Ha jól értem, nyaralás előtt vagy. Én egy részén már túl, másik előtt. Ha megjöttem, és te is megjöttél, írok. Addig is minden jót, kellemes nyaralást!
A szerep felépítését a végpontból kiindulva kell meggondolni: az öregedő Hölderlin negyven évig lakott a tornyában, túlélve legtöbb barátját és ellenfelét - figyelemre méltó jelképe annak a türelemnek és reménynek, amely a szellemi elborulás alatt is kitart. [UTÓJEGYZET - részlet]
*
(...)
Hölderlin alakját mi olyannak ültettük ide át
hogy úgy mozogjon benne és játssza el magát
mintha nem csupán elmúlt napokat tükrözne
de ugyanazok a feladatok állnának előtte
amikkel maiak is sokan szemben állnak
anélkül hogy az ellentmondások közt megoldást látnának
Az az óhaja hogy többé ne ismerjék félre
ne kelljen pusztulnia mint áldozatnak elégve
azt akarja számítsák őt egynek azok közül
akik a nyelvet választották a kifejezéshez művészetül
fölösleges az álmot a valóságból kiszakítania
megférnek szépen egy helyen a cselekmény meg a fantázia
de persze a pontos szónak kell őt megvédeni
hogy művét öncéljaikra ki ne használják ellenségei
Azok a régi szép idők: Win95, modemes net, óriási összegek kiszámlázva.:-)
Köszönöm, MILU, de hát vagy(ogat)ok, és lesz(eget)ek is!:-) Most átváltottam szálláskereső, útvonaltervező és program-összeállító üzemmódba. Ennek ellenére természetesen olvaslak, nézlek benneteket. Szívesen válaszolok levélben, ha van kedved írni.
- Goethében az az óriási, ahogyan elosztja magát. Goethe rendre kibújik életének különböző időszakaiból, és érti a módját, nemcsak annak, hogy idejében életbe léptesse átváltozásait, hanem hogy alkalmazza is őket. Goethe egyszerűen él új énjével, és csak azok ellen fordítja régi énjét, akik túlságos hűséggel ragaszkodnak hozzá. Van a lényében valami rendkívül gyakorlatias, ő ugyanis semmit sem hagy figyelmen kívül vagy kihasználatlanul. Ez már csak azért is bámulatra méltó, mert Goethe világéletében költő marad és ezt rejtegeti. Nem volt még egy költő, aki ennyire kevéssé pazarló módon bánt volna a tehetségével, és éppen ez a takarékoskodó gesztus az, ami az idős Goethében leginkább bosszantja az embert. Az önpusztítást Goethe úgy gyűlöli, ahogyan csak a pazarlást. - fordította: Halasi Zoltán
/Elias Canetti Feljegyzések - Európa Könyvkiadó, 2006/
(...) S egy darabig még nem is hitte. Nevetett azzal a kislány-nevetéssel, hogy: ti bolondok. Aztán nevetett még, de már komolyabban, ijedtebben, s a szeme sarkából rám villant a tekintete, hogy vele nevetek-e én is. De nem nevettem, a követ meg a mohát néztem magam előtt. S akkor abbahagyta a nevetést, s tudtam, hogy most ő is csak néz, meg a többiek is, hallgatagon, de az eltelt hat napra gondoltak meg a szellemre, ami a falat dönti, meg a véka aranyra, meg arra, hogy hálistennek nem az ő feleségük... s akkorra már Anna úgy nézett mindannyiunkat, mint gyilkosokat. S azok is voltunk mindannyian, nem egyebek. Aztán nekiláttunk, és raktuk a követ - a hangját se hallatta, a szavát se, de sütöttem le a fejem közben, hogy a szemével ne találkozzam, s láttam, hogy ezt teszi a többi is, hogy ne kelljen ránézni. Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki. - Hé, ide még egy kanál habarcsot, Máté - s tudtam, hogy az Anna válla körül rakják már. - Így ni - mondta Boldizsár. Ördög volt, sátánfajzat volt, mert nem omlott a fal, állt keményen, peckesen, reggelre is meg másnap reggelre is, és egyre magasodott. Volt, aki belülről támogassa. De ezt nem merte hangosan kimondani senki, s nem is beszéltünk ettől kezdve már semmit - még jóreggelt se, meg jóestét se, s megint eltelt hat nap, aztán még hat, aztán számolatlanul még sok, míg készen voltunk már, s a vár tövéből néztük, ezt mind mi raktuk, s nem féltünk már a szellemtől, amelyik döngette, de igen attól, amelyik tartotta. - Bevégeztük - mondta Máté hang nélkül, mikor levette a kalapját, de ijedten mindjárt fel is tette, mert nem lehetett már levett kalappal állni a vár előtt, s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közérakták. S tudtam, hogy nincs mit beszélni erről - nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó - és a munka meg a félelem: és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.
