Akárki vagy: esténként lépj elő szobádból, hol mindent megért az agy; túlról házad a messzeségbe nő: akárki vagy. Alig hagyja el megfáradt szemed az otthonod elhasznált küszöbét, fekete fát emel képzeleted: magában áll és háttere az ég. S világot alkottál. És óriás, akár a szó, amely a csöndben érett. S akaratod amint tudtára ébred, elválik szemedtől a látomás...
Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen. Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél: elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint, szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag, a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb. Véredben él, álmodban ég, egyetlenegy gyönyörüség. S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed...
S mikor fejedre hó szitál s szemed téveszti már a színt s a fényt nem bírja már s a szép már nem dédelgeti: egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll s káprázó tollát kelleti a ragyogó madár!
Kell egy ajtó, kell a kicsivilágnak határa, a küszöb is, átlépve megérezd, valahogy másképp lehetsz itt akár védtelen is. Csupán erre következtess a küszöbből, ne hidd, hogy valaki otthonába lépsz, hogy itt és most önfeledtebben rendelkezne bárki is a dolgok felett, nem, nem, nem, vázlatok csupán: a gyertyafényes terített asztal, a lámpa fénykörében sugárzó mandarinokkal teli ezüsttál, a szelíden kopottas bársony székek, a zene, a szép zene.... lehetőségek, ajánlatok. Így képzelem a megérkezést a szenvtelenül bonyolódó világból, a bátorító, nem elbátortalanító küszöböt, vágyküszöböt, szóküszöböt, érintésküszöböt, az énküszöböt, amin átlépve mondhatom: Rendelkezz velem! A lélegzetelállító határátlépést, ha megteszed.
Meghalt már rég az, ki egykor voltam, tetemét őrzöm, még most is ott van múlt tengerében, mélyre temetve; foszló emlékként, de nem feledve. Néha felbukkan, ha megidézem. Fürdik homályló, fekete fényben – nézem bús árnyát, ám fényruhája elkopik, akár hajdani bája, s én visszaküldöm az enyészetbe, rideg kőszívvel azon merengve, aljas vagyok-e. Szemem lecsukom. Engem is megöl az idő, tudom
Ezernyi idegen szemre Vet naponként képet az arcom S ezer idegen arccal alszom, Kik a szemembe temetvék: Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva. Hűvös szemek légiói, Hiába tüntök messze-messze, Nagy titkokkal bele van edzve Szemünkben, kit egyszer láttunk: Egymással éltünk és háltunk.
S ki rám tekint, kit megnézek, Akármilyen undorral tettük, Egymást örökre elszerettük, Mert az utolsó látásig Álmunk: a másik, a másik.
Másokból oly sok van, belőlem csak egy - ne kérd, hogy kedvedért én is más legyek! Sosem idomultam, és most sem fogok, nem érdekelnek rég a tömeg-tanok.
Másoknak oly sok van, s nekem ez kevés - szememben nem érdem vagyon, törtetés. A játszi aranyfény sötétben delej, ám varázsa nappal gyorsan olvad el.
Másokért oly sok van, értem semmi sem - nem is szorulok rá, viszont úgy hiszem, folyton adni s adni másnak nem tudok, nem vagyok jó ember. Én is más vagyok
Ezt el is tudta játszani és énekelni, s most is ezt dúdolta magában, miközben kihajtott erről a helyről, ...
*
Robert Kincaid hallgatott. Értette, amit Francesca az útról és felelősségről mondott, s arról, mint változtatná meg a bűntudat. Tudta, hogy az asszonynak a maga módján igaza van. Kinézett az ablakon. Belsejében harc dúlt Meg akarta érteni a nő érzéseit. Francesca sírva fakadt.
Hosszan ölelték egymást. – El kell mondanom valamit – suttogta végül a férfi. – Egyetlen dolgot, amit soha többé, senkinek nem mondok, és kérlek, ne feledd.
A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe
az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá.
Fönn a merev gallyon Ázott, fekete varjú kuporog, Tollászkodik hosszan az esőben. Nem várok csodát, Nem várok véletlent, Hogy szememben e látvány kigyúljon, Rendszert sem kutatok A szeszélyeskedő időben: Hulljon a foltos levél, ahogy az ág Veti, nem szertartás ez, nem jelent Semmi mást. Bár olykor, bevallom, Várnám: a néma ég eltársalog Velem, de ezt tényleg nem panaszképpen Mondom; mert kis glóriák Izzhatnak hirtelen Egy konyhaszéken-asztalon, Mintha égi dolog Lenne a legtompább tárgy is hébe- Hóba - így lényegül át A másképp jelentéktelen Időköz; nagyság, tisztesség, mondjam: Szerelem által. Így haladok Óvatosan (mert bármi holt vidéken Megeshet); kis ravaszság, Kis kétkedés; persze, sejtelmem Sincs, miféle lángoló angyalom Támadna. Egy varjú, ennyit tudok, Tollászkodván nagy fényben Állhat, fogadva látványát Mintha kinyílna a szemem, S egy pillanatra nem kell szoronganom: Nem teljes a kívülállás. Ahogy Járom makacsul az erőtlen Évszakot, legalább Valami megnyugvás nekem Is kijut. Csodák esnek folyton, Ha íly tündöklő trükköket csodálnod Lehet. Kezdődhet újra a türelem- Játék, az angyalvárás. Ritkán, Vaktában, megjön.
Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja, Melly érző szívemet annyira meghatja, Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére Múló élteteknek a természet mére. Tám azért buzog ki szátokból az átok, Hogy roskadt házatok vinni meguntátok? Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek? Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek. Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak Ősz kalászi főldre függesztetve állnak? Semmi, hogy kezetek tágult markolatja A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja, Csak tartson a haza őrző csillagának Titeket, mert sokak már leballagának, Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek, Tiszteletetekre seregestűl mennek, Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze A ránk omló veszély ellen védelmeze: "Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad. Te, aki hajódat az omló hab között Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött, E koronát, mellyet a háládás keze A tisztaszívűség gyöngyével hímeze, Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére, Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon. Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hivő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kivánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nékem, végtelen s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem.
-
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös inye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszu út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő s a boldogságtól elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szallag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajit a ködnek és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt menyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is, jaj hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret s az ámulattól szinte égig érek.
-
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak s mint a kisíkált sárgaréz-edények a konyha délutánján mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló? Miért hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos?
-
Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.
Hajtsd karomra, édesem, alvó, védtelen fejed. Idő és láz égeti gyermeteg szépségedet, és a földnek a gyerek tiszavirág-életű – ám karjaimban hajnalig lélegezzen egy virág, vétkes és halálra-szánt, de mindlétig gyönyörű.
Lélek s test határtalan: a szeretőkre, akiket megbűvölt lankáira dönt a jólismert önkívület, Vénusz látomást szakaszt, csillag-összetartozást, együtt-izzást és reményt, míg sziklák és jégmezők elvont képe rezgi föl a remete gyönyörét.
Hűség, biztonság, ahogy kong az éjfél, elriad, mint ha elzúg a harang; mennyi divatos bolond fontoskodik és nyafog: mindenért fizetni kell, az összes vészjel erre int, ám ezen az éjszakán egy nézés, egy suttogás, még egy csók se vesszen el.
Szépség, álom, perc halott. Fújjon a hajnali szél álmodó fejed köré olyan édes pirkadást, melyben áld a szív s a szem, a múló világ elég, szomjas délben nyugszanak az önkénytelen erők, s bántó éjen őriződ minden földi szerelem.
Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó? Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható. Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van, mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam. Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más, örökre miénk az időtlen idomulás. Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon, éppen egy férfifej fér el a mellkasomon. Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét, add meg az életnek halála jobbik felét. Bőrödnek ízei bőrömet járják megint, káprázva lobognak megcserélt érzékeink. Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete, kalózok kincseit bűvölöd át ide te: apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak, a gének teremtő, szubtilis csodája vagy. Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát, ujjongják ujjaim a tested körvonalát. Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek, mormollak, másollak, mint régi kódexeket. Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part, lábak és kezek közt a világ örökre tart. Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt? Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt. Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti – tested van, lelked van: tartást is adtam neki. Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc. Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.
