódít szelíden tovább Besétáltunk könnyen a szerelem ajtaján de kijutni nem tudunk, benne égünk talán talán ez lesz a legszebb halál. Igen ez, a legszebb halál, ez az utolsó nyár.
Próbáltalak százszor is elfeledni levegőnek nézni, de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni
Próbáltam úgy tenni, ahogy mások talán jobb, ha tovább állok, de nem tudok, mert közös a szívünk és közös az álmunk.
Olvastam szájról is már értem, ahogy nyelvemmel nyelvedhez értem, megértem.Csókodba haltam és csókodból éltem.
Ha tenger leszek, Te légy a vitorlásom. Ha sivatag leszek, Éltető karavánom Ha szavannává válnék, Nem álmodom másról Csak az éltet adó nyári záporlásról Az légy nekem
"Volt egy lány, aki csillagok közt álmodozva járt Aki hitte még, hogy minden csak rá várt Mint szirmát bontó apró kis virág Dúdolta dallamát
”Volt egy lány, aki megtanulta, nem baj, hogyha fáj S hitte, hogy egy napon majd ő is rátalál Aki jóban-rosszban majd mellette áll És többé nincs határ
A sűrű éjben fény leszek Mi távolból hozzám vezet És többé nem félek, ha karjaidban ébredek Ha szomjazol, én víz leszek S ha átölel majd két kezed Bármi lesz, bármi vár Tudom, nincs, mi tőlem elválaszt már
Volt egy lány, aki börtönébe zárta önmagát Kit ma nem tart vissza már egy fél világ Hogy mint szirmát bontó apró kis virág Dúdolja dallamát
A sűrű éjben fény leszek Mi távolból hozzám vezet És többé nem félek, ha karjaidban ébredek Ha szomjazol, én víz leszek S ha átölel majd két kezed Bármi lesz, bármi vár Tudom, nincs, mi tőlem elválaszt már
S ha útvesztőben lépkedek S tőlem félhomály még rejteget És a félelem szorít magához majd Akkor téged hív a képzelet Mert érted mindent megteszek Csak jöjj! Várok rád!
A sűrű éjben fény leszek Mi távolból hozzám vezet És többé nem félek, ha karjaidban ébredek Ha szomjazol, én víz leszek S ha átölel majd két kezed Bármi lesz, bármi vár Tudom, nincs, mi tőlem elválaszt már
Könnyek csorognak le arcomon Mert nagyon hiányzol Bár nem tudom Te érzed-e a hiányom A szívem érted nagyon fáj De nem tehetek mást, Csak elfelejteni a viszonzatlan szerelmet és barátként tekinteni rád
Mese, mese, mátka, pillangós határba: Volt egyszer egy király Nekeresd országba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, Csupa siralom volt éjjele, nappala. Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába, Sűrű könnye pergett fehér szakállába: – Akármit csinálok, reszketek és fázom, Hiába takargat aranyos palástom! Aki segít rajtam: koronám, kenyerem Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt, Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt: Ki tud orvosságot a király bajáról, Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, De együtt se ért az egy falat kalácsot. Didergő királynak csak nem lett melege, Majd megvette szegényt az Isten hidege. Körmét fúvogatta, keserűn köhintett, Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett: – Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom, Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond, Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp, Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul, De a király rája haragosan mordul: – Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed, Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed. – Teli van énnálam ésszel a szelence: Hideg ellen legjobb a meleg kemence. Gyújtass be csak, komám – nevetett a bolond, S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt: Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt! – Hamar cédrusfával a kandallót tele, Urunk-királyunknak attól lesz melege! Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya, El is égett benne vagy száz cédrusmáglya, Sergett is a király előtte, megette, Utoljára mégis csak azt dideregte: – Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Már a szakállam is csak úgy reszket bele! Nyöszörög a fűtő: – Felséges királyom, Életem-halálom kezedbe ajánlom, Most dobtam bele az utolsó forgácsot, Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király. Szigorú paranccsal a kapuba kiáll: – Vágjátok ki kertem minden ékességét, A szóló szőlőnek arany venyigéjét, A mosolygó almát, a csengő barackot, Hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Széles ez országban amíg erdőt láttok, Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok. Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege, Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek, Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, Fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fákból egy szál se maradt ott, Aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak de minden hiába, Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába: – Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege, Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás, Ripegés-ropogás, siralom, zokogás. Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog – A király ajtaja egyszer csak csikorog. Betipeg egy lányka, icike-picike, Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe. Az ajaka kláris, a foga rizskása, Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
– Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi! Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi! Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak. Mért haragszol reám? sohse bántottalak! – Kerekre nyitotta a csöppség a szemét: – Minek szedetted le a házunk tetejét? Hó is hullongázik, eső is szemezik, A mi padlásunkra az most mind beesik: Elázik a bábum kimosott ruhája, Vasárnap délután mit adok reája? Mint amikor nap süt a jeges ereszre, A király jégszíve harmatot ereszte. Szemében buggyan ki szívének harmatja, Szöghaját a lánynak végigsimogatja: – Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom, Bíborköntösömet feldaraboltatom. Bársonyrokolyája, selyemfőkötője, Lesz ezüstkötője, aranycipellője! –
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi, Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi! Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett – S didergő királynak nyomban melege lett! A tükörablakot sarokra nyitotta, Városa lakóit összekurjantotta: – Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember, A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger. Ki is szorult tőlük király a konyhára, Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: – Asztalt terigetni, ökröt sütögetni. Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam, Mint a saját népem – nagy Meseországban...
A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát s a fák Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál...
És reszket a liget, mint zsenge szűzlány, Feszül ezer kis lombkeble keményen S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul, karjait: A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távol illatot És mámoros, piros dalba kezd.
Oh, gyúlt világ! Oh drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja, - a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az izgatott, rab higanyszál: a vén Hüllő világnak újra láza van, Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye S rekedt autótülök, biciklicsengés, Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő, gránit, feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát...
Oh most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöld ínyű habtaréját, Folyók parallel partját, ifjú erdők Testén az átnyilalló, édes allét, A földeken a billió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, Hogy vélük a setét föld felrikoltsa Örök dacát a titkos végtelenbe: Himnuszodat, százszor szent Március!
Ifjúságom reggelében Szívem bút nem szenvedett, Míg a tündérek kertében Lepke-módra repkedett. Ha belső részem hevítni Kezdte a szikrázó Rák: Meg tudták mindjárt újítni A híves Etéziák. Ha szomjúztak a melegtől Eltikkadt tetemeim: A vőlgymetsző csergetegtől Felocsódtak ereim. De most, Lilla, új tüzemnek Semmi enyhítője nincs, Ah, más szomja van szívemnek, Más láng éget, kedves kincs! Most a barlang éjjelében Déli napot képzelek, A bikkek tömött ködében Az árnyéktól tüzelek. A hűvös Etéziáknak Ám megnyitom kebelem, Mégis e gyújtó fáklyáknak Orvosságát nem lelem. Mit? a fagyos Bóreásnak Szárnya alá sietek; De e belső gyúladásnak Tűzén nem enyhíthetek. Sőt gyakran a hóba fekszem Ott kinn a havasokon; S ah! fagyok, mégis melegszem, Nincs nekem tél azokon. Másszor minden lankadásból Testem új életre jött, Mihelyt ittam e forrásból, Mely zúg a bokrok között: De most, noha csípésével Majd kiszedi fogamat, Mégis északos vizével Ez nem óltja szomjamat; Mert megemészti tüzemnek Heve minden cseppjeit, Mihelyt lángoló szívemnek Éri edzőhelveit. Eddig éltem tavasszára Mennykőt az ég nem vetett, S májusi hajnal módjára Csak rózsákkal nevetett; Bennem a kedvet s únalmat Ébreszté szelíd remény: Ezt a kínt, ezt a fájdalmat Nem régólta érzem én. Nem régólta kell szenvednem, Ah Lilla, kellő alak! Ah! csak azólta van bennem, Hogy egyszer megláttalak. Tudom, Lilla, e kin tőled Kerűlt: de nem esmerem. Ah, árthatsz-é? Azt felőled, Lilla, hinni nem merem. Hisz élettel kecsegtette Pillantásod szívemet Úgy van! csak azért sértett e', Hogy gyógyítson engemet.
Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó, nyílj ki már, Nyílj ki: a hajnalba bolygó Gyenge szellők csókja vár. Nyílj ki, gyenge kerti zsenge: Hébe nektárt hint terád, Szűz nyakadba Flóra gyenge Bársonyos palástot ád. Óh, miként fog díszesedni Véled e parányi kert! Óh, hogy óhajtják leszedni Rólad ezt a drága szert! Hadd szakasszalak le, édes Rózsaszál, szép vagy te már. Hej, ha meglát, hány negédes, Hány mosolygó lyányka vár! Nem, nem! egy leány se nyissa Büszke fűzőjét terád, Főldi doktor szép Julissa Néked újabb kertet ád. Ott kevélykedj bíboroddal Ékesebb bíborja közt! Ott kevélykedj illatoddal Kedvesebb illatja közt! Akkor a szép rózsafának Bimbaját árnyékba vedd S benne nőtt kis Rózsijának Képit új rózsákba szedd. Gráciák úgy szállanak le Zőld levélkéidre ma S kedvezőn mosolyganak le Onnan a kis Rózsira. Így piros orcád egészen Gyenge orcájára nő, S Rózsi élő rózsa lészen, Majd ha a világra jő. Rózsa lészen ő magába, Drága Rózsa, drága kincs, Minthogy íly szép kert sorába Semmi hitvány dudva nincs. Drága Rózsaszálba lelte Életét e Rózsaszál. Főldi nedvesség nevelte, Mindenik jó karba áll. Rózsa színű Júliánna, Itt van egy szép rózsa hát, Vedd örömmel s várd utána A parányi Rózsikát. E virágot szép öledbe Vedd be, és míg abba lész, Híved is jussék eszedbe, Hogy köszöntésedre kész. Én, hacsak csalatkozással Fébus el nem áltat ám, Rózsival s vígasztalással Bátorítlak, szép madám! És ha majd jövendölésem Bételik szüret felé, Vígadásom s tisztelésem Bőv jutalmat nyerhet-é? Ah, elég jutalma lészen Tisztelő szívemnek az, Az, ha látom majd egészen, Hogy proféciám igaz. És ha egyrészt tiszta szívem Abb' az inneplésbe vész, Melybe két valódi hívem Kőlcsönös vígságba lész, Majd talám nagy korra érvén A parányi Rózsi is, S rózsa színével megérvén Gyenge elmécskéje is, Majd ha a negyvent megélem, Mint öreg poéta már, S majd ha kedves anyja vélem Akkor a negyvenbe jár, Elbeszélvén Rózsijának Hajdani proféciám: Rózsi a proféciának Vígadozni fog talám. S rózsa színekkel virúlván, Gyenge szája lánggal ég, S csókokat rak rám, pirúlván, Két fagyos kezemre még.
Kívánok Mindenkinek nagyon szép vasárnapot, jó pihenést, kellemes kikapcsolódást!
Tóth Árpád Vasárnap
Ó, lesz-e nékem valaha Egy csendes, barátságos kertem, Hol fényes lombú fák között Hosszan, békén lehet pihennem? Hol bölcsen elemezhetem Megélt, elmúlt tragédiáim, S csendesen mosolyogni látnak Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam S agyamban csöndes, öreg eszmék? Miket szép, széles gesztusokkal Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk? Kinyitnók a klub ablakát, Ragyogna ránk a holdkorong, S múltról zenélő szívvel ülnénk: Öreg szobrok, vén Memnonok...
De biztos-é, hogy mindenik Öreg szívre leszáll a béke? S hogy ami most fáj, akkor édes? Vagy jobb, ha most szakadna vége? - Ki a körútra szaporán, Ki! a vasárnapi zsivajba! Itt benn valami fojtogat, Félek magamba...
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomorúságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted? Figyelj ide hát: példát mondok: ha fekszem álmatlan és képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek...
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem: én már csak tégedet szeretlek.
Tudod arra gondoltam, mióta ember az ember, sok igazságot gyűjtött össze, ami boncolgatva tökéletes, minden apró pontja megállja a helyét, de összességében hamis szinte az egész, elveszik az ember a részletek igazságában, és közben nem veszi észre, hogy virág helyett gazt nevel, hogy emelkedés helyett süllyed, s mert mindenki gyomot öntöz, mert mindenki vele süllyed, azt gondolja, áll egyhelyben, néha egy-egy zuhanót látva még azt is hiszi, hogy kicsit ő még szárnyal is, ahelyett, hogy virágos kertté tenné az életet, szorgalmasan a halálnak ássa a sírokat, annak a halálnak, amelyikről csak elképzelései vannak, talán a látszat halálát hiszi a valóság halálának, tévedésé köré rengeteg bizonyítékot begyűjt, ami csak a feltételezett halálhoz képest igaz, az örökléthez képest iszonyú nagy butaság, sok tévedése van az embernek, például, hogy a tisztaság korhoz kötött, hogy aki meg akar maradni, óhatatlanul bepiszkolódik, vagy, hogy egyszer élünk, csak így, másképpen nem lehet, hogy a világnak megvannak a farkastörvényei, ami biztosan igaz, csak hát nem a világnak, hanem a vadonban eltévelygett embernek, aki azt képzeli, a kisgyermeknél erősebb, ami megint csak igaz lehet, és mégis, az élet királya a kisgyermek, aki pedig az erejével henceg, az rabszolgája csak az életnek, őt más nem, őt csak az élet győzi le, az ember mindent akar megszerezni, és nem marad arra ideje megtartani, ami, ha innen nézzük, igaz, hogy aki élni akar, annak kell gyarapodnia, de ha máshonnan, a rohanva érkező öregség felől, a magunk mögött hagyott romokra, feleslegesen gyűjtött szemétre tekintünk, akkor talán mégiscsak szebb lenne, ha megőrizné az ember a vele született ártatlanságát, ha a fehér megmaradna fehérnek, talán egyszer kiderülne a világ, és kiderülne az ember óriási tévedése, hogy élni másképp nem lehet, és talán ez is tévedés, mert azt hiszem, a valódi igazság az, hogy szeretet nélkül lehetetlen emberként megmaradni embertelen világban.
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a viz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene. Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki. Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut, titkon, lopva, félve Anyjában nézi vágyva önmagát. Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel.
Vedd észre, hogy: vagyok. Vedd észre s adj jelet. Beszélj - vagy legalább rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk nem nyugtató a csönd, fölgyűlik, mint a sár, s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is, mitől engem kimélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit
Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe. Tapogatózó ujjunk alatt ver a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a nap és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön és pontosan kirajzolódik minden vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyogjanak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetkezik. És nem tudjuk már elbocsátani.