1947
/Sarkadi Imre Pokolraszállás - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984/
A keskeny holdkaréj szent fényt szór szerteszéjjel, mintegy szoknyát terít, ezüstből szőve meg, a márványtömbökön, hol egy szűz jár s mereng gyöngyökkel s fátyolán gyöngyházszínű szegéllyel.
Sok selymes hattyunak, mely ring a nád között, azt félig csillogó tollal súrolva éppen, hószín rózsát szed és hint el keze, s az ében vizen szirmok nyomán gyűrűznek a körök.
Gyönyör sivataga, magányom kába kéje, ahol a hold alatt a hab hullámverése kristályvisszhangjait számolja szüntelen,
mely szív bírná el a kérlelhetetlen áldást, a végzetes egű, nagy éjt ragyogva fenn, kardként nem tépve ki magából egy kiáltást?
Szegzárdy-Csengery József fordítása
***
Paul Valéry: Ugyanaz a tündérjáték
A keskeny holdvilág szent fényt terít ma széjjel, ezüst-lágy selymeket, egy egész szoknya ez, a márványtérre, hol sétál és révedez egy gyöngy szűz, fátylasan gyöngyszínek függönyével.
A hattyúknak, melyek a nádhoz selymesen súrolják testeik félfényű toll-hajóját, lefoszt s szétszór a hold egy havas-színű rózsát, amelynek szirmai kört vetnek a vizen.
Magányos szédület, gyönyörök pusztasága, mikor a hold-himes vízforgó visszavárja s számlálja egyre a kristály-visszhangokat,
Ki bírja el, tele az éji bűvölettel az irgalmatlanul tündöklő ég alatt, hogy nem tép ki sikolyt magából, tiszta fegyvert?
Lehetne szép. Lehetne véled. Lehetne szép. Lehetne élet. Persze van is: élet és véled (vagyis, amit én annak vélek).
Merészen hiposztazálom, hogy élek, és nem egy rossz álom, hogy sört iszom, hogy folyton félek attól, hogy meghalsz, amíg érek haza, meg hogy későn érek a szónak minden értelmében, hogy lelkem sötét, mint az ében, és bár szólnak mellettem érvek egy nem-tudom-milyen vitában, igyekszem ettől nem agy-sérvet kapni, én vizivárosi kísértet, egyezzünk ki a fix TALÁN-ban.
Ps.: Ez egy lehetséges megoldás. Talán. A lét megmászhatatlan falán kezdetleges (sz)eszközökkel araszoló amatőr alpinistának. De hát ez már csak így van, barátaim. Mindent koppanásig.
Lassú rivásba kezd a gitár. Széttörnek a reggel kelyhei már. Lassú rivásba kezd a gitár. Csitítani kár. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Egy hangra jár, mint víz sírdogál, mint hófuvásba szél sírva száll. Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj. Jaját zokogja távoli tájért. A Dél izzó homokja fehér kaméliákért. Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal, hogy a nyíl sehova nem talál, s az ágon az elhallgatott dal, első halott madár. Ó, szív, gitár! Öt húrral, öt karddal járt át a halál. - fordította: Vas István
**
KERESZTÚT
Keleti szél; lámpa ing. A szívben a tőr markolatig. Az utca körben úgy remeg itt, mint húr, mit a kéz kifeszít; surrogva, mint darázs kering. S ott látom mindenütt a szív mélyén a tőrt, markolatig. - fordította: Timár György
*
KERESZTUTCA
Keleti szélben lámpa ring, tőr rezeg a szívbe szúrva.
Az utca feszült ideg, s a húrja úgy remeg, de zúgva, ahogy egy nagy bögöly.
Ezt látom mindenütt már: egy szörnyű tőr a szívbe szúrva. - fordította: Veress Miklós
**
DÖBBENET
Utcakőre hullt halottan, tőrt virágzott néma melle. Senki sem ismerte ottan. Szűzanyám, a lámpa hogyan lobbant! Az a lámpa hogy zizergett izgatottan! Pirkadat volt. És a roppant hűs egeknek tárt szemére senki sem hajolt titokban. Mert utcakőre hullt halottan, mert tőrt virágzott néma melle és mert senki sem ismerte ottan. - fordította: Veress Miklós
**
LÉLEKHARANGOK
Sárga tornyok harangjai felcsendülnek árván.