Brandy, két pohár az asztalon. Míg az asszony kávét készített, Kincaid kinyitotta az üveget, és pont megfelelő mennyiséget öntött mindkét pohárba. Róbert Kincaidnek nem ez az első vacsora utáni brandyje. Vajon hány konyhában, hány jó étteremben és hány hangulatvilágításos nappaliban szerzett gyakorlatot? Hány hosszú köröm mutatott felé brandys poharak szára mellől, hány kerek-kék, barna-metszett szempár nézett rá idegen estéken, miközben a part mellett vitorlások horgonyoztak és a hullámok halkan locsogtak az ősi kikötők partjainak ütődve? A konyhalámpa fénye túl erős volt a kávéhoz és a brandyhez. Francesca Johnson, Richard Johnson felesége annyiban hagyta volna. Francesca Johnson, az az asszony, aki vacsora után a fűben sétált és felelevenítette lánykori álmait, lekapcsolta. Gyertya lenne az igazi, de talán túl sok a jóból. A férfi még félreértené. Felkapcsolta a kislámpát a mosogató fölött, és fölfelé irányította a fényt. Nem volt tökéletes, de jobb. A férfi pedig vállmagasságig emelte poharát, és felé nyújtotta. - Ősi estékre és távoli zeneszóra! Valami okból az asszony lélegzete elállt ezekre a szavakra. De azért poharát a férfiéhoz érintette, s bár ő is mondani akarta; ősi estékre és távoli zeneszóra, mindössze enyhén elmosolyodott. Mindketten cigarettáztak. Hallgattak, itták a brandyt, itták a kávét. A mezőn kinn egy fácán szólt. Jack, a collie kétszer ugatott az udvarban. Szúnyogok próbálkoztak az asztal melletti ablak szúnyoghálójával, és egy magányos moly tudattalan, de biztos ösztönnel tartott a mosogatólámpa bűvköre felé. Még mindig meleg volt. Semmi szellő, csak a párás meleg. Róbert Kincaid enyhén izzadt, ingén a két felső gombot kinyitotta. Nem nézett rá, de az asszony érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli, még akkor is, amikor úgy tűnik, az ablakon mereng kifelé. Úgy fordult, hogy nyitott ingén keresztül az asszony látta mellkasát, és a bőrén csillogó kis izzadság-cseppeket. Jó érzések töltötték el. Régi érzések, a költészet és a zene érzése. Mégis, eljött az idő, hogy a férfi távozzék. A hűtőgép fölötti órán nyolc perc múlva tíz. A rádióban Faron Young. Néhány éves dal: "A Szent Cecília- szentély". Római mártír a harmadik századból. Francesca emlékezett rá. Ő a zene és a vakok védőszentje. A férfi pohara üres volt. Kincaid visszafordult az ablak felől, Francesca pedig nyakánál fogva felkapta az üveget, és az üres poharak felé emelte. A férfi a fejét rázta. - A Roseman-hid hajnalban. Jobb, ha megyek. Francesca megkönnyebbült, de csalódás öntötte el. Teljesen kifordult önmagából. Igen, kérem, menjen! Igyon még egy kis brandyt! Maradjon! Menjen! Faron Young mit sem törődött az érzéseivel. Sem a moly a mosogató fölött. Abban nem lehetett biztos, Róbert Kincaid mire gondol. A férfi felállt, egyik hátizsákját a vállára vetette, másikat hűtőtáskájára tette. Francesca megkerülte az asztalt. A férfi felé nyújtotta kezét, és ő megfogta. -Köszönöm az estét, a vacsorát, a sétát. Nagyon jólesett. Maga remek ember, Francesca. Ne dugja el a brandyt, talán elfogy előbb-utóbb. Szóval jól gondolta, a férfi mindvégig tudta. De nem sértődött meg. A férfi romantikáról beszélt és a lehető legjobban értette. Ki lehetett érezni abból, ahogyan mondta, a szavai lágyságából. Francesca csak azt nem tudta, hogy Kincaid legszívesebben üvöltött volna, hogy szavai a falakba ivódjanak: "Az ég szerelmére, Richard Johnson, valóban akkora bolond vagy, mint gondolom?" Francesca kikísérte, és mellette állt, amíg bepakolt a teherautóba. Előbukkant a kutya, a kocsit szaglászta. -Jack, ide gyere - szólt rá, és a kutya lihegve leült mellette. -Viszontlátásra! Vigyázzon magára! - A férfi egy pillanatra megállt a kocsiajtóban, a szemébe nézett. Aztán egyetlen mozdulattal a kormány mögött termett, és becsapta az ajtót maga mögött. Beindította az öreg motort, s az dohogva engedelmeskedett. Kincaid kihajolt az ablakon. - Azt hiszem, be kéne állíttatnom - vigyorgott. Kétszer is kuplungolt, sebességbe tette a kocsit, és átgurult az udvar fénykörén. Mielőtt elérte volna a bekötőút sötétjét, bal keze kinyúlt az ablakon, integetett. Visszaintegetett, bár tudta, hogy a férfi nem láthatja. A teherautó végiggördült a bekötőúton, Francesca pedig odafutott az úthoz, és a sötétben állva nézte a huppanókon emelkedő, süllyedő vörös lámpákat. Róbert Kincaid balra fordult az úton Winterset felé.