Az egész világ feléledt S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend. Enyelegnek a juhnyájak, Tehenek, lovak futkosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek. Ihon, a kinyílt mezőkben, Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
A hang megtört mozgás, mint ahogy a szín megtört fény. A szám és a zene a legszorosabban kapcsolódik. A hang önmagától kapcsolódik a mozgásba. A szín az anyagnak és a fénynek semlegesített állapota. Az anyag fény akar lenni, a fény törekvése épp az ellenkező. Lehetséges, hogy minden kvalitás a fenti értelemben megtört állapot.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így? Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett – és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád, nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényű pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén, A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltünt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott...
A valóság
Adjuk meg hát, ami jár
a testnek, az érintésnek
hallgatásnak és
álmodozásnak, tudom
a valóság mindig sivárabb
jó, hogy vannak a levelek:
mesélj – s én mesélek,
kezemet így tán eléred
a lelkek alagútján át
jöjj hozzám, segíts
át az éjszakán,
ma nagyon nélküled
vagyok, hiányod fáj…
Melletted minden reggel Vidáman ébredek fel, S könnyűnek érzem mindenem. De néha egy hang a szívemben Új útra szólít engem, Talán nem érted meg sohasem, hogy
Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen. Miért is nem lehetek egyszerre két helyen, Óóó Istenem, miért nincs két életem?
Mennyivel könyebb volna, Hogyha két életem volna. Egyet örökre odaadnék neked, A másik szabad lenne, Minden nap szárnyra kelne, S mindenkit szeretne, akit lehet.
Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem. Bár volna két életem, hinnék mindenkiben! Óóó Istenem, miért nincs két életem?
Hogyha két életem volna, Az egyik gyengéd volna, Magadhoz láncolhatnád. De a másik örök volna, S ha a világ elpusztulna, Akkor is tovább lobogna.
Ha volna két életem, nem fájna semmi sem. Bár volna két életem, nevetnék mindenen! Óóó Istenem, miért nincs két életem?
Annyi mindent kéne még elmondanom S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk
Mint a villám tépte magányos fenyő Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél
S bár a lényeget még nem értheted Amíg nem éltél nehéz éveket Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk Mi egy vérből valók vagyunk
Mint a leszakított haldokló virág Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág Mint a porba hullott mag, mi többé nem ered Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.
S bár a lényeget még nem érthetted Amíg nem éltél nehéz éveket Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk Mi egy vérből valók vagyunk!
Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy... Csak nem "biztonságban élni". Mindig várni vihart és a tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: "itt van". S oltani és védekezni.
Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák már mind jóreggelt kivántak, fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg, kábitó tavaszi levegőbe. Tetszhalott, meztelenül dermedt fák hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak s ezer színű palástot vesznek magukra. Megmozdulnak az erdők, suhognak, ringanak, muzsikálnak. Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek virágos fogata, s jótorku kicsi madarak imádságos himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt. A nap is megbolondul s mint őrült tékozló és megbabonázott, csilingelő aranysugarak zuhatagját hajigálja a hegyekre és a mezőkre. Patakok cserregnek, zizeg a fü: Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!
Én vagyok csöndes egyedül. És azon gondolkodom: hiszi-e majd nekem valaki, aki ezt a verset olvassa, hogy ebben a nagy felébredésben én lefekszem – és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között csukott szemmel, csöndesen elaludni?
Néha rám talál a félelem, velem vagy még, vagy csak képzelem. Hisz tudom jól, hogy a szerelem elszáll, csak a megszokás él tovább.
Csendben nézlek ahogy elalszol, Tested kérdés nélkül válaszol. Hisz tudod jól, hogy őrzöm az álmod, bármi jön majd a hajnal után.
Gondolsz-e rám, amikor nem mellettem alszol el. Gondolsz-e rám, amikor magányom nem érdekel. Gondolsz-e rám, amikor messze jársz már, s valaki másra vársz talán. Akkor is gondolsz-e majd rám?
Lassan vánszorog ma minden perc, érzem belülről már mást ölelsz. De tudom jól, ha a szerelem elszáll, csak az emlékek élnek tovább.
Gondolsz-e rám, amikor nem mellettem alszol el. Gondolsz-e rám, amikor magányom nem érdekel. Gondolsz-e rám, amikor messze jársz már, s valaki másra vársz talán. Akkor is gondolsz-e majd rám?
Gondolsz-e rám, amikor nem mellettem alszol el. Gondolsz-e rám, amikor magányom nem érdekel. Gondolsz-e rám, amikor messze jársz már, s valaki másra vársz talán. Akkor is gondolsz-e majd rám?
Látom: ma erre jártál, nyomot hagytál a harmatos gyepen. A madarak is tán azért dalolnak, s az Isten is azért mondá talán: ma szép idő legyen!
Azért kelt fel a nap is ilyen korán, hogy csókolhassa azt a kis nyomot, amely a bükkerdőig elvezet. A bükkerdőbe már be sem tekint: a bükkerdőben úgyis elveszett.
Azért esett ma harmat, hogy merre jársz, parányi nyom legyen. S legyen amit egy furcsa vándor csókolgasson a harmatos gyepen.
Az ének fényét a szürkeség lobbantja föl a fény a fül fénye mindent beföd s a szem nyugodtan hunyorog érzi hogy a jó erő erősebb közeleg a szem fénye is már s akkor ki lehet állni az ég alá: a csontok furataiban a vér vastag nedveiben s a szív sikátoraiban fölkél a nap
Ó hajnali madárkar!
2
Valami jöttmentnek néznek bizonnyal a kert madarai a rengeteg friss levél virág formálódó gyümölcs közt a gazdag földön melynek asztalán ők táplálékuk mindig meglelik valami jöttmentnek ki úgy remélik kicsit marad csak és máris továbbáll mert napnak fénynek levegőnek és állatnak és növénynek az egész békésen zümmögő harmóniának nincs semmi de semmi szüksége rá Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz most április van rólatok kellene verset írnom tavaszi verset De én már jó néhány nap óta egy korhadt törzshöz járok vissza folyton mely mégis így is koronát nevel s holott a pusztulás országa szinte úgy tartja magasba az életet mint vénasszony-kar virágkosarat
Az ágyék és a mell a száj s az izgatott kezek - nem ó nem értük! A szerelem nekem inkább erőt adott Ha szerettek hitük nem szenvedélyük az volt számomra jobb
A tavasz és a nyár előszül pusztaság néz rám ha visszanézek De holtig integet néhány virágos ág s beszórja végig a kopár vidéket virág virág virág.
Tenyereit a nyár fordítja kifelé: mutatja sarjadó szegénységét. Halomba gyűlik a szenny. A hajnalok szeme folyton zavarosabb, folyton mogorvább a lombok beszéde. -
Kire árnyat vetett a termékenység, egyre több fényben ragyogsz. Nyugodtan magasodsz ki a kert romjaiból a gyengülő termékenység erőszakos jelei közt virágzón, sérthetetlenül. -
A négy fal közé kényszerít majd a hideg. Az ablakon betódulnak a gyász kietlen képei, s belülről gazdagon sugárzik szét a biztatás - temetőkápolnából hívők éneke.
És én is elbírom. Jut majd elég belőled számomra is. Az éjszakák fagyában megmelengetsz. Szemébe mondom a hivalgó pusztulásnak igazságod győzelmes érveit.
A bőröm vágyó kézhez érni a számra szomjas szájhoz érni a szómra szomjas fülbe szólni a vágyam vágyó ölbe hullni - -
Három milliárd idegent gondommá te varázsolsz Ha veled a poklokra szállok akkor tudom mi másnak a pokol Ha veled az egekbe szállok akkor tudom hogy mi másnak az ég A testeden szétránduló iszony a testedben szétáradó öröm a katekizmusom
Tőled tudom: "Azért vagyunk e földön hogy aki szintén e földön van segítsük élni"
Lám ha éjszakánkint álmod útvesztőiben el-nem-érhetőn bolyongsz fázom hiába rántom állig paplanom
Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz, nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat, nem törődsz velem, Istenem, sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant bomba aluvó vízek mélyein.
