Verskedvelők klubja.
Ha szereted a verseket olvasgass, lehet megtalálod itt kedvencedet, esetleg újabb kedvenceidre lelsz.
Ha kedved tartja, hozd ide kedves költőid, kedvenc verseit!
Érezd jól magad!
Hazajött a sárkánykirály, s így szólt: - Hm, miféle emberszagot érzek itt, kit mertél ide beereszteni, közönséges embert, az én hírem, tudtom nélkül? Nem kérhetem számon múltadat. Nem kérhetem, tagadd meg magad. Elmúlt, de él; benned fönnmaradt. Tiéd. Akármi: néhány adat. Ha tagadsz is, a múlt nem tagad. Múlt, de a jelenre visszahat. Nem kérhetem számon múltadat, nem kérhetem, tagadd meg magad. Nem tudtad eltemetni végleg: (miféle emberszagot érzek?) előkerül mindig valami; nem tudom nem látni, hallani.
Meg kell fejtenem ki vagy mit akarsz velem mennyi benned az áhitat a barátság a szerelem Visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit s pókháló ejti csapdába az időtlent
Meg kellene fejtenem e nagy szelidgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét csönd-kondító pillantásodat s ki vagyok neked te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem
Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom. Látatlanul hagyom, hogy körülvégy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.
A csend partján ha lépdelsz, Lesz veled egy mégis, Lesz veled egy mégsem, Gondolkozz miért nem.
Mert nem kezdődött, s nem lett vége, Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre, A csend partján ha lépdelsz, Mond el, miért nem?
Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak, De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat, Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt, Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!
S megérted, mit megérteni fáj, Kopogtat az élet, de beengedni fáj, A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó, Egyszer legyen majd jó
Nekünk így rendelték messze... Ahol egy csillag egy csillagnak van teremtve...
Jó veled aludni és ébredni is jó, Mégis fáj, ha elér ez a szó, Nem tudom, hogy éljek, hogy éljek tovább? De átölellek a himnusz után.
Nekünk így rendelték messze... Ahogy egy csillag egy csillagnak van teremtve...
Nem könnyű szeretni, ki döntött maga ellen, Ki bűhődni akar, látszatszerelemmel, Eljött valaki, a csend partjára, Üvölteni végre: a mindenért cserébe!
Mikor az első bomba lehullt, Hozzámbújtál éppen, Ha a csend partjára tévedsz, Mondd el, miért nem?
Ha a csend beszélni tudna Négymilliárd hangon szólna Mindarról, mi bennünk rejtve él Vágydal szólna száz szólamra Minden gondolat dobolna Millió szó összefolyna Ezer nyelven kavarogna S a világnak nem lenne titka
Ha zene nélkül volna dallam Egy soha meg nem szólalt dalban Megtudnád, hogy mit is akartam.
A csend minden nyelven hallgat Szóra még sosem bírták Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád De több van, mit szemed láthat De több van, mit füled hall S van akinek a csend szavak nélkül Van akinek a csend szavak nélkül is vall
Ha a csend beszélni tudna Hol nevetne hol meg sírna Fekete is fehér volna talán Vallomások, látomások Víziók és hazugságok Érzések és kívánságok Megtörnének, széttörnének Tükörfalán a beszédnek
Látogasd meg az emlékeidet, varrj nekik gyolcsból takarót. Húzd el a függönyt, tárd ki a levegőt. Légy szívélyes hozzájuk, de soha ne engedd, hogy felfedjék maguk. Ezek a te emlékeid. Gondolj erre, ha az emlékezet Sargasso-tengerében úszol, és a hínár befonja a szád. Ezek a te emlékeid, melyeket nem felejtesz életed utolsó percéig.
helyezd magad kényelembe engedd el magad hallgasd a hangom elkísér vezet majd a szösz-sötétben figyeld a szívverésed ahogy feletted csattog csendesítsd el elméd ringasd el csodálatos tájon jársz virágba borult cseresznyefák fű fa füst kora nyári játszadozás aranymezők ezüstfolyók gyermek vagy újra gyermek gyífakó gyíbetyár csebogár var plezúr troszka szitakötők körülötted fecskefarkú lepkék vasút víz vasút víz egy állomáson állsz kisfiú nagy bőrönddel hallod a négyhuszonnégyes indulását vas csikordul vas gyomra kordul vasúti delta sínek hullámverése locsog a parti füzeken az elméd legyen vendégszerető szilaj állat óla sínről sínre
ez a légópince teteje és a pitvar varázsigék oldódnak-kötődnek munkában a csokoládégyárak kelj fel pattanj fel ne a vonatra nézz csak nézz ki a juhhodályból sárga tengerre hullámzó tejes kukoricára és fuss kitárt karokkal mámorosan
lassan megtelik az ég lágy surranásokkal, neszekkel, halk zajokkal és pici rezdülések kelnek, csak állsz – tudod figyelnek. Valami megmagyarázhatatlan - puha mint a paplan - hirtelen eloson melletted és denevér reppen feletted vagy talán még sem az volt? Az éjből most kiválik egy folt és meleg szél lebben feléd, a félelem hasít beléd s fogva tart a rettegés, benn megreccsen a szekrény és el innét, neki a világnak! Hátra ne nézz! Szaladnak utánad! Rohan a manó, koboldok zörögnek, elátkozott lelkek dübörögnek, rohanj, rohanj, rohanj hisz mindjárt megfognak, amott a fénykörben emberek mozognak, rohanj, rohanj, rohanj látod fehér lepel lebben! Mi atyánk ki vagy a mennyekben!
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
Míg élünk, addig kellene feltartóztatni a távolságot; a közénk furakvó időt. Amíg lehet, életben tartani a bocsánatok ki-kihagyó szívét; a keményre gyúrt szavak helyén könnyű levegőkkel tovalépni játszva. Feltartott karú béke kell - mielőtt a halál jön engesztelhetetlenül világra.
Holtomiglan, holtodiglan vár a kaland, szemed villan forró vágyba, puha ágyba ösvényt vágni új világba ahol boldog jövő csillan holtomiglan, holtodiglan.
Holtomiglan, holtodiglan győzd a mindent - ameddig van s ha előbb mész majd gyere elém puha kézzel karolj belém mosolyodtól bűnöm illan holtomiglan, holtodiglan.
Magasba ülsz, lábad kersztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő még hosszú-hosszú szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésűlködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásítasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végül minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna, - hallgass, míg végére jutok! - de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