A hang kitárul a magasban sárga szelek szárnyán.
Hervadt narancsvirág- koszorújával sárgán a halál lép az úton. Fehér gitárján dalt penget, és egy dal virul ki száján, egy dalt penget árván.
A por ezüst hajóorr, siklik a szelek szárnyán. - fordította: Eörsi István
**
SOLEÁ
Feketébe öltözötten azt hiszi, hogy csepp a föld, és a sziv, az véghetetlen.
Feketébe öltözötten.
Azt hiszi, hogy szerteröppen drága sóhaj és kiáltás szélfuvásban, messze ködben.
Feketébe öltözötten.
Erkélyét ha nyitva hagyja, hajnalonta száll az égbolt, s tárt szobába futva szökken.
Jaj, jajajajaj, feketébe öltözötten. - fordította: Nemes Nagy Ágnes
**
TÁNC
Carmen táncol odakint utcádon, Sevilla, hófehér haj s csillogó, táguló pupilla.
Lányok! csukjátok a rácsot!
Sárga kígyó, mint a láng tekerőzik a fejére, s rémlik benne, táncolóban réges-régi száz legénye.
Lányok! csukjátok a rácsot!
Mind kihalt az utca körben, s mélyén messzi félhomálynak andalúz szivekbe tört régi tüskék visszafájnak.
Lányok! csukjátok a rácsot! - fordította: Nemes Nagy Ágnes
/Federico García Lorca válogatott versei - Kozmosz Könyvek, 1977/
Remegő ujjal csipkébe varrják a kedvest, az egyszerit, az ólmot is felolvasztják sárga tearózsa díszitésül, a szív fölé odatűzik; a messze gurult kalpagján lészen hervadt csokor, maroknyi föld.
Andalúz lányok: vőlegényük a vad, meleg éj, hegyhátak szabadsága töri szét bennük a zárdanevelést, pártájuk zöld tajték, véres tragédiák, s a gazdátlan álmokból kiporoszkáló hajnal könnyhimzéses, üres nyergén, s a vad napfénybe vágtató cigány-hajrán egyedül Federicó értette csak a spanyol örömöt, spanyol magányt.
És nem az erőszak marad fenn nem a csendőrsortűz, nem a kegyetlenség, - a gyöngédség marad meg, a magasztos ellágyulás, a rózsaszálon lefutó nap-gyík marad meg vihar és dörgés meghasonlása után, a tanítás marad meg, a gyermektestben újra kerengő balladás jácint, a bátor ügetés az emberi jóság polgárháborúi felé.
- "Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költő volt, a legbeszélőbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet. Villon nemcsak gyenge, befolyásolható, nagy megbánások után megint elzüllő lélek, mint Verlaine - sokkal rosszabb. Szőröstül-bőröstül abba a másik világba tartozott, amely az irodalomban mint rémregények témája nagy szerepet játszik, de szerzőket nemigen küld fel a napvilágra; csak róla írnak, ő nem ír. A szerzők általában a "jó fiúk" közül kerülnek ki, Villon közöttük magányos és ijesztő figura. Villon az Alvilág költője. Kecses verseiből zsebmetszők, kövér prostituáltak, elvadult iszákosok ütik ki olykor torz arcukat; olvasása közben az ember rossz társaságba keveredik; akármiről ír, nyelvének mindig kissé pokoli mellékzöreje van; jólnevelt korokban éppen ez adja meg idegesítő varázsát. Verseinek egy részét ma már érthetetlen zsargonban írta, az alvilág nyelvén, tolvajnyelven, a szó szoros értelmében, nemcsak úgy, ahogy nehezen érthető modern költők stílusát nevezik tolvajnyelvnek."
/Szerb Antal A világirodalom története - Magvető Könyvkiadó, 1980/
** VILLON ÉNEKE SZERETŐJÉHEZ
Fondorlatos lány, néked hinni kár! Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér? A te szerelmed vas-bilincsbe zár. Neved hallatán halál szele ér. Csalárdságodtól megdermed az ér. Oh, titkon sebző, gőgös szemsugár! Igy veszted el, ha közeledbe fér, Szegény legényt, ki irgalomra vár?