Tornyosodik a bűn a szivemen, és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn, normáim elmentek veled, nincs már külön a sáros és a tiszta -, elkeveredtek bús hiányodon.
Szorongok, mint vihar előtt a föld: lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe -, minden dörgésnél rémesebb, ijesztőbb minden cifra átkozásnál, - a halott anyák hallgatnak csak így.
Szólalj meg bennem, régen-hallgató! mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer, törődjél velem, Istenem! mindegy: veréssel vagy simogatással, csak érezzem, hogy van hozzám közöd.
Ez már nem szerelem többé, nem két ember kötése, keringő tánca egymás ellen, kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak, itt már az érzékek csak befele hatnak, egymást ha kívánjuk látni: elégséges állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer, s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek! Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek. S aki magát rontja, pusztul igazán csak, s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, aki kettős vágyból válik maga-eggyé, aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, mindenképp a saját bajait tetézi.
Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba. Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály, s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte. Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró, szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár. Látta az összegyürődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok égi beszédét, melyre a fül süketen tárul. Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. - Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén biztos bölcsesség égett, - több és kevesebb a tudásnál, ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe, mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül - s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át gőzölgő lihegéssel utánad iramló rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.
Nyitra megyének kellős közepén van egy kis falu. De akkorka falu csak, hogyha a piaca közepén elmiákolja magát a bíró macskája, a legszélső viskóban is hideg rázza az egereket. El se tudja gondolni az ember, hogy ebben a szegény kis faluban hogy fért meg valamikor olyan nagy úr, mint Mátyás király. Úgy volt az, hogy akkoriban nagyon gonosz világ járt a Felvidéken. Fagyos nyár, esős tél, száraz tavasz, éhhalál, nyomorúság az egész vármegyében. Hullott az ember, mint ősszel a légy, s fölhallatszott a nagy jajszó a király udvarába is. Így esett aztán, hogy Mátyás király útra kerekedett, s bejárta kíséretével az ínséges tájakat. Vigasztalta, biztatgatta a föld népét, s nyújtotta a tanács mellé a kalácsot is. Nagy társzekerek hordták szét a piros búzát, a fehér lisztet, amilyent azon a tájon boldogabb világban se látott a szegény ember. Áldotta is jótevőjét a nép, mint az Isten angyalát. Harangzúgás fogadta, amerre járt, s csókolgatták a köntöse szélét! - Áldja meg az Isten a lába nyomát is! A nyitrai kis faluban is minden ember kitódult a határra királyt fogadni. Ahogy kiugratott az erdőből aranycsótáros lovon egy aranydolmányos levente, akkora éljent kurjantottak neki, hogy megreszketett bele az egész falu. Pedig nem is a király volt az a bársonydolmányos, csak az inasa. A király gyalog jött, szürke köpönyegben. Csak akkor tudták meg a falusiak, hogy ez az igazi, mikor fölemelte a karját, és odamutatott az országútra, ahol a búzás szekerek dübörögtek: - Ez a tiétek! Örömében egyszerre térdre borul az egész falu a harmatos zöld fűben. Nem maradt ott talpon egyéb, csak a király meg egy szöszke siheder gyerek. Rángatták is a suhancot, előre-hátra. - Térdre, Béni! - Nagy úr ám ez, hékás! - Tán gyökeret eresztett a lábad? A kisbíró röstellte a legjobban, hogy ez a csúfság érte a falut. Nagy ijedten súgta oda a gyereknek: - Mindjárt leütteti a király a fejedet, ha le nem térdelsz előtte. Megzavarodott a gyerek, tekingetett előre-hátra, végig-végigsimogatta a térdén a nadrágot, de utoljára mégiscsak azt mondta: - Nem lehet. De ezt aztán olyan keményen kimondta, hogy meghallotta a király is. Odaállt a gyerek elé, és rászögezte szúrós szemét. - Mi nem lehet, te gyerek? A fiú állta a nézést, nagy fekete szemével bátran visszanézte a nagy urat. - Az nem lehet, hogy én letérdeljek. - Miért nem lehet az, te gyerek? - Azért, mert az ünneplő nadrágom van rajtam, s csupa harmat lenne a térde a zöld fűben. Pedig édesszülém nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, mint a két szememre, mert keservesen kereste a rávalót. Meg... meg... De itt már úgy nyögött a gyerek, hogy a király meg nem állhatta szó nélkül. - Mondjad csak, fiam, bátran, mondjad! - Meg azt is mondta - sütötte le a fiúcska a szemét -, hogy ha elkeverem a nadrágot, bizony a király nem ad helyette másikat. A király olyan jóízűt nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Megsimogatta a gyerek lángba borult képét. - Mi a neved, fiacskám? - Birinkei Béni. - Mi az édesanyád? - Gyapjúnyíró özvegyasszony. - No, fiam, Béni, tiszteltetem az édesszülédet, mondd meg neki, ezután majd én varratom neked a ruhát, amiért olyan szófogadó gyerek vagy.
A király szavának állt, s egész életében gondot viselt Birinkei Bénire. Nagy úr lett belőle, címeres nemes, s olyan furcsa címer nem volt több az országban, amilyen az övé. Harmatos zöld fűbe mezítlábos parasztfiúcskát festett a címerfestő, ahogy a kezével a nadrágját simogatja.
A nagy kalappal való történet egy kicsit gondolkodóba ejtett. Nini, hátha a ködmöntündér is csak ilyen figurázás. Hátha egyszer arról is kiderül, hogy egy morzsa tündér se lakik a juhbőrben.
Esteli vetkőzéskor sokszor el-elnézegettem a ködmönt, hogy hátha vallana valamit, de nem volt azon még egy feslés se. Még csak meg se kopott, olyan friss volt minden virágja, mint az utolsó öltés órájában. Pedig hordtam télen-nyáron, akárhogy ellenkezett velem a tündérke, hogy ez nem uras. Ebben az egyben nem engedtem neki. Azt mondtam mindig, megfogadtam az édesapámnak, hogy addig hurcolom a ködmönt, míg benne tart, a fogadásomat pedig meg nem szeghetem.
- Makacs vagy, kis Gergő, mint az állott szövet - csóválta meg a fejét bosszúsan a tündérke, és aztán hirtelen hozzátette, hogy tán szolgabíró koromban is ködmönben akarok járni.
Azt hitte, hogy ez borzasztó ravasz kérdés, de én még ravaszabb feleletet adtam rá. Azt, hogy miért ne járnék, a birka is csak azt a ködmönt hordja birka korában is, amit bárány korában viselt. Minden vitatkozásunk ezen végződött, és ilyenkor a tündérke nem tudott mást tenni, mint hogy kivett egy kockacukrot a békateknős pikszisből, s azt elfelezte köztem meg az öreg kanári közt. Szemmel láthatólag nagyon okos fiúnak tartott az ilyen feleletekért.
Attól igazán nem kellett tartanom, hogy ki találom nőni a ködmönt. Áldja meg az isten a drága kezet, amely szabta, úgy volt az szabva, hogy kétszer is belefértem volna. Hanem azért tudja az isten, hogy történt, egyszer-kétszer mégis nagyon szűknek éreztem az én bő ködmönömet.
Egyszer például, ahogy a város szélén a homokbányák körül métáztunk a pajtásaimmal, látom, hogy az egyik bánya felől kikanyarodik az országútra egy asszony. A feje be van kötve nagykendővel, a hátán zsákot cipel. Az bizonyosan tapasztófölddel lehet tele, mert nagyon meggörnyed alatta.