Legyen a vers tapintható s néma mint egy dió titok mint a kéznek régi pénzdarabok csöndes mint egy kopott szegélyű kő egy párkányé ahol moha nő –
legyen a vers szótlan mint a szárnycsapás legyen a vers látatlan mozdulat ahogy a hold halad tünékeny, mint ha leoldja az éjt a fákról, gallyaként a hold tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött a lélekből, emlék emlék után, a hold –
legyen a vers látatlan mozdulat ahogy a hold halad
legyen a vers ugyanaz ne igaz
a minden fájdalmak láncolatára egy üres kapualj meg egy cserfa ága a szerelemre a meggyűrt füvek és két fény a tengeren –
hangtalanul a bőrünkhöz simul a neved vajon mit csináltak mások május másodikán ma mégis mozaikszakadékokban csonkán harcolunk miközben modellt és szobrászt farag magából a márvány férfi, nő, fa, folyóárnyékban forog füves fövenyen hatalmas szem simogatja megbocsátott tévedéseink hazatalálunk
hamuként puha novemberi hóesésben mi játékos csacska bohóctanoncok akik mindvégig hittünk a mézízű szépségben és szabadságban és már majdnem feladjuk amikor nagyon halkan fülünkbe suttogod mélységes szeretettel: "Itt vagyok. Ne féljetek!" Budapest, 2017. november 2.
Már kilógok a sorból, mert még valami belóg a képbe És szótlanul üvöltök, hogy ne tegyetek engem félre Most tavaszdalt gyűjtök, de elteszem gondosan télre Hát hiába püföltök, én csodákat hozok majd létre
Már kilógunk a sorból, mert még valami belóg a képbe És szótlanul üvöltünk, hogy ne tegyetek minket félre Most tavaszdalt gyűjtünk, de eltesszük gondosan télre Hát hiába püföltök, mi csodákat hozunk majd létre Budapest, 2017. október 11.
fojtó szorításban élő meghalásban éber álmosságban dühös árvaságban
a csendben, ahol az aranyhangok elhallgatnak a tóban, ahol üres hálóval csak roncsokat halásznak az úton, ahol sáros bakancsban sebesültek ballagnak ahol sohasem keresnélek, pontosan ott talállak Budapest, 2018. január 2.
Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel. A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha kopárrá lesz is a látszat így; hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg) gyarapodhassék. Ezt csakis a Kevesebb által érheted el. Sokból túl sok van. Az embléma rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút, a nyelv a beszédet. És talán örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben sosem ejtesz ki a szádon afféle hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint "örökké", mint "soha".
Ez a bolondos évszak, ez a kamaszlány-sutaságú báj, ez a lüktető izgalom, ez a forró, patakzó kuszaság, a boldog, öntudatlan zűrzavar, a madarak nyílvessző-suhanása, ízek és illatok vad kavargása, ez az ünnepélyes és gyanútlan kitárulkozás, micsoda pazarló bőség, istenem, micsoda esztelen s konok remény, lázasan keringő, növényi nedvek és zuhogó, eleven tömegű fény, lebegő, könnyű párák, szívós és mohó gyökerek, mint a teremtés kezdetén, izgatott és örvénylő elemek, a föld sistergő energiák zöld, delejes levében ázik, annyi keserű tapasztalat ellenére, újra az egykori, tündöklő lobogás, újra ez a szánnivaló igyekezet
Bármerre indulok, bármerre fordulok az úton friss nyomok, elúszó illatok. Távoli, elhaló dobogás csalogat. Hívogató hangok lengenek körül és nem tágítanak. Mintha várna rám az előlem menekülő, mintha várna rám az előlem elfutó tündöklő áradás, hömpölygő vihar. Mintha várna rám az aranykékben úszó, égi gálya.
nem az vagyok, aki vagyok, most ez a baj, nem tudom, hogy ki lehetnék, folyton elcsúszkálok, magam helyett porhüvelyemet küldözgetem ide-oda, és helyt áll ő úgy-ahogy, teszi a dolgát, pénzt keres, de én nem vagyok sehol, már nem érdekelnek a dolgok, egyszer így, másszor úgy gondolom, ám újabban semmit sem teszek, mintha nem is élnék, valahogy úgy, csak tengődöm, magamtól távol, s kicsit furcsálkodva nézem, hogy mit csinál az a szerencsétlen, aki valaha tényleg hozzám tartozott, húsa a húsom volt, vére a vérem, de egymáshoz már alig van közünk, mégis a nevemben él és cselekszik, s ha visszatérni hozzá nincs erőm, hitem és kedvem, úgy mindennek vége, egymagában ő gyönge és veszendő, s örökre elveszítheti helyettem, amiért eddig közösen éltünk
ez egy olyan nap, amikor semmi sem sikerül, amikor gonoszakká válnak a tárgyak, amikor eltávolodnak a dolgok, amikor a szomszédaidat se érted, amikor a barátaid is zavarnak, amikor már a jó bor se ízlik, amikor mindenütt fölösleges vagy, amikor a legjobb volna bezárkózni egy félreeső, sötét szobába, és e rémséges órákat átaludni, amikor a fejed búbjáig elborít a nyugtalanság, s nem kímél, amikor hiába vársz a föloldásra, igen, ez egy olyan nap
*