Másnak szivén zörgettem volna bár! Akkor gyalázat, jól tudom, nem ér. Régen boldog volnék azóta már... Túl árkon-bokron kerget most a vér. Hahó, segítsen, aki erre tér! Ez hát a végem? Elnyel a mocsár? Vagy lesz megváltás, melyet esdve kér Szegény legény, ki irgalomra vár?
Várj csak virágom, szép időd lejár! Int majd a hervadás, megcsíp a dér. Látlak s nevetlek, majd... Eh, én szamár! Lám vén leszek, mint te! Jövőnk sivár: Orcád fakó lesz s hajam hófehér... Ne bánd! Igyál, míg benne tart a nyár! S ne kínozd meg, ha árnyékként kisér, Szegény legényt, ki irgalomra vár!
AJÁNLÁS Herceg, szerelmesek közt fővezér, Látod, költőd nem ellenedre jár, De meg kell szánni - ehhez szó se fér - Szegény legényt, ki irgalomra vár. - fordította: Mészöly Dezső
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
** NÉGYSOROS VERS, melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából, mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz. - átköltötte: Faludy György
Nem arra születtem, belátom, hogy a Brisztolban üldögéljek, s ott egész nap csak teákon s vers-hazugságon éljek.
A poharakat lesöpröm, s asztalra ugrok nyomban. Ide hallgassatok, atyámfiai az irodalomban!
Ti csak itt lopjátok a napot, a firkálástól kikopott bársonyzekétek. Szemetek a teáspohárba réved - majd felnéztek, ha ha lesöpört üvegcserép csörömpöl, s fületek is előbukkan a göndör kóc-özönből.
Kedveseim, a falhoz, a tapétához tapadtok, de köztetek ki termett, hogy a szavakkal párbajt vívjon?
Tudjátok-e, hogy ha nem írt: rabolt és fosztogatott Francois Villon?
És ti, akik egy zsebkés láttára megriadtok, azt hiszitek, hogy egy ragyogó kor szépségének őrei vagytok? Miről is írhattok ti manapság? Tollat ragadnotok vétek. Hiszen egy ügyvéd élete is százszorta érdekesebb, mint a tiétek.
Költő urak, kiket égi ihlet hat át, dalotok ilyen maszlagtól csöpög: apródok, szerelem, paloták, mikre illatát orgona hinti. Ha az alkotók olyanok, mint ti: akkor én minden művészetre köpök.
Inkább szatócsboltot nyitok. A tőzsdére megyek: zsebemet bankókkal tömik ott. Az utcán fogok csavarogni kiverten: elnyúlok egy kocsma-sarokban, s részeg dalokban röhögöm ki lelkem.
Hajboglyátokon át vajon megérzitek-e öklöm csapását? Egy gondolat motoszkál boglyas fejetekben: "Fésülködni? Minek? Rövid időre megfésülködni: szamárság, örökké pedig jólfésülten járni lehetetlen."
Kálnoky László fordítása
Forrás: A világirodalom legszebb versei - Európa Könyvkiadó, 1978
"A költészet - akár a rádiumtermelés. Egy gramm rádium egy évi robot. Tízezer tonna szó-érc sem kevés, ha azt az egy szót közte fölhozod. De ez a szó milyen emésztően éget! Mellette a nyers-szavak tömbje hunyorog csak, e szó átragyog sokezer évet, és szív-milliókat mozgat!" - fordította: Eörsi István
Majakovszkij (1893. 07.07./07.19. - 1930)
"Ebben az életben meghalni nem nehéz. Élni az életet sokkal nehezebb." - (Szergej Jeszenyinnek - fordította: Eörsi István)
Végy egy ilyen irdatlan házat, New York-it, Kutass át jól földszintet és tetőt. S meglásd, szemed olyan redves odúkba botlik, mint a Jelecen vagy Konotopban Október előtt. A földszinten ékszerészek - az őrség itt ki nem dől, a zár redőny-szemeket összeránt. S szürkében a filmek hőse, a rendőr, hű ebként őrzi a más vagyonát. A másodikon irodák álmos serege les. Itatósba harap a rab-veriték. S hogy el ne feledjük, ki itt a fejes, arany cégtábla hirdeti William Sprot nevét. A negyediken vénlány, stafírungja fölött busúlva, szerelmes ábránd játszik vele száz, s mellén hullámzik a blúza azsúrja, amint hónalja dús prémjén kotorász. Hatodik. A kandalló mögül előlép Sir X., a kondiciója ifjukori, és kitartott, törvény