Rátátom a szemem az asszonyra, s ahogy a szél meglibbenti a kötőjét, arra gondolok, hogy nini, de olyan kötője van ennek a néninek, mint szülémnek.
- Vigyázz, Gergő! - kiált rám az adogató, a Veszkény prókátor fia, és fölhajítja a labdát.
Fölütöm olyan magasra, hogy tán vissza se esik többet, a fiúk hátrameresztett nyakkal néznek utána, de az én szemem megint csak a nénikén van. No, egészen szülémet formázza így messziről. Az ám ni, mintha mondta volna is szülém a múlt vasárnap, hogy tapasztani kellene már a malomházat, mert mind kimozgósodtak a téglái.
- Vigyázz, Gergő! - kiált megint Veszkény Gyuszi, és akkorát suhintok a labdára, hogy a szőlők aljáig szaladnak utána nagy kurjongatva a többiek.
Én meg nézek az asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a zsákot, de inkább magától esik az le a válláról. Ráül, törüli az arcát a kötőjével, és felém fordul egy kicsit. Megdobban a szívem: szülém az csakugyan! Valaki mintha megtaszítana: szaladj hamar, segíts neki! Mennék is én, de már szállingóznak vissza a fiúk. Sok az úri gyerek köztük - mit szólnak azok hozzá, ha megtudják, hogy az én szülém az a zsákos néni?
Visszaérnek a fiúk, azt javaslom nekik, forduljunk nap ellen, mert ha szemembe tűz a nap, nem látom a labdát. Pedig nem a naptól akartam én elfordulni, hanem szülémtől. Én csakugyan hátat fordítottam az országútnak, hanem a többiek meg most kerültek vele szembe. A Tarán kapitány Laci fia mindjárt el is kiáltotta magát:
- Fogadjunk, Gergő, hogy azt a nénit én ennyiről is hátba tudnám hajítani!
- Elhiszem - nyitnám feleletre a számat, de abban a percben mintha megszorítaná valaki a nyakamat. Odakapok ijedten, körülvesznek a fiúk:
- Mi az, Gergő, tán lódarázs szállt a nyakadba?
- Szorít a ködmön - mondom, és kieresztem a gombot a nyakán.
Nem ért az semmit, most meg már úgy éreztem, mintha a vállamat szorongatná valami erős marok. Lopva hátranézek: fölállt már szülém, nyalábolgatja a zsákot. Fölemelem az ütőfát, de ki is ejtem a kezemből mindjárt. Még el is jajdítom magam, mert most meg már a csuklómban érzek olyan szúrást, mintha csakugyan a darázs csípte volna meg.
- Vesd le a ködmönt! - kiált rám a nagy Cintula. - Az a bajod bizonyosan. Hogy lehet nyáron ködmönben járni?
- Vesd le, vesd le! - biztatnak a többiek is, s megfogom a ködmön szélét, hogy majd kibújok belőle, mert csakugyan nagyon akadozik már a lélegzetem.
Az ám, csakhogy a ködmön nem ereszt. Mentől jobban kapálódzom, annál jobban fog. Tapad hozzám, mintha összenőtt volna velem.
- No, majd segítünk - mondják a fiúk, s belém kapaszkodnak hárman-négyen. Őróluk csurog a verejték, énrólam meg szakad.
Ahogy megfordulok birkózás közben, látom, hogy szülémnek hátán van már a zsák, meg is indult vele, de úgy tántorog, hogy mindjárt elesik. Erre aztán elsikítottam magam:
- Édesszülém! - és szétlökdösve a fiúkat, árkon-bokron keresztül rohantam ki az országútra. A többiek persze utánam.
Mire utolértek, akkorra már én ott térdeltem szülém előtt, és könnybe lábadt szemmel könyörögtem neki, hogy én vihessem haza a földet.
- Hová gondolsz, kis bolondom? - mondta nevetve, de az ő szeme is telefutott könnyel. - Hiszen meg se bírnád mozdítani. Aztán meg mind elkeverné a drága szép kisködmönt.
S megsimogatta a ködmönt, amely nem szorított már egy csöppet se. Gyöngéden, puhán libegett rajtam, s mintha a belevarrt színes virágok mind megelevenedtek volna. Szerettem volna, ha a fiúk is észreveszik ezt a változást, de azoknak csak a zsákon volt az eszük-lelkük. Mind vinni akarta, és boldog volt, aki legalább hozzá érhetett. Utoljára a nagy Cintula kapta a hátára az egyik végét, Veszkény Gyuszi és Tarán Laci osztoztak a másikon, a többiek meg két oldalról kapaszkodtak bele. Nekem nem jutott belőle semmi, szülémmel fogództam össze, aki nem győzött hálálkodni, hogy neki milyen jó kisfia van.
Az ám! A jó kisfiúnak égett az arca szégyenletében, mint a tűz. S csak azért nem vallottam be szülémnek, hogy én vagyok a világon a leghaszontalanabb kisfiú, mert nem akartam megrontani az örömét. Szegény, nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a sok gyerek telezsibongta az öreg malomházat, amely ennyi vidám lármát száz esztendő alatt se hallott. Tarán Laci mindjárt hozzá is akart fogni a tapasztáshoz is, s ha ránk nem estellik, tán még most is ott gyúrjuk a sarat.
Szép holdvilágos éjszakával végződött ez a nap. Malvinka nyitva hagyta az ablakunkat, s a behulló holdfényben alig tudtam elaludni. Csukogattam, nyitogattam a szememet, s egyszer, ahogy kinyitom, látom, hogy a szék karjára akasztott ködmön kinyújtja felém a két ujját.
A tündér - gondoltam félálomban, és nem ijedtem meg egy csöppet sem.
A két ködmönujj pedig egyre közelebb jött hozzám, s mire az arcomig ért, akkorra már kéz is volt benne, reszelős, kemény, mégis puhán fogó kéz. Végigcirókálta az arcomat, éreztem, hogy az egyik ujján nagy gyűszű van.
- Apám - mondtam repdeső szívvel, és boldogan süllyesztettem bele a fejemet a két tenyérbe, úgy aludtam egész éjszaka.
Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a tűből. És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.
Illan a, tűnik a hó, olvad a, reccsen a jég, itt is, amott is a friss fű ki-kidugja fejét, bomlik a, pattan a rügy, égre sivít föl a fütty, fák közt surran a szél, s a mély-kék ég üvegén fecskecsapat csivitél.
Aranyalma ághegyen. Bari bég a zöld gyepen. Cirmos cica egerész. Csengő csikó heverész. Dongó darázs döngicsél. Esik eső, fúj a szél. Füsti fecske ficsereg. Gerle, galamb kesereg. Gyom között gyors gyík szalad. Harmatos hajnal hasad. Itt van már a zivatar! Jó az anya, jót akar. Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete... Nádat a szél legyezi. Nyúl a fülét hegyezi. Orgonafán méhike. Összerezzen őzike. Patakparton pipitér. Róka szava kicsit ér. Susog a sok sasmadár. Szilvafára szarka száll. Tücsök tarlón hegedül. Tyúk az árkon átrepül. Uccu, csípd meg, hóha, hó! Ürgét fogott a Sajó. Vércse vijjog délelőtt. Zörgetik a vasfedőt. Zsindelyezik a tetőt.
- Mi szél hozott, kis futár? - Nem szél hozott, napsugár. - Kedves gazdád ki lehet? - Fűnevelő kikelet. - S mi a jó hír aranyom? - Sárgulhat a kalapom! - Jó a hír, jó a hír, Isten hozott, gólyahír!
„Mi a boldogság? A harcban született nyugalom. Először van a harc, s utána a szavakkal leírhatatlan, s minden emberi örömnél gyönyörűségesebb beteljesedés.”
Nagyon sok szeretettel köszöntelek Benneteket ezen a szélviharos, esős hétvégén. Február utolsó hetében járunk - a jövő héten március, a meteorológiai tavasz kezdete. Szépet Mindenkinek!
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai,különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? Nap vagyok Megbocsátod-é, hogy leperzseltem hófehér karod? Ősz vagyok. Megbocsátod-é, hogy ingválladra tört levelet szórtam? Fű vagyok. Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat? Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben? Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Vers helyett szívesen szőnék ma lompos szőnyeget puha gyapjúból szobádba, pompás Perzsia száz mesés színével ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely tiszta ágyad előtt heverne mindig. Reggelente, mikor lelépsz az ágyról s lenge inged alatt tüzelve borzong álmos tested a hűvöses homályban, tennéd rá puha lábadat mezítlen. S míg csiklandva becézi bársonybolyha zsenge talpadat és meleg bokádat, bágyadtan bizseregve énreám és szomjasan tapadó szájamra gondolj.
Éjjel meglátogatott. Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon. Megsimogattam nagy hűvös haját: az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró. Meg akartam csókolni. Huncutkásan megfenyegetett. Aztán megígérte, hogy gyakran eljön. Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át, s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.
Szelíd hárfával siratlak halványszinü rózsa, pasztell-fényü színes ablak, finom, gyenge rózsa, gyenge, lengő és esengő, hold ezüstje mossa, ezüst-zengő csöppnyi csengő, édes kicsi rózsa!
Halál harmatát ki itta, lenge, szűzi, drága, fehérarcu kármelíta, zsenge rózsa ága, keskeny ajkad égi csókra nyílott, tiszta mátka, szép erények rózsacsokra, rózsaszínü ága.
Máris mentél, alig jöttél, így vagyon megírva, fájó illatot köhögtél, sárga rózsa szirma, várt a messzi csillag-oltár, csupa perzsa, szmirna, alig voltál, beleholtál, sárga rózsa szirma.
Liliomon éldegélsz most, rózsa lett a vérted, habfelhőkön mendegélsz most s dalomat nem érted, pedig lelkem sírna, sírna, vagy röpülne érted - Hull a földre rózsa szirma, amint megigérted.
Mennyi rossz tett, csúnya emlék, én voltam, ki tette, akasztófát érdemelnék s rózsát adsz helyette, buja voltam és goromba és gőgös felette: nem borulhatsz hát karomba, rózsát adsz helyette.
Arcod édes égi fényt vet, hull a rózsa, hull, hull, kék felhőn vár Vőlegényed, hull a rózsa, hull, hull, tapsikolnak mind a szentek, hull a rózsa, hull, hull, amint kézenfogva mentek, hull a rózsa, hull, hull.
áttetsző és lenge kis szent, rózsákat pazarló, kérd meg énhelyettem Istent, hogy ne nézze gyarló voltomat és hadd mehessek, hol a Hold a sarló, vándortársatok lehessek, rózsákat pazarló.
Szelíd hárfán hadd mulatlak, halványszínü rózsa, Isten házán szines ablak, égszín gyenge rózsa, zsenge, lengő és esengő, Krisztus csókja mossa, csókkal zengő csöppnyi csengő, édes kicsi rózsa!
Mindörökkön élni, élni adassék meg nékem, lábatoknál üldögélni rózsalevélkéken, Krisztussal s Veled beszélni fent a tiszta égen, éldegélni, üldögélni rózsalevélkéken.
Angyalsóhaj illatából szirmokat csinálni, csillagházunk ablakából földre ledobálni, szent szerelem szüzi bokra, egy szobában hálni Veletek és ágyatokra rózsákat dobálni!
Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa, s végtelen éjjel ködharmata hull, én mellédsimulok hangtalanul. Ha árvaságod szívet-facsaró, csak szólnod kell és támaszod leszek, élő, egyszerű rózsafakaró. Ha síró, szellemjáró éjfelen végigszáguld a szél zúgva, seperve, eldughatod az arcod kebelemre. Ha babonázva arcodba mered a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc, elfödöm gyöngéden a szemedet. Ha fáj, ha üldöz valami titok, belefújok egy kicsi ezüst sípba: gondot-űzni tündéreket hívok. Alkonyatkor a napba bámulunk, imádkozva, míg eljön a sötét és álmodjuk az egymás közelét. S mikor szirmodat sóhajok se tépik, egy frissharmatú, boldog éjszakán, ketten, szótlanul felnövünk az égig.
Elszenderült a Semmi És azt álmodta, hogy Valami lett, S az a Valami - én vagyok! És azt álmodta, hogy a messzeségben Előttem egy szent Cél ragyog, Egy ismeretlen Cél, Amely felé megyek, megyek... És jönnek szembe utasok És kérdeznek: honnan jössz? És felelek rá: nem tudom! És kérdeznek: hová mégy? És felelek rá: nem tudom! Lopódzva jő az Alkony, - Lilába olvadnak a zöld mezők És szürkébe a kék hegyek, És én fáradtan, csüggedt fővel Megyek, megyek! ... - - - - - - - - - - - - - - - - - - Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
Tudod arra gondoltam, mekkora döbbenet lehetett az első felismerés az embernek, hogy az az apró, az a jelentéktelen, halálraítéltnek tűnő mag, megfelelő körülmények között óriási fát képes szülni, milyen nehéz lehetett elhinni, hogy a semmiből lett a minden, a mag életútját kellett végig kísérni, hogy a hihetetlen hihető legyen, de a leghosszabb út az lehetett, míg az ember gyanakodni kezdett, míg összefüggést felfedezett, nagy csoda volt az akkor, ami ma már természetes, az ember csak azt a csodát hiszi, amit megtapasztal maga is, de ahogy kezével foghatóvá válik, többé nem hiszi csodának, hiszen az a rendje a világnak, hogy az apró magocska teremti a hatalmas életet, az agynak felfoghatatlan, mindaddig az, míg a feltámadt halott kezén meg nem tapogatja a sebeket, elhinni nagyon nehéz a tapasztalatlan, a gyengéd, az örök ifjú szeretet erejéről hallomásból nem is lehet, hogy hegyeket mozgat meg, hogy világot tart össze, hogy a hiánya összezavar mindent, míg nem találkozik vele, míg nem látja az általa gyógyított sebet, addig nem hisz benne, és nem hisz annak az ember, aki bizton állítja, hogy csodát tesz vele, hogy róla a hatalmas követ, a hatalmas lelki terhet egy könnyed mozdulattal leemelte, hogy boldogságot hozott a legnagyobb boldogtalanságba, hitetlen az ember, míg nem találkozik vele, míg gyógyultnak, a saját gyógyíthatatlan sebeit nem látja, de ha különleges balzsamával tesz a szeretet csodát, akkor az olyan természetes lesz, mint a mustármag ereje, hiszen ez az életnek a rendje.
“Nemcsak azért szeretlek, ami vagy, Hanem amivé válok, amikor velem vagy. Nemcsak azért szeretlek, amivé magad tetted, De azért is, amit velem teszel. Szeretlek, mert többet tettél bármely krédónál: Tetted, hogy jól érezzem magam; és jobban Bármily végzetnél, tetted, hogy éljek boldogan. Egyetlen érintés nélkül tetted ezt, Szavak nélkül, jelek nélkül. A lényed volt az, mely ezt művelte. S talán épp ebben áll a barátság.”
“Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között, És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal, És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó, És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked. És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz… Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.”
“Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”
“Veled boldog vagyok, Veled szelíd vagyok, Veled erős vagyok, Veled nyugodt vagyok, Veled mindig mosolygok, Veled én, énmagam vagyok, Nincs többé olyan, hogy nélküled, Tervem és jövőm van veled.”
“Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózadonunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.”
"Életünkben sokszor érnek megpróbáltatások bennünket, és mi nem kerülhetjük el őket. De ezeknek is van valamilyen értelmük. Csak akkor értjük meg, miért voltak, amikor már túljutottunk rajtuk."
Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan. Az élet szépség - csodáld meg. Az élet boldogság - ízleld. Az élet álom - tedd valósággá. Az élet kihívás - fogadd el. Az élet kötelesség - teljesítsd. Az élet játék - játszd. Az élet érték - vigyázz rá. Az élet vagyon - használd fel. Az élet szeretet - add át magad. Az élet titok - fejtsd meg. Az élet ígéret - teljesítsd. Az élet szomorúság - győzd le. Az élet dal - énekeld. Az élet küzdelem - harcold meg. Az élet kaland - vállald. Az élet jutalom - érdemeld ki. Az élet élet - éljed.
Tudod arra gondoltam, mikor a fürdőzők az állóvizet felkavarják, a nap nyugtával, a strandolók távoztával, a tóban ott marad a káosz, fönt van, aminek lent kéne lennie, a víz a homokkal keveredve, hogy milyen a tiszta vizű tó, csak akkor látható, amikor teljesen megnyugszik, ha nem zavarja semmi, hasonlít hozzá a csend, az embernek a csendje, amit a nappali fürdőzők maguk után hagynak, maga a káosz az a csend, külső hangja ugyan nincsen, de belül dübörög, hogy a csönd valódi legyen, le kell tisztulnia, a nem odavaló dolgoknak le kell ülepednie, hogy valódi, lélekig hatoló, megváltó csönd legyen, a gondolat is olyan, mint a tó, minek a vizét a fürdőzők felkeverték, neki is le kell tisztulnia, hogy legyen belőle valódi, kristálytiszta, a káosznak kell meghalnia, hogy megszülessen a valódi csend, a valódi csendben a valódi gondolat, az érzés is olyan sokszor, mint az állóvíz, mit felkavartak a jókedvű fürdőzők, a valódit nem látni a mindenhol jelenlévő homokszemtől, de ha egyszer az érzés letisztul, ha lent lesz, aminek lent kell lennie, és fönt, aminek fönt van a helye, akkor talán látható lesz az igazi, a kristálytiszta szeretet. 2010. febr. 24.
Nem a természet teremtett: Megálmodott valaki. Úgy születtem, hogy a lelke Káprázattal volt teli. Első percem varázslat volt, Szép, akár egy ének: Élek, amíg álmodom, és Álmodom, míg élek.
A mesék népe fogadott be, Ő látta meg álmom, Közöttük már otthon vagyok Bárhol a világon. A Képzelet tart össze minket, Nem helyek vagy népek; Élek, amíg álmodom, és Álmodom, míg élek.
A mi világunk végtelen, és Sok benne a rossz dolog. Rájöttem: sok ember ébren Jár, amíg én álmodok. De néha ők is álmodnak még, És ezért nem félek: Élek, amíg álmodom, és Álmodom, míg élek.
Addig, míg a Káprázatnak A Tél nem vet véget: Élek, ahogy álmodom, és Álmodom, hogy élek. "
Tanulok bölcs, egyszerű életet, nézem az égboltot, Istenhez esdve, s hogy elcsitítsam riadt szívemet, sokáig elcsavargok minden este.
Száraz lapu zörög a domb alatt, ősz lankasztja az égő berkenyéket. Én verseket írok, vidámakat, rólad, múló, múló, gyönyörű élet.
Hazamegyek. Megnyalja kezemet lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol. És nézem a tavi fűrésztelep ormán kigyúló fényt az ablakomból.
A csendet csak ritkán zavarja meg a gólya, ahogy leszáll az ereszre. És hogyha az ajtót megzörgeted, talán már fel sem figyelek a neszre. - (fordította: Rab Zsuzsa)
Távoli tájakon, messzi vidéken, csillagok árnyain eljut a dal, eljut-e Hozzád földi levélben emberi szó, s aki szólni akar? Sorsod az út, pora hinti magányod: érted-e már Te a kinti világot?
Itt mi e bolygón rajzolunk egyre régi meséket az új sivatag sárga vizére, álmodunk hegyre szép birodalmat és csillagokat, s könnyeinktől menekítsd a virágod: érted-e már Te a kinti világot?
Róka barátod megszelidült, de farkasok gyűlnek az éj tenyerén. Fél, aki kapta, de fél, aki küldte ezt a jelent: de ha él a remény, írd meg a széllel a régi tanácsot: érted-e már Te a kinti világot?
Őrület űzi a őrület ízét s fordul a tánc, ki fut épp ki elől, nincs felelet - csak az őrzi a szívét meg, aki bátran aludni ledől. Álmaid őrzik-e távoli rácsok? Érteni kell-e a kinti világot?
A kormos égből lágy fehérség szitálja le üres porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégsem hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mit angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul, halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csendes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Tél. Nagyapám hogy szerette a csillogó havat. Gyermekkedvvel nézte. A hó megérezte, s hálás volt érte.
Hálás, mert egy bánatos karácsony este, mikor a vér agyát eszméletlenre verte, s elesett, úgy találtam rá a hó felett, hogy a láb magas hó karjába vette, s hogy meg ne üsse élet-marta testét, puha párnának aláterítette millió legszebb ezüst hópehelyke ragyogó szemét.
Túl ifjuságomon, Túl égö vágyimon, Melyeknek mostohán Keserv nyilt nyomdokán; Túl a reményeken, Melyekre hidegen Éjszinü szemfedöt Csalódás újja szött; Túl a sziv életén Nyugodtan éldelém Mit sors s az ész adott, Az öszi szép napot. De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kivántam újolag Már eltünt koromat; Kivántam mind, amit Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, Mely annyi kéjt adott, A kinba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört. Hiába, hasztalan! Ifjúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letünt remény után
Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig Hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig! Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva Csendes békés szerrel nem jut napvilágra! – Életemnek fáját erősen rázzátok Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok – És mint dió burka – ha hull napos ágról Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól! Törjétek fel zárát az „én" "álmodásnak" Hogy elepedt lelkem odaadhassam másnak – Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem – Ki valóra váltja – megitatja vérrel S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra, Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra, Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem, Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra, És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla, Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet, Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz, Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda, Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda. Mert én vagyok az őr angyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból, És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól, Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól, Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj, Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj, Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz, És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess! Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess, A végső pillanatban fogom meg a kezed, És az egész világot odaajándékozom neked, Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz, Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz, Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak, Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog, Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őr angyalod.
Köszönöm, hogy megteremtettél, Ó, Szeretet, és idetettél, Hogy csillagok, ködök, hegyek között ember legyek.
Köszönöm, amit látok, A teremtett világot, Hogy még a rossz sem céltalan, Mindennek jelentése van. És én is neked kincset-érő Egy vagyok, soha-visszatérő, S akár a férgek, vagy a szentek, Valamit jelentek.