szerinti nőjét, mert rajtakapta, véresre veri. Kilencedik. Mézeshetek. Ágyban heverészve boldogabbak, mint Ádám volt Éva lábainál. Belemerülnek a Timesban az apróhirdetésbe, mely "autót jutányos részletre" kinál. Harmincadikon részvényesek raja kuksol, milliárdokban játsszák a nesze-hocit. "A legprímább chicagói kutyahúsból készített sonka" - ez ám a profit. Negyvenedik. Operett-csillag budoárja. A kulcslyuk előtt botrány izgalma susog. Hogy Coolidge a válást kikiáltsa, ágyban érik a férjet a hekusok. Szabad művész, piktora szép fenekeknek, alszik a kilencvenediken, s álma dicső: vágyai a gazda lányára fenekednek, s közben a gazdára új remekét is rásózza ő. A háztetőről már olvad az abrosz, a hó, de fönn az éttermi magasban mosogatván, most szedi a nagy morzsákat a néger takaritó, az apraját meg - a patkány. Csak nézem őket és elfog irántuk a méreg, kik elbújtak itt a homlokzat mögé. Én azt hittem, hétezer mérfölddel előbbre érek, s hét évet tettem meg - visszafelé. - fordította: Somlyó György
A földszinti ablak előtt elhaladva hirdetésre lettem figyelmes, az üveg mögé illesztett kartonlapra ceruzával írták fel:
SALTO MORTALÉT MUTATOK BE NAPONTA 9.00 ÉS 9.30 ÓRA KÖZÖTT. IFJÚSÁGNAK ÉS KATONÁKNAK KEDVEZMÉNY. JOBB OLDALI AJTÓ, KÉRETIK KOPOGÁS NÉLKÜL BELÉPNI!
Beléptem. Az ágyon egy öregember feküdt. Láttomra fölemelte fejét a párnáról. - Elnézést, hol van itt a cirkusz? - Itt. - De hát ez tévedés! - Nincs semmi tévedés. Üljön le. Néhány szék állt a falnál, az ággyal szemben. Leültem. - Ön katona? - Nem. - Ifjúság? - Nem. Középkorú civil. - Elnézést, de szemüveg nélkül nem jól látok. Akkor ön teljes belépődíjat fizet. - No de... - De csak előadás után. - Ha ez cirkusz akar lenni, meg salto mortale, akkor hol a trapéz? - Trapézra nincs szükség, a halálugrást trapéz nélkül mutatom be, elég az ágyacskám. Felálltam, gondolván, hogy elmebeteggel van dolgom. - De hát maradjon! Azt hiszi, őrült vagyok? Szó sincs róla. Mi itt a lényeg? A salto mortale. Ön halálugrást akar látni, és meg is látja. A trapéz, a zenekar, a reflektorok, az mind másodrangú kellék. Tudja, én öreg és szívbeteg vagyok, nekem az ágyból fölkelni ugyanaz, mint az akrobatának a halálugrás a trapézon, ugyanolyan veszélyes, ugyanúgy bármelyik az utolsó mutatványom lehet. Nos? Leültem. - Várjunk egy kicsit. Hátha jön még valaki. Szótlanul vártunk. - No, akkor kezdjük. Fölemelkedtem a székről, segíteni akartam. Intett, hogy maradjak. - Egyedül csinálom. Látott már valaha olyat, hogy a közönség segít az artistának? Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, az ágy előtt állt, zihálva. - Voilà! - mondta, és megtántorodott. Felugrottam, az asztalra dobtam egy bankjegyet, s kirohantam a lépcsőházba. - És a taps? A brávó? - kiabált utánam. Kirohantam az utcára. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek A perverz és más történetek - Európa Könyvkiadó, 2002/
Békák ummogó kardala sötét folyón kotyogó bárka nád torsán kígyó tekereg nevetés csattan csönd utána nehéz test vízbe zuhanó lábak surlódó csoszogása fák alatt fojtott zokogása kötéltáncosok messzi lárma - fordította: Kormos István
***
G. Apollinaire: KÖTÉLTÁNCOSOK
Kert alatt réteken tovább Templomtalan falukon át Szürke csárdák kapuja mellett A légtornászok menetelnek
Előttük víg gyerekcsapat Mögöttük bamba nép halad És a gyümölcsfák ága bólong Ha távol int a sok bohó rongy
Batyújuk láda hátizsák Dobok aranyszín karikák Bölcs vadak a majom a medve Kullognak krajcárt kéregetve - fordította: Rónay György
/Klasszikus francia költők - Európa Könyvkiadó, 1984/
Móricz Zsigmond: Vallomás és könny az élet csúcsán
Vallani az írónak önmagáról?