Meghalok, semmit nem veszítek, Művedet meg nem semmisíted s a mennyben vagy pokolban Az leszek, ami voltam. Illyés Gyula: Nélküled
Nélküled, mint az olló egy fele - van árvább ennél? Suta a sorsom: hogy vágjak vele? Mit kezdenék, ha nem szeretnél? Csak párban, mint a láb, úgy mehetek tovább! Vagy nézd, hogyan ivel, vagy nézd a madarat! Nem is én vágyok szállani, hanem a két hű igen ütemeivel a győztes szerelem! Add párba szárnyul hát magad s megköszönöm, hogy veled volt közöm ahhoz, amire szánt a végzet - Azaz, hogy köszönöm ezt a tíz évet, az örömöm, hogy élek.
Szeretlek Ez a szó melyet, A füledbe súgnám, Ha itt lennél velem, Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek, Ez annál fényévekkel több, Ilyet még nem éreztem, Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem, De megtévesztett, Most már tudom mi a szerelem, Ez az. Pedig még nem is találkoztunk, De a beszélgetések hangulata és mélysége, Meggyőzött hogy beléd estem, Gyönyörű arcodat nézem a képeken, Folyamatosan, Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon, Annyira szép vagy, Örülnék, ha karjaidba zárnál, És te is azt súgnád a fülembe, hogy SZERETLEK!!!
Arcodat őrzi az arcom Kezedet őrzi kezem Léptedet őrzi a léptem Szemedet őrzi a szemem. Lélegzeted a lélegzetem. Más értelme van minden szónak, Más jelentést hord minden hang. Más vagyok én is, mint aki voltam, Más, mióta nem vagy nekem. Másképp üt a szív és az óra, Másképp zeng egy húr, hogyha zeng. Más a válaszom és a kérdés, Más, mióta másnak szól. Tegnap még más szemmel néztem, Egyszerű volt, ami volt, Most életem foltokban áll. Arcodat arcomban hordom,
Titkodat hang nélkül mondom, Léted a semmiben oldom szét. Arcodat őrzi az arcom Kezedet őrzi kezem Léptedet őrzi a léptem Szemedet őrzi a szemem. Lélegzeted a lélegzetem.
Hol volt, hol nem volt, egyszer egy templomban, abban egy terem, melynek minden falát tükrök borították. Történt egyszer, hogy egy kutya eltévedt ebben a templomban, és addig bolyongott, míg végül ebben a teremben találta magát. Ahogy hirtelen megpillantotta ezer tükörképét, morogni és ugatni kezdett vélt ellenfeleire. Ám ezek ezerszeresen vicsorogtak és ugattak vissza rá. Erre az eltévedt eb még dühödtebben reagált, míg végül belepusztult ádáz őrjöngésébe. Telt-múlt az idő, s egyszer egy másik kutya keveredett az Ezer Tükör Termébe. Őt is körülvette ezer tükörképe, csakhogy ez a kutya boldogan csóválni kezdte a farkát – mire az ezer tükör-eb szintén örömteli farkcsóválásba kezdett. Ez a kutya végül jókedvűen és megerősödve hagyta el a templomot."
Kell egy tiszta vizű tó - s egy óriási rét, ahol a gondolat nincs gúzsba kötve, hol sárkányt fúj a szél. Kell egy sűrű lombú erdő, sok énekes madár, ott rejtőzhetsz a bánatoddal, hogy új erőt találj. Kell egy égig érő hegycsúcs - s kell mély szakadék, ott értelmet kap minden perced, mely porrá hullna szét. Kell egy mindent rontó nagy vihar, egy őszinte világ, ahol a csodákat, mit elképzeltél együtt éljük át. Kell egy hely, az otthonod, egy asztal és egy szék - s az érzés, mi halva volt: a Napban olvad szét. Kell egy ember is, egy óriás s az együtt mondott szó: hogy a szeretet az egyetlen mi neked is nekem is jó. Az égből az angyalok úgy néznek majd reád megszületett ím prófétájuk az új Ember-király. Ha kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, Egyszerű, csak arra gondolj: Legyen szeretet.
Ne kérdezd, hogy miért éppen te. Ne kérdezd, hogy mi különös van benned. Nincs benned semmi különös, magamnak sem tudom megmagyarázni. Mégis - íme az élet misztériuma - semmi másra nem tudok gondolni.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
"Kávé, tea, olvasgatás, de közben néhány mondat úgy telibe talál, hogy fel se tudok állni. Fekszem itt csendben és hallgatom, ahogy a szív bugyborékol, vérzik a mondatoktól. Talán csak ki kell várni, nyelje el valamelyik kamra, ahol a többi is összegyűlik használat után, bár vannak mondatok, melyek akár halálos sebet is tudnak okozni, ha épp szívtájékon találnak el."
Hosszú utazás ez. És ha az érettségi fok nem ugyanaz két emberben, a válás beláthatatlan ideig eltarthat. Szerettem őt, ezért menni hagytam a maga útján. A vérnél ősibb kötéssel tartozik hozzám, de még néhány fordulót meg kell tennie a nagy spirál körtáncban, hogy szorosan együtt haladhassunk.
"Járunk szerte a világban, kutatunk az álmaink és eszményeink után. Gyakran elérhetetlen helyekre suvasztunk el olyan dolgokat, amelyek már csak egy karnyújtásnyira vannak tőlünk."
"Vannak dolgok, amiket sosem felejt el az ember. Kezdett ráébredni, hogy ezek a dolgok - a zene, a holdfény vagy a csók -, amiket a gyakorlati életben az ember pillanatnyinak vél, és éppen ezért nem sokat törődik velük, pontosan ezek a dolgok tartanak a legtovább. Talán nevetségesnek tűnnek, mégis ezek dacolnak a legtovább a feledéssel."
Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél. Lehet, létezik ő is, aki többre képes az embernél.
Egyszer ismeretlen távolba vágyom, máskor megriaszt egy álom, hogy a hang, hogy a csend, hogy a fény, hogy a tűz, már nem vigyáz e cseppnyi földre, s el kell mennünk mindörökre.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Áldott ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék. És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.
Néha könnyebb lenne elmenekülni, tiszta fénybe merülni, de a jel, ami szól, de a hang, ami hív még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Fényév távolság, csak hallgatom, csak bámulom. Zengő fényország, hogy láss csodát, egy életen át.
Nézem tisztaságát, mégsem értem, hallom hangjait, és el nem érem, ott a tenger, itt az én hajóm.
Nézd, a felhő esőt rejt, De a föld még mit sem sejt, Ugyanez a helyzet velünk, Én már régen indulnék, Te nem is érzed még, De készül a vihar, ellenünk... Elmenni rossz megoldás, De maradni hazugság, - Nem kérem, hogy értsd meg, ez ilyen világ!
Száz út vár ránk, indulunk és érkezünk, Nincs visszaút, ha tévedünk, Száz út vár ránk, melyik a legjobb megoldás, Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás...
Szürke színek az égen, Újra támad a szél, Indulni kell, érzem - Bár semmit sem ér!
Száz út vár ránk, indulunk és érkezünk, Nincs visszaút, ha tévedünk, Száz út vár ránk, melyik a legjobb megoldás, Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás...
Mennyi zsákutca és sár, Nem is számolom ma már, Elfogadom úgy, hogy ennyi járt, Mindig elhisszük, hogy jó, És készül száz fotó, De végül majd a tűz emészti el, Mert más az, aki kell!
Száz út vár ránk, indulunk és érkezünk, Nincs visszaút, ha tévedünk, Száz út vár ránk, melyik a legjobb megoldás, Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás...
Szürke színek az égen, Újra támad a szél, A jeleket régen értem, ez megint egy tél...
Száz út vár ránk, indulunk és érkezünk, Nincs visszaút, ha tévedünk, Száz út vár ránk, melyik a legjobb megoldás, Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás...
Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.