Nem elég, hogy saját lelkéből tölti az üres korsókat, egyszer önmagát állítani középre, mint úrasztali serleget, de ebbe mit tölt? Az egész Természetet, amely egy életen át reá zuhogott, mint napfény és eső?
*
Akarat, munka, szerelem, megtermékenyülés és boldog termékenyítés, nyugalom, munka, láz és gyötrelem, vívódás, csüggedés, meghasonlás... szerelem és újra munka és újra nyugalom...
Bizonyára életemnek éppen fordulóján riadok fel, az öregkor kezdete: érzelmesség csöppje csillog a jégcsap hegyén.
Húsz év alatt harminc kötet: óh, jaj, érzés, megindultság, enyhe meghatottság alig csordul benne: s ma idegen nekem az egész. Félelemmel s szégyenkezve küldöm el Túri Danit, bár elő se lép a léttelenből, szeretnék még egyszer az édesanyám kötőjébe borulni, a legelső lapra lépni vissza, a Hét krajcár könnycseppje alá, amely többet soha fel nem fakadt...
Szeretném újra kezdeni Párom szíve szerint, aki kezdettől sírja kemény indulataimat... Ki sziklán függő fészkén, kicsinyeit vérével itatva mindig félve nézte rideg, rohanó, roppant veszélyeimet...
*
Miért? - hogyan? - az ember ilyen véletlen valami?
Mi a szent és örök és mindig egy?... Kiemelve érzem magam életem eddigi zordon biztonságából: idegen bolygók útját kereszteztem? - fölöttem ismeretlen szédítő erők hullámzó hatása?
Mintha hétszeres burok szakadt volna le, fájó seb a szívem, kidobva a létbe s mégis érzőbb, mint valaha. Sugárzásokat érzek, mintha delejes testekkel volna tele az élet és kiáradna belőlük rám a varázs. Szívek telefonálnak egymásnak és kitárt szívem közbeiktatva szűzen áll és átereszti magán a láthatatlan sugarakat s ismeretlen fájdalmakban gyönyörködik.
*
Negyvenöt éves vagyok s ahogy visszanézek, látom, nem éltem.
Mikor fogok élni? Van még valami hátra?
Van Isten, aki pótolja a be nem érkezett örömöket?
Lesz még gyermekkorom, boldog és gondtalan, melyet a szegénység és kín meg nem ölt, mint az enyémet? Lesz drága ifjúságom, amelyben nem kell egy küzdő férfi aszkézisébe és viaskodó mogorvaságába fojtani az ifjúság dús életvágyát, mint nekem kellett? Lesz boldog Munka-korom, mikor az átlászi napokat a kielégítő életöröm zengő muzsikája veszi körül?
Vagy csak egy pillanatnyi hangulat, hogy az én napom mindig feketére volt beállítva: pedig a szívem mindig tele volt kiáradó, föllobogó, ujjongó örömmel: s nem szabadott.
Ennyire nincs ítélete az írónak önnönmagáról? Életemből annyi életet hasítottam ki: hol van az egyetlen és igazi?
Egyszer, sajgó szívvel szánom magam, hogy öt éves koromtól nekem folyton produkálni kellett, ismeretlen erőkkel, ismeretlen lehetőségekből, ismeretlen eredményeket előhozni: Rabszolga, aki kővágó fejszével áll az Élet bazaltja alatt s egyre beljebb-beljebb bányász egy pillanatnyi megállás nélkül s egyre jobban elsötétül körötte, számára az élet, ahogy a bánya mélyül, mélyül a hegy alatt...
Aztán megnyugodva gyönyörködöm, hogy hiszen jó volt: mert az Élet legfőbb öröme a munkaöröm.
És a rabszolga, aki huszonegy évig dolgozik a babiloni fogságban, lenézi a Sorsot, mely őt odaállította s örömöt keres a saját izmai rezgésében s egyre feljebb feszíti erejét, emberen túl, a megszakadásig, hogy a kegyetlen sorstól a nagylelkű meghódolást a Munka előtt: kikényszerítse.
Majd megint imádom e megnyugtató Sorsot, hogy méltót engem kegyére, a tápláló egyensúlytartó, boldogság istennőt, ki megmenti, fölemeli s megváltja a rabszolgát, hogyha az egyszer csak odavágja fejszéjét és vadul elfut a szent Sors elől, hogy zihálva összeessen a rét virágai közt.
*
Óh szegény rabszolga. Nézzétek a szörnyeteget, az egyoldalú munkában agyveleje megnőtt, kiforrt a csontokon, mint a tajték és azt hiszi, semmi élete. És akad pillanat, mikor nem veszi észre az Élet mindennél főbb adományát: negyvenöt év tiszta, becsületes országútját, egy síkban, egy vonalban, egyetlen félrezökkenés nélkül valahova előre, az Igazság felé. És a Természet csodálatos és boldog bőkezűségét: egyetlen életben, egyetlen szívtársban, boldog szenvedéllyel bányászni ki az egész emberiséget, egy férfi életből ezret s egy női szívből másik ezret vetíthetni ki a Létbe... És egyetlen átok s egyetlen szenvedély a Munka... Boldog átok. Boldog áldás: mert ez az egyetlen áldott és hasznos és ártástalan szenvedély, amit meg nem vetnek s meg nem nevetnek s meg nem utálnak.
E szenvedély gyulladt föl a gyermekben és ez izzította az ifjút s a férfit mind e mai napig. Egy lázas, vergődő kis család melegágyában, majd a termékeny szerelem huszonegy éves, zavartalan virágos, bokros, lombos édes kertjében...
Egyszer, vágtató gyöngy hintórul Aranyat szórni a népnek, aki kódul.
Mérgezett virágok közt egy éjben Elveszteni az eszemet a kéjben.
Egy kéz ... egy csókkal hajolni feléje, Hogy az életet és a halált megérje.
Egyszer olyat sírni, hogy a sírásom A két orcámon végig árkot ásson.
A végtelen tengerbe beleúszni, Odaveszni, el se búcsúzni ...
***
Járok-kelek, megállok, Nézem a házakat, Nézem a kocsikat, A fáknak rácsait, A lámpák oszlopát, Nézem a boltokat S megnézek minden embert, S nézem a ligetet, Füvét, virágait, Nézem a hidakat És nézem a Dunát, És gyárak füstjeit És a felhőt az égen S mindig gondolkozom, De amit gondolok Úgy elmegy mint a zaj, Úgy elmegy mint a füst, Úgy elmegy mint a víz, Úgy elmegy mint a felhő.
TALÁLNI SZÓT
TO HOLD IN A POEM
Találni szót,
Ropogósan fehéret,
Mint a hó; szárnyalót,
Mint madarak ha repülnek az égnek,
Áttetszőn hideget, Mint itt a jég, szívós törpefenyőnyit, Kontyvirág-zsengét, s ami oly ősöreg, Mint a Lőrinc-hegység végiggyűrűzik,
Csillámlót és illatosat,
Mint üde zápor; s olyat is,
Mely kemény, fehér, sima, mint patak
Medrében hűs, makulátlan kavics.
Felfogni versnyi szóban,
Mint üvegpohárban vizet,
A hegyek madárlelkét szárnyalóban,
S az erdőcsúcsokat, fű-élüket;
Kérlelhetetlen versben, Mely a folyó s a mező tükre, A drága, zord, megvehetetlen: Észak lekötve mindörökre.
Kiss Zsuzsa fordítása
Fa
Tree
Szavak szabnak sebességet irányt nemcsak a gondolatnak a dolgoknak is
Kimondom fa és eső esik és nap munkál és mag sarjad és rügy pattan
és évek múlnak
és újból tavasz köszönt be
Nézd nézd a szó
mit fakasztott a földből -
szürkésfekete görcsös kifacsart -
és egy fiú farag belé nevet szívet.
Kiss Zsuzsa fordítása
ŐRIZNI AKAROM
I SHALL REMEMBER
Őrizni akarom,
Ahogy az az egy fecske szárnyalt
Az alkonyi folyón
Méltóságteljes lassúsággal
Át meg át, semmi nyom
Nyomán a néma vízen:
Ahogy egy mosolyod
Éppilyen álomívben
Kanyart ír elcsitult elméd fölé,
És úgy suhan tovább,
Nem fodrozza azt gondolatnyi szél,
Sem madárnyi vágy.
Kiss Zsuzsa fordításaA RÉT MAGAS FÜVE
FIELD OF LONG GRASS
Mikor a rét magas füve között jár, A fűszálak pici kezei Kinyúlnak simogatni.
A fény, mint a magas fű hintázása. A fény, mikor ruhája libben-lobban. A fény, amint keblében megpihen.
Mikor keble árkában kihunyt, S a rét magas füvét is odahagyta, Ő a sötétben sétál a legelőnél.
Aztán a szívembe kanyarodik, S jár-kel, ereimben ringatózva.
Csuklóim, mint a rét füve Szellő csókjai közt.
Kiss Zsuzsa fordítása
- Írhatnál néha - így beszélt Gustin - kellemesebb dolgokról is... Nem mindig ilyen mocskos az élet... - Bizonyos szempontból igaza van. Rögeszmés vagyok, elfogult. Mutatja ezt, hogy mikor zúgott a fülem, mind a kettő, sokkal jobban, mint most, és óránként felment a lázam, akkor sem voltam ennyire búval bélelt... Gyönyörű álmokat gyártottam... Madame Vitruve, az asszisztensnőm hasonlóan vélekedett. Mindent tudott a keserveimről. Ha az ember olyan nagylelkű, hogy szétszórja kincseit, akkor előbb-utóbb szem elől is veszíti őket...
(..) - fordította: Szávai János
**
A 20. század utolsó harmadának egyik sikeres írójával, Jacques Borellel beszélgettem egyszer olvasmányairól, írói mintáiról. Három író neve marad fenn századunkból, mondta Borel, persze a franciákra gondolva, Proust, Claudel és Céline. Meghökkentem, annyira nem egyezett ez a lista a megszokott értékrenddel, pedig barátom nem meghökkenteni akart. Meg is magyarázta mindjárt, mire gondol. Az igazi irodalom mindig nyelvteremtés. A nagy író saját nyelvet teremt. És az a világ, amit írói nyelve kialakít, megformál, az egyúttal legsajátabb írói világa. (...) - /L.-F. Céline Halál hitelbe - ford. Szávai János - Kalligram, 2006/
Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta. Megszólalni és kimondani, milyen következtetésre jutottunk. Mert lehet, hogy következtetésünk hibátlan, kétségbeesésünk mégis ostoba. És akkor élhettünk volna úgy, mint a fényérzékeny növények: fölfelé törekedve. Élhettünk volna úgy, mintha éltünk volna.
Arany színekben játszó szén szavak, Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok, boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok, zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,
Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, Kormos Vas bongna, izzana a rács, mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,
s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz- J. A. szájából érdes volt az élet, Petri szájából szép volt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal, de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek.
Nevünket mondja a hangosbemondó és mi felpattanunk. Nevünket rosszul írják és rosszul ejtik, de mi készségesen mosolygunk. A szállodákból elhozzuk a szappant, az állomásra túl korán megyünk. Nehéz bőrönddel, bő nadrágban mindenütt ténfereg egy honfitársunk. Velünk mennek a vonatok rossz irányba, és ha fizetünk, szétgurul az apró.
Határainkon félünk, azokon túl eltévedünk, de felismerjük egymást. Felismerjük a világ túlfelén is a kabát alatt átizzadt ruhát. Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le a teli szatyrok füle, és mikor távozunk, megszólal a riasztó. Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer ott a bűntudat mikrochipje.
II.
Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost. Ismerem azt a fekete vízesést. Anyád a tetőre járt napozni, nyáron a bányatóban fürödtetek. Ismerem azt a láb nélküli embert aki a kapualjban lakik, ismerem azt az országot, ismerem vonatait, sírását, klór egét, savas esőit, lassú havazását, túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.
Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol, csonkolt akácok szegélyezte út kísér álmodban, hogyha hazagondolsz. Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz halottat, lábánál fogva vonszolják a fát, megállsz, nézed, ahogy többihez hajítják. Tudom, mit látsz: emberi testek kusza halmát kinyújtott, sárga karjukon egy-egy ottfelejtett ékszerrel: kék-arany kifosztott szaloncukorpapírral.
III.
A nevem Alina Moldova. Kelet-Európából jöttem, magasságom 170 centiméter, várható életkorom 56 év. Fogaimban amalgámtömést, szívemben öröklött szorongást hordok. Angolomat nem értik, franciámat nem értik, akcentus nélkül csak a félelem nyelvét beszélem.
A nevem Alina Moldova. Szívbillentyűm őrizetlen sorompó, ereimben mérgek keringnek, várható életkorom 56 év. Tízéves fiamat elbírom, szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok. Megüthetsz, rázogathatsz, csak a fülbevalóm zörög, mint levált alkatrész a még forgó motorban